A fiúk a bányában dolgoznak ....

Sziasztok!

Jelentem a telemia sajtnak való csöpög a pincében. Holnap délutánra várható, hogy készen lesz.
És lett egy kb. fél kilónyi ricottám is. Abból azt hiszem palacsinta töltelék lesz.
Majd mesélek, ha már kész az első sajt, meg fotóztam is.

Viszont mivel ehhez is kell só, mert hogy sós vízben fog még ázni, így jutott eszembe, hogy meséljek nektek a sóbányákról.
Sokat gondolkodtam melyikkel kezdjem, és remélem nem fog rám haragudni senki erdélyi rokonom, ismerősöm, barátom, de a számomra legszebbet hagyom utoljára.

Tehát nyilván sokan tudják, hogy Erdély területén igen nagy sómező van. A bányák közül látogatható Parajd és Torda.

Menjünk először a tordai bányába.
Nekem az első látogatásom hatalmas élmény volt. Akkor még nem volt mindenféle modern dolog telepítve oda, így pl. egy igen hosszú folyosón kellett végig gyalogolni, mire egyáltalán elértünk a lépcsőhöz, amin le lehetett jutni a hatalmas terem aljára.
A folyosó érdekességét az adja, hogy természetesen az is a sóba van vájva. Így egyrészt végig látni rajta a különféle sórétegeket, másrészt bocsi, de kipróbáltam, ujjamat megnyalva ellenőriztem a dolgot, és hát tényleg nagyon sós volt.

Vannak már itt is oldal járatok, ahol bányaművelési kiállítás van. Persze, nem egy múzeumnyi, de azért érdekes dolgokat lehet látni.

Miután ezeket az érdekességeket az ember végig nézte, régen - majd kiderül ezt miért hangsúlyozom ennyire - eljut a lépcsőházba. 90 m mélyre kell leereszkedni. 

A lépcsőház fából épült. a lépcsőfokokkal együtt. És ami nagyon érdekes benne, hogy ahogy megy lefelé az ember, lassan jön visszafelé a régmúltból. Minden második fordulóban fel van vésve a falra az évszám, hogy mikor jártak ott a bányászok. Értelemszerűen fent vagyunk legrégebben, hiszen ott kezdték el a bányász munkát. Aztán ahogy teltek az évek, jutottunk el egyre mélyebbre és mélyebbre. Míg nem kialakult a mai óriási terem. Ez a látogatható terem a Terézia bánya. Ennek a bányának a közepén található egy tó is, amely 4-8 m mélységű, és 70 m átmérőjű. A bánya északi falán egy „sózuhatag” található, amely a római galériákból beszivárgott sós oldatból lecsapódott só lerakodásából keletkezett. A makulátlan tisztaságú fehér szín és a csiszolatlan sófalak színe közötti kontraszt magára vonja a figyelmet. 

Akkoriban még lent csak padok voltak, asztalok. A terem felső részein volt fából épült galéria, de azt akkor nem lehetett látogatni még. 

Viszont a tó mellett, hátul egy kis lépcsőn lehetett feljutni a kápolnába. Kedves, de egyszerűen faragott sóból, és fából, képekből kialakított kis hely. 

Aztán történt valami, és úgy döntöttek, hogy a tordai sóbányából igazi turisztikai látványosságot csinálnak. Valamilyen szinten sikerült is. Mára sokkal több látogatója van, mint mondjuk akár 15 éve volt. Épült egy szép bejárat, mellette sós vizes strand is. 

Bejutni ma is a só folyosón át lehet, ám már nem kell feltétlenül lépcsőn lemenni és főleg felmenni. Ez utóbbi igen csak tüdőt próbáló, bár közben rendesen inhalálja az ember a tiszta, egészséges sós levegőt. Modern lift épült a lépcsőház mellé. Csak úgy mondom, hogy nem képes megbirkózni a látogatók létszámával. Így mi legutóbb is gyalog mentünk le, míg el nem szédültünk a sok lépcsőfordulótól, és felfelé pedig igénybe vettük a sóterápiás mozgás gyakorlatokat újra.

Ám, ami lent várja az embert, az bevallom számomra nagyon nem tetsző. Tele rakták valamilyen fénycsöves világítással az egész termet, játszótereket, óriás kereket telepítettek lent. 

A tó mára csónakázó tóvá változott, de méretei okán korlátozott csónakszám lehet rajta, így aki ott szeretne evezni, jócskán várhat erre a szórakozásra.

Igen, megint azt kell mondjam, hogy nekem sokkal megrázóbb, sokkal kedvesebb volt a régi bánya. De nyilván van, aki meg a mai képét szereti. Íme:

És a lift, ami mellett látható a tömeg aki arra vár, hogy feljusson vele a felszínre. 

Így ért véget egy korszak, és kezdődött egy új a tordai sóbánya turisztikai életében.

Menjünk tovább, és nézzük meg a parajdi sóbányát. Rögtön el kell mondjam, jó sok évvel ezelőtti az emlékem, mert soha többet nem akartam oda lemenni.

A bányába itt is hosszú út vezet befelé. Ezt az utat azonban nem gyalog, hanem autóbuszokkal teszik meg a turisták, hiszen 1250 m hosszú utat kellene legyalogolni.

A buszok szinte súrolják a falakat, ahogy járnak oda és vissza. Ahogy korábban már volt róla szó, klausztrofóbiás vagyok. Képzeljetek el, ahogy bent ülök egy zsúfolt buszban, körülöttem szorosan záródó falak, sötétség, és közvetlenül felettem egyre magasabb föld és sóréteg, hiszen 120 m mélyre ereszkedünk le. 

Nem tagadom, sikítozni tudtam volna, hogy engedjenek ki, de azonnal és lássam újra a fejem felett a kék eget, és ne nyomja a hátam 120 m vastagságú földréteg. 

De egyszer csak leértünk, és végre kiszabadultam legalább a buszból és beértünk a bánya látogatható részébe. 

Akkoriban megint csak azt kell mondjam, hogy volt ugyan lent játszótér a gyerekeknek, de csak a régi játszótéri vas mászókák, hinták. Volt egy rész a hatalmas teremben, ami templomnak lett berendezve. Volt uzsonnázó hely asztalokkal, székekkel. De igazából olyan nagyon látványos szépség nem volt. 

A kijövetel számomra ismét felért egy jóféle traumával, mert nem elég, hogy várt rám megint ez a buszozás a zárt és szűk folyosón, hogy ott dőlt a buszba a kipufogófüst, hiszen abban a zárt alagútban nem tud sehova elillanni, de egy váró helyiségbe tereltek be minket, ahol egyre többen lettünk, egyre zsúfoltabban álltunk, a végén, mint a heringek, mire megérkezett fentről egy busz, és végre felszállhattunk rá.

Ezért bocsánat mindenkitől, aki rajong a parajdi bányáért, én nem lettem a szerelmese.

Viszont azért az internetről én is látom, hogy azóta sok minden változott ott is, és mára szépen kiépült a lenti tér. Szerintem, legalább is a fotók alapján mindenképpen érdekesebb, talán kevésbé "metálos" a megjelenése az ottani berendezéseknek, mint a tordai bányában.

Aki arra jár, ne hagyatkozzon az én kellemetlen emlékeimre, feltétlenül látogassa meg ezt a sóbányát is.

Egyúttal menjen el a parajdi strandra is, ahol sós vízzel vannak a medencék feltöltve és az elmúlt években újították fel.

Ezentúl számos termékkel is találkozhatunk, ami a parajdi bánya sójából készült, és igen egészséges a használatuk. 

Természetesen, különösen a légúti megbetegedésekkel küzdőknek, még inkább a kisgyermekeknek valóban nagyon hasznos a lent tartózkodás, sőt, még kúrákat is igénybe lehet venni szerintem bármelyik bányában.

Parajdi sóbánya weboldala

Jártam ezen kívül Ausztriában is sóbányában. Halleinben. Itt igazán látványos dolgokat nem láttunk, mégis egy csomó élményünk volt.

Először is egy ilyen kis "vasút" viszi be az embereket a bányába.

Nem, nem véletlen, hogy mindenki fehérben van, ugyanis adnak egy ilyen védőruhát mindenkinek. Roppant jópofa, ahogy beöltözik ebbe mindenki, és ettől valamiért vadidegenek emberekkel is közelebb érzi magát az ember. És az érintés, ahogy egymás mögött ülnek és belekapaszkodnak esetleg megint csak egy idegen ember derekába, megint csak nagyon kellemes dolog.

És hát az üzlet az üzlet, így erről az útról azonnal készülnek a képek, amiket amikor kijön az ember, máris meg lehet vásárolni igen szép pénzekért. De ki ne venné meg, amikor ott vigyorog rajta ő is, és a csemetéje is.

Lent a bányában sokat meséltek, hogy hol, hogyan bányásztak, de mivel nem tudok németül, ebből nem sokat értettem. Viszont érdekesség, hogy egyszer csak a föld alatt átér az ember Németországba.

Ám ami még ennél is sokkal, de sokkal izgalmasabb, hogy valahogy itt is el kell jutni egyre mélyebbre. A szintek közötti közlekedést csúszdákkal oldották meg, legalább is lefelé. Ezek igen hosszú csúszdák, fából. Természetesen van mellette lépcső is, de a kaland kedvéért le kell csúszni rajta. 

Na, hogy tetszik? 

Ugye nem lepődik meg senki, ha azt mondom, mire leér az ember lángol a feneke, ami a durva lejtő mellett további sikítozásra hajlamosít, miközben aki már lent van és várja a többieket remekül szórakozik az újabb és újabb emberek érkezésén.

Nem tudom ma is le mernék-e csúszni, de akkor nagy élmény volt.

A végső élmény még annyi volt, hogy bár sokat mentünk lefelé, de valamiért mégis egy hegy tetején jöttünk ki a bányából, és egy zárt kis kabinban ereszkedtünk le drótkötél pályán a hegyről. 

Izgalmas kirándulás volt ez is.

A végére hagytam a kedvencemet, ahol sajnos csak egyszer jártam, de nagyon szeretnék még eljutni egyszer oda.

Emlékeztek még, amikor Lengyelországban jártam anno Sanyival és a barátnőmmel? Nos, amikor már Sanyi ott hagyott minket, és ment tovább a még akkori NDK-ba, mi visszamentünk Krakkóba, és onnan az egyik utunk Wieliczka-ba vezetett. Vonattal mentünk oda, és nem tudom miért, de egy megállóval előbb sikerült leszállnunk róla. Így aztán kénytelenek voltunk pár km-t gyalog elsétálni, ami önmagában nem lett volna baj. Azonban egyik percről a másikra akkora eső zúdult a nyakunkban, hogy konkrétan még a bugyinkból is csavarni lehetett a vizet, pedig farmer nadrág volt mindkettőnkön. Ronggyá áztunk semmi perc alatt.

Mikor beléptünk aztán a bányába, kicsit meg is ijedtem, mert azért ott jóval hűvösebb volt, mint kint, de ugye a sós levegő, és az állandó hőmérséklet csodákra képes, így mire pár óra elteltével kijöttünk, csontszárazak voltunk, és természetesen meg sem fáztunk.

A bánya látogatás úgy kezdődik, hogy le kell ballagni 380 foknyi lépcsőn, ami csak az első szintre visz. Ez egy falépcső, ami az állandó párától és sótól bizony igen csak csúszós. Gyorsan kiszámoltam most, hogy anyukámék házában 9 fokonként van forduló, akkor 380 lépcsőnél ez több, mint 42 forduló. Persze, nem tudom már hány lépcsőt mentünk lefelé egy-egy fordulóhoz, de azt tudom, hogy mire leértünk teljesen elszédültünk és fogalmunk nem volt már merre van előre vagy hátra.

De leértünk és elindult a túra vezetés, természetesen lengyelül. Mi tagadás, lengyelül sem beszélek, így abból sem értettünk semmit. A csoport legvégén ballagtunk és hozzánk csapódott egy fiatal fiú, mintegy őrizve a csoportot, nehogy bárki lemaradjon és eltévedjen, és volt olyan kedves, hogy ő is magyarázott nekünk végig. Mi lelkesen mosolyogtunk rá, bólogattunk, örömködtünk, miközben egyetlen szavát sem értettük szegénynek. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor elköszöntünk tőle: Köszönjük szépen, szia! 

Itt és most bocsánatot kérek tőle, Mea culpa, de egyszerűen nem lehetett már a túra elején megmondani, hogy bocs, nem értjük!

A kirándulás elején még kisebb folyosókon haladtunk és szépen kifaragott sószobrokat láthattunk.

Majd beértünk a számomra máig legszebb sóból épült templomába. A hatalmas hajóba - terembe levezető lépcső is sóból készült. A domborművek, mind mind sóból. Az oltár is sóból. És a hatalmas kristálycsillárok valódi sókristályokból készültek. Csodaszép látvány.

Fantasztikus szépségek, és minden sóból kifaragva. Senki ne hagyja ki, menjen el és nézze meg egyszer!!!

Még további élmény volt a feljutás. Hála az égnek nem gyalog kellett felmászni, hanem lifttel vittek fel minket. Igen ám, de igazi bánya lifttel. Szépen betereltek minket, jó sok embert egy olyan nyitott raktár liftbe, úgy álltunk benne, mint a heringek, összepréselődve. Majd a lift elindult - lefelé.

Mi tagadás, igen csak megrémült mindenki, hogy csak nem szakadt le velünk az alkotmány, mert addigra már tényleg nagyon sokan voltunk benne.

De egy kisebb zuhanás után megállt, és állt és állt, mi meg benne, teljes sötétségben és vártunk.

Jó pár perc eltelte után aztán mégis megindult a lift felfelé. Kiderült, hogy két szintes jármű volt, és mi kerültünk az alsó szintre, lejjebb engedték, és beszállították a többi turistát a felsőbb szintre, majd csak ezután indultunk el ismét a felszínre.

Bár ebben a lengyel bányában jártam először, és az erdélyi bányák csak utána következtek, de bevallom, nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett. Szépek, érdekesek az erdélyi bányák is, de a lengyel sokkal kifinomultabb, és valóban sóból van kifaragva minden. Csodás emlékeim egyike marad örökre.

Változások az ember életében holmi sajtok miatt

Pár évvel ezelőtt sokan féltettek, vagy épp csodálkoztak, amikor belevágtam, belevágtunk egy új vállalkozásba, mondván egyáltalán hogy merjük elkezdeni ötven éves fejjel.

Annak, aki nem tudná, ez az alkuszi létünk megteremtése volt.

A párom akkor már több, mint tíz éve dolgozott a szakmában, és már évek óta én is vele együtt, ezért úgy gondoltuk, hogy lépjünk feljebb egy kategóriával elérve a szakma üzletkötői oldalán a csúcsot.

És igen, 2008 január 1.-én elindult a biztosítási alkusz cégünk.

Azért mielőtt most bárki úgy gondolná, hogy na, akkor ezeket is felveti már a pénz, elárulom, hogy mi továbbra is kicsi családi cég maradtunk, és azóta is úgy próbálunk megélni a piacon, hogy minden esetben az ügyfél érdekeit tartjuk szem előtt, és minden esetben a legtisztességesebb módon ajánlunk neki biztosítási lehetőségeket.

Ráadásul a piacon dolgozó kollégákkal szemben is maximálisan korrektek vagyunk, mert az eltelt most már több, mint nyolc év alatt szerintem talán ha összesen egy tucat szerződést vettünk át másoktól kezelésre, azt is általában az ügyfél kifejezett kérésére.

Na, de ez a blog nem erről akar szólni, a lényeg itt most azon volt, hogy igen, ötven éves fejjel bele mertünk vágni, és igen, megcsináltuk, működik, és azóta is ebben dolgozunk.

Tény viszont, hogy azért itt csak a működési feltételek változtak, maga a szakma nem, így olyan nagy változást a munka szakmai részében ilyen értelemben nem hozott. Magyarul nem orvosok, vagy ügyvédek akartunk lenni hirtelen az addigi biztosítási szakmából kiválva, hanem maradtunk a saját szakmánkban.

A mai nappal azonban új elhatározásra jutottam. Hazudnék, ha azt mondanám korábban már nem merült fel bennem, de ma megtettem ebbe az irányba az első lépést is.

Nem, ne aggódjon senki, a biztosítás marad, abból élünk, és az ügyfeleinket sem akarjuk cserben hagyni, ha már eddig bíztak bennünk.

A vicces az, hogy különösebben nem is vagyok érintett abban, ami felé ma elindultam. De rögtön mondom azt is, hogy egyelőre messze nem arról van szó, hogy ez egy új vállalkozás lesz. Saját magunk örömére akarom csak megcsinálni, de ki tudja, lehet lesz ebből még több is. 

Ezeket vettem hozzá. Vajon ki tudja mire jók ezek?

Korábban már írtam, hogy imádjuk a telemia sajtot. Sajnos azonban mivel Erdélyben készítik, így igen ritkán van szerencsénk hozzá jutni.

Ám pár napja olvastam a receptjét. Rögtön felvillanyozott, hogy nem tűnik túl bonyolultnak, mi lenne ha megpróbálnám és csinálnék. De bizony a sajtokhoz kell oltó anyag is. Na ezen el is akadtam, hogy fogalmam nincs olyat honnan lehet szerezni, és biztos nem olyan könnyű forrást találni, és akkor felejtsük is el az egészet.

Aztán ma reggel rájöttem, hogy gugli a barátom, és megkérdeztem tőle, hogy hol juthatnék oltó anyaghoz. És kiderült, hogy árulnak ilyet, számomra is elérhető.

Így hát elkezdtem ismét megnézni a receptet, megnéztem több videót is, hogy készül, és próbáltam további ismereteket is beszerezni, míg döntésre jutottam. 

Én ezt MEGCSINÁLOM!!!

És elmentem megvenni, ami kell hozzá, oltó anyagot, étel hőmérőt és sajtkendőt. A bolt szenzációs egyébként, rengeteg minden kapható benne, és még olyan régi tejes kanna is, amivel anno mi is jártunk vásárolni gyerekkoromban. Bizony kedves fiatalok, mi még kimérve vettük a tejet, nem üvegben, nem műanyag tasakban, palackban vagy éppen dobozban. Nagy tejes kannából mérték ki és öntötték át a mi kis kannánkba. A miénk olyan kék volt, mint amit a képen is láthattok.

Szóval most az lesz, hogy holnap elmegyek a helyi termelői tejeshez, veszek 5 l tejet, és neki fogok a telemia készítésnek. Szorítsatok nagyon, hogy sikerüljön!

Aztán, ha ez menni fog, ki tudja, lehet megpróbálkozom másfélékkel is. És a végén lesz belőle egy sajt manufaktúra. De ez most még csak rózsaszín köd a fejemben. 

Érdekességképpen azért elmondom, hogy egész gyermekkoromat tej mentesen éltem le. Nem, nem voltam rá allergiás, egyszerűen nem bírtam meginni sem a tejet, sem a belőle készült kakaót, tejeskávét és egyebet sem. Nem szerettem a sajtokat sem. Egyáltalán nem ettem meg semmifélét.

Mesélek erről két történetet.

Már kislányként is nagyon szerettem olvasni. Az akkori olvasmányaim igen nagy részében előfordult, hogy a főszereplő gazdag gyermeknél vendégeskedés volt, és ott a gyerekek tejszínhabos kakaót kaptak uzsonnára. És bármennyire is meglepő, de függetlenül attól, hogy utáltam a kakaót, ez valahogy mégis egy elérhetetlen mese elem volt az én fejemben, amire mégis vágytam.

Aztán megkaptam. Megint őskori történelem jön, a kisdobossá avatásom után nekünk, újonnan avatott gyerekeknek az iskola zsúrt rendezett, és ott tejszínhabos kakaót kaptunk kaláccsal. Pont ahogy a könyvekben is meg volt írva. Rettentő boldog voltam, hogy mégis valóra válhatott egy gyermekkori álom.

Hát ne tudjátok meg micsoda erőfeszítés volt nekem, hogy lehajtsam azt a csészényi kakaót, mert szerencsére nem egy nagy bögrében kaptuk. Sajnos továbbra sem ízlett egyáltalán, és óriási csalódás volt az egész.

Tejet azóta is csak igen ritka alkalmakkor ittam. Pl. terhesség alatt volt, hogy megkívántam. De fél csésze lecsúszott és nem több. 

És akkor a sajt. Az ókorban, tehát az én gyerekkoromban a sajt, már amit kapni lehetett igen olcsó volt. Emlékszem, hogy nagyon szegények voltunk és ezért apukám éveken át 20-30 dkg sajtot kapott uzsonnára minden nap, mikor dolgozni ment. Max. annyit változott, hogy füstölt sajt volt, vagy csak sima. Gondolom a jó öreg trappista, és Pannónia sajtok váltakoztak. Gyanítom ma már csak a jobb módúak engedhetik ezt meg maguknak, de akkor ez jóval kevesebbe került, mint bármelyik felvágott.

Na de én egyetlen falat sajtot sem voltam hajlandó megenni. Aztán egy alkalommal épp egy barátnőmnél voltam, akik elég sokat éltek külföldön, ezért előttük akkor már ismert dolog volt a melegszendvics. Nem, nem az a fajta, amit aztán éveken át árultak minden sarki büfében és iskolai büfékben, nagy kifli, rajta valami kence, aztán reszelt sajt és megsütve az egész. Nem, ők azt a fajtát csinálták, amikor szendvics kenyérbe belekerült a sonka, a vaj, a saláta és egy-egy szelet sajt is, majd betették a szendvics sütőbe és megolvasztották benne a sajtot, miközben kicsit a kenyér is megpirult. 

Szóval én a barátnőmnél voltam, amikor is vendégek érkeztek hozzájuk és anyukája ezzel kínálta őket, valamint csinált nekünk is ilyet. Tiszta mázli, hogy mi a konyhában ettük meg, mert én képtelen voltam lenyelni azt a nyúlós, olvadt sajtot, ami a szendvicsekben volt. 

Ezért képzeljétek el, hogy én bizony kiszedtem a szendvicseimből a megolvadt sajtot. Szerencsére ennyire nem volt olvadt, mint a képen. Viszont a barátnőm remekül szórakozott a dolgon, amíg én az összeragadt szendvicseket szétszedve próbáltam az utolsó cseppecskét is kikapirgálni, ő viszont boldogan megette az én sajtjaimat is. 

Őt láttam egyébként először parenyica sajtot is enni. Nagyon gusztusos volt, ahogy lefejtette a kis tekercsekről a sajt cérnákat. Isten bizony megkóstoltam ezt is, és a füstölt íze okán még ehetetlenebbnek tűnt, mint mondjuk a sima trappista.

Mit tagadjam hát, utáltam a sajtokat. 

Nem tudom mikor állt be némi változás. Talán pont a telemia hozta ezt el az életemben. A lényeg, hogy én bizony ma sem vagyok sajt rajongó, és leginkább azokat a sajtokat szeretem amik szinte ízetlenek. Ilyen pl. a mozzarella. Ezt szeretem száraz és nedves formában is. 

És ami viszont meglepő lesz, hogy szeretem az ezekkel szemben kifejezetten karakteres ízvilággal rendelkező füstölt sajtokat. Bár nem mindegyiket, de pl. mozzarellából is szeretem a füstöltet is. De mára nagy kedvencem lett a parenyica is. És szeretem a szlovák füstölt sajtokból azokat, amik ilyen kis vékony szálak, olyan kis kötelekké fonva. 

Ez így simán jöhetne a konyhámba. 

Egy időben még az is megtörtént, hogy direkt ilyen finomságokat venni mentünk ki Szlovákiába. Sajtért és sörért. De mára már igen drága, luxus áru lett belőle, legalább is számunkra mindenképpen. Ezeknek a kis cipőpertliknek az ára 3-4 ezer forint között van kilónként. Így igen ritkán veszek belőle.

Amúgy erdélyi kirándulásaim közben is voltak kalandjaim tejjel. Még a retyezáti kirándulásunk során, mikor már jöttünk le a hegyről, elmentünk egy esztena mellett. Illetve nem mentünk el mellette, mert Sanyi barátunk úgy döntött, ott fogunk reggelizni. Így bementünk és kértünk tejet. 

Lavórban kaptuk a frissen fejt juh tejet. Az, hogy volt némi szemét is benne, lehullott széna-szalma, tudom is én mi, még elment. De a tejen vastagon állt a zsír. Amennyire emlékszem, én pár kortynál többet képtelen voltam leerőltetni. 

Az igazi finom telemiát, ahogy arról már írtam Rasinari-ban készítik és persze juh tejből. Onnan viszik aztán szerte az országban. Elvileg a rasinari juhászokat a kalapjukról lehet megismerni.

Mivel a neten találtam ezt a fényképet, remélem senki személyiségi jogait nem sértem meg.

Egyébként már szárazabb és sokféle füstölésű sajtot lehet kapni pl. a Prahova völgyében, ha a Bucegi havasok felé vesszük az irányt. Ott az ilyen sajtokat, mint a képen is látjátok, az út mellett árulják a juhászok. Volt belőle nem is egy olyan, amit még én, rendkívül válogatós lévén is nagyon örömmel fogyasztottam.

Szóval holnap megteszem első lépéseimet a sajt gyártás területén. Kezdetnek egy lágy, nem érett sajtot szeretnék megcsinálni, és ha sikerül akkor rendszeresen elkészíteni. Aztán majd meglátjuk. Mesélek majd, fotózok is, ti meg addig is szurkoljatok!

A lányomtól pedig külön elnézését kérek, nem akartam a sajt iránti rajongását felkorbácsolni. :)

Jó hírek és egy kis kolostor látogatás

Sziasztok! Remélem mindenkinek jól telt a háromnapos hétvége. Én bevallom leginkább csak fáztam. Nem vagyok hisztis az időjárásra, én tényleg szeretem a ködöt, a havat, a hideget, az esőt, a napsütést, mindent. Talán csak a szelet nem annyira. De ebből a hidegből most már akkor is elegem van, ha most voltak a fagyos szentek.

Május 17.-e van, és szeretnék rendszeresen 20 fok feletti melegeket már! Na, és a kertem is nagyon örülne neki.

Azért a hideg, és a fagyoskodás ellenére ma remek hírt kaptam. A nyomtatott könyvkiadás már egy éve, hogy megtörtént. Igazán nagy öröm volt. Sajnos azonban, a terjesztés is az én feladatom lenne, és bevallom ez nem megy olyan nagyon jól. Pedig aki elolvassa a könyvet, az nagy többségében mind dicséri. De eladni még sem könnyű. Ráadásul elismerem, nem is túl olcsó. Annak ellenére sem, hogy nekem hasznom szinte csak pár forint van egy-egy példányon. Az előállítási költségei miatt kerül ennyibe. És bár tudom, hogy manapság a könyvesboltokban is ilyen áron kapni könyvet, de egy kezdő író regényéért nem biztos, hogy ismeretlenül is kifizetnek az emberek ennyi pénzt. 

Természetesen az első pillanattól gondolkodtam az új, modern lehetőségekben is. De ehhez is kiadót kellett találni, szerződni kellett velük stb. Szóval volt ezzel is adminisztrációs meló épp elég.

Ma viszont végre elérhetővé vált. Bizony, mától e-könyvként is megvásárolható a művem. 

Veled vagy nélkülem - itt lehet akár azonnal is megvenni, és máris lehet olvasni. Nincs szállítási költség, nincs 3-5 nap szállítási határidő, és az ára is jóval alacsonyabb.

Vegyétek és olvassátok, remélem ilyen formátumban is élvezetes szórakozást nyújt majd mindenkinek. 

Ha pedig meg is osztjátok a lehetőséget, azt külön megköszönöm.

És rögtön elárulom, hogy ezt a remek hírt a lányom is megkapta ma. Így hát az ő könyvét is el lehet érni immáron elektronikus formában is, itt:

A tigris ökle

Én igazán konzervatív vagyok könyvek tekintetében, és imádom amikor a kezembe vehetek egy-egy új kötetet, szeretem a papír illatát, és nagy élmény minden szempontból. 

De már korábban is kipróbáltam az e-könyvet, és azt kell mondanom, hogy igazából remek találmány. Egyetlen kis masinán több ezer kötetes könyvtára lehet az embernek, azért jóval olcsóbban, mint ha nyomtatott könyveket venne. Ráadásul az e-könyv olvasókon annyiféle opciót lehet állítani, hogy mindenki megtalálhatja a számára legkedvezőbb formátumot. 

Érdekes, de én pl. sokkal gyorsabban olvasok e-könyvet, mint nyomtatott könyvet. 

Ja, és még kislámpa sem kell hozzá, ha este az ágyban olvassuk.

Remélem mindenkit sikerült rábeszélnem az e-könyvre, és főleg a mi regényeinkre, ezért be is fejezem a reklámozást, és mesélek nektek ma is egy kicsit utazásainkról.

Kolostor látogatást ígértem és oda is megyünk.

Szinte mióta megismertem a férjemet azóta mondta mindig, hogy egyszer feltétlenül el akar vinni, hogy nézzük meg a moldovai kolostorokat. 

Sokat kellett várni rá, de amikor a szállás adásban gondolkodtunk és bejártuk Székelyföldet, akkor végre elmentünk Moldovába is.

A moldovai kolostorok építése még az 1300 -s években kezdődött, és épültek további kolostorok a XV. szd.-ban is. Számos építmény mára a világörökség része.

Nem tudom valós történet-e, de még Ceausescu rendszere alatt mesélték, hogy a Voroneti kolostort meg akarta vásárolni Amerika. Az volt a tervük, hogy teljesen lebontják, elszállítják és újra építik Amerikában. Szerencsére nem került eladásra az épület, így ma Moldovában csodálhatjuk meg.

Moldova egy egészen külön világ, más kultúra Románián belül is. Egyrészt, nyilván politikai okokból, de sokkal gazdagabbnak tűnt az egész terület, mint pl. Erdély bármelyik területe. Szuper, szinte autósztráda minőségű utak, rendben tartott városok, falvak. 

Érdekes építészeti jellegzetesség, hogy a kerítések tetejét mindenhol egy kis tető fedi. Ha ezeket meglátja az ember, akkor már biztos lehet benne Moldovában jár. 

Minden udvaron fedett, kis csúcsos tetővel ellátott kút van. De az utcán lévő kutak is mind-mind csodásak.

Sajnos csak ezt a fotót találtam, de ennél sokkal szebbek vannak egyébként.

Az egész táj kellemes dimbes-dombos, és zöld amerre a szem ellát. 

Engem magával ragadott az egész világ. Sajnos, hogy bizony nincs közel Magyarországhoz, ezért nem sokan vállalkoznak a hosszú útra odáig, illetve ha mégis, általában a bukovinai csángóknál megállnak az utazók. 

Moldovában igen sok kolostort találhatunk. Sajnos mindre nem jutott időnk. De jártunk a Voronet-ben, A Moldovita-ban, Sucevita-ban, Putnán és hogy őszinte legyek már nem is tudom még melyikben.

Volt köztük kevéssé díszes, de voltak csoda szép színes kolostorok is. Szinte mindegyikre jellemző azonban, hogy a kertjeik szépen ápoltak, és már pusztán a kert látványa is megéri a látogatást.

Ezek a kolostorok különösen arról híresek, hogy a külső falaik is freskókkal gazdagon díszítettek.

Putna - Stefan cel Mare uralkodása alatt építették, még a XV. szd.-ban. Ám ez a kolostor inkább építészetileg érdekes, de nem olyan díszes.

Sucevita - A XVI. szd.-ban épült és már sokkal díszesebb kívülről is.

Moldovita - Szintén a XVI. szd.-ban épült, és Stefan cel Mare fia, Petru Rares építtette. 

És akkor az én felsorolásomban jöjjön most az utolsó, és talán legdíszesebb kolostor.

Voronet - XV. szd. végén emeltette Stefan cel Mare, a törökökön aratott győzelemért. 

Mivel ez talán a leghíresebb és legkülönlegesebb kolostor, ezért ezt a Wikipédiáról másoltam ide nektek:

"A templomfalak külső falfestésének összhatása kifejezetten pittoreszk, az építmény összhatásában alapvetően meghatározó jelentőségű. Keleten, a szentély-záródás tengelyére szervezett vakárkádok mezőiben – egymás felett hat sorban – helyezkedik el a CIN, a „Mennyei és Földi Hierarchia”. Az északi oldal falfelületein az erények paradicsomba vezető küzdelmes utat szimbolizáló „Mennyei Létra” látható, ábrái az időjárás viszontagságai miatt ma már erősen megviseltek. A déli falszakaszokon ábrázolt „Jessze Fája” (Jézus Nemzetségfája) lenyűgöző szépségű. Ugyanilyen hatást keltenek a megmaradt nyugati homlokzaton ábrázolt „Utolsó Ítélet” víziójának jelenetei. Ez a kolostortemplom leghíresebb freskója, amely a teljes nyugati falat borítja. A jelenetek ábrázolásánál a környékbeli művészek a bizánci stílust saját moldvai világukhoz igazították: a mennybe készülő lelkek moldvai kendőket, a kárhozatra jutók török turbánokat viselnek, a feltámadást pedig a havasi kürt (románul bucium) hangja jelzi.

Korunk művészettörténészei jogosan feltételezik, hogy ezeknek a falfestményeknek ismeretlen mestere széles kultúrájú és önálló gondolatait bátran kifejező, nagy művészegyéniség volt. A falfestményeken található a világhírű és mindmáig sikertelen anyag előállítási kísérletnek bizonyuló "voroneți kék" szín alkalmazása."

Voltak már barátaink, akikkel sikerült eljutnunk ezekbe a mesés épület együttesekbe. Szívből remélem, hogy lesz még lehetőségünk ismét elmenni oda.

Addig pedig ismét csak azt tudom mondani, hogy mindenki merészkedjen ki a Kárpátokon túlra is, nem fog csalódni. Csodás helyeket járhat be.

Ma egy kicsit másról fog szó esni

Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától. 

Én már kislány koromban is imádtam olvasni, és igazából a fogalmazási feladatok sem okoztak gondot. Ez ugyan még nem lenne elég arra, hogy az ember könyv írásra adja a fejét, de legalább volt valami közöm az irodalomhoz, még ha csak ilyen amatőr szinten is.

Sajnos a gyerekeim már nem lettek az olvasás rabjai. Bár a lányom azért szokott olvasni könyveket, de nem úgy, ahogy én tettem. Sosem láttam azt nála, hogy órákon át képes lett volna elmerülni egy-egy könyvben. Míg én elolvasok egy könyvet, akár egy hét alatt is, vagy pár nap alatt, addig ő hosszú hetekig olvasgatja. De sebaj, ha neki így esik jól, akkor legyen, a lényeg, hogy olvas.

Az ízlésünk azt hiszem teljesen eltérő könyvek terén. Egészen más jellegű könyvek érdeklik őt, mint engem. Így legalább sosem vesztünk össze azon, hogy egy-egy könyvet ki olvasson először, amikor a családba került.

Ami pedig a fogalmazást illeti. Arra emlékszem, hogy a gimiben mindig nagyon küzdött, mert megírta a feladatul kapott fogalmazásokat, de mindig lehúzta a magyar tanárja. Négyesnél jobbat sosem kapott rá. Mindig az volt a kifogás, hogy valami hiányzik még belőle. De hogy mi, az igazából sosem derült ki. Tartok tőle, hogy sokkal inkább az volt a gond, hogy a tanár másképp gondolkodott a világról és ezért nem volt képes elfogadni azt, ahogy és amit a lányom írt.

Viszont hála az égnek, ez még sem szegte kedvét a lánynak. Már gimis korában is írogatott. Nem mondhatom, hogy állandóan, de gyakran. Aztán abba maradt, majd ismét folytatta. És ez így tartott sok-sok éven át.

Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy elolvasnám-e? Mi tagadás, meglepődtem. De persze, örömmel fogadtam. 

Majd, amikor nekem sikerült kiadatnom a könyvemet, akkor a lányom is úgy érezte, eljött az ő ideje is. És ekkor már arra kért, hogy javítsam ki a kéziratot, hogy nyomdába kerülhessen. Így lettem én a regényének a "korrektora". 

A könyv, ahogy az enyém is, magán kiadásban jelent meg, ezért voltam én a korrektor. 

Ahogy az olvasmányaink, úgy a regényeink is teljesen más témában és más stílusban születtek.

Niki könyve keleti harcművészetekről szól, természetesen történetbe ágyazva. Megtaláljuk benne a bűnügyi szálakat, a szerelmet, a fiatalságot, a kalandot, bulit, és közben az érzelmeket, az útkeresést. Mindent, ami a mai fiatalokra jellemző lehet.

Természetesen egészen más a nyelvezete is, mint az én könyvemnek. Azért ne aggódjon senki, nem a mai SMS-k világából érkező rövidítések vannak benne, de mégis, más szókészlettel kommunikálnak ma a fiatalok, mint az én korosztályom. 

Miután mindkettőnk könyve magán kiadásban jelent meg, így sajnos a terjesztés nehézségei is minket terhelnek, és már befutott írók szerint is, talán ez még nehezebb, mint nyomtatásba adni egy könyvet. Ezért született saját oldala a Facebookon is a lányom könyvének, és persze az enyémnek is, ezért lett neki írói Instagramja, és ezért fogott ő is egy blog írásába.

Én pedig, bár tudom, hogy saját történeteket vártok tőlem, de úgy gondoltam, hogy ma az ő "történetét" osztom meg veletek, és az ő elérhetőségeit adom meg nektek.

Itt találjátok őt a Facebookon: Nicole Legian

Ez pedig a blogja: Nicole Legian

És Instagramon is így keressétek: nicolelegian

Ami pedig a könyvet illeti, az itt lehet megvenni: A tigris ökle

Szekerezzünk!!!

Egy kedves ismerősöm bejegyzése juttatta eszembe a következő élményeket. Köszönöm Natimama!

Ültetek már szekéren? Én Székelyföldön ültem először. Árpi házaihoz egy bizonyos ott eltöltött idő után járt egy szekerezés is.

Az első, és még több utunkra is Venci bácsi vitt el minket. Igazi székely ember volt, lelkesen mesélt nekünk mindig, és szép helyekre mentünk el vele.

Az egyik utunk Varságba vezetett. Erről a helységről írtam már nektek. Nekem ami nagyon tetszett az, hogy milyen hatalmas területen fekszik a falu, és hogy egy-egy porta milyen messze van egymástól. Nagyon szép tőle az egész környék.

Varságban a katolikus papot kerestük fel, aki megkínált minket jóféle borral is. Mi tagadás jól is esett egy kis belső melegítés, mert kint az nap elég cudar idő volt. A házakhoz pl. szakadó esőben értünk vissza.

De maga a szekerezés, hát hiába volt takarókkal, szőnyegekkel, báránybőrrel is kibélelve, valahogy a rugózás nem az igazi. Ráz, töri az ember hátsóját, mindenhol nyom, valljuk be, roppant kényelmetlen. Ám az élmény miatt mégis örömmel megy az ember.

Venci bácsi elvitt minket Sikaszóba is, és elvitt minket egyszer csak úgy Ivó felé egy patak völgybe is. Már ahogy lehajtottunk az útról, át a folyó egy kisebb szakaszán, már attól kivert a víz, hogy bele fogunk borulni. De nem, Fecske ügyes ló volt, gyönyörűen áthúzta a szekeret. 

Lányaink hálából befonták a sörényét és virágokkal is díszítették őt. Nem tudom Fecske mit szólt ehhez, de Venci bácsi igen csak mosolygott.

Szóval megérkeztünk a patak völgybe, letelepedtünk, és tűzrakásba fogtak a férfiak, hogy szalonnát süssünk. A gyerekek málnázni szerettek volna, ezért Venci bácsi elirányította őket, hogy merre találják a málnást. Majd miután a gyerekek elmentek, elmesélte nekünk, hogy a medvék is oda járnak eszegetni.

Úgy emlékszem, hirtelen már nem voltunk olyan nyugodtak. Nagy öröm volt, mikor meghallottuk, hogy már visszafelé bandukolnak a csemetéink.

És ha már medve, egy csepp kitérő, Árpitól származó történet.

Egy egyedülálló édesanya ment nyaralni az egyik házba a gyermekével. Éjszaka érkeztek, Árpi vitte őket fel kocsival a házba. Út közben persze beszélgettek, és szó került a medvékről is. Árpi épp megnyugtatta a hölgyet, hogy nem igen jár feléjük medve, ő sem találkozott eggyel sem évek óta, amikor is a kocsi előtt egy nőstény medve ballagott át az úton két bocsával. 

Árpi szerint a hölgy az egész szabadságát a házban, illetve max. az udvarán töltötte el. :)

De vissza a szekerekhez.

Egyik alkalommal messzebbre terveztünk kirándulást, egy szorosba, aminek sajnálom, de most nem jut eszembe a neve. Gyalogtúrával lehet csak oda jutni. Mi el is indultunk a völgybe gyalog, hogy majd a lent folyó patakon keresztül eljussunk egy barlangig. Nem volt rövid az út, és jó meredek is, de haladtunk szépen. Amikor is megállt mellettünk egy traktor húzta szekér, hogy ő is lefelé megy, ha akarjuk elvisz minket.

Nagy örömmel szálltunk fel, hogy legalább ezt az utat megtakarítottuk magunknak. Ám amit utána átéltünk, az felért egy igazi nagy vidám parki igen csak rémisztő hullám vasútján történő utazással. 

Természetesen kanyarogva haladt lefelé az út, és mint mondtam, igen meredeken. A traktor pedig a lovakhoz képest igen csak sebesen haladt lefelé. Mi pedig hátul pattogtunk az összeeszkábált üléseken, hiszen ez egy olyan szekér volt, amin egyébként fát szállítanak. Az, hogy végig attól rettegtünk mikor szállunk el a szekérről, meg sem közelítette azt az élményt, hogy mire leértünk valószínűleg nem maradt egyetlen épp csontunk sem, de vese és epekövünk is porrá zúzódott. 

Ezt az élményt csak az tudja elképzelni, aki átélte. Mi csak tántorogtunk még hosszú percekig, amikor végre leszállhattunk. 

A traktoros azonban rendkívül jól szórakozott.

Később, amikor már egyszerre két házat is megtöltöttünk, akkor bizony nem fértünk el mind a szekéren, és bevallom, mi nagyon "önfeláldozó" módon mondtunk le a lehetőségről, mondván menjenek csak azok, akik korábban még nem voltak.

És a mai történet szomorú véget ér, de úgy érzem Venci bácsi megérdemel ennyit. 

Egy nyáron motoros találkozót szerveztek a Küküllő völgyébe. Venci bácsi feleségét elütötte egy motor, és a néni szinte azonnal meghalt.

A társa, akivel leélte az egész életét, Venci bácsi pár héttel élte csak túl a tragédiát. Elment a felesége után.

Nyugodjanak hát mindketten békében! Mi pedig köszönjük az élményeket Venci bácsinak és Fecskének, a lovának!

Székelyföldi kalandozások

Ahogy már tegnap is mondtam, Árpi házaiba sokszor visszatértünk. Rengeteg kalandot éltünk át.

Az első évben mikor ott jártunk, még nagyon természetközeli volt az egész ház, és mi nagyon szerettük azt.

Rendkívüli élmény volt, amikor esténként tusolni mentünk, és ha kicsit hűvösebb volt a víz, akkor mindenki ott sikoltozott a zuhany alatt. A zuhanyzó egyébként egy hordóból állt, ahova naponta töltötték fel a pasik a vizet, és estére annyira melegedett meg, amennyire a nap ereje ezt lehetővé tette. És a zuhanyzó hely körbe volt véve náddal. Az ajtaja is egy falnyi nád volt, amit le kellett emelni, és visszatenni. Tényleg nagyon, nagyon vicces volt és imádtuk.

Amikor megérkeztünk, még térdig ért a kertben a fű, de szinte azonnal ott termett valaki a szomszédból és lekaszálta. A gyerekeink pedig összehordták a kaszált füvet, és várat építettek belőle. Este kivittük a takarókat, leterítettük ezen a puha fűágyon és néztük a csillagokat. Ott láttam életemben először a Tejutat. Gyönyörű volt és örök élmény.

A házikó Székelyudvarhelytől valamivel több, mint 20 km-re volt. Akkoriban még valami botrányos minőségű úton lehetett kijutni a Küküllő völgyén a zetelaki víztározóhoz, és ott a nyaralóhoz. Külön élmény volt minden alkalommal fel- és lejutni onnan. De mindig megúsztuk tengelytörés nélkül.

Egyik nap gondoltuk sétálunk egyet, és út közben kicsit vásárolunk. Ebből is remek nap született. Ugyanis minden helységben bementünk a helyi kis boltba, ami az esetek többségében egyúttal a kocsma is volt. Miután iszonyú meleg volt, bizony mindenhol megittunk egy-egy sört. Szóval úgy jártunk végig lefelé a völgyben az országúton, hogy hol jobbra, hol balra betértünk a helyi boltba és legurult egy söröcske. A végén már magunkon nevettünk, hogy azért ez nem semmi így.

Persze vásároltunk is, és lelkesen cipeltük magunkkal a szatyrokat, míg az egyik kocsmában megkérdeztük, nem hagyhatnánk-e? Mondták, hogy nyugodtan tegyük le a sarokba, visszafelé is ott lesz. És igen, ott volt. 

A végén egy kanyarban úgy döntöttünk nem bírjuk tovább a meleget, megfürdünk a folyóban. Fürdőruhánk sem volt, de annyira nem zavart minket. 

A pancsolás után aztán elindultunk visszafelé, és ahogy már az előbb is mondtam, igen a szatyrok hiánytalanul ott voltak a kocsmában és vártak minket.

Az egyik kedvenc hely, ahova eljártunk innen Korond volt. Eleinte teljesen elvarázsolt az ottani óriási kirakodó vásár, és lelkesen vásároltunk is mindenfélét. Vettünk szőnyeget, birkabőrt, konyhai fa tálakat, gyerekeknek meg amit kértek. Minden évben úgy mentünk oda, hogy már megvolt, hogy abban az évben mit akarunk majd venni. És persze lassan kitapasztaltuk, hogy ki a megbízható árus, ki a kevésbé megbízható. 

Aztán lassan telítődtünk, már nem igen találtunk olyan dolgokat, ami igazán érdekelt volna, és mi tagadás kikoptak a háztartásból az addig megvett dolgok is. A szőnyeg folyamatosan szórta a szöszeit a házban, óriási megkönnyebbülés volt, amikor megszüntettük. A báránybőrök csak a port gyűjtötték magukba. És a fa edényeket sem használtuk már a lakásban. Egy idő után pedig megszüntettem a dísztárgyakat is a lakásban.

Sajnos, olyan mértéket öltött ez a kirakodó vásár, és egész Romániában minden turisták által látogatott hely tele van ezekkel az árukkal, sőt biztosan mindenki találkozott velük itthon is, hogy teljesen egyértelmű, hogy ezek nem igazi kézműves munkák. Persze, nyilván nem nagy gyárakban készülnek, de még sem igazi népművészek által készített tárgyak. Bár természetesen olyat is lehet kapni, de nyilván annak az árát is rendesen megkérik.

Ezzel együtt, olyan varázsa van az egésznek, hogy még olyan barátainkat is rabul ejtett, akikre nem is gondoltunk volna, hogy tetszeni fog nekik. 

Természetesen jártunk fent a Szent Anna tónál, de a tóról már meséltem. Jártunk a Gyilkos tónál, Békás szorosban. Semmi különlegeset nem tudok róluk mondani, hiszen ezek a helyek minden turista által a megtekintendők között szerepelnek. 

Csíksomlyó is terítékre került, de nem Pünkösdkor. Ott elég nagy élmény volt felmászni a kis kápolnához, mert elég magasra épült, és jó kis meredek út visz fel hozzá. 

Nagy élmény volt Szováta a Medve tóval. Én ott merültem először olyan tóban, illetve egyáltalán vízben, ami annyira sós, hogy fent tart a víz felszínén. Nagyon különleges élmény volt. Sajnos a tó méretei nem végtelenek, és a strand terület napozó része nem túl nagy, így bizony igen csak nagy a zsúfoltság egy-egy szebb nyári napon, de a vízben már senki nem tapossa a másik embert. 

A kötelező helyeket bejártuk, mindenkit, akit rávettünk, hogy jöjjön el velünk Erdélybe elvittünk ezekre a helyekre. Majd egy idő után már inkább a rejtett szépségekre vágytam, és ezért próbáltuk azokat is megkeresni.

Így pl. Korondon már a bazárt jártuk végig, hanem a hátsó utcákat. Persze, az egész kisváros a kirakodó vásárból él, ezért nem könnyű ezek mögé is belátni. De mi ilyen szépségeket is láttunk.

Ez utóbbi kép egy működő vízimalom része. És itt működik a hozzá tartozó panzió is. Nagyon szépen kialakított kertje van, és több medencében pisztrángot is tenyésztenek. 

A rejtett szépségek keresése közben jutottunk el Énlakára. Valami döbbenetesen rossz úton jutottunk el a faluba, és ez azóta sem igen változott, bár talán ma már egy fokkal jobb. De valójában nem is baj, mert így nem sokan vállalkoznak erre az útra.

Énlakán az ember úgy érzi, hogy min. 100 évet visszalépett az időben. Réges-régi házak, kutak várják az embert. A temetőben ősi köveket fordítanak ki a földből, és van egy sok nehézséget megélt templom is, aminek a kazettás mennyezetén igazi ékírásos felirat látható.

Énlaka egy igazi csoda. Olyan történelmi emlékekkel, amiket feltétlenül meg kell őrizni. Mondom, nagy szerencséje a falunak, hogy nem könnyű megközelíteni. De egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Ráadásul az egész falucska roppant módon dimbes-dombos, és keszekusza utcácskákkal van tele. Azt hiszem a világ legjobb helye lehetett valamikor a gyerekeknek, ahol úgy el lehet tűnni a felnőttek szeme elől, hogy még véletlenül sem találnak rá az ember gyerekére. 

Ezen a tüneményes kis falun túl találunk egy másik hasonlóan szépet, még ha nem is ennyire ősi falucskát. Kőrispatakot. Itt is szépséges házikók vannak, és a híres Szalmakalap múzeum. A múzeumban mindig nagyon kedvesen fogadják a látogatókat, részletes tárlat vezetéssel. Az udvar különlegességei a patakból gyűjtött simára koptatott kövekből készült kiállítás, és egy tábla rengeteg, ahol a világ számos városának Kőrispataktól mért távolsága és persze iránya látható. 

Keressetek rá a neten, sok képet, és leírást fogtok találni. A falunak saját honlapja is van.

Az úton tovább haladva jutunk el Bözödújfalu emlékhelyére. 

Bizonyára mindenki ismeri a történetét, hogy szinte egyik napról a másikra kellett elhagyni a lakóknak a falut, mielőtt elárasztották a területet vízzel. Szomorú dolog ez, különösen az érintetteknek, és bár ez az egyik legismertebb ilyen emlékhely, de az egész világon és Romániában is számos településsel megtörtént ugyanez. 

Maga a zelelaki víztározó is így született. 

A víztározó mellett eljuthatunk Varságba. Különleges falu ez is. Majdnem 8000 hektáron terül el. Igazi szórvány település, ahol egy egy porta között nagyon nagy távolságok vannak. A település közelében található a Csorgó kő.

A másik irányban a víztározó mellett Sikaszón és Libánon át el lehet jutni Gyergyószentmiklósra. Nem tudom ma milyen arra az út, akkor tengely törő volt. Ám ezen az úton is nagyon szép falvakban jártunk. Persze, nem is mi lennénk, ha nem lettek volna itt is kutyás élményeink. Itt bizony a kutyák még a kocsikat is megtámadták az úton. Csak úgy kapkodtak a kerekek, a gumik felé, mi meg imádkoztunk, hogy nehogy bele is akadjon valamelyikük foga. De szerencsésen megúsztuk ezt is.

Természetesen jártunk a Gyimesekben is, ami valóban megint csak maga a csoda. 

A történelmi látnivalókat is megnéztük. De egy igazi kalandos út csak ez után várt ránk. Nem mentünk ugyanis vissza Székelyföld irányába, hanem átvágtunk a völgyön Moldova felé. Úgy gondoltuk, hogy a hegység másik oldalán kicsit tovább megyünk, majd az Úz völgyén át térünk vissza a Csíkságba. A térkép szerint persze csak egy alsóbb rendű út vezetett át a völgyön, de reméltük, hogy járható. Mikor betértünk a völgybe még meg is kérdeztük az arra járókat, hogy át tudunk-e kocsival menni? Egy Astra-val és egy Peugeot-tal voltunk. Ott azt mondták, hogy persze, menjünk csak nyugodtan. Kezdetben beton út lesz, aztán már csak földút, de járható. Hittünk azoknak, akik ezt mondták, és neki vágtunk. Az út mindösszesen 44 km. 

Talán látszik, hogy milyen "jó" volt az út. 

Kezdetben valóban még aszfalt is volt. Ez a völgy is egy víztározóval kezdődik. Még mellette betonozott úton tudtunk menni. Aztán már földút következett, de még tényleg teljesen jól járható volt. Majd egyre nagyobb kátyúk következtek. Aztán még nagyobbak. Aztán már nem is volt út, csak a nagy fát szállító kamionok által teljesen széttúrt sár, dagonya és nem is tudom még mi. Ahogy a fotókon is látható a kocsik előtt haladtunk gyalog, és botokkal mértük a kátyúk mélységét, hogy át tudunk-e rajtuk menni vagy sem. Tekeregtek a kocsik ide-oda, mikor épp hol volt jobban járható az útnak nevezett valami. Ha kellett faágakat hordtunk, köveket kerestünk, ami egyébként sajnálatosan kevés volt, és feltöltöttük a gödröket, hogy valamelyest átjárhatóak legyenek. A végén sajnos mégis felakadt egy helyen a Peugeot, és nem és nem tudtuk leszedni a "zátonyról". Míg nem az akkor alig 12 éves kisebbik gyermekünk megkérdezte, hogy miért nem emeljük meg a kocsit emelővel és akkor tegyünk alá valamit és úgy le tud majd jönni. És tényleg. 

Aztán mentünk tovább és egyre jobban kétségbe estünk. Egyrészt mert az út valóban egyre rosszabb és rosszabb lett, még akkor is, amikor mi már azt hittük ennél már nem lehet pocsékabb. De lehetett. Másrészt a teli tankok lassan kezdtek kiürülni hiszen végig egyesben, max. kettesben tudtunk csak haladni. 

Voltak olyan szakaszok, amikor azt hittem örökre ott maradunk. Telefonálni esélytelen volt, mert térerő egyáltalán nem volt a völgyben. Szóval fogalmam sem volt mi lesz, ha ott ragadunk. A kis Astra nem tudta volna áthúzni ilyen úton a nehéz Peugeot. Kétségbe ejtő volt a dolog, és a 44 km ellenére, mi akkor már sok órája úton voltunk.

Már esteledett, amikor kiértünk egy hatalmas legelőre. Olyan víz átmosások voltak az ott egyébként egész jó utakon, hogy nem mertünk átmenni rajtuk. Szélesek és nagyon mélyek voltak. Egész biztosan belesüllyedtek volna a kerekek és akkor tényleg annyi lett volna nekünk. Ezért a fiúk óvatosan letértek a füves részre. Persze a vízmosások ott is megvoltak, de ott talán kicsit átlósabban lehetett venni őket, így ha lassan is, de haladtunk. 

Mi lányok még mindig a kocsik előtt, és a kisebbik csemeténk is. Igen ám, de már esteledett, a feljebb lévő legelőkről lassan ereszkedtek le a nyájak. Na és kik jönnek még a nyáj előtt? Hát persze, hogy a kutyák. A vad, erdélyi juhászkutyák. Innentől a két kocsi nyitott ajtókkal araszolt, hogy ha bármi gond lenne, csak be kelljen ugranunk a kocsiba. Ekkor már valósággal rettegtem, a puszta életünkért is.

A legelő alján hevert egy juhász. A férjem lekiabált neki, hogy merre menjünk tovább, hogy lejussunk a főútra és onnan vissza Csíkszeredába. A juhász teljes nyugalommal kiabált vissza, hogy ezekkel a kocsikkal semerre, mert soha nem jutunk át.

Gondoljátok el. Már eddig is olyan utakon mentünk, hogy szinte lehetetlenség volt rajta átjutni személyautókkal, és akkor azt mondják, nem tudunk tovább menni.

Visszafordulni esélytelen volt. Hogy azokon az utakon még egyszer végig menjünk, az nonszensz volt. Nem volt más választásunk, csak előre menni.

És bő 8-9 óra elteltével - ugye megvan, hogy az egész 44 km - beértünk egy faluba. Megállítottunk egy bácsit, hogy mennyi van még a főútig. Csodálkozva nézett ránk, hogy miért kérdezzük, hát honnan jövünk? Mikor elmondtuk neki hogy a hegyen túlról, elkerekedtek a szemei és valami nagyon csúnyát készült mondani, de jól nevelt volt és a végén csak annyit mondott, hogy: "Hát maguk ...... (itt jött volna az, hogy nagy hülyék, vagy valami hasonló) nagy urak!"

De hála az égnek onnan már nem volt olyan rettentő hosszú a hátralévő út, bár bevallom akkor már az is nagyon soknak tűnt. Mikor kiértünk a főútra az első vágyunk egy benzinkút volt, mert a Peugeot már az utolsó kortyokat fogyasztotta. Eddigre a mi kék Astra-nk homokszínűre változott, és mivel az eső is eleredt, igen furcsán nézett ki. De áldottuk az eget, hogy az eső nem a völgyben kapott el minket, mert akkor az tényleg a világ vége lett volna. Mindenesetre a benzinkutas mikor meghallotta, hogy honnan jöttünk se szó, se beszéd, ott is hagyott minket, hogy akkor tankoljunk csak magunknak.

Mire a szállásra értünk, már nem voltunk se élők, se holtak. Viszont ez az út mindannyiunknak örök emlék marad. 2005-ben történt, de azóta is szállóige az Úz völgye!

Bár mikor mi arra jártunk motorosok nem voltak, de az út minősége miatt teszem fel ezt a képet is. Egyébként egyetlen autóval találkoztunk szembe egész úton. Természetesen egy magyar Suzuki volt. Ők a Csíkság felől jöttek, akkor már órák óta. Nem sikerült megnyugtatnunk őket, hogy még mi vár rájuk.