És megint valami új

Meséltem már többször is, hogy ezt az egész bloggolást a könyvem miatt kezdtem el. Bár a kéziratot olvasva szinte mindenki azt mondta, hogy remek, és le sem tudta tenni, illetve mikor lesz készen a folytatás, még sem érdekelt egyetlen kiadót sem. Ill. volt aki azt mondta, magán kiadásban szívesen. Ezeknél a kiadóknál ez százezrekbe került volna, ami épp nem állt rendelkezésemre. Így a regény maradt a virtuális fiókomban, azaz a számítógépemen. 

Aztán egy kedves ismerősömtől megtudtam, hogy van lehetőség könyvkiadásra az ilyen csóróknak is, mint nekem. Az Underground Kiadó volt az, akinek a kezelésében papírformátumot öltött a regény. Nagy volt az öröm, de rá kellett jönnöm, hogy nem a kiadás az igazi kihívás, hanem a terjesztés. A kiadó ugyanis mindösszesen csak 1-2 példányt nyomtat ki egyszerre, és nem terjeszti könyvesboltokban sem a kiadványait, csak a saját boltjukban kaphatók. Ám a bolt kicsike, sanszos, hogy alig tudnak róla, nem a körút közepén van. Egyébként meg csak megrendelésre készül újabb példány a könyvből, amit aztán a megrendelő átvehet postázva vagy személyesen. Itt lehet megrendelni: Veled vagy nélkülem

Így hát az ilyen írók, mint én, már ha írónak nevezhetem magam egyáltalán, kénytelenek maguk próbálkozni azzal, hogy fogyjon is a könyv. 

Ennek köszönhető az is, hogy e-könyvként is megjelent a regény. Azt pedig itt lehet megvenni: E-könyv

Persze, próbáltam további ötleteket is megfogadni abból a  célból, hogy népszerűsítsem a könyvem. Egy ilyen tanács volt, hogy írjak blogot, amiben a könyvről osztok meg gondolatokat, részleteket és így próbálok további olvasókat szerezni. Így hát egyszer csak itt találtam magam, és megírtam életem első posztját.

És hogy mindezt most miért írtam le? Nos, nem tudom ismeritek-e, de van egy izgalmas oldal, a Moly A lányom mesélt róla, és így lettem én is regisztrált tag. Ajánlom egyébként minden könyvszeretőnek az oldalt. 

Aztán ma ott olvastam egy kihívást a bloggolóknak. Kihívás Érdekesnek találtam, és gondoltam részt veszek benne.

Az első napi feladat egyik részét már teljesítettem is, hiszen leírtam miért írok blogot. Illetve bocsánat, a fentiek miatt kezdtem el. Azóta pedig tapasztalhattátok, hogy már igen csak másról szól az egész. Szól az utazásaimról, a gondolataimról, rólam. De talán nem baj ez, és remélem többeket érdekel.

Az első napi feladat másik része, hogy mondjak el 5 tényt magamról. Legyen.

1. Nem vagyok már mai csibe. Ezt csak azért gondoltam leírni, mert talán nem az én korosztályom legjellemzőbb szórakozása, hogy blogot ír. De hiába próbálnám szépíteni bizony, mindjárt 60.
2. Magyarországon élek. Bár mindig külföldre vágytam. Nekem nem jött össze, de a gyerekeim külföldön élnek. Másrészt viszont életem javát Budapesten töltöttem el. El sem tudtam képzelni, hogy elköltözzek onnan, valahova vidékre. Aztán ez is megtörtént, immáron több, mint 17 éve. És legyek őszinte? Egyáltalán nem bántam meg, sőt! Ma már semmi pénzért nem költöznék vissza a fővárosba, és akkor is alig várom, hogy eljöhessek onnan, ha oda visznek az intézendők. 
3. Közgazdász lettem. Véletlenül. Abban reménykedtem, hogy ezzel a végzettséggel majd sokat utazhatok. Annyira nem jött össze, mint amennyire ezt én gondoltam. Igazából nem érzek sok affinitást ehhez a világhoz, miközben azért némi érzékem van hozzá. Mai fejemmel biztosan egész másfelé indulnék. Na de 18 évesen még semmit nem tudtunk a világról.
4. Imádom a kertem. A negyedik emeleten nőttem fel. A lakásban leginkább csak szanzavéra volt, szinte semmi más. Volt biológus barátnőm, aki kinevetett, hogy fogalmam sincs melyik fa, bokor, növény micsoda. De engem ez egyáltalán nem érdekelt, és igazából a nevek még ma sem nagyon izgatnak. Ám 27 évvel ezelőtt úgy alakult, hogy családi házba költöztünk. És én, meg a férjem szerettük volna, ha szép kertünk van, és ha egy-két dolgot még a tányérra is tudunk onnan tenni. Mondjuk alig 200 m2-n ez nem volt annyira könnyű, de megcsináltuk. Amikor elköltöztünk onnan, nem a házat sajnáltam, amit a két kezünkkel építettünk fel, hanem a kertet. És most megint itt tartunk. 17 évig alakítottuk, neveltük a kertünket, és most eladjuk. De remélem sikerül megint szerezni egy újabb kertet, amit ismét kedvünkre alakítgathatunk. Szóval szeretem a kertet. Szeretek tavasszal naponta kimenni, és megcsodálni a természet ébredését, a rügyek fakadását, a feslő virágbimbókat. Örömmel tölt el, ha termés van a gyümölcsfákon, vagy a veteményesben. Nem tudom, képes lennék-e kert nélkül élni.
5. Rajongok az utazásért. Ahogy már az előző pontokban is írtam, közgazdász is azért lettem, hogy utazhassak. Aztán úgy alakult, hogy a férjem kolozsvári, és az ismerkedésünk után még 2,5 évig ott is élt. Utazni meg csak nekem volt lehetőségem hozzá abban az időszakban. Így akkoriban a végén már szinte havonta ültem fel a Balt-Orient Expresszre. Szerencsémre a férjem is imád utazni, kirándulni, túrázni. Így egész életünkben mindig mentünk valahova, ha lehetőségünk volt rá. Sikerült is elhinteni ezt a mániát a gyerekeinkbe is. 

Öt tényt kellett a kihívás alapján megosztani magamról. Megtörtént ez is. Talán van akinek újdonság volt, amit olvasott. Akinek meg nem, azokban csak megerősítettem, hogy jól tudták ezeket rólam.

És mert a kert tényleg nagy szerelem, legalább egy képet mutatok nektek.

A kihívás tizenkét napos, szóval még jövök! 

Jó kislány versus gyermekkori csínytevések

Igen, én egy igazi jó kislány voltam. Amire már emlékszem egészen kicsi koromból is, az az, hogy mindig szót fogadok, mindig csendes vagyok, ahova letesznek ott maradok és igazából nincs sok gond velem. 

De ha ma visszagondolok egy-két dologra, akkor valószínűleg nem ilyennek születtem. Mert emlékszem arra, hogy egészen kicsinek pl. imádtam azt játszani, hogy megállok, és valaki hirtelen kirántja alólam a lábam. Persze, mindig csak ágyon csináltuk, tehát mindig puhára estem, de nagyon élveztem ezt. Anyám kevésbé. Ő akárhányszor meglátta, mindig közölte, hogy ezt rögtön fejezzük be, mert ez meg az fog történni.

Aztán azt is nagyon szerettem, amikor télen szánkózó domb híján mi az úttesten szánkóztunk, és mivel én voltam a legkisebb, a többiek mindig engem húztak a szánkón. De ez még nem lett volna túl izgalmas. Az azonban, hogy szaladtak és egyszer csak hirtelen megállva visszarántottak és fejjel előre borultam a nagy hóba, na az már szuper volt. 

Erről talán nem voltam letiltva, mert talán sosem látták a szüleim.

Három éves koromban lettem szemüveges. Onnantól egész biztosan túl féltett anyám. Mindentől, a legkisebb eleséstől is olyan szinten féltett, és olyan mélyre ültette belém az ettől való félelmet, hogy igen, egész életemben rettegtem attól, hogy elesek, és ez ma is így van. Ez pedig sok mindentől visszafog egy gyereket.

Aztán hat éves koromban kaptam egy szívizom gyulladást. Akkoriban ez még halálos kórnak számított. Mivel most én írom ezeket a sorokat, nyilvánvaló, hogy túléltem, ám onnantól szigorúan eltiltottak a legkisebb mozgástól is. A legerőteljesebb megmozdulás a séta lehetett. Futni, szaladgálni, vagy bármi mást szigorúan tilos volt. 

Persze, gyerekként nyilván nem tartottam be mindent, de azért alaposan belém plántálták ezeket, és így soha nem voltam ügyes, fürge, jó mozgású kisgyerek. Minden sport is tilos volt természetesen, ezért azóta sincs mozgás igényem, ez sajnos látszik is rajtam. Kiélem a sport iránti rajongásomat azzal, hogy nézem a világ versenyeket.

Azért szerencsére, ahogy teltek az évek, kicsit enyhült az óvás, a mindentől való tiltás, és bár alsós koromról tényleg nem emlékszem semmiféle csínytevésre, a felsős időszakomban adódtak már ilyenek. Addigra elköltöztünk, más iskolába kerültem. Lehet ez is közre játszott. Két új lakótelep épült meg abban az időszakban Zuglóban, és erről a két kicsi telepről került szinte az összes gyerek a suliba. Azt mondhatom, hogy a legrégebbi baráti kapcsolataim innen datálhatók.

Természetesen a suliban is jó és okos, szorgalmas gyereknek voltam elkönyvelve. Ahogy a barátnőm is. Ám kamaszodtunk, és nekünk sem kellett a szomszédba menni egy kis rosszalkodásért.

Az alábbi csínyeink nem voltak égbe kiáltóak, de ahhoz képest, hogy jó gyerekként tekintettek ránk, azért mégis csak csínyek voltak. Imádott és remek pedagógus osztályfőnökünk pedig végső soron mindig elnézte nekünk ezeket.

Szóval ötödik osztály, a korosztályom biztosan emlékszik még rá, hogy szinte csupa nagy alakú kemény fedelű tankönyvünk volt. Mit mondjak? Istenien lehetett vele verekedni. Rettentő nagyot szólt mások fején. Megtörtént nem egy szünetben, hogy hatalmas csetepaté alakult ki, kihasználva a könyvek kemény fedelét.

Az egyik ilyen szünet végén az osztályfőnökünk, Jutka néni még akkor lépett be a terembe, amikor javában tartott a harc. Az a helyzet, hogy a barátnőmmel élen jártunk ebben a háborúban.

Mikor lecsendesült az osztály, Jutka néni csak annyit kérdezett, ki kezdte?

Mi egymásra néztünk a barátnőmmel, és felálltunk. Jutka néni meg mondta, hogy nem kell magunkra vállalni, kéri, hogy az álljon fel, aki kezdte. Mi meg állva maradtunk, hogy mi voltunk. És egyébként tényleg. Ötödikes korában egy lány magasabb, és erősebb is, mint a fiú osztálytársai. Simán elvertük őket, ha csak rosszul néztek. Valószínűleg így kezdődött ez a csata is.

Szegény Jutka néni szerintem soha nem hitte el, hogy tényleg mi voltunk a harc kirobbantói, így a végén csak annyit mondott, hogy: Üljetek le.

Már a mi időnkben is szokás volt külön órákra járni. Így mi is jártunk. Hogy mire? Na? Hát persze, külön oroszra. Jutka néni volt az orosz tanárunk is. Akkoriban mi még délután is jártunk iskolába, egyik héten délelőtt, másik héten délután. Emlékszem, egy kora őszi napon, amikor délutánosok voltunk, és a tanítás csak kettőkor kezdődött, egykor volt a külön orosz óra. Mi jó kislányok, időben el is indultunk oda, de útba esett a fagyizó. És hát szép idő volt, meg meleg is volt, meg akkor 2 forint volt egy fagyi, ennyi zsebpénzünk meg szinte mindig volt, így bizony betértünk a fagyizóba, leültünk a teraszon és szépen nyugodtan elnyaltuk, majd komótosan elindultunk a suliba. Három emeletes épületet képzeljetek magatok elé, ahol egy emelet simán megfelel kettőnek. A külön óra a harmadikon lett volna. Ahogy beléptünk a suli kapuján már hallottuk Jutka néni hangját onnan fentről, hogy hol vannak? Már fél órája elkezdődött az orosz óra, és még mindig nincsenek itt. 

Szépen felóvakodtunk, szemlesütve betipegtünk a terembe. Jutka néni azonnal kérte az ellenőrzőinket, amit persze kivittünk neki. De mert ő csak hirtelen haragú volt, és mindig kikiabálta magából a mérgét, az óra végén visszakaptuk az ellenőrzőket mindenféle beírás nélkül.

Mire felsős lettem, sikerült elhárítanom a testnevelésből felmentve státuszt, és végig tornáztam azt a négy évet. Sok szép emlékem maradt erről, bár ügyes, és remek tornász sosem voltam. De aztán az történt, hogy a suli tornatermének beszakadt a plafonja, és onnantól nem mehettünk oda tornázni. A tesi órákat a sportpályán tartottuk, amíg az idő engedte, utána pedig az osztálytermekben, folyosón. 

Volt egy tesitanárnőnk, az hogy Balogh nyanyának hívtuk magunk között talán elmondja, hogy mennyire rajongtunk érte. Egyik órán, amikor is a folyosón tartotta nekünk a testnevelést valamiért megharagudtunk rá, bár már fogalmam sincs miért. De bosszút álltunk rajta. Mi, a jó gyerekek, tehát a barátnőm, talán még egy-két barát a társaságunkból elkezdtünk trappolni. Voltunk az osztályban húszan. Gyorsan átvette mindenki az ötletet, és onnantól húsz trappoló gyerek rohangászott körbe-körbe a folyosón. Balogh nyanya próbált ennek véget vetni, de nem hagytuk abba. Erre ő azt találta ki, hogy addig futunk, amíg nem fejezzük be. Többet ésszel, mint erővel alapon a folyosó mindkét végén lépcsőház volt, így amikor odaért a kör, ott mindig leszaladt valaki, amit a nyanya nem vett észre, és aki leszaladt az egy egész kört békén elpihent ott, mire ismét csatlakozott, és valaki más futott le. Futhattunk már trappolva vagy húsz perce. Gondoljátok el micsoda hangja van egy ilyen nagy, régi iskolaépületben amikor húsz gyerek a talpát direkt a földhöz csapva fut. Véletlen, de úgy alakult, hogy pont az osztályfőnökünk, Jutka néni elégelte meg a folyosóról nyíló egyik teremben ezt a hangzavart. Üvöltve jött ki az egyik teremből, nem is tudván, hogy az osztálya a renitens, hogy ezt azonnal fejezzék be, mert így nem lehet tanítani. 

Szegény Balog nyanya megsemmisülve kénytelen volt leállítani a futást, de mi nyertünk. 

Arra már nem emlékszem, hogy volt e bármilyen retorzió az esemény után.

Kis létszámú osztály voltunk, közel laktunk egymáshoz, így suli után is sokat voltunk együtt. 

Így történt meg az is, hogy a még épülőben lévő óvoda-bölcsőde épületébe is belopakodtunk, bár persze ezt is tilos volt, de ettől volt olyan izgalmas. Nem volt ott egyébként a világon semmi, de egy gyereknek egy félkész épület csuda izgalmas. Még az emeletre is felmásztunk, bár szerintem lépcső sem volt még, talán csak falétrák. Jöttünk-mentünk az emeleten, amikor is egyszer csak hopp, eltűnt a barátnőm. Beleesett egy lyukba és zsupsz, le a földszintre. Nem tudom mi óvta őt meg, de semmi baja nem történt, az ijedtségen túl. Persze mi is frászt kaptunk, de tényleg mázli volt, hogy nem történt baj. Mindenesetre többet nem mentünk be az épülő oviba.

Egy időben az lett a szokásunk, hogy suli után elmentünk a nem túl távoli Rákos patakhoz. Városi gyerek is vágyik valami természetközelire. Fogalmam nincs miért, de Patyónak hívtuk a patakot. Amikor jó idő volt, szinte minden nap oda mentünk suli után. Nem igen lehetett ott semmit csinálni, de leülni, lógázni a lábunkat és jókat beszélgetni közben, azt lehetett. Talán ezért is szerettünk oda járni. Aztán egyik alkalommal az egyik lány beleesett a patakba. Csurom víz lett szegény, amihez azért nem volt még akkor túl meleg. Így igen csak sietve igyekeztünk haza vele együtt.

Azt hiszem a Patyónak még az is adta a különlegességet, hogy csak páran voltunk beavatottak, akik oda jártunk.

Egyik évben kitalálták a suliban, hogy akkor mostantól ügyeleti rendszer lesz, és nem járhat ki-be bárki az iskolába. Az ügyeletet pedig mi gyerekek adtuk. Mindig csak a legidősebbek voltak ügyeletesek, vagy talán inkább csak a hetedikesek, mert a nyolcadikosokat a felvételik miatt nem akarták kivonni a tanítási napok alól. Akit beosztottak ügyeletre az egész nap ott volt. Az nap neki nem volt tanítás, csak kint ült a folyóson és igazi szórakozás volt neki az a nap. Még zsebrádiót is vittünk magunkkal, és egész nap zenét hallgattunk. Vittünk nasit, innivalót, és remekül elvoltunk.

Mivel ebben az évben voltunk olyan szerencsések, hogy a mi osztályunk az egyetlen földszinti tanteremben volt, és oda szünetben sem jött le egyetlen tanár sem ellenőrizni, így szünetekben a fél osztály ott nyüzsgött körülöttünk hallgatva a zenét, nassolva, dumcsizva, nevetgélve. Tényleg, az egyik legnagyobb és legimádottabb sláger ez volt: Őszi levél 

Természetesen a beosztásokat mindig úgy intéztük, hogy barátnők - vagy barátok együtt legyenek ügyeletesek, mert egyszerre mindig ketten voltunk ügyeletben.

Egyébként ugyanekkor történt meg az is, hogy érdekes módon, de a szünetekben azok sem rosszalkodtak, akik nem mentek ki az ügyeletesekhez. Kártyázni kezdtünk. Óriási kártyacsaták dúltak minden szünetben, aminek okán mind bent voltunk a teremben, senki nem rohangált, kiabált, hanem ült a padban és verte a blattot. Természetesen nem pénzben játszottunk, és csupa korunknak megfelelő kártyajátékot. 

Nem tudom ma ehhez mit szólnának, de akkor ez eredendő bűn volt. Így amikor egyszer csak kiderült, azonnal átraktak minket egy emeleti tanterembe, ahol már állandó ellenőrzés alá kerültünk, és a kártyázás tiltott tevékenység lett. 

Egyébként ezt máig sem értem. Mi a gyerekeinket is nagyon kicsinek megtanítottuk kártyázni, mert remekül fejlődött vele a számolási tudásuk játékosan, mert megtanultak vele nyerni és veszíteni, mert megtanultak vele figyelni és előre gondolkodni, és mindemellett remekül érezte magát ilyenkor a család és együtt voltunk, együtt szórakoztunk, játszottunk.

További általános iskolás csínytevés. Egyszer elvitt minket Jutka néni kirándulni két napra Nagyvázsonyba. Olyan nagyon nem vésődött be ennek a kirándulásnak az emléke, de az igen, hogy a várból ki nem a kapun át jöttünk, hanem bizony minden tiltó tábla ellenére a falon át másztunk ki. Óriási botrány lett belőle. És mondanom sem kell, hogy megint az osztály krémje, főleg mi, jó kislányok voltunk a hunyók. 

A várban dolgozó múzeum őrök vagy kik tomboltak, hogy micsoda neveletlen kölykök vagyunk, és takarodjunk onnan. 

Jutka néni feltette a szokásos kérdést, kik voltak? Majd miután jelentkeztünk, hogy mi, közölte, hogy ahogy haza értünk, az első vele lévő órán várja az ellenőrzőinket. Tényleg rendes gyerekek voltunk, mert ki is vittük neki. De ugye senki nem lepődik meg, hogy ennek az eseménynek sem volt nyoma abban a kis könyvben.

Roppant vicces dolog volt még az úttörő létünk. Ahogy kellett, volt két őrs az osztályban. Az egyik a lányoké, a másik a fiúké. A lányok őrsvezetője a barátnőm volt. A két őrs együtt alkotta a rajt, aminek meg én voltam a vezetője.

Nem emlékszem, hogy bármikor bármi lényegeset csináltunk volna, mint úttörők, de minden ünnepség úgy kezdődött az osztályban, hogy az őrsvezetőknek jelenteniük kellett a rajvezetőnek, annak meg az osztályfőnöknek. 

Na, meg van az amikor az ember legjobb barátnője áll vele szemben és azt mondja lehetőleg igen komoly arccal, hogy: Rajvezető pajtásnak jelentem? Ugye meg! Szerintem ezt nem is kell tovább mondanom, hogy milyen megpróbáltatás volt ez minden alkalommal nekünk.

A suliban a termekben a kuka egy nagy faláda volt, levehető fatetővel. Az egyik szünetben a kukába gyömöszöltük az egyik fiút. Barátunk volt ő, poén volt a dolog. Igen ám, de közben becsöngettek, és mit ad az ég, a tanár is szinte rögtön belépett. Fiú meg a szemetes ládában. Osztály röhög, persze visszafojtva, láda olykor megmozdul, mert aki benne volt nem értette mi történik, miért lett olyan nagy csend. Innentől már csak a röhögés jött, amikor végül kimászott a kukából a gyerek az óra első tíz perce után a tanár legnagyobb döbbenetére. 

Talán csak nekem, meg az osztálytársaimnak, barátnőmnek viccesek ezek a kis történetek, de legalább annyit remélem mindenki elismer, hogy azért még sem voltam annyira tökéletesen jó kislány. Bár ha így visszagondolok, azért ezeket a szüleim tőlem sosem hallották, így lehet, hogy az ő szemükben mégis az voltam.

Hiányoztok régi barátok. 

Amikor valami nagyon megváltozik - 2001

2001 tavaszán végre elérkezett számomra az a pillanat, hogy felmondhattam az akkor már oly annyira gyűlölt munkahelyemen, ahol a legfőbb hibám az volt, hogy délután fél négy és négy között felálltam és haza mentem. Igaz, hogy reggel hétkor már ott voltam és dolgoztam, de elvárták volna, hogy min. este hatig bent legyek, hátha épp szüksége lett volna rám valakinek.

Szóval 2000-ben létrehoztuk életünk első vállalkozását a férjemmel és 2001 tavaszára úgy gondoltuk, hogy ez most már el tud tartani kettőnket is. (Hogy őszinte legyek munkailag valóban így volt, a többiről meg inkább ne beszéljünk.)

A felmondás, és az, hogy végre elszabadulok az akkori munkahelyemről óriási örömmel töltött el. És persze izgatottan vártam a saját vállalkozás kihívásait.

Szóval jó év volt ez.

Ősszel úgy gondoltuk, hogy hasznos lenne, ha szakmailag is kellő képzésben lenne részem, és így jelentkeztem a Generali alapképzésére. Szeptemberben indult a két hetes oktatás. 

Remek oktatóink voltak. Bár fogalmam sincs olvassa-e bármelyik volt Generali-s kolléga, de meg kell említenem a nevüket: Baranyai Zsolt és Palásti Kati.

Mindenféle szempontból a topon voltak, úgy szakmailag, mint emberileg. Rengeteget kaptam tőlük. A napról napra jobban élvezem az egészet hangulatban biztosan benne volt az is, hogy azért én nem teljesen "bután" kerültem oda, hiszen a férjem ekkor már évek óta dolgozott a szakmában, és sokat hallottam, tanultam tőle is.

Az egész időszak tele volt sikerélménnyel számomra. Sikeresen vettem a röpdolgozatokat, a gyakorlati kihívásokat. Kati elsősorban biztosítás szakmai tudást adott nekünk, Zsolt pedig eladástechnikát, és minden olyat, amire az üzleti életben szükségünk lehetett.

Remek hangulatban teltek az órák, és én napról napra úgy mentem haza, hogy szinte röpködtem. Végre, a hosszú és egyre utáltabb évek után olyan helyre kerültem, ami tetszett, ahol rengeteget tanulhattam, ahol megdicsértek, ha tudtam valamit, és ahol még talán életszemléletben is sok újat kaptam.

Aztán egy délután, amikor a metróval mentem haza, sok ember kezében láttam újságot, és egy érthetetlen képet. 

Nem szokásom beleolvasni más újságjába, így ekkor sem tettem. Igazából fogalmam se volt mit látok, és bár furcsa volt, de nem foglalkoztam vele. 

Aztán otthon bekapcsoltuk a tv-t, csak afféle háttér tévézésre. És akkor megláttuk, breaking news címmel. Döbbenten ültünk a tv előtt, és nem akartunk hinni a szemünknek. Egész este ez ment minden csatornán. Újra és újra a döbbenetes fotók, videók, és folyamatosan új és újabb információk.

És akkor bennem összeomlott minden. Minden, amit az előtte lévő közel két hét alatt kaptam egyetlen pillanat alatt semmivé vált. Úgy éreztem, ha ilyesmi megtörténhet, akkor ennyi volt, vége a világnak. Kiskorú gyerekeim voltak, és én rettegtem, hogy milyen világra szültem őket, szinte pánikba esve féltem, hogy mi lesz velük, lesz-e jövőjük.

Másnap természetesen sokat beszélgettünk az egészről az oktatás helyett. Úgy emlékszem próbáltak lelket rázni belénk, és elhitetni, hogy a tragédia ellenére van remény.

Én bevallom attól reszkettem, hogy ez egyértelműen egy olyan háborúba sodorja a világot, ahonnan már senkinek nincs visszaút és menekülés. Hála az égnek nem így történt.

Lassan, nagyon lassan visszarázódtunk a hétköznapokba és próbáltunk újra terveket szőni, élni az életünket.

Persze, ami akkor történt nem múlt el nyomtalanul és nem csak az emlékezésre, az emlékhelyekre gondolok. 

Naponta tapasztalhatjuk, hogy mennyi gyűlölet, mennyi tragédia történik, hogy ember embernek a farkasa. Olyan korban élünk, amikor csak azért nem félünk nap mint nap, mert úgy nem lehet élni. Olyan korban élünk, amikor a jó érzésű emberek nem értik, hogy mi és miért történik körülöttük, velük, és amikor fogalmunk sincs, hogyan lesz tovább.

Nem egy vidám korszak.

Ma évforduló van. 15 éve. Ennyi év telt el azóta, és számos hasonló tragédia árnyékolja be az életünket. 

Nagyjából ennyit gondoltam ma írni, amikor belefutottam egy levélbe a facebookon. Nem tagadom, sírtam a végén. És bocsánat, de angolul fogom ide másolni, ahogy íródott. Nem tudnám igazán átadni azt, amit kaptam ettől a levéltől, ha lefordítanám. Remélem a többség érteni fogja, aki olvassa a blogomat. Ebből a levélből most sok erőt kaptam. Talán el merem hinni, hogy igenis van jövő, van normális élet és vannak ilyen emberek. 

Ezért azt mondom adjuk meg a tiszteletet azoknak, akik életüket vesztették azon a borzasztó napon. De emeljük fel a fejünket, és menjünk tovább az úton, mert van miért, van kiért.

"Doug Kennedy

augusztus 23., 8:16 · 

From a flight attendant on Delta Flight 15, written following 9-11:

On the morning of Tuesday, September 11, we were about 5 hours out of Frankfurt, flying over the North Atlantic.

All of a sudden the curtains parted and I was told to go to the cockpit, immediately, to see the captain.

As soon as I got there I noticed that the crew had that “All Business” look on their faces. The captain handed me a printed message. It was from Delta’s main office in Atlanta and simply read, “All airways over the Continental United States are closed to commercial air traffic. Land ASAP at the nearest airport. Advise your destination.”

No one said a word about what this could mean. We knew it was a serious situation and we needed to find terra firma quickly. The captain determined that the nearest airport was 400 miles behind us in Gander, Newfoundland.

He requested approval for a route change from the Canadian traffic controller and approval was granted immediately — no questions asked. We found out later, of course, why there was no hesitation in approving our request.

While the flight crew prepared the airplane for landing, another message arrived from Atlanta telling us about some terrorist activity in the New York area. A few minutes later word came in about the hijackings.

We decided to LIE to the passengers while we were still in the air. We told them the plane had a simple instrument problem and that we needed to land at the nearest airport in Gander, Newfoundland, to have it checked out.

We promised to give more information after landing in Gander. There was much grumbling among the passengers, but that’s nothing new! Forty minutes later, we landed in Gander. Local time at Gander was 12:30 PM …. that’s 11:00 AM EST.

There were already about 20 other airplanes on the ground from all over the world that had taken this detour on their way to the US.

After we parked on the ramp, the captain made the following announcement: “Ladies and gentlemen, you must be wondering if all these airplanes around us have the same instrument problem as we have. The reality is that we are here for another reason.”

Then he went on to explain the little bit we knew about the situation in the US. There were loud gasps and stares of disbelief. The captain informed passengers that Ground control in Gander told us to stay put.

The Canadian Government was in charge of our situation and no one was allowed to get off the aircraft. No one on the ground was allowed to come near any of the air crafts. Only airport police would come around periodically, look us over and go on to the next airplane.

In the next hour or so more planes landed and Gander ended up with 53 airplanes from all over the world, 27 of which were US commercial jets.

Meanwhile, bits of news started to come in over the aircraft radio and for the first time we learned that airplanes were flown into the World Trade Center in New York and into the Pentagon in DC.

People were trying to use their cell phones, but were unable to connect due to a different cell system in Canada . Some did get through, but were only able to get to the Canadian operator who would tell them that the lines to the U.S. were either blocked or jammed.

Sometime in the evening the news filtered to us that the World Trade Center buildings had collapsed and that a fourth hijacking had resulted in a crash. By now the passengers were emotionally and physically exhausted, not to mention frightened, but everyone stayed amazingly calm.

We had only to look out the window at the 52 other stranded aircraft to realize that we were not the only ones in this predicament.

We had been told earlier that they would be allowing people off the planes one plane at a time. At 6 PM, Gander airport told us that our turn to deplane would be 11 am the next morning.

Passengers were not happy, but they simply resigned themselves to this news without much noise and started to prepare themselves to spend the night on the airplane.

Gander had promised us medical attention, if needed, water, and lavatory servicing.

And they were true to their word.

Fortunately we had no medical situations to worry about. We did have a young lady who was 33 weeks into her pregnancy. We took REALLY good care of her. The night passed without incident despite the uncomfortable sleeping arrangements.

About 10:30 on the morning of the 12th a convoy of school buses showed up. We got off the plane and were taken to the terminal where we went through Immigration and Customs and then had to register with the Red Cross.

After that we (the crew) were separated from the passengers and were taken in vans to a small hotel.

We had no idea where our passengers were going. We learned from the Red Cross that the town of Gander has a population of 10,400 people and they had about 10,500 passengers to take care of from all the airplanes that were forced into Gander!

We were told to just relax at the hotel and we would be contacted when the US airports opened again, but not to expect that call for a while.

We found out the total scope of the terror back home only after getting to our hotel and turning on the TV, 24 hours after it all started.

Meanwhile, we had lots of time on our hands and found that the people of Gander were extremely friendly. They started calling us the “plane people.” We enjoyed their hospitality, explored the town of Gander and ended up having a pretty good time.

Two days later, we got that call and were taken back to the Gander airport. Back on the plane, we were reunited with the passengers and found out what they had been doing for the past two days.

What we found out was incredible…..

Gander and all the surrounding communities (within about a 75 Kilometer radius) had closed all high schools, meeting halls, lodges, and any other large gathering places. They converted all these facilities to mass lodging areas for all the stranded travelers.

Some had cots set up, some had mats with sleeping bags and pillows set up.

ALL the high school students were required to volunteer their time to take care of the “guests.”

Our 218 passengers ended up in a town called Lewisporte, about 45 kilometers from Gander where they were put up in a high school. If any women wanted to be in a women-only facility, that was arranged.

Families were kept together. All the elderly passengers were taken to private homes.

Remember that young pregnant lady? She was put up in a private home right across the street from a 24-hour Urgent Care facility. There was a dentist on call and both male and female nurses remained with the crowd for the duration.

Phone calls and e-mails to the U.S. and around the world were available to everyone once a day.

During the day, passengers were offered “Excursion” trips.

Some people went on boat cruises of the lakes and harbors. Some went for hikes in the local forests.

Local bakeries stayed open to make fresh bread for the guests.

Food was prepared by all the residents and brought to the schools. People were driven to restaurants of their choice and offered wonderful meals. Everyone was given tokens for local laundry mats to wash their clothes, since luggage was still on the aircraft.

In other words, every single need was met for those stranded travelers.

Passengers were crying while telling us these stories. Finally, when they were told that U.S. airports had reopened, they were delivered to the airport right on time and without a single passenger missing or late. The local Red Cross had all the information about the whereabouts of each and every passenger and knew which plane they needed to be on and when all the planes were leaving. They coordinated everything beautifully.

It was absolutely incredible.

When passengers came on board, it was like they had been on a cruise. Everyone knew each other by name. They were swapping stories of their stay, impressing each other with who had the better time.

Our flight back to Atlanta looked like a chartered party flight. The crew just stayed out of their way. It was mind-boggling.

Passengers had totally bonded and were calling each other by their first names, exchanging phone numbers, addresses, and email addresses.

And then a very unusual thing happened.

One of our passengers approached me and asked if he could make an announcement over the PA system. We never, ever allow that. But this time was different. I said “of course” and handed him the mike. He picked up the PA and reminded everyone about what they had just gone through in the last few days.

He reminded them of the hospitality they had received at the hands of total strangers.

He continued by saying that he would like to do something in return for the good folks of Lewisporte.

“He said he was going to set up a Trust Fund under the name of DELTA 15 (our flight number). The purpose of the trust fund is to provide college scholarships for the high school students of Lewisporte.

He asked for donations of any amount from his fellow travelers. When the paper with donations got back to us with the amounts, names, phone numbers and addresses, the total was for more than $14,000!

“The gentleman, a MD from Virginia , promised to match the donations and to start the administrative work on the scholarship. He also said that he would forward this proposal to Delta Corporate and ask them to donate as well.

As I write this account, the trust fund is at more than $1.5 million and has assisted 134 students in college education.

“I just wanted to share this story because we need good stories right now. It gives me a little bit of hope to know that some people in a faraway place were kind to some strangers who literally dropped in on them.

It reminds me how much good there is in the world.”

“In spite of all the rotten things we see going on in today’s world this story confirms that there are still a lot of good people in the world and when things get bad, they will come forward."

Próbáltam utána nézni a levélnek, és sok találatot hozott fel google a barátom. Még olyat is, hogy hoax. Nem akarok hoax-ba belefutni, ezért még tovább néztem és azért találtam megnyugtató információt is. Delta 15 fund Bocsánat, de ez is angolul van.

Ez most kicsit más lesz ...

Ezt a blogot, ahogy már párszor leírtam, eredetileg a könyvem népszerűsítése okán kezdtem el írni. Íme, itt lehet beszerezni elektronikus példányban: Abigail Ergal: Veled vagy nélkülem

Aztán valahogy visszaemlékezés lett belőle, és főleg túrák, utazások kerültek a virtuális papírra. 

Most először pedig egy kicsit más lesz. Gondolatokat, kétségeket osztok meg most veletek. Bocsánat, ha valakit ez nem hoz annyira lázba, ígérem, folytatom majd az utazások leírását is.

Van egy blog, illetve három is, amit Fodor Marcsi, egy újságírónő ír. Igazából én úgy találtam rá, hogy olyan blogokat kerestem, amik magyarok angliai életéről szólnak. Marcsi is ír egy ilyet. Nem tudtam, hogy újságíró, amikor olvasója lettem, nem tudtam róla semmit, csak hogy Angliában él a gyerekeivel. Azóta többször is költözött, haza, meg Spanyolországba, aztán megint haza, és most éppen megint Angliába. A legutolsó posztja kapcsán merült fel bennem megint ezer gondolat, kétség, vágy, remény és ki tudja még mi minden, amiket gondoltam leírok.

Az a helyzet, hogy áruljuk a házunkat. Hosszú idő alatt, sok álmatlan éjszaka során jutottunk erre az elhatározásra. Akit esetleg érdekel, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akit érdekelhet, itt megtalál róla mindent: Eladó a házunk

Az egyik legfőbb ok, amiért erre az elhatározásra jutottunk az, hogy kifogytunk a házunkból. A gyerekeink véglegesen külföldre költöztek, és kettőnknek a férjemmel sok lett a ház, nagy a kert, amit egyre nehezebben tudunk karban tartani.

De igazából nem is erről akartam írni, hanem a folytatásról. Érdekes módon egyébként aki eddig eljött megnézni, az mind megkérdezte, hogy és mik a terveink, hova-merre tovább?

És igen, itt jön az ezer kétség, vágy és remény, na és a valóság.

Nem tagadom, volt hogy azt gondoltuk, elmegyünk a gyerekeink után. Egyedül vagyunk, nincsenek testvéreink, férjem szülei nem élnek, nekem is már csak anyukám. De elég hamar beláttuk, hogy ehhez már öregek vagyunk. Már nincs bennünk annyi lelkesedés, hogy még egyszer elkezdjük az életünket és megint legalulról. Nem volt könnyű ezt elfogadni.

Aztán azóta jönnek a különféle elképzelések. Magyarországon merre? 

Férjem és bevallom én sem szeretem a síkságot. Nem bírjuk a hőséget, ami ott sokkal gyakoribb, és a mi életünk sokkal inkább a hegyek világa, mint a rónaság. Így az Alföld eleve kizárt.

Aztán ha valaki végigjárja az országot, akkor látja, hogy a nyugati országrész gazdagabb, fejlettebb, mint a keleti. Így ez is inkább nyugatra szólít minket.

Én örömmel költöznék a Balaton közelébe, hiszen írtam már róla, gyerek korom meghatározó helye volt a Balcsi. Ám annak is inkább az északi része, ami vonz, a déli kevésbé, de ki tudja még?

Sok egyéb szempontnak is meg kell - meg kellene felelnie majd jövendő otthonunknak.

De még ez sem annyira érdekes, hogy ezt leírjam itt ország-világnak.

Talán még rémlik az olvasóimnak, hogy a férjem kolozsvári. Nem először és bizonnyal nem is utoljára merül fel bennem, hogy mi lenne, ha Romániába költöznénk? Anno a férjem elhagyta a hazáját miattam, most én is megtehetném érte, hogy visszamegyek vele oda, ahonnan elindult az életbe. 

Volt amikor ezt sokat forszíroztam, terveim voltak, lehetőségeket kerestem. Akkor azt mondta a párom, hogy minek menjünk cseberből vederbe. És ebben igazat kellett adjak neki.

Aztán felmerült az is, hogy az előző posztokban szereplő nagyszülői faluban vegyünk meg egy házikót, tegyük rendbe és éljünk ott. Persze, ezt is elvetettük, mondván, hogy klassz hely, csak éppen miből élnénk? Mert az szép, hogy a kertből ellátjuk magunkat élelemmel, de azért van rezsi, öltözni is kell, szóval nem minden a kaja.

És most, hogy konkrétan kell majd keresni lakhatást, bevallom, bennem időről időre megint felmerül ez a lehetőség. Csak most épp Kolozsvárba szerettem bele. Óriási fejlődésen ment át a város, és igazán remek hely lett. Nézegettem is ott lakásokat, de mi tagadás, nagyon nem olcsók. A mi pénztárcánknak csak a város elővárosi területein lenne megfizethető esetleg egy-egy lakás.

Ám belevágni bizonnyal nem fogunk, mert nem vagyunk ehhez elég bátrak, és mert nincs is, nem is lesz annyi tőkénk, hogy biztonságból itthon is legyen valami lakhatásunk, ha még sem jönne be az ottani lét. Pedig nagyon birizgálja a gondolataimat. 

Szeretjük az ottani tájat, a kirándulási lehetőségeket. Ez remek lenne, ha nem kellene órákat utazni pusztán ahhoz, hogy eljussunk egy-egy ilyen helyre.

Imádunk egy csomó kinti kaját, élelmiszert, és ezek egy része olyan, amit itt nálunk nem lehet kapni. 

Nekem nagyon tetszik, hogy Kolozsvárból szinte kulturális főváros lett. Alig akad olyan hét, amikor nem történik valami a városban.

Vannak kint barátaink, akikkel így talán ismét szorosabb lehetne a kapcsolatunk. 

De persze megint ott a kérdés, hogy miből élünk meg? Elvileg akár onnan is végezhetnénk a munkánkat, hiszen most is sokat dolgozunk csak interneten, internetes kapcsolatokon, de óhatatlanul csökkenne az üzletünk, amiből most sem dúskálunk. És bizony havonta legalább egyszer el kellene jönni Budapestre. Utazás, szállás - pénz, pénz, pénz.

Valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne, ha apósom halála előtt nem nyúlja le a lakás maffia a férjem örökségét, apósom lakását. De sajnos megtette, és apósom már nem ismerte ezt fel az akkori állapotában. Ezért kár is ezen tipródni, hogy mi lenne, ha ....

Így azt hiszem marad a legnyilvánvalóbb verzió. Amint sikerül eladni a házat, és tudjuk mennyi pénzből gazdálkodhatunk, már tudunk újabb ház után nézni, ahol a további életünket elképzeljük, és ez 99%, hogy Magyarországon lesz. Pedig nagyjából 10-12 éves korom óta vágyom arra, hogy máshol éljek. Mindig vágytam valami másra, valami újra, valami izgalmasra. De ez csak annyi lesz most is, hogy egy másik ház, bizonnyal más településen.

Igen, ház vagy lakás. 32 éves koromig lakásban éltem. Kertünk igazából sosem volt. A véletlen hozta, hogy kertes házban kötöttünk ki. Aztán megszerettük, és amikor a mostani házunkat kiválasztottuk az egyik fő szempont a nagy kert volt, amit mi alakíthatunk ki.

Ha belegondolok, 27 év kertes házban töltött élet után szinte egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lakásba költözzek. Hogy ne legyen hova kimennem a házból virágok, növények közé, hogy ne tudjak a kertben megfőzni egy gulyást, megsütni egy flekkent, szinte nonszensznek tűnik.

Az, hogy a fal másik oldalán szomszédok éljenek, és adott esetben hallgassam az életük ilyen-olyan neszeit, illetve ők is az enyémeket, megint csak elképzelhetetlennek tűnik.

Miközben azért néha felmerül bennem ez is. Egy lakás nyilvánvalóan olcsóbb, mint egy ház. És nem csak megvenni, hanem fenntartani is. Ott más a rezsi, még akkor is, ha van közös költség. Mások a felújítási költségek és sok minden egyéb. 

Ahogy öregszünk egyre kevésbé lesz erőnk a kertet rendezni. Lakásban azt sem kell. Virág attól még persze lehet, ami szebbé varázsolja az otthonunkat.

És én nagyon szeretnék utazni, utazni, utazni. Egy lakás mellett erre valószínűleg több pénz maradna. Ráadásul az sem gond, hogy ki locsolja a kertet, amíg mi utazunk.

Na, szóval ezek vannak. Minden nap másképp gondolom, álmodom, tervezem, vágyom. Lakás? Ház? Itthon, Kolozsvárt? 

Nyilván van, akinek ennél sokkal komolyabb gondjai vannak, de nekünk ez már tényleg életre szóló döntés kell legyen, mert nem szeretnék majd még egyszer költözni. 

Ha csak nem ajánl fel valaki egy mesebeli házikót valahol egy csodás tengerparton. Mert azért a hegyek mellett a víz is nagyon vonz!

A fiúk a bányában dolgoznak - remélem sokan emlékeztek erre az örökbecsű mondatra, mert ma mi is bányába megyünk.

A kirándulós nap folytatásaként úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk még Verespatakot is, hiszen amúgy is útba esik.

Verespatak, igen, ahol az aranybánya újra nyitása miatt már hosszú évek óta tart a huzavona, mert a környezetvédők tiltakoznak, a kanadaiak, meg bányásznyi akarnak.

Fogalmam nincs pillanatnyilag hol tart a vita, bár láttunk olyan dolgokat, amik reményt adnak, hogy még sem kerül víz alá a városka, hanem talán újra éledhet.

Évekkel ezelőtt jártam először Verespatakon. Megejtően szép a kisváros központja. Igazi, békebeli, polgári hangulatot áraszt. Akkor azt láttuk, hogy szinte minden házon felirat van és számozás, hogy a bánya új tulajdonosai megvették és ezek a csodás építmények arra vártak, hogy elárasszák majd őket. De már akkor is voltak olyan házak, amiket még laktak, ahonnan nem költöztek ki, akiknek a lakóit nem tudták elüldözni és kivásárolni őket az otthonukból.

Néhány év elteltével ismét jártunk itt, és örömmel láttuk, hogy nem történt rombolás. A lakott házak is lakottak még. 

Nem tudom megmagyarázni miért, de olyan vonzereje van az egész településnek, hogy én idén nyáron is szerettem volna eljutni ide, de akkor nem sikerült. Így most külön öröm volt számomra, hogy felmentünk a városkába. És igen, azt láttuk, hogy lassan, de újra éled a település. A főtér szépen ki lett alakítva, virágokkal bánya malom emlékkel. Az előző képen látható egyik házból kiállítási épület lett, előtte régi csillékkel a bányából. A képen látható bal és jobb oldali nagyon romos épület már kapott olyan hálós borítást, amelyen rajta van, hogy fog kinézni, ha felújítják. Ahogy sétáltunk az egyik utcán, ahol egy csodálatos épület volt szintén, annak a falán rajta volt, hogy felújítás alatt. Ha újra építik ezt a kisvárost, egy igazi ékszerdoboz lesz.

És miközben képet kerestem a központról, belefutottam egy cikkbe, amely szerint Megmenekülhet Verespatak Ennél jobb hírt nem is találhattam volna. 

Egyik alkalommal, amikor ismét meglátogattuk a városkát, nem a normál úton mentünk fel, hanem egy másik oldalról, és akkor olyasmibe futottunk bele, amilyet soha életemben nem láttam, és rém álmaimban sem szeretném, ha valaha is ilyen jönne létre a környezetemben. Mi nem mertünk ott akkor fényképezni, és az alábbi fénykép messze nem mutatja meg azt a nyílt sebet, amit azon a gyönyörű tájon ejtettek, de minket elrémített a nagysága, a kietlensége, a minden élet megszűnése, és az a néma csend, ami ült az egész bánya felett. Egyetlen madár sem repült arra. Egyetlen csivitelést sem hallottunk. Mintha a Holdra szálltunk volna le.

Ha ez kell ahhoz, hogy ékszereim legyenek, inkább sose legyen, egy se!

Ezen a napon azonban nem csak a városkát néztük meg, hanem a régen bezárt bányát is, ami a felszín alatt van. Ez a bánya több, mint 2000 éves. Már a rómaiak is bányászták az itt lévő aranyat. Több száz bányajáratot alakítottak ki, amelyekről több ezer térkép van a bánya tulajdonában. 

Az egyik járat látogatható, oda a bánya egyik régi ismerője vezeti a turista csoportokat. És itt folytatódtak az erre a napra elrendelt szenvedéseim. 150 lépcső visz le a járatba. Bizony, mindenki jól gondolja, hogy ezen majd fel is kell másznom.

A járatok magassága alig 150-160 cm. Ez itt már a férjemnek is komoly szenvedést okozott. Ő bátran neki indult ugyanis ennek a látogatásnak, nem gondolván, hogy ennyi lépcsőn kell leszenvednie magát. Azt pedig végképp nem gondolva, hogy a fájós derekával, és a maga 192 cm-vel, kétrét görnyedve tud csak végig araszolni addig, ameddig elvezettek minket. Mit mondjak? Maga volt a rémálom neki. 

És hogy őszinte legyek, semmi látnivaló nincs lent. Kézzel vágott járatok, ami iszonyatos munka lehetett, de látványra szinte semmi. 

Sajnos egyelőre nem igen van pénze a bányának, így a bányán belül semmi olyat nem tudtak kiépíteni, ami látványra izgalmas lenne. 

Meghallgattuk a vezető előadását, aki pl. olyan dolgokat mesélt, hogy a régi korokban a bányászok szinte életük végéig ott éltek lent, és sosem mentek fel a napvilágra. Valamint elmesélte azt is, hogy a szénbányákkal ellentétben, ahol a metán hozza a halált, itt az oxigén hiány ami életveszélyes. Ezért építettek levegőztető aknákat, majd már az elektromosság korában ventilátorokat szereltek be, hogy a bányászok friss levegőhöz jussanak.  

Aztán elindultunk, hogy leküzdjük a lépcsősort, ami azzal is terhelve volt, hogy nem volt egyetlen pihenő sem a 150 fok közben. Nem mondom hogy könnyen, de itt is feljutottam. Ezzel erre a napra teljesítettem 450 lépcsőfokot. Csak úgy mondom, hogy ez 25 emelet.

A bánya bejárata előtt azonban már találunk látványosságokat, szépen felújított és kiállított különböző bányagépeket. Sajnálom, hogy ezekről már nem mesélt a bányászunk.

Verespataki kitérőnk után már ismét a hegyi házikóba vezetett az utunk, ahol az egész napi éhezés és szomjazás után alaposan megtömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel, és persze egy kis itóka is csúszott rá. Aztán lassan, jócskán elfáradva, aludni tértünk. 

És ezzel véget is ért a kis kaland, mert a következő napon már csak egy gyors reggeli és az indulás várt ránk. Remélem jól érezte magát minden kedves olvasóm is a kiránduláson.

Erdély folytatás

Tegnap megígértem, hogy folytatása következik, ezért akkor most mesélek is tovább.

Az egész kis kirándulás három napos volt, ebből a második volt az, amit teljes egészében kint töltöttünk, és erre a napra ébredtünk másnap. A nap már besütött a hegyoldalakra, de a völgyeket még nem érte el. Maga a ragyogó fénygömb sem bukott még át a hegyen, amikor már a teraszon gyönyörködtünk a látványban.

Tudni kell, hogy a barátaink házának legremekebb része a terasz, ahonnan a napfelkelte, csodálva a hét völgyet ami előttünk fekszik, maga a csoda.

Bocs, ha tegnap már volt ez a kép, de engem minden alkalommal lenyűgöz a látvány.

Szóval ébredés után neki ültünk egy kiadós reggelinek, hiszen tudtuk, hogy napközben nem igen lesz rá alkalom, hogy együnk. Szépen, csendben tömtük a hasunkat és közben megbeszéltük, hogy akkor az első rendű célpont az Aranyosfői, vagy Scarisoara-i jégbarlang. 

Jártam már ott, szerintem írtam is már róla, de akkor gyalog kellett felmásznunk a barlangig. Scarisoarai jégbarlang túra  Most az az óriási előny várt ránk, hogy aszfaltos utat építettek ki a falucskáig, ahol a barlang szája található. Hogy ez előny vagy sem? Nos, nekem, és a hozzám hasonló lustáknak mindenképpen. De természetesen az aszfaltos úttal tömegek előtt nyílt meg a barlang, és folyamatosan áramlik le-föl a gépkocsik sora. Ha a természetet nézzük, akkor nem biztos, hogy jó ez az út.

Amúgy érdekesen aszfaltozták le, mert csak egy autónyi szélességű, és kis kitérők vannak rajta, ahova félrehúzódva el lehet engedni a szembe jövő autót. Jó kis hajtűkanyarokkal, meredek kaptatókkal találja magát szembe aki erre autózik. 

Idén már találkoztam azzal, hogy természeti látványossághoz aszfaltos utat építettek ki Erdélyben. A nyári úton tudtunk így kocsival leereszkedni a Tordai hasadékhoz. Ám amit sem ott, sem itt nem találtunk, az a megfelelő mennyiségű és minőségű parkoló. Olyan az egész, mintha megépítettek volna egy utat, aztán menjen mindenki Isten hírével és a továbbiakat oldja meg, ahogy tudja. Fogalmam sincs, miért van ez így, de ha már, akkor talán jó és megfelelően nagy parkolókat is kellene építeni.

Na de térjünk vissza a  mostani úti célunkhoz. Elég hosszasan kellett autóznunk, amíg leértünk a hegyről, aztán amíg az Aranyos völgyében elértünk az elágazáshoz, ami a barlanghoz visz.

Út közben most is megálltunk a vízesésnél, ami most sokkal gazdagabb hozamú volt, mint nyáron, és így persze szebb is volt.

Igen, jól látjátok, két Salvamontos fiú is velünk tartott, de szerencsére a tudásukra nem volt szükség.

A faluba felérve, ahonnan le lehet ereszkedni a barlanghoz rengeteg autót és embert láttunk. Barátunk segítségével, mi remek parkolót kaptunk, zárt helyen. Igen, korábban is tudtuk, hogy Sanyi bizony mindent elintéz.

Gyorsan bakancsot húztunk, és hosszú nadrágot, mert jégbarlangba készültünk, ahol bizony nincs meleg. Majd elindultunk mi is a tömeg mögött a barlang felé. 

A felfelé vezető út mellett végig árusok hada ajánlgatta portékáit. Rengeteg erdei gyümölcsöt árultak. Ezeket nagyon nagy munka lehet leszedni, hiszen apró áfonya és málna volt a poharakban. De azért nehogy azt higgye bárki is, hogy szemenként szüretelnek. Nem, nem. Egy fésűs villával szedik le a gyümölcsöket. Ettől persze nem kevésbé munkás a dolog.

A friss gyümölcsök mellett nagyon sok szörpöt, gyógyitalt is árultak. Természetesen ezek valóban mind házi készítésű, remélhetőleg tényleg csak természetes anyagokból készült szirupok.

Volt azért kicsi bazár is. Havasi kürt utánzatokkal, de ezek nagyon gyengék voltak. De találhattunk fafaragásokat, hűtőmágnest, mindenféle köveket is  pultokon. 

Lassan azonban felértünk végre a barlang bejáratához. Amikor először itt jártam csak a fiunk, a férjem és én voltunk ott. Most rengetegen vártunk arra, hogy bejussunk. A tömeg miatt egyszerre csak egy-egy csoportot engednek le, a később érkezőknek meg kell várni, hogy azok feljöjjenek, és akkor majd ők mennek le. Így történt ez velünk is. Jegyeket megvettük és szépen üldögéltünk, vártuk, hogy feljöjjön az előző csoport. Férjem ekkor már közölte, hogy bocs, de ő örül, hogy felmászott idáig a derekával, esélytelen, hogy a lépcsőkön lejöjjön, majd felmásszon. Így sajnos őt fent hagytuk, mikor végre ránk került a sor.

Azonban Sanyi itt is közbe lépett. Fogalmam sincs kinek mit mondott, de amikor az előző csoport feljött, és indult volna le a következő, a vezető szépen félreállította a tömeget, és beengedett minket közölve, hogy kis türelmet még a többiektől.

Soha nem voltam kivételezett helyzetben, de hazudnék, ha azt mondanám ez rosszul esett. 

A barlangba hosszú lépcsősor vezet le, és mi hatan előre mehettünk, és senki nem nyomult rögtön utánunk, mert legalább egy lépcsőfordulóval mögöttünk tartották a tömeget. Sőt, szegény emberek még azt is végig kivárták, hogy Sanyi folyamatosan fotózott, és emiatt megállított minket is. Bocsánat mindenkitől!

A barlangba egy széles kürtőszerű bemélyedésben lehet lejutni. Ide már a nap alig ér le, így természetesen minden nedves, és csodaszép mohás a kürtő fala, amiről folyamatosan csöpög a víz.

Miután leértünk a barlang Előcsarnokába, mi elindultunk az egyik irányba körbe nézni, a tömeg az ellenkező irányba lett terelve. Ez később okozott némi gondot, mert ahol a turisták járhatnak az egy körbe megépített út, de azért megoldottuk ezt is.

Szóval mi a Templom irányába indultunk, és azt csodáltuk meg. 

A képen az Előcsarnok látható, de nyár lévén most is nagyjából ekkora jégképződmények voltak csak. A Templom persze sokkal látványosabb volt, hiszen az mélyebben van. 

A barlangban a hőmérséklet valóban igen fagyos. -14 és +2 fok között mozog a hőmérséklet, de az átlag hőmérséklet mindenképpen negatív tartományban van. Most sem volt meleg, de nekünk a kinti hőmérséklet után kifejezetten jól esett a lenti hűvös, és nagyon friss levegő.

Innen még tovább sétáltunk az Előcsarnok közepe felé, ott meghallgattuk az idegenvezetést, aki elmondta, amit akkor már amúgy is tudtunk barlangász ismeretekkel is rendelkező háziasszonyunktól, hogy a barlangban vannak még járatok, de oda csak a barlangászokat engedik le. 

Amúgy azt olvastam, hogy 75 000 köbméternyi és 26 méter vastag jég van a barlangban. Azért az nem kevés. És remélem, hogy az egyre melegebb időjárás sem fogja túl gyorsan felolvasztani és az, hogy igazából most nyár végén, mikor kint tombolt a hőség leginkább csak pocsolyák voltak láthatóak nem jelenti azt, hogy rossz irányba indultak a folyamatok.

Háziasszonyunk azt is elmesélte, mint érdekességet, hogy a nagyobbik további járatban nagyon érdekes, hogy a sztalaktitok mindegyike más hangot ad ki, ha óvatosan rákoppintanak, és így dallamot lehet előcsalni belőlük.

Aztán eljött a pillanat amikor fel is kellett mászni a barlangból. Lefelé relatív könnyen teljesít az ember 300 lépcsőfokot, 50 m-s mélységbe. Na de felfelé? 

Ekkor már mi is bekeveredtünk a tömegbe, és nem tagadom, én voltam a leggyengébb láncszem, akinek egyre többször és többször kellett megállni pihenni. A rendkívül türelmes tömeg pedig várakozott. De aztán mondtam, hogy menjenek csak, ne várjon mindenki rám, így félre húzódtam és elengedtem sok embert. Ám amikor megfordultam, hogy majd tovább menjek, azonnal félre álltak és beengedtek a sorba. 

Mire felértem simán benyeltem volna egy komplett oxigénpalack töltetét, de nem kaptam ilyet. Elvánszorogtam a férjemig, aki átadta a helyét, én meg lerogytam és percekig próbáltam magamhoz térni a megerőltetés után.

És bár a barlang sokkal látványosabb volt, amikor egy áprilisban jártam ott, de azért nem bánom, hogy most is láthattam, igazán szép élmény volt. Az pedig, hogy végül is felmásztam, siker a köbön.

Ráadásul ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásaimnak, de azokról majd legközelebb mesélek.

Itt vagyok újra és megint egy szösszenet érkezik Erdélyből

Tudom, nagyon régen nem írtam. Nem magyarázkodok, így alakult. Nincs mindig sem időm, sem érkezésem arra, hogy írjak. De most itt vagyok, és mesélek egy kicsit.

Az úgy volt, hogy a férjem kitalálta menjünk ki a kolozsvári barátja hegyi házikójába pár napra. Aztán azt is kitalálta, hogy hívjuk magunkkal az unokatestvéremet is, hiszen nyáron vele remekül éreztük magunkat. Igen ám, de már közeledett a nyár vége, és Húgi tanár. No és nem is szeptember 1.-n kezd egy tanár. Közben a lányunk is haza látogatott pár napra Londonból, így egyetlen hétvége fért bele abba, hogy esetleg menjünk, és ez az elmúlt hétvége volt. Gyors ellenőrzés, hogy Húginak jó-e az időpont. Megoldotta, jó volt. Akkor telefon a barátainknak, hogy mennénk, fogadnak-e? Persze, várnak szeretettel. 

Majd mire a lányunk haza ért nekem már elég komoly fogfájásom volt. Hősként, elmentem fogorvoshoz, akit már sokan ajánlottak a neten, és ráadásul a körzeti orvosunk. Ám ő éppen szabin volt. Nem akartam a másik körzetihez menni, mert bár már két fogamat is húzta, és soha semmi gondom nem volt vele, de mi tagadás, őt nem dicsérik egyöntetűen. Ráadásul abban is reménykedtem, hátha menthető, ami menthető. Így a pár napot, amíg kicsi lányunk itthon volt fájdalom csillapítókkal éltem végig. Majd eljött a hétfő, doktornő már rendel, délután. Ahogy lehetett, telefonáltam, hogy időpontot kérjek. Szabi után elég nehéz volt kikönyörögnöm hogy mehessek, de a végén sikerült. Mire oda értem már elég komoly fájdalmaim voltak. Végre bejutottam, és mondta hogy sajnos ezt húzni kell, de nem biztos, hogy sikerülni fog, mert az egész fogsorom be van gyulladva, és lehet az érzéstelenítés teljesen hatástalan lesz. Nem dobott fel a hír. Megkaptam a szurikat, tényleg fantasztikus keze van a hölgynek, mert semmit nem érzékeltem belőle. Mikor végre ismét behívtak, egyértelmű volt, hogy nem elég az érzéstelenítő. Így kaptam még egyet. Nem húzom hosszan, de az sem volt elég. Így recepttel a kezemben távoztam a rendelőből. Antibiosz, és egy hét múlva várnak. Ez volt hétfőn, és mi pénteken indultunk volna fel a hegyre, ahonnan volt már, hogy valami iszonyat erős fogfájás miatt kellett lejönnöm. De a doktornő azt mondta, addigra az antibiosznak hatni kell. 

Első körben, miután azért meg lett piszkálva, estére olyan fájdalmaim voltak, hogy ismét csak azt tudtam mondani, amit már annyiszor. Inkább megszülök 10 gyereket, mint egy fogfájás. Az éjszaka maga volt a pokol. És a reggel sem igen hozott enyhülést. Ráadásul addigra már nem csak a fogam fájt, ill. az egész ínyem köröskörül, hanem szédültem, gyenge voltam, alig éltem. Délutánra szinte egészen biztosan lázam is lett. Az arcom közben már napok óta fel volt dagadva, mint egy cipó és majd szét pattant, annyira feszült, égett. A kedd teljesen kicsinált. Férjem közben mindig azt kérdezte, hogy biztosan el tudok-e utazni, nem lenne-e jobb, ha lemondaná az egészet. Én meg sínylődve közöltem, hogy nem, addigra rendbe kell jöjjek. Aztán néha közölte, hogy akkor menjünk el most valahova máshova fogorvoshoz, hogy húzzák ki és ne szenvedjek tovább. Persze nem mentem. 

Szerdára már érezhetően javult a dolog. Annyira, hogy éjfél után nem kellett több fájdalom csillapítót sem bevennem. Fokozatosan éreztem, hogy apad le a cipó a képemről. És igen, csütörtök estére teljesen utazóképes állapotba kerültem. Így péntek reggel ismét Erdély felé vettük az irányt.

Húgi rendkívül toleráns, és nagyon érdekli őt minden. Így szegényt első körben azzal "terheltük", hogy elmentünk a férjem édesanyjának a szülőfalujába. Sajnos már senki nem él ott, akihez közelebbi kapcsolat fűzte, mert édesanyja rég meghalt, és a nagyszülei is. Mi mégis, időről időre visszatérünk ebbe a szilágysági kis faluba, nosztalgiázni. Hiszen a párom gyermekkorában sok nyarat töltött itt, és nekem is nagy élmény végig hallgatni ezeket, pedig már sokszor elmesélte. 

Számomra két történet a legviccesebb, ezeket elmesélem, gondolom nem fog érte megharagudni.

Történt egyszer, hogy a férjem és még két unokatestvére beszabadultak a kender ültetvénybe - nem, nem vadkender, senki ne kombináljon. Azt mondja, hogy a kender ültetvény igen magasra megnő, és ők kisgyerekként remekül bújócskáztak benne egész nap. Az ültetvény tulajdonosa szerint azonban még sem volt ennyire klassz dolog ez, mert estére az egész ültetvényt földig tiporták. Apósom utólag rendezte az anyagi kárt. 

A másik, ami számomra még viccesebb, mert vizuális vagyok, és szinte látom az egészet a szemeim előtt, liba hajtáskor történt.

Egy napon a férjemet küldték ki a mezőre a libákkal. Nem is volt gondja. A libák is elvoltak, ő is jól eljátszott egész nap. Aztán eljött az este, szépen haza terelte a libákat, akik amikor ráfordultak az utcára fogták magukat, neki futottak és huss, felszálltak. Libapásztorként üzemelő gyermekkorú férjem pedig teljes pánikba esett, hogy jaj, jaj, egész nap semmi gond nem volt, és erre estére fogják magukat ezek a mocsok állatok és lelépnek.

Aki élt vidéken, és találkozott libahajtással az már tudja, de a többieknek elmondom, hogy természetesen a libák szépen leszálltak a ház előtt és besétáltak az udvarra. Ám a férjem többé nem vállalta, hogy libákat hajtson.

Pár kép a faluról. Semmi különös. Csak egy kis apró pár száz lakosú falucska Szilágy megyében. Ám örömmel láttuk, hogy egyre több a felújított házikó is.

A falu látogatás után elindultunk tovább, és a következő úti célunk Kisbánya volt. Bár igazából Járabánya néven található meg a térképen. És itt sem maga a falu, hanem a falu fölött lévő üdülőtelep, ahol a barátaink háza is található.

Sokáig remek úton tudtunk haladni, aztán mikor már ráfordultunk a mellékútra ami felvisz a hegyre, ismét belefutottunk az út felújításba. Jó dolog ez, hogy szinte mindenfelé javítják az utakat, csak akkor nehéz, ha az embernek várni kell, araszolni kell, és a sok-sok kimart kátyút kerülgetni. Ráadásul mindezt este a lemenő nappal szemben, amikor folyamatosan váltakozik a napos és árnyas szakasz. Párom rendkívüli módon "élvezte", hogy nem lát semmit, de azért a végén felértünk. Ide. 

Ugye, nem meglepő, hogy imádjuk a helyet. Az már csak hab a tortán, hogy 5 csillagos ellátásban van részünk, hiszen olyan finomságokat kapunk itt mindig, amikre előtte hónapokon át csak vágyakozunk. A barátunk nagyon kényes arra, hogy csak jó minőségű, vegyszer és mindenféle adalék mentes élelmiszert tegyen az asztalra, és ki nem szereti ezt?

Érkezésünk után hamarosan lett is tejjel-mézzel folyó Kánaán, és mivel egész nap nem ettünk, bizony csak úgy habzsoltuk az imádott telemea sajtot, a finom sonkát, szalonnát, hagymát, és jól fogott az út közben, Egerben vásárolt finom borocska is. 

A finom ételek, italok, a remek társaság, barátunk családja és két kedves kollégája, akik nem mellesleg hegyi mentők és mi adtuk a "bandát". Aztán ahogy hűlt az idő visszavonultunk a teraszon elköltött vacsi után a házba. Még terítékre került barátunk édesanyjának remek töltött káposztája is, ami annyira ellenállhatatlan, hogy bizony abból is ennem kellett. Közben folyt egymás ugratása, és a poénkodás, ahogy az ilyenkor szokás. Nálunk fokozza az élvezetet, hogy ez több nyelven folyik. Alap lenne ugye a magyar, illetve a román nyelv. De van aki csak ezt, van aki csak azt beszéli, illetve csak részben érti a másikat. Így angolt is szoktunk keverni a beszélgetésbe, ha éppen sem románul, sem magyarul nem tudjuk elmondani, amit akarunk. Ami ebből megszületik, az teljes kakofónia, de nagyon szórakoztat mindenkit.

Lefekvés előtt még visszamentünk a teraszra csillagnézőbe. Kristálytiszta égboltról ragyogtak ránk ezrével a csillagok. És, és .... a Tejút látványa, amit a fénnyel szennyezett településekről sosem látni, most is teljesen elvarázsolt. 

Altatni senkit nem kellett. Bár akadtak problémák. Mert az én fogam ugyan nem fájt, ellenben a férjemnek sikerült rosszul mozdulni, és totál beállt a dereka. Kell ennél több hegyvidéken, amikor másnapra kirándulást tervez az ember? Na, neki nem volt könnyű éjszakája.

A kirándulásról pedig majd legközelebb mesélek. Érdemes lesz azt is elolvasni.