Sürgősségi ellátás - már a neve is irritál

Nem vidám poszt következik, sőt!

Édesanyám 81 éves. Állandó magas vérnyomással küzd. Súlyosan gyógyszerfüggő. Súlyosbodó demencia is jelen van. Négy éve él egyedül, de nem hajlandó otthonba menni.

Azt hiszem ezek a tények fontosak ahhoz, amit írni akarok.

Alapjában véve 2008 óta küzdök az ő betegségeivel, problémáival. Ezek édesapám halála óta csak súlyosbodtak. Apu betegsége és halála egészen elképesztő dolgokat hozott ki anyuból, de aztán nagyjából kitisztult az elméje, és elég jól elműködött.

Tavaly januárban ismét elesett, ez megint sok gondot okozott és igazából okoz ma is. Azóta napi szinten jár hozzá gondozó, az ebédjét kaja szállítótól rendeljük. A gondozók vásárolnak neki, ők íratnak receptet, váltják ki, és segítenek, ha otthon szüksége van segítségre.

Anyu már szinte teljesen magába fordult, ami érdekli, hogy legyen ennivalója, és főleg, hogy legyen gyógyszere.

Kedden, amikor bejött ez a hirtelen meleg, többször is telefonált, hogy nagyon magas a vérnyomása, fáj a feje. Nem egyedi eset, mondtam vegyen be gyógyszert és majd az leviszi a vérnyomását. Biztosan a meleg miatt van, majd enyhül a dolog, és jobban lesz. Azt mondta nem akar ügyeletet hívni, mert nem akar kórházba menni.

Tegnap reggel ismét telefonált. Fura volt, mert mikor megkérdeztem hogy van, gondoltam az előző napi magas vérnyomásra, közölte, hogy fáj a gyomra. Ezen nem csodálkoztam, tudván, hogy előző nap nyilván kilóra vette be a vérnyomáscsökkentőt és fájdalom csillapítót a fejfájásra., de a vérnyomásról szó sem esett.

Én kérdeztem tőle még egy két dolgot, de elég logikátlanul válaszolt rá, nem volt se füle, se farka, valamint és ez a lényeg, hogy percekig tartott, míg egy-egy szót egyáltalán ki tudott nyögni.

Tudtam, hogy az nap valószínűleg nem megy hozzá a gondozó, ezért felhívtam őket, hogy baj van szerintem és meg kellene nézni. Én vidéken élek, nem tudok gyorsan eljutni hozzá.

Gondozók kimentek, majd hívtak, hogy most viszi be a mentő a kórházba, mert egész délelőtt hányt, nagyon gyenge, továbbra is nagyon elkent a beszéde, és félre áll a szája is. Azt mondta a gondozó, hogy tipikus TIA. (Stroke előtti állapot.) De ne ijedjek meg, azért kicsit már jobban van, és viszik is be a kórházba. 

Ahogy tudtunk mentünk utána.

Ott ült egy tolószékben, teljesen kábán, csukott szemekkel. Oda mentem hozzá, köszöntem neki. Annyit kérdezett, hogy dolgoztok? Ezt telefonban szokta kérdezni. Tehát egyértelmű volt, hogy fogalma nincs a külvilágról. És még mindig félre állt a szája. Be volt kötve neki egy infúzió.

Az idő miatt fontos, hogy ő kb. fél kettőtől volt a sürgősségin.

Ezek után én oda mentem a pulthoz, bemutatkoztam ki vagyok és tudni szeretném mi van anyuval. Jött is az orvos és közölte, hogy volt már vérvétel, most annak várják az eredményét, de egyértelműen nátrium hiány. És türelmünket kérte.

Hát vártunk. Anyu kókadozott, mi jobb híján a többi beteget figyeltük, ill. ami velük történik vagy nem történik.

Az első vérvétel után közölték, hogy igen, nagyon alacsony a nátrium szint - ezt okozhatta a hányás, vagy fordítva. És akkor most lesz még egy vérvétel az infúzió után, hogy javult-e ez a szint, és tényleg ez okozta a gondokat, vagy neurológust hívnak hozzá, hogy az megnézze.

És mi vártunk tovább. A mi jelenti anyut, és a többi beteget és hozzátartozót is. Az órák teltek. 

Aztán bekötöttek még egy infúziót. És közben jött a neurológus, elvitte anyut megvizsgálni.

Újabb fontos információ: anyu évek óta jár neurológiára, mert remeg a keze - nem, nem Parkinson. És a neurológiai klinikán profin megtanulta mit kell csinálnia, hogy az orvos elégedett legyen vele. Tudom senki nem hiszi el, de erre a legrosszabb állapotában is képes. Így volt most is. 

Visszajött a neurológus, aki közölte, hogy teljesen jól kommunikáltak, és mindent nagyon szépen megcsinált. Szóval semmi baj vele. 

Mondtam, hogy anyunak fogalma nincs hol van, mi van vele, hiszen míg vártunk többször is neki indult, hogy pl. elteszi a helyére a táskáját, vagy vesz be gyógyszert, mert fáj a feje.

A doktornő kitartott a mellett, hogy nincs gond, és higgyem el, hogy nem lenne képes arra hogy a reflexeit befolyásolja.

Miután ő elment, jött a kezelő orvos, hogy akkor ha lefolyik az infúzió, újabb vérvétel, és annak eredményétől függ, hogyan tovább. Ha javul, haza is vihetem, ha nem, akkor a belosztályra teszik. 

Kérdeztem, hogy ilyen állapotban haza vihetem? 

A válasz: igen, szüksége van 24 órás felügyeltre, ezt valahogy meg kell oldani. Nem részletezem az ötleteket, és a válaszaimat sem. Nem erről szól a poszt.

Vártunk hát tovább. 

Egyszer csak megjelent egy másik orvos, közölte, hogy ő vette át anyut, mert közben már elmúlt este 8 óra. (ekkor már 6 órája kókadozott ott anyu, hogy megmondják mi van vele, mi lesz vele - SÜRGŐSSÉGI!!!) Azt is mondta, hogy valószínűleg befektetik, de hát majd a labortól függ.

Aztán jött, hogy hát továbbra is alacsony a nátrium, bent tartják, és felküldik a belosztályra, várjuk a betegszállítót. 

Majd megjelent valaki elvitte anyut hogy beköt neki még egy infúziót. De mint kiderült, ismét vért vettek tőle, mert nem sokára megint jött az orvos, hogy jaj, hát kell még egy labor.

Háromszor vettek vért anyutól az ott töltött sok-sok óra alatt, és háromszor vártunk órákat az eredményre. 

Sajnos, volt hematológia beteg a családban. Ő mikor csak kontrollra ment már, gyógyultan, akkor is 10 perc alatt kapott nagyon komoly vérkép elemzéseket. De a sürgősségin órákba telik.

Este 11 óra volt, amikor közölték, hogy akkor jön a betegszállító és felviszik a belosztályra. Addigra lefolyt a harmadik infúzió is, amivel senki nem törődött. Mi szóltunk a betegszállítónak, hogy talán le kellene venni.

Délután 2-től este 11-ig tartott egy SÜRGŐSSÉGI betegellátó osztályon, hogy eldöntsék, ott tartanak-e a kórházban, vagy haza engednek egy magáról sem tudó, 81 éves, 200 körüli vérnyomás értékekkel küzdő beteget, aki tipikus TIA jeleket produkál. Hogy a rohadt életbe, mi a büdös francért hívják az ilyen osztályt SÜRGŐSSÉGI-nek?

Míg várakoztunk anyu többször neki akart indulni. Mikor kérdeztem hova megy a válaszok ezek voltak:

- megyek lefekszek

- megyek veszek be gyógyszert, mert fáj a fejem

- megyek elrakom a táskát

- megyek mert be kell vennem ezt és ezt a gyógyszert

- megyek wc-re - majd mikor jeleztem neki, hogy foglalt, fel sem fogta, indult volna tovább

Ugye, szerintetek is ezek a mondatok mind arra utalnak, hogy teljesen jól volt, magánál volt, tiszta volt? 

Amíg várakoztunk, ahogy írtam unalmunkban figyeltük a többi beteget és a velük kapcsolatos eseményeket. 

Volt ott egy fiatalember - kigombolt inggel érkezett, tolókocsiban, látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, és a jobb karját olyan furán tartotta. Az eltelt órák alatt szinte meggyógyult. Egyszer bevitték a vizsgálóba és soha többet semmi nem történt vele. Még egyszer kijött valaki, aki adott neki egy szem gyógyszert és kész. 7-8 óra elteltével a fiatalember szinte meggyógyult. Felöltözött, jött-ment, literszám itta a vizet, és aztán járt ki csurgatni, már nem tartotta furán a karját sem, és láthatóan sokkal jobban lett. 

Másik fiatalembert mentők hozták szintén - szívtájéki szorító érzés, verejtékezés miatt. Őt is bevitték, megvizsgálták, nem kapott semmit, de pár óra elteltével már megállás nélkül sétált, nyújtógyakorlatokat csinált, szóval tök jól lett.

Az idősebb korosztály, akiből nyilván több volt, kornyadozott, kapták az infúziókat,szenvedtek, szunyókáltak.

Kínunkban mondtuk már, hogy itt vagy meggyógyul valaki magától is, vagy simán meghalhat.

Többször szóltunk mi, hogy infúziók lecsepegtek. 

Anyunak kétszer is ki kellett menni a mellékesbe. Bekötött infúzióval. Egy olyan wc-be, ahol belépve azonnal a mosdóba esik az ember. A befelé nyíló ajtó mellett szinte alig fér el az is, akinek semmi plusz nehézséggel nem kell megküzdenie. Maga a wc ajtó is befelé nyílik, szinte rögtön rá a wc-re. Botrányosan nehéz volt nekem is bejutni, hát még anyunak, aki alig bírt megállni a lábán, akinek be volt kötve a karjába az infúzió, akinek fogalma sem volt arról, hogy hol van.

Elsőre csak annyi történt, hogy végezvén kibotorkált, kinyitotta a csapot, folyatta a vizet, majd közölte, hogy rendben és kijöttünk. A kezét nem tartotta a csap alá. Gondolom ez is azt mutatta, hogy jól van, teljesen tiszta.

Másodjára mikor elindultunk, az infúzióba elkezdett visszafolyni a vére. Szinte kiabálnom kellett hogy az éppen x-szer az udvarra tartó személyzetből valaki jöjjön oda és zárja el. Mikor visszamentünk, akkor is külön kérni kellett, hogy indítsák újra.

Ha nem vagyok ott, anyu nyugodtan becsinálhatott volna, senki nem foglalkozott vele.

Idősebb úr üldögélt egy tolókocsiban. Láthatóan a válla zúzódott. A pizsi felsője csak rá volt terítve. Szegény felvette volna. A váró közepén fél órát tornázott, mire fel tudott állni a székből. Újabb 10 percet küzdött, hogy felvegye a pizsamát. Végül én segítettem neki. Az ápoló személyzetből senki nem foglalkozott vele. Ő egyébként reggel óta volt ott, és mentőt várt, hogy haza vigyék. Nagyjából este hétre meg is jöttek érte.

Idősebb hölgy combtőtől bokáig frissen sínbe téve wc-re kívánkozott. A kísérője eltolta a hordágyon a wc-ig, majd szerencsétlen valahogy letornázta róla magát, és közel háromnegyed óra alatt sikerült kijutni a wc-ből dolga végeztén, de ekkor még nem került vissza a hordágyra. Senki nem segített neki. Az már csak plusz adalék, hogy egyrészt ugye neki is a fent leírt wc-be kellett ilyen lábbal betornáznia magát, és hogy csak EGY wc van a sürgősségin. 

És ezek csak az extrém esetek. Senki, mondom senki nem tudott már nyugodtan ülni és várni valami csodára. Nem voltak százan, nagyjából 10-12 embert kellett ellátni. 

Nem állítom, hogy az orvosok, ápolók teljesen lesz..rták a betegeket, de miközben nem történt semmi, folyton azt láttuk, hogy jönnek-mennek, sokat ki az udvarra is. Szóval akár azt is mondhatnám, hogy azért nem törték össze magukat. A bekötött infúziók csöpögtek, vagy nem - anyunak pl. a második órákon át nem. Senkit nem izgatott.

Este 11-re dőlt el, a harmadik vérvétel eredménye után, hogy akkor megy anyu a belosztályra. Átvittek minket. A beteghordó szólt a nővérszobába, hogy beteget hozott. Anyu ült mellette a székben, mi álltunk mögötte. Ha azt mondom, hogy nem voltak feldobódva és ezt még igazából el is mondták, akkor erre már tényleg mit mondjak?

A beteghordó úgy tolta oda anyut, hogy szegényt fektessék már le. Megkérdezték, hogy ugyan már miért szegény? Ekkor megkérdezte a beteghordó hogy anyu mióta várt? Mondtuk, hogy 2-től. Na ekkor kicsit leestek az állak.

Lefektettük, betakartam, fogalma sem volt semmiről. A nővér közölte, hogy mindjárt jön az orvos. Sajnos gyakorlatom van, tudom, hogy ilyenkor egy több oldalas kérdőívet töltenek ki. Ezért meg akartuk várni. Én elszaladtam pisilni, mire kimentem a férjem mondta, hogy anyu, mint egy fürge nyúl átrohant a másik szobába, és ő meg annyira meglepődött, hogy most mi van, hogy köpni nyelni nem tudott. 

Mentem anyu után, hogy mit akar, hova megy? Hányingere van - mondta. Ismét azt hitte otthon van, és valószínűleg arra számított, hogy a fürdőszobába ment be.

Leültettem, elmentem a nővérért. Megkérdezték, hogy szokott ilyet csinálni, hogy éjszaka felkel és sétál? Mondtam, hogy fogalmam nincs.

Kérdés: miért, kije a néninek? 

Mondom a lánya vagyok, de nem élek vele együtt, így fogalmam nincs róla mit csinál éjjel.

Ekkor kicsit visszahúzták a szarvakat.

Aztán vártunk. Már elmúlt 11 óra. A végén eluntam, és már majd elájultam a fáradtságtól, ezért elmentünk a nővérszobához, hogy mi kellünk-e?

Egy hölgy, gondolom az ügyeletes orvos, de csak a kérdéseiből feltételezem, kérdezte, hogy miért került be anyu a kórházba és miért küldték fel az osztályra?

A férjem válaszolt, hogy ezt talán a sürgősségin lévő orvostól kellene megkérdezni, vagy elolvasni a számítógépből a dolgokat, különösen mivel anyu pl. tavaly is előfordult ott. Szinte kinevették.

Miután elég udvariatlanul kikérdezték, hogy mi hoztuk-e be, és mit tudunk az előzményekről, a végén közölték, hogy jó akkor elmehetünk, de hogy lehet-e kommunikálni a nénivel? 

Én mondtam, hogy alszik, a nővér mondta hogy zavart a néni. 

A hölgy, akiről azt gondoljuk az orvos lehetett közölte, hogy nem baj, akkor majd ő felébreszti.

Mindezt úgy, hogy közben lassacskán pötyögtetett valamit a számítógépbe. Gondolom úgy tervezte, hogy befejezi amit csinál, és majd ha végzett, akkor jön és beszél velünk. Mit számít neki, hogy akkor már 7 órája várakoztunk ott, hogy majdnem éjfél volt? Ő végül is ráért, reggelig, míg letelik az ügyelet.

Így hát eljöttünk. Mélységesen felháborodva. Felháborodva a sürgősséginek nevezett osztály működésén. Felháborodva azon, ahogy fogadták az osztályon. Felháborodva azon, hogy tavaly is ott feküdt anyu, ezen az osztályon, és nem képesek a számítógépből előszedni a tavalyi adatokat, ezzel megkímélve mindenkit a sok oldalas kérdőívük kitöltésétől.

Döbbenettel tapasztaltuk azt is a sürgősségin, hogy szinte alig múltak 20 évesek az ott dolgozó orvosok. Semmi bajom a fiatalokkal, sőt, egyetértek hogy helyet kell nekik adni, de könyörgöm egy huszonéves, tapasztalatok nélküli fiatal kislány dönti el, hogy anyámnak szüksége van e neurológiai kezelésre vagy sem, amikor még én is úgy gondolom, hogy stroke közeli állapotban volt, van, és ő a bevett séma és vizsgálatok alapján megállapítja, hogy semmi baja. 

Szintén a sürgősségin, ugyanaz az orvos többször is megkérdezte ki anyám kezelő orvosa. Könyörgöm, minek, ha nem jegyzi meg, ha nem írja fel a kartonra, a számítógépbe és ha ő is újra és újra megkérdezi, majd az is aki átveszi tőle a beteget? 

Az egyetlen ember aki segítőkészen áll az egészhez a vezető gondozónő. Megdöbbent amikor hallotta, hogy anyut belosztályra tették. Azt mondta, hogy a saját ismeretei, tapasztalatai, és az általam is elmondottak alapján tipikus TIA. És intézkedett. Felhívta a kórházban a szociális nővért vagy kit, akit elküldött anyuhoz, és az ma, amikor már anyu sokkal jobban volt, igazat adott neki és kérte hogy ismét vizsgálja meg neurológus anyut.

Ma már későn telefonáltam, de holnap hívhatom az orvosát. Mint kiderült számomra, tavaly is ez a fiatalember kezelte. Kellően ledöbbent már akkor is anyu gyógyszerezésén. Majd amikor elmondtam neki, hogy már többször is próbáltuk ezt leállítani, de hiába, akkor csak annyit kérdezett, hogy akkor minek vittük oda, mit kezdjen vele? Csak halkan súgom, akkor is mentő vitte be, mert rosszul volt, és akkor még csak nem is én szóltam, hogy meg kellene őt nézni.

Tudom, szinte mindenki tudna rémtörténeteket mesélni a honi egészségügyről. Nyilván mások is "élvezhetik" ezt többször is. Én, ahogy írtam, 2008 óta küzdök ezzel. Mostanra éreztem úgy, hogy ezt már ki kell borítani magamból és le kell írnom. Bocs, ha bárkit is untattam.

Pocsék áruk fóruma

Pár hete kavarta fel a kedélyeket, hogy a Magyarországon vásárol termékek minősége eltér a külföldi ugyanolyan termékektől. Akkor éppen Londonban töltöttük a napjainkat, nagyon nem foglalkoztatott a dolog, max. annyi merült fel, hogy a kint vásárolt Nutella finom, habos, krémes, amit meg itthon kapni azt úgy kell kirobbantani az üvegből, mert annyira egybe van állva, és kemény, kenhetetlen. 

Tudom, tudom, olvastam, hogy a honi igényekhez készülnek a nekünk szánt termékek, de áruljátok már el, ti tényleg ezt a kemény, kenhetetlen, tömény változatot szeretitek?

Na, mindegy, nem foglalkoztam többet a dologgal, de a napokban eszembe jutott, mert a felújítás és költözés okán igen sok dolgot vásároltunk mostanában, és bizony sokkal van gond.

Aztán kicsit visszagondoltam az elmúlt 1-2 évre, és azt kell mondjam hogy az elmúlt években vásárolt dolgokra is mind igaz az, hogy nem csúcs minőségek.

Rögtön az elején szögezzük le, nem vagyunk anyagilag nagyon jól eresztve, ezért nem tudunk csúcs minőséget vásárolni. De mert azt meg már rég megtanultuk, hogy az olcsó áru semmire nem jó, ezért igyekszünk közép kategóriát választani és vásárolni.

Akkor kezdjük is a pocsék áruk fórumát.

Kb. két évvel ezelőtt vásároltam magamnak egy sportcipőt. Nekem igen drágának tűnt, mert 17 ezer forint körül volt az ára, és mindehhez nem is volt márkás. Ám de kényelmesnek tűnt, a zselés talpával pedig kifejezetten jól esett benne a járás, és mivel arra készültem akkor is, hogy elutazzunk Londonba és sokat gyalogoljunk, úgy voltam vele, rááldozok ennyi pénzt. 

A cipő tényleg kényelmes volt, egészen addig, amíg a zselés talpat borító talpbélés fel nem tekeredett és amíg az alatta lévő zselés talp fel nem gyűrődött. Próbálgattam visszahúzni, kisimítani, ami kezdetben sikerült is. Közben persze az összes zoknim sarka csupa ragacs lett a zselés talptól. 

Aztán már nagyon gáz volt, de igazából még mindig kényelmes lett volna, így a tanácsokkal ellentétben, mely szerint vigyem vissza, én vettem bele egy talpbélést, és azt rátettem a kiegyengetett zselés talpra.

Aki arra szavazott, hogy ettől nem lett jobb a dolog, az nyert. Semmit nem segített a dolgon, csak ideig óráig.

Így a végén fogtam és visszavittem a boltba, ahol is közölték, hogy elkéstem, mert lejárt a 6 hónap és most már be kell vizsgáltatni szakértővel, aminek a költsége engem terhel, és csak akkor fizetik ki, ha engem igazol a szakértő véleménye. 

Még ezt is vállaltam volna, mert nem mondtak túl nagy összeget, de azt hogy elpostázzam a cipőt, meg várjak amíg bevizsgálják, esetleg hónapokig, stb. stb. , nos ezt a felhajtást nem akartam bevállalni. Így a cipő maradt, míg most vettem helyette egy szuper darabot Londonban, és életem legdrágább sport cipője a kukában landolt nem egészen két év elteltével.

És nem, most nem azon akarok lamentálni, hogy a garancia stb. hogy kellett volna működjön, mert már azóta tudom, hogy nem így.

A lényeg, hogy egy igen drága sportcipő 2-3 hónap után szinte használhatatlan lett.

Tavaly tavasz táján új főnöki fotelt vettünk nekem, mert a régi már nagyon rossz volt.

Ismét csak nem a legolcsóbb fajtát vettük, bár nem is a legdrágábbat. Ha jól emlékszem 36 ezer forint körül volt. Nem is volt vele semmi gond. Szeretem, kényelmes, jól tartja a derekamat, hátamat.

Aztán mióta itt lakunk időnként törött műanyag darabokat találok az irodában. Apró, fekete műanyag darabkák. Már sokszor próbáltam kideríteni honnan vannak, de nem sikerült. Míg a múlt hét végén mondtam a férjemnek, borítsuk már meg a székemet, és nézzük meg honnan potyognak ezek a műanyag darabok, mert most már elég jól körülhatárolhatóan mindig az én környékemen vannak.

És igen. A kerekek futó része össze-vissza van törve. Mind az öt kerékből hiányoznak ilyen kisebb darabok. Ilyet még nem is láttam soha. Egyértelműen rossz minőségű anyagból vannak a kerekek.

A szék, de legalább is a kerekek mennek majd vissza, csak előbb kerüljenek már elő a régebbi garanciás számlák.

Kb. egy hónappal ezelőtt vásároltam magamnak egy papucsot. Alig viseltem, hiszen utána utaztam el két hétre. Bőr felsőrészű, zárt papucs volt, amit pl. nővérek is hordanak. 

Nos, a papucsot visszavittem két napja, ugyanis a bal lábamra való felsőrésze összevissza repedt, szakadt. Alig 2-3 hetes viseléstől. 

Ez sem egy 1-2 ezer forintos vacak volt, közép kategória.

A felújításhoz vásároltunk burkoló lapokat. Több üzletet bejártunk, mindenhol kértünk tanácsot, volt ahova visszamentünk, szóval nem csak úgy neki ugrottunk a dolognak, mire kiválasztottuk, hogy mit vegyünk. Találtunk egy olyan padlólapot, ami két színben volt, de egymáshoz passzoltak. Ezért megkérdeztük, hogy jó lesz-e a falra is ez? Azt mondták igen.

Nosza, megvettük, elhoztuk ráadásul két fordulóban, mert a súlya miatt egyszerre nem mertük elhozni személyautóval.

Aztán amikor neki fogott a burkoló hogy felrakja, kiderült, hogy elképesztően gyenge minőségű. Kézzel simán kettétörte, pedig nem egy díjbirkózó alkat. Közölte, hogy ő lerakja, de ezt max. két éven belül cserélni kell, mert annyira gyenge, hogy nem fogja elbírni a terhelést. 

Visszavittük, vettünk másikat. 

További meglepetések a padlólappal kapcsolatban:

- a sok felirat között, ami számos nyelven szerepelt a dobozon, ezért is nehéz volt megtalálni, volt egy mondat: a lerakáskor nem szabad ütögetni. Könyörgöm, nyilván nem csapkodják kalapáccsal, de ahhoz, hogy a helyére kerüljön, csak oda kell igazítani, kicsit meg kell ütögetni is, hogy vízszintes legyen. 

- másik felirat, hogy mekkora felületre elég - kétféle szám szerepel a dobozon. A kirakott árunál természetesen a nagyobbik szám volt feltüntetve az üzletben. 1.84 ill. 1.53 m2-re elég egy doboznyi padlólap. Ha tíz dobozzal veszek, ott már több, mint 3 m2 a különbség. Elenyésző? Ugye, hogy nem.

Létra - vettünk egy kis háztartási létrát még a költözés előtt. Ez is középáras kategória. Semmi extra nem történt vele, mint hogy festéskor, csillár szereléskor és ilyen esetekben használva volt. A négy lábán lévő műanyag csúszásgátló mind lejött róla. Egyszerűen felnyúltak, elcsúsztak a lábról. Arról nem beszélve, hogy az ember kinyitja, felmászik rá, és a létra pakk, nyílik még vagy 5 cm-t. Jó érzés, amikor megnyílik az ember alatt. Arról nem beszélve, hogy esetleg pont olyan helyre csúszik tovább, ahova nem kellene.

Ezt is visszük vissza.

És így a hócipőm nem csak a felfordulással van tele, hanem ezekkel is. Hogy egy vagyont elköltöttünk már erre-arra, és vihetjük vissza őket, cserélgethetjük őket, mert ennyire szar minőségűek. 

Úgy tűnik mégis azt gondolják, hogy itt keleten el lehet adni minden vacakot. És mi kénytelenek vagyunk megvenni azt, amit adnak. Nyilván, akinek több pénze van, az tud jobb minőséget is vásárolni. De mi van azokkal, akiknek a közép színvonalra sem futja?

Takarítás, takarítás, takarítás .... de minek?

Képzeljétek, látogatottságom meghaladta a bűvös tízezres számot! Köszönöm! Olvassatok továbbra is, mert vannak még szép számok, amiket örömmel látnék az oldalon! :)

Talán emlékeztek még rá, mert szerintem írtam már, hogy teljes mértékben felújítjuk a fürdőszobát és a WC-t. Ez zajlik immár második hete. Sőt, igazából több, mert a londoni út előtt a férjem már neki fogott és leverte a csempét ahol csak tudta, illetve  WC-ben még a padlót is felszedte.

Így természetesen por, kosz már akkor is volt bőven, de azért azzal még sikerült megbirkóznunk. Most azonban már második hete zajlik a mesterek munkája. Ők tovább bontották amit még lehetett. Már egy hegynyi sitt áll az udvaron. És természetesen mindent belepett már százszor a finom, puha, nagyon apró szemcséjű szálló por. Így második hete állandóan takarítunk. Napközben, amíg dolgoznak, próbáljuk a nagyját összeszedni, hogy ne hordjuk szét mindenhol. Aztán, amikor elmennek akkor porszívózás, portörlés, felmosás. De szinte hiába az egész. Ez tipikusan az a por, ami legalább egy évig jelen lesz a házban. 

A helyzetet nehezíti, hogy nincsenek ajtók a házban. A konyhán eleve nincs, tehát azt megvédeni képtelenség. A hálószobán szerencsére van, az csukva is van egész nap. A nappaliról leszedtük az ajtókat, mert egyrészt nekünk nem kell, másrészt szinte szét volt verve. Most az asztalost várja, hogy majd ha lesz rá ideje, akkor rendbe tegye. Hülye fejünkkel az meg nem jutott eszünkbe, hogy ott egye a fene, hogy néz ki, de a portól védett volna. Így nem raktuk fel sajnos. A nappaliban tehát mindenen vastagon áll a por.

Iroda szintén - ajtó le lett véve, használhatatlan volt. És itt is áll mindenen vastagon a por.

Tegnap nem volt itt egyetlen mester sem, így a férjem egész nap porszívózott, port törölt, felmosott, én ma reggel folytattam, míg nem ismét megérkeztek a mesterek és mintha semmi sem történt volna. Estére megint mindent belepett ez az undorító por.

Tudom persze, hogy ez nem az a munka, amit úgy is lehet csinálni, hogy nincs por. Persze, nyilván lennének megoldások, de mi azokat nem tudjuk alkalmazni. És hát ugye itt lakunk, mert nincs más hely, ahol élhetnénk. Így kemény időszak van mögöttünk, és még bőven van előttünk.

Az már csak "hab a tortán", hogy a házban momentán nincs WC. Szerencsére a kertben van egy budi, azt használjuk. De éjjel, ha menni kell, nem annyira esik jól. És az is elég vicces volt, amikor esernyővel mentem odáig.

És nincs semmiféle mosakodási lehetőségünk sem. Így aztán nem is merünk csinálni semmit, hogy a por, ami be lep minket legalább ne csatakosodjon el attól, hogy még meg is izzadunk valamilyen munkától. Pedig nagyon vár a kert. Persze, amennyire lehet mosakszunk, de nincs még nyár, hogy jól essen a kertben lemosakodni.

Itt szeretnék már tusolni, de nagyon. 

Persze, mindezt sokan már eddig is tudtátok, csak ezért nem kezdtem volna bele ebbe a posztba. Amiről igazából írni akarok, azok a mesterek, akik dolgoznak nálunk.

Burkoló - ő csinálta meg az előző házunkban is a fürdőszobát, WC-t. És mert akkor maximálisan elégedettek voltunk vele, ezért hívtuk őt most is. És igen, most is azt kell mondjam, hogy nagyon lelkiismeretesen, szépen, alaposan, mindenre oda figyelve dolgozik. A hét hat napján jön, és teszi a dolgát. Tudom, hogy most is szép lesz a végeredmény.

Gépész - őt a burkoló hozta. Ő is oda figyelve, átgondolva dolgozott, és csupa olyan modern megoldással, amiről bizony még csak nem is hallottunk. Mondjam azt, hogy a víz többé nem vascsövekben fog jönni-menni a házban? Én csak lestem, meg a férjem is.

Villanyszerelő, mert hogy rá is szükségünk volt a fürdőszoba és WC kapcsán, más kérdés, hogy akkor már az egész házban megcsináltattunk vele mindent, ami ezt igényelte. Őt a gépész ajánlotta. Fiatalember, bár a többiek sem öregek, de ő fiatalabb náluk. Elképesztően gyorsan, szépen dolgozott. Mire körül néztem szinte készen is volt mindennel. Nem is tudom mikor csinálta, mert közben beszélgettünk is vele, és mégis, hipp-hopp, már a falban volt a vezeték, új helyre kerültek kapcsolók, konnektorok, és roppant spéci szerszámokkal fúrta a lyukakat is, nem verte szét a fél házat hozzá.

Végül az asztalos. Ő az, aki megvette az előző házunkat. Egyelőre "csak" két ajtót fordított ki, hogy ne befelé nyíljanak az amúgy is apró helyiségekbe. Szombaton kora este érkezett, és késő este, háromnegyed tizenegykor ment el. Addig dolgozott igen aprólékosan, nagyon oda figyelve a két ajtón, hogy szép és jó legyen.

És bár a többiek munkájával is meg vagyok elégedve, de ahogy ő mondta végig, hogy mikor mit csinál, mivel csinálja, milyen csoda szerszámai vannak, és hogy mennyire imádja egytől egyig mindegyiket, és milyen öröm ezzel vagy azzal dolgozni, és mennyire megkönnyítik a munkáját ezek a szerszámok, és melyiket mikor és kitől kapta, vagy éppen hol vette, az valami csoda volt. Komolyan mondom én embert még ennyi örömmel, és szeretettel beszélni a munkájáról soha nem hallottam. Kiültünk az előszobába a férjemmel, és míg ő dolgozott mi csak ültünk, néztük, és hallgattuk. Mintha moziban lettünk volna. Igazi élmény volt.

Manapság mást sem olvasunk, mint hogy minden szakember elhagyta már az országot, és nincsenek szakmunkások az építőiparban. A burkolónkat tavaly is megkerestük egy munkával, és ő is azt mondta akkor, hogy majd csak sokára férnénk bele az idejébe, mert nincs ember, akivel dolgozhatna. Ehhez képest, mostanra sikerült őt ide csábítanunk és ezáltal a többieket is, ill. az asztalos saját érdem, mert ugye ő a régi házunk lakója, és azt hiszem nagyon nagy mázlisták vagyunk, hogy csupa olyan ember dolgozik a házunkon aki érti, és szereti a szakmáját. Ritka öröm ez, manapság meg különösen. Szóval igazából hepi vagyok, csak legyen már vége......

Ja, és még azt árulja el valaki, hogy ha egy férfi ember rádiót hallgat, miért egy teljesen más dalt fütyörészik közben, mint amit épp játszanak? :D

Közlekedés szervezetten

Közel két éve már, hogy először jártam Londonban. A közel 13 millió lakossal rendelkező főváros akkor nekem zsúfoltnak, káoszosnak, és túl gyorsnak tűnt. 

Nem turistaként érkeztünk, hanem a gyerekeinket látogattuk meg és ők vittek el minket mindenhova. Ők már profin tudtak közlekedni, ezért nekünk nem kellett azzal foglalkozni hova mivel lehet eljutni. Lehet ez is okozta kicsit az elveszettség érzését akkor. 

Aztán még ugyanabban az évben ismét eljutottam Londonba, de akkor csak egyedül mentem. A gyerekeim már nem tudtak minden nap velem lenni, így némi önállóságra is kényszerültem, még ha nem is vállaltam, hogy egyedül bemenjek a belvárosba, mert hogy ők London déli részén élnek, de a környéken azért tettem egy-két kisebb sétát. Ekkor is jártam persze London belsőbb részein is, remek csajos utazásokon, amikor már kifejezetten élveztem, hogy akár órákon át is buszozunk. Egy-egy buszjáraton akár 50 megállónyit is mentünk és nagyon élveztem ezt a fajta városnézést.

Azt hiszem ekkor éreztem először úgy, hogy szeretem Londont. Élvezem azt a teljesen más világot, amit ott találok.

Majd most február végén ismét volt szerencsém Londonba látogatni. Ám most teljesen magunkra voltunk hagyatva, és a férjemmel kettecskén kellett eljutnunk mindenhova, ahova csak akartunk.

A környéket már ismertük, ez nem jelentett kihívást, max. nekem a sok gyaloglás.

Ám ha London szívébe vágytunk, vagy akár Londonon túl, oda nekünk kellett megtalálni a közlekedést, az útvonalat. Igen, nem is tudom hogy éltek anno Google nélkül, mert mindig úgy indultunk el, hogy előbb kitanulmányoztam merre hova mivel. Sőt, ha kellett a városban is hozzá fordultunk, mert hazafelé már ritkán néztem meg előre hogy fogunk közlekedni.

De, és itt jön az, amiről valójában írni akartam. Lehet szakmai ártalom is, hiszen közlekedés szakos közgazdászként végeztem. Szóval az a szervezettség, amit a londoni közlekedéssel kapcsolatban tapasztaltam, szerintem nálunk 100 év múlva sem fog tudni működni.

Elképesztő mennyiségű busz járat, megspékelve villamossal, metróval és vonattal, amelyek ott is mind bevisznek a belvárosba, még sem áll egész London sorompókra várva. Elvileg talán troli is van, bár én azt nem láttam.

Szóval nincs olyan hely a városban, ahova ne lehetne eljutni tömegközlekedéssel.

A buszok szinte 50 m-ként állnak meg. Ezért megy némelyik olyan rettentően sok megállót. Aki már rajta ül, lehet nem igényelné ezt a sok megállót, de amikor fel vagy le kell szállni, akkor bezzeg örül neki mindenki.

A buszok megállóiban sok-sok információs tábla van. Útvonalak, megállók, menetrend. És nem, egy sem hiányzik, nincsenek összetörve a táblák, nincsenek leszaggatva a műanyag mögé rejtett feliratok. Minden ott van, ahol lennie kell. Érthetően, kiolvashatóan tájékoztatva az utasokat.

Van ahol 3 megálló is van egymás mögött, mert annyi busz jár arra, hogy nem férnének el egy megállóban, pedig egy-egy megálló így is fogad 6-9 különböző buszt.

Nagyon sok megállóban van elektronikus tájékoztatás, folyamatosan jelezve melyik busz várható legközelebb, mikor fog érkezni, hova megy tovább. És mindez 8-10 járatról frissül folyamatosan.

A buszra felszállva ugyanez az elektronikus tábla működik állandóan, és jelzi milyen buszon ülünk, mi a végállomás és melyik megálló következik. Szinte megállás nélkül beszél is a busz elmondva mindezeket. Ha tudja az ember hol kell leszállnia, akkor eltéveszthetetlen a dolog, kivéve ha elalszik a kedves utas.

És akkor az extrák: mi végig minden járművön a sima bankkártyánkkal utaztunk. Volt közte számos vonat, double-decker és sima kis busz, metró és én még villamoson is utaztam.

A buszokon felmutatom a sofőr melletti csodamasinának a bankkártyámat, pittyen egyet, zöld és már mehetek is beljebb.

Jól tudom, hogy nálunk már az x+n-dik programot próbálgatják, hogy lehessen elektronikus jeggyel utazni? 

Minden buszon kijelölt hely van a babakocsinak. És minden, mondom minden busz olyan alacsony, hogy simán felgördítik rá a kismamák a babakocsit. Egy buszon max. kettő fér el, de mindezt ilyen egyszerűen. Nem kell senkit megkérni, hogy segítsen felemelni a kocsit a gyerekkel együtt, nem kell küzdeni, hogy a buszon megálljon a kismama. Semmi, felgurul, beáll a helyére, majd legurul.

Minden buszhoz van rámpa. Igen, a kerekesszékeseknek. Ha kerekesszékes áll a megállóban, a sofőr kiszáll, leengedi a rámpát, felsegíti rajta a kerekesszékest, rámpa vissza és már megyünk is tovább.

Ez lenne a normális, de nekem ezek teljesen extrém dolgoknak tűntek. Ha rosszul látom mondjátok, mert ezer éve nem tömegközlekedek, csak olvasok róla.

Vonat - eleve úgy enged be az állomásra, hogy be kell mutatni a bankkártyát, Oyster kártyát, vagy a megvásárolt jegyet, és csak ezek után nyílik a kis kapu. Kifelé detto. A vonatok profin kijelezve az állomásokon. Hatalmas táblák, rajta mikor és honnan indul egy vonat, aminek megadják a végállomását, és alatta felsorolják az összes megállóját. 

Jól tudom, hogy nálunk kiírják, hogy Bp-Sopron és az összes többit valahonnan kitalálom?

Vonat szintén alacsony padlós, babakocsi simán felgördül. Kerekesszék rámpát kap. Ott van az állomáson, és a vasutas beilleszti, kerekesszékes felszáll, vasutas kiszedi a rámpát, felakasztja az állomáson, és már mehet is vonat. Ja, és a peronra lifttel jut el a kerekesszékes, mert mindenhol van lift. És a beengedő kiskapuk között is mindenhol van kétszárnyú, ahol be tudnak jutni kerekesszékkel is.

A vonaton folyamatosan bemondják hova megy, hol fog megállni. Mi több, közli a mozdonyvezető, hogy Welcome on board és bemutatkozik. Akkor is, ha London külvárosából bemegyek a belvárosba. És természetesen megállás nélkül megy az elektronikus kijelzés is. Ha valami extrém helyzet van, pl. hogy a 8 vagon egy állomáson majd szétválik és kétfelé megy tovább, akkor ezt is állandóan mondják, és írják. Oly annyira, hogy azt is bemondják a végén, hogy épp melyik vagonban vagyok, mert ugye ki a fene számolgatja az állomáson, hogy hányadik kocsiba száll fel.

A vasútállomások sem csendesek, folyamatosan mondják be, hogy mikor érkezik vonat, hova megy, hol áll meg, és minden egyebet is, amit tudni kell. Tudom, ilyen nálunk is van. Nekem a magyar az anyanyelvem, és én sokszor még a mai napig sem értem, hogy mit mondanak be a hangosbemondókban, annyira torzít. Az angol messze nem az anyanyelvem, de mindent értettem, amit bemondtak. Akár az állomáson, akár magán a szerelvényen. 

Metró - féltem tőle, mert azt mondták nagyon nagy a hálózat, és könnyű benne eltévedni. Nos, mindössze egyszer mentünk metróval, de azt simán kiviteleztük. Az én félelmem miatt ugyan többször is megkérdeztük, hogy jó vonalat választottunk-e, de igen. Nem lehetett eltévedni. Jelzem a bejáratnál itt is, ahogy mindenhol, áll egy asszisztens, akit szintén megkérdeztünk. Előkapta a kezében lévő metrótérképet és elmutogatta rajta, hogy merre hogyan jutunk el oda, ahova akarunk. 

Gond nélkül célhoz értünk.

Ám a legnagyobb meglepetés a villamoson ért. Képzeljétek el, adott egy villamosmegálló. És mivel a villamosnak ott is minden ajtajánál fel lehet szállni, így nem megoldható, hogy csak a vezető mellett legyen kis masina, amin keresztül ki kell fizetni a menetdíjat. De ettől még nem raktak minden ajtóhoz ilyet, sőt. A pittyegő masina a megállóban van. Nem, nem zárt megálló. Olyan mint bármelyik nálunk is. A várakozó emberke szépen oda ballag, pittyeg a kártyájával, majd felszáll a villamosra és ennyi. A masina nincs széttörve, működik, és alapvetően mindenki használja is. 

Ez nekem már maga a sci-fi. 

Volt szerencsénk ellenőrhöz is. Ő rendkívül udvariasan érkezik, és kéri hogy ellenőrizhesse, fizettünk-e. Van nála egy kis masina. A bankkártya fölé tartja, és két pillanat múlva közli hogy nagyon szépen köszöni és további jó utat kíván. Igen, működőképes masinája van, ami le tudja olvasni még a bankkártyáról is, hogy azt használtuk közlekedés fizetése céljából. Mindezt egy majd 13 milliós nagyvárosban, ahol szerintem több ezer különféle közlekedési járat van. És működik, hiba nélkül, tökéletesen.

Természetesen ott sem tökéletes minden. Kimaradnak buszjáratok olykor, vagy éppen sztrájk van, de azt is már két nappal előbb láttuk kiírva a vasútállomáson. Hazafelé jöttünkben három vonat is kimaradt, ami a reptérre vitt volna, de a negyedik is ott volt kb. 15 percen belül, és mivel a reptérre az ember jócskán rátartással indul, nekünk nem volt gond. Nyilván, ha munkába megy az ember, vagy már hazafelé tart, ez nem esik olyan jól. 

Találkoztam újságcikkel, amiben megírták, hogy a tavalyi év volt a legrosszabb vonatközlekedés szempontjából, mert az elmúlt 10 évben tavaly késtek a legtöbbet a vonatok. Tényleg, szinte egy sem érkezett pontosan, de egyrészt kiírják folyamatosan, hogy mikorra várható, így nem csak bambán vár az ember, másrészt a reptéri utazáson kívül 1-2 percnél többet nekünk egyik vonat sem késett.

Tény, a két hét alatt, ketten közel 60 ezer forintot költöttünk közlekedésre. De ebben benne van két utazás Londonon kívülre is. Ha azt levonom, akkor még a 40 ezret sem éri el, amit elköltöttünk közlekedésre, úgy, hogy a forint fedezetű bankkártyánkról folyamatosan fontot vontak le. 

Nem mondom, hogy kevés. De ha figyelembe veszem a megtett utakat és azt a szolgáltatást, amit kaptunk a pénzünkért, nyugodtan mondhatom, hogy nem volt drága. Ja igen, és mi az egyszerűbb, gyorsabb útvonalakat választottuk, azaz leginkább a vonatot, ami a legdrágább. Ha buszozik az ember Londonban, akkor napi limit is van, amit ha túllép, akkor onnantól már ingyen közlekedik tovább. Szóval az nyilván sokkal olcsóbb lett volna, ha mindenhova busszal megyünk.

Azt hiszem ennyi. Tiszta járművek, pedig ott a vonaton mindenhol esznek, isznak. Használható mellékhelyiségek a vonaton. Egészen más világ. És én szinte mindig mindenhol le is tudtam ülni.

Tény, ahogy mondtam az elején, közlekedést tanultam az egyetemen. De nem foglalkoztam soha városi tömegközlekedéssel a diploma megszerzése után. Így azt hiszem simán mondhatom, hogy egyszerű emberként jöttem-mentem Londonban, és ennyi különbség tűnt fel. Vajon, aki ezzel foglalkozik miért nem próbálja ki? Miért nem megy el két hétre pl. Londonba és utazgat. Lehet többet tanulna belőle, mint millió rendkívül sokba kerülő tanulmányból.

Ha bármit rosszul tudnék és ezért negatívan véleményeztem a budapesti tömegközlekedésről, beleértve a vonatokat is, akkor elnézést, valóban nagyon régen nem közlekedek Budapesten BKV-val. De amiket olvasok és hallok erről, attól tartok nem állítottam valótlan dolgokat. 

Így hát azt kell mondjam, mostanra még jobban megszerettem ezt a hatalmas várost, és már a közlekedés sem riaszt benne. Menjetek, nézzétek meg!

És végre költözünk ....

Miután tető alá került a ház jöttek azok a munkák, amik nagyon nem látványosak és nagyon lassúnak tűnnek. A belső munkák.

Jöttek a villanyszerelők. Emberem akkor is azzal csökkentette a nekik fizetendő összeget, hogy ő véste ki a falat mindenhol, ahova villanyvezeték került.

Ekkor tanultuk meg, hogy azokat a műanyag dobozokat, amiben az elosztások vannak soha nem szabad teljesen berakni a fal síkjába, hiszen jön majd még a vakolat és azzal kell síkban lennie, hogy utána könnyű legyen felszerelni a kapcsolókat, konnektorokat, vagy csak egy lezáró kupakot rátenni. Persze, mi nem így csináltuk, de mentségünkre szóljon, hogy a villanyszerelő instrukciói alapján jártunk el.

Igen, ekkor már többször hallottam, hogy az ember az első házon tanulgatja hogy mit hogyan, aztán eladja. A másodikon már sokkal több mindent fog jól csinálni, de még azt is eladja. Nagyjából a harmadik ház az, ami már minden szempontból úgy és olyanra épül, amilyenre szeretné.

Aztán jött a víz-gáz-fűtésszerelő. A szomszédnál is ő dolgozott, és mivel ezen a téren semmiféle kapcsolatunk nem volt, így hát mi is őt hívtuk.

Nem biztos, hogy kellett volna. Jóval később derült ki, hogy a fűtést pl. fordítva kötötte be. A radiátorok nem lettek légtelenítve, és mind csepegett.

Évekkel később történt, hogy a zuhanyfülke csempézett fala spriccelni kezdett. Ott egy derékszögű elem lett túl húzva, és éveken át folyt a víz, mígnem egyszer csak nem bírta tovább, és már szinte kirobbant a falból a megrepedt elemen át a víz.

Nekik adtunk egyedül kulcsot a házhoz, ekkor ugyanis már kulcsra zárható volt. És sajnos tűnt el ezen időszak alatt holmink. Ő nyilván állította, hogy nem ő vitte el. Mi meg azt, hogy rajta kívül más nem tudott bemenni.

Miközben ezeket a "remek" munkákat végezte mi végig azt hallgattuk, hogy ő mesterversenyeket nyert, és mester vizsgája van. Hát ....

Aztán mielőtt a gáz megindulhatott volna a házban, engedélyt kellett kérni a gázművektől. Nyomáspróba stb. Igen ám, de a gázosok azt mondták, hogy kell terv. Mondtuk van, hiszen a kész tervnek volt komplett gépészeti része is. Hát az nem jó - mondták. Gépészmérnöktől kell, direkt lebontva a házra, és azt náluk engedélyeztetni kell. Ha ez megvan, akkor jöhet a nyomáspróba, és utána már jöhet a gáz.

Mi tagadás, majd elsírtam magam. Ez ugyanis megint egy csomó pénzbe került, arról nem beszélve, hogy épp nem ismertünk egyetlen gépészt sem akit leakaszthattunk volna ebből a célból a szögről, a késedelemről, amit ez okozott nem is beszélve.

Szaladgáltam, mint pók a falon. Gépésznek elvinni az eredeti rajzokat, leírást, aztán rohanni vele a gázosokhoz, engedélyeztetni. Brrrr........ 

De a végén ezt is megoldottam. 

És még mindig nem volt vége. Be kellett vizsgáltatni a kéményeket is a kéményseprőkkel. Mi már akkor bélelt kéményt építettünk a gázcirkónak, de természetesen kihívtuk a kéményseprőket. Én vártam rájuk. Meg is érkeztek. Fekete ruhás bácsi elővett egy doboz gyufát, meggyújtotta, bedugta a kémény kanülőn, megállapította hogy jó a kémény húzása, és aláírta a papírokat. Majd jött az egyik legviccesebb dolog, mert megérkezett erről a számla. A leszámlázott szolgáltatás neve: MŰSZERES kéménybemérés. Na, csak hogy tudjátok, a gyufa az egy műszer. :D

Szóval már volt közmű a házban. Villany, víz, gáz, fűtés. Csatorna akkor még nem volt az utcában, és mivel mindössze egy saroknyi utca volt, a lakók nem dobták össze a pénzt rá, mert a többség szolgalmi jogon a szomszédos utcákba volt bekötve. A három új ház pedig így arra kényszerült, hogy derítőt csináljon. Na ez megint egy "kaland" volt.

A ház háta mögött jelöltük ki neki a helyet, máshol már nem is lett volna. Szépen kimértük, és elkezdtük ásni. Talán van még akinek rémlik, hogy a telek hátsó része homokos talaj volt. Igen, így történt, hogy amit ma kiástunk, az másnapra bedőlt. És az emésztő egyre nagyobb és nagyobb lett. A végén betongerendákat tettünk rá födémnek, mert olyan nagy lett.

Miután kiástuk, ezt a hatalmas gödröt be kellett zsaluzni, körbe a falait, és a födémet is, mert kefnit már nem tudtunk a gerendák közé venni. Így zsaluzás, vasalás következett megint. Mindezt úgy, hogy ember lent a gödörben, és én próbáltam fentről segíteni neki. Brutális meló volt, de a végén ez is készen lett. Jöhetett a beton. Igen, már megint betont keverek. Ezt egyetlen nap alatt meg kellett csinálni, hogy ne legyen törés sehol a betonban. Reggeltől estig kevertem a betont, ember hordta, öntötte, simította. Nem kicsit fáradtunk el, mire végeztünk.

Majd szépen haza indultunk, és egyszer csak egy hatalmas felhőszakadás csapott le Budapestre. Na ekkor valóban sírva fakadtam, mondván ha ez most kimossa a cementet a friss betonból, akkor én feladom, nem csinálom tovább. Igen, a végcél előtt pár méterrel képes lettem volna abba hagyni az egészet. Ekkorra már nagyon, nagyon fáradt voltam.

De mázlink volt, mert mire az eső jött, már meghúzott annyira az egész födém, hogy csak szép mintája lett a felszínnek, egységes és nem kézzel simított felület.

Ám teljesen kész még ettől sem lett a ház, hiszen be kellett vakolni a falakat. Legalább belülről. Ezt már csak ketten csináltuk, Tamás ebben már nem segített, csak annyit, hogy megmutatta hogy kell, és kaptunk tőle egy simítót.  Azt hiszem a férjem ezt utálta a legjobban. Volt amikor olyan remek maltert sikerült kikeverni, hogy szuperül fel lehetett hordani, és utána elsimítani. Máskor meg potyogott le, már felhordás közben, vagy ha akkor fent is maradt, akkor simításkor gyűrődött fel és esett le az egész.

Sosem felejtem el, és remélem nem haragszik meg, ha leírom, de egyik ilyen alkalommal, amikor késő délután, már nagyon fáradtan pont egy ilyen rossz anyag lett, és simításnál felgyűrődve elkezdett lehullani a falról, az én drágám megfordult és a lábával hátra felé rúgva, mint a lovak, lerugdosta az egészet a falról. Szegény ekkorra már ennyire ki volt készülve ettől az egésztől.

Egyébként érdekes módon a vakolat simítás nekem ment jobban. De nekem meg nem volt annyi fizikai erőm, hogy egész falakat megcsináljak egy nap alatt.

És ekkor hangzott fel gyakorta, hogy sebaj, lesz ez még glettelve.

De egyszer csak készen lett ez is. Próbálkoztunk a gletteléssel is, de az már végképp nem ment egyikőnknek sem. Így a végén abban maradtunk, hogy felejtsük el, és fessük ki a házat. 

Sima fehér falak lettek, semmi extra. Aztán még leraktuk a linóleumot az előszobában és a konyhában, a szőnyegpadlót az étkező-nappali részben, ami egyúttal a mi hálónk is lett, valamint a lányunk szobájában. És még hátra volt a csempe, és padlólap a fürdőszobában, ill. csempe a konyhában. 

Talán nem lesz meglepő, de ezt is mi csináltuk. A párom rakta a falra a csempét, meg a padlóra a padlólapot, én pedig fugáztam. Ha azt mondom nem lett túl szép, akkor nem hazudtam. De végül ez is megvolt.

Végre áthurcoltuk a szomszédból a konyhabútort. Bekötöttük a már szintén rég meglévő tűzhelyet. Vettünk mosógépet, csillárokat.

Kitakarítottunk és a ház már majdnem készen volt arra, hogy beköltözzünk. Nem tudom van-e még, aki emlékszik arra, hogy a tervrajz szerint ez egy tetőtérbe felnyíló nyitott légterű nappalis ház lett volna. Igen ám, de a mi pénzünkből, erőnkből csak arra telt, hogy a földszintet megcsináljuk. Tetőtér esélytelen volt. És talán emlékeztek még arra is, hogy a cserép alá még fólia sem került, nem hogy szigetelés. Ezért valamit csinálni kellett a nappali fölötti résszel.

A végén fagerendákat és deszkát vettünk, amivel ügyeskedve lefedtük a nappali fölötti részt. Az egészet beborítottuk kátránypapírral, hogy ha a cserépről becsöpögne az eső, vagy a hólé, legyen ami felfogja és a kátránypapírt lefogtuk téglákkal. 

Ennyire telt. 

És végre a ház beköltözhető lett számunkra. Bár nyilván sokan nem vállalták volna, már csak az előbbi födém miatt sem. De ha azt is hozzá teszem, hogy karácsony előtt lettünk készen, és a falon lévő vakolat kb. térdmagasságig még csurom víz volt, akkor pláne nem.

Azonban ha valaki élt együtt szülőkkel 7 éven át és messze nem jó viszonyban, akkor azt hiszem ő is azt választotta volna, hogy akárhogy is, de beköltözik. Eleve abban bíztunk, hogy mivel állandóan megy majd a fűtés, ezért ki fog száradni a fal. Erről csak annyit, hogy az első télen iszonyatosan fáztunk, és később sem lett sokkal jobb. Minden meleg kiszállt a nappali fölött. Tíz évvel később ez volt az egyik oka, hogy könnyen váltam meg ettől a háztól, amit a két kezünkkel építettünk fel.

Eljött végre a pillanat, megrendeltük a költöztetőket, és bedobozoltuk az életünket. Bár csak 12 m2-n laktunk, de azért volt holmink bőven, és már akkor is főleg könyvek. Képzeljétek, a negyedikről gyalog kellett lecipelni minden dobozt, ami könyvekkel volt tele. És nagyon sok volt. A költöztetők sejtem imába foglalták a nevünket.

Mivel még minden ott állt egymás hegyén hátán, ezért a lányunkat csak pár nap múltán költöztettük ki, ő még maradt ekkor a szüleimnél.

Mi pedig annyira boldogok voltunk, mint talán még soha. Úgy ficánkoltunk a végre elérkezett önállóságban, mint egy újszülött kiscsikó. Munka után egész estig húzkodtuk a bútorokat, körbe futottunk velük a házban vagy tizenötször, hogy a legjobb elrendezést megtaláljuk. De mindez nem fárasztott minket, boldogan csináltuk. Majd ezzel végezve letusoltunk és elmentünk vacsorázni, majd még egy késő esti moziba is. Addig ilyesmire esélyünk nem volt, nem akarom részletezni, hogy miért, de egyértelműen a szülőkkel való együttélés okán. Fantasztikus egy hét volt. Örök, boldog emlék.

Aztán végre a kislányunk is beköltözhetett, és ő is nagyon élvezte, hogy saját szobája van. Nem nagyon akaródzott neki sem átmenni a nagyiékhoz.

Nos, megcsináltuk. Bár most leírtam nektek a főbb dolgokat, de igazából, ha így visszagondolok, tényleg magam sem tudom, hogy mertük bevállalni, nulla pénz és nulla tapasztalat mellett, és úgy hogy tudtuk, semmi segítségünk nem lesz. Fogalmam sincs hogy voltunk képesek megcsinálni. De készen lett. Most is ott áll. 

Nem túl jó kép, de bocs, elrontottam valamit a gépemen a PrtSc-n és ezért csak lefotózni tudtam, bár az első kép mégis képernyő kép, de szerintem azt még korábban csináltam.

Persze, amikor eladtuk, nem így nézett ki. Nem volt kívül színezve, csak alapvakolat volt rajta, azt is a férjem csinálta. A tetőablakok ugyan megvoltak, tényleg, azzal is mennyit küzdöttünk míg beállítottuk, de mivel nem volt készen a tetőtér, ezért csak porosodtak, sosem használtuk őket.

Ami látszik ablak az korábban a garázs volt. De azt még mi építettük be, amikor a fiunk megszületett, és egy idő után a két gyereknek külön szobát akartunk biztosítani. 

A kerítés is csak részben volt készen, de büszkén mondhatom, hogy ez a hosszú kapu itt jobb oldalt a mi művünk, és tolókapu. Ott volt a kocsibeálló. 

A ház előtti hatalmas fenyőt még mi ültettük, apró baba korában. Az első kutyánk, Brunó nagyon szeretett aludni alatta. 

Az utcán lévő három hársfát is mi ültettük, és a járdát is mi betonoztuk. 

Régen, szívesen kanyarodtunk arra, ha épp a környéken jártunk, hogy lássuk, de főleg a kertet. Mert az ugyan nagyon apró volt, de mégis szép. Ma már nem szoktunk befordulni az utcába. 

Mégis, érdekes, hogy mióta itt lakunk, és néha mikor felébredek és úgy behelyezem magam a térbe még csukott szemmel, gyakrabban történik meg ebbe a házba, és nem abba, ahonnan ide költöztünk. Pedig ebben csak 10 évet éltünk, a másikban meg 17-t. De talán az, hogy ennek tényleg minden cm2-t mi építettük, mi csináltuk és ismertük, talán ez valóban jobban köt hozzá, mint a második, készen vett épülethez. Ettől függetlenül nincs bennem nosztalgia, vagy fájó érzés iránta. Egyetlen percig sem bánom, hogy eladtuk.

Hát ennyi az első házunk története. Nehéz, kemény munka, örömteli birtokba vétel, és a végén egy könnyed búcsú.

Azt azért jó látni, hogy még 27 év eltelte után is áll, és lakható. Ezek szerint egészen jól dolgoztunk.

Építkezzünk tovább! Már ha egyszer költözni is akarunk.

Ha jól emlékszem ott tartottam, hogy készen volt az alap, megvettük a falazó elemeket, és a cserepet a tetőre. 

Sikerült nyílászárókat is rendelnünk, amik igazán szépek voltak. Azóta sem voltak sehol olyan szép ajtóink, mint ott. Mahagóni színűek voltak már gyárilag, és sötét sárga üvegezésük volt, valamint a kilincsek is szépek voltak hozzá. Ezekre sokáig vigyáztunk, mielőtt be lettek építve. Az ugyaninnen rendelt ablakok már nem voltak ilyen szuperek, nagyon elvetemedtek, és később még sokat fáztunk ezek miatt is.

Valamint rendeltünk elemes konyhabútort is. Ez akkoriban még nem volt általános, és bizony jó hosszú időre ígérték, ezért is mertük megrendelni. Aztán kb. 6 hónap múlva szóltak, hogy megvan. Nekünk meg még nem volt hova tenni. Szerencsére a szomszédaink pincéjébe befogadták. Legalább másfél évet állt ott.

Ezen a fényképen is az a bútor van még. Az már csak véletlen volt, hogy a bútor család neve is Nikolett volt, mint a lányunk neve.

Na szóval, neki fogtunk falazni. Ebben szinte állandó segítségünk volt Tamás, aki alapvetően az építkezés műszaki vezetője volt. De ő már épített házat, így bár kezdetben csak olyanokban akartunk segítséget kérni, hogy mi is az a malter, a végén valahogy ott ragadt és dolgozott velünk keményen, tény, hogy nem ingyen, de nem is tudtunk neki horribilis órabért adni.

Szóval Tamástól megtanultuk mi is az a malter, és legnagyobb örömömre közölte, hogy csináljunk egy keretes szitát, amin át kell rostálni majd a kész maltert. Gyűlöltem vakargatni, nagyon, de nagyon lelassította az egészet. De tény, hogy ha egyszer egyszer nem csináltam meg, akkor az ujjaikkal tapogatták ki a kavicsokat és szórták ki a malterből a falazók alól, mert ha ott maradt, akkor billegett az egész.

Ezzel együtt a falazás szerintem minden építkezés leglátványosabb része. Nekünk ráadásul elég nagy falazó elemeink voltak, így még szaporább volt az egész. Tény, hogy a főfalakat olyan elemekből raktuk, amiknek darabja simán megvolt 30 kg, így amíg egyáltalán oda lettek készítve az alapok mellé, ill. amíg onnan sorra rakták egymásra, hát igen csak megizzadtak. Izmosodtak rendesen a fiúk, ez van.

A válaszfalak felhúzása is izgalmas, hiszen lassan kialakul a jövendő lakás. De azért az már nehezebb volt, hiszen keskenyebb elemek voltak, és azt függőbe rakni már komolyabb figyelmet kíván. 

Az egész falazás alatti szlogen az volt, hogy lesz ez még vakolva, ha valahol kicsit durvább volt a függőtől, vagy vízszintestől való eltérés.

Aztán jöttek olyan feladatok, hogy ahogy emelkedtek a falak, úgy kellett beállítani az ajtókat, ablakokat. Laikusként ki gondolná, hogy azokat azért nem is olyan egyszerű úgy beállítani, hogy szintben legyenek egymáshoz képest. Ehhez volt egy slagos vízszintezőnk. Bocs Tamás, de szerintem te sem voltál biztos a használatában, mert rengeteget kínlódtunk vele, és azért nem sikerült minden ablakot és ajtót úgy beállítani, hogy tökéletesen passzoljanak egymáshoz, de amatőrökhöz képest egészen jó lett az eredmény.

Ahogy emelkedtek a falak, úgy merült fel, hogy bizony fa anyagra is szükség lesz a fedélszékhez. Visszautalnék arra, hogy akkoriban semmiféle építkezéshez szükséges anyagot nem lehetett könnyen beszerezni. 

Így fa sem volt. Ennek a megvétele egészen kalandosra sikeredett, hasonlóan a cseréphez.

A létező összes tüzépet Budapesten végig telefonáltam. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Aztán az egyiken azt mondták, hogy azon a héten, talán pénteken érkezik áru. Ám ha szeretnénk belőle, akkor nyitásra legyünk ott. Ekkor még naivan mondogattam, hogy mire lenne szükségünk, de a telefon túlsó végén csak annyit mondtak, legyünk ott nyitás előtt.

Így hát már reggel fél hétkor ott parkoltunk a Tüzép telep mellett, és ácsorogtunk a bejáratnál nagyon sokad magunkkal együtt. Hétkor kinyílt a kapu és az a sok ember megrohamozta a lerakott gerendákat, és aki előbb elért egy-egy kupacot, arra leült és az onnantól az övé volt. Azt hogy méretekben megfeleljen, azt csak nagyon szemre tudta megnézni mindenki, mert elég volt egy perc késlekedés és máris elkelt a kiszemelt gerenda. Szerencse, hogy mint mindig, ide is ketten mentünk. Így én ültem a gerendák tetején, emberem pedig ment fizetni. 

Kisebb csodával ért fel így is, hogy sikerült faanyagot vásárolnunk. 

Eljött az ősz is a falazós nyár után, pénzünk már alig-alig volt, de a házat tető alá kellett volna rakni, hogy a hamarosan beálló télben ne ázzanak meg a falak, és aztán ne fagyjanak meg.

Az egyértelmű volt, hogy a tetőt mi nem fogjuk tudni megcsinálni. Erre Tamás is azt mondta, hogy bocs, ehhez nem ért. 

Neki fogtam ácsot keresni. Nem, nem az interneten, hiszen még pc sem volt akkoriban Magyarországon, hanem újság hirdetések alapján. Senki nem ért rá. Ősz volt, az ács munka dandárja. A végén sikerült valakit kifogni, aki azt mondta, rendben, elvállalja, és aki pénzt sem kért sokat, ami nekünk bizony létkérdés volt. Eddigre már elfogyott a hitel, amit kaptunk és az összes Áfa visszatérítés is. Arra már nem emlékszem mikor, de ahhoz hogy befejezzük a házat, fel kellett vennünk személyi kölcsönt is.

Szóval jöttek az ácsok. Férjem találkozott velük, megállapodott velük. Egy fiatal fiú volt, két idősebb emberrel. A srác előleget kért, mondván most lett önálló, szerszámokat kell vennie. Naivan adtunk neki. Nem kell nagy összegre gondolni, bár nekünk csillagászati volt. Talán ha összesen adtunk neki 20 ezer forintot.

Aztán eljött a hétvége, kimentek a telekre, férjem is. Én nem, mert ebben nem tudtam volna segíteni. Majd késő délután megérkezett a férjem. Csodálkoztam, hogy hogy ilyen korán? Kiderült, hogy az egyik idősebb férfi szívrohamot kapott munka közben. Mentőt hívtak hozzá, és miután az elvitte, be is fejezték a munkát.

Hát nem kezdődött jól, de sebaj, majd folytatják és legfeljebb a férjem többet segít, gondoltam még ekkor.

Ám soha többet nem láttuk az ácsot és a társát sem. Próbáltuk telefonon elérni, de amit megadott számot, ott nem is ismerték. Elmentünk az általa megadott címére, ahol szintén fogalmuk nem volt kiről beszélünk. Próbáltuk megtalálni azt, aki ajánlotta, de ez sem sikerült.

Ott álltunk az ősz közepén, és nem volt már pénzünk sem, hiszen ami volt elkérte előlegben, és tető kellett volna a házra. 

Egyetlen szerencsénk az volt, hogy a szelemeneket már felrakták, ill. egy pár szarufát is felállítottak. 

Nem volt mit tenni, bevállaltuk a lehetetlent, hogy mi rakjuk fel a fedélszéket is. Annak az egy pár szarufának a mintájára készült el az egész tető.

Nem volt láncfűrészünk, nem volt fűrészgépünk. Volt keretes fűrészünk, rókafarkú fűrészünk, egyik sem túl jó. Ezeket egyébként a srác hagyta ott, száz éves darabok voltak, és erre kellett ugye az előleg, hogy szerszámot vegyen. 

Mit mondjak, kőkemény munka volt, és teljesen ismeretlen számunkra. Úgy jöttem mentem ott fent a faállványzaton, a fogópárokon lépkedve nem is tudom hány méter magasban, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Úgy kellett felmászni a falon odáig. 

Sosem felejtem, amikor a szomszéd asszony megkérdezte, hogy nem félek? Mondtam, hogy nem, de ha félnék sincs más megoldás.

És megcsináltuk. Irgalmatlan mennyiségű 100-s szöget vertünk bele az egészbe. És nagyon igyekeztünk a lehető legjobban megoldani. Igazából nem is lett rossz, később a cserép alatt egy helyen látszott csak, hogy kicsit homorú a tető ott. 

A tetőléceket felrakni már segített Tamás, mert bizony annak is van egy spéci módszere, hogy a cserép majd jól üljön rá a lécekre, és a kúpcserép is passzoljon az egészhez. Mondjuk nem lett maga a tökély, de készen volt.

Olyan dolgok, mint hogy csatorna, meg a tető szélek lezárása sosem történt meg. Erre már sem pénzünk, sem erőnk, sem tudásunk nem volt. 

Sajnos semmiféle szigetelés nem került a cserép alá. Még fólia sem. Pedig azt legalább rakhattunk volna, de nem is tudom, miért nem tettünk. Ennek később még volt szerepe abban, hogy eladtuk ezt a házunkat.

Közben olyan fontos momentum, mint a födém elkészítése ki is maradt a történetből. Így azt most mesélem el.

Szóval mikor álltak a falak, födémet kellett rakni rá. Ehhez be lett körbe zsaluzva az egész. Természetesen minden kézzel, mindenféle hulladék faanyagból. Be is kellett vasalni, amihez megint kézzel lett meghajtva a betonvas. Csak raktuk, kötöztük, raktuk, kötöztük. 

Ráadásul volt egy olyan terület a házban, ahova ún. monolit betonból kellett födém. Ez azt jelentette, hogy oda nem lehetett betongerendákat rakni, és kefniket sem, hanem ott alá kellett zsaluzni a jövendő plafont és az egész területet keményen bevasalni, mielőtt beton került volna bele.

Tamás statikus. Ő volt az, aki minden hétvégén kijött megnézni, hol tartunk a vasalással és minden héten közölte, hogy kevés, tegyünk még bele, ha nem akarjuk, hogy ránk szakadjon. A végén már szinte sírva mondtam neki, hogy ha még egy szál vasat belerakunk, akkor az egész súlyától fog leszakadni. De nem hatották meg a könnyeim. Hogy utáltam őt akkor! :)

Mikor mindezzel készen voltunk, jött a koszorú bebetonozása. Igen, megint lehetett betont keverni, és feljuttatni a fal tetejére, hogy beöntsék a zsaluba. Lassú, nehéz munka volt, bár volt csörlőnk, szintén Tamás jóvoltából. Azonban a sok vas közé nem folyik be csak úgy a beton. Csömöszölni kell. Addig döfködni valamivel, amíg mindenhova bejut a folyékony beton. 

De végre ez is készen volt, lehetett locsolni és várni, hogy megkössön.

Majd eljött a pillanat, hogy felkerüljenek a betongerendák is az egészre. Erre már nem is emlékszem hol és hogy vettük, de ez sem volt egyszerű.

Igen ám, de egy ilyen gerenda baromi nehéz. Egyértelmű volt, hogy a két fiú nem fogja tudni felráncigálni a koszorúra. 

Mi legyen, hogy legyen?

Hála az égnek, ahol a férjem dolgozott, és ahonnan a C fuvarokat is kaptuk, volt egy KCR-s daruval dolgozó teherautó is. Sikerült a vezetőjét megkérni, hogy jöjjön ki és rakják fel a gerendákat. Meg is érkezett, megkezdték a munkát, és közben azt láttam, hogy a teherautó hátsó kerekei egyre jobban süllyednek el a földbe.

Talán még emlékeztek, hogy bevezették az utcába a gázt. Ekkor már régen megvolt, és vissza is lett temetve a kiásott árok. De továbbra is föld út volt, és a nagy súly alatt a laza földréteg megsüllyedt. Egészen addig, míg egyszer csak a hátsó kerekek tengelyig el nem merültek a megsüllyedt földbe. És onnantól se előre se hátra, mozdulni sem tudott az nagy jármű. Ahogy próbált előre kimenni csak egyre jobban elsüllyedt. Hátra nem volt helye menni, de sejtem amúgy sem sikerült volna. Már félig meg is dőlt az egész. Nagy volt az ijedtség, a kétségbe esés, hogy most mi lesz?

Aztán valakinek eszébe jutott, hogy van a kocsin csörlő. Így be lett akasztva előre a csörlő, és saját magát emelte ki így a gödörből. Mi pedig rohantunk és próbáltunk mindenféle fatrepniket a kerék alá tenni, hogy meg tudjon mozdulni a teherautó, ill. hogy fel tudja rakni a további gerendákat is. És ez is sikerült. Bár én nagyon féltem, hogy ott fogja a rozsda megenni a teherautót is, meg a házunk is az enyészeté lesz.

Így végül minden gerenda fent volt, elrendeztük őket és lehetett reptetni a kefniket. Na az sem egy könnyű munka. De egyszer csak plafon került a földszinti rész fölé. Már csak le kellett betonozni az egészet. Ugye mondtam, hogy iszonyat mennyiségű betont kevertem!

És természetesen csak a kész és kellően megkötött födémre került rá a faszerkezet, és a cserép is.

Nagyon kemény időszakon voltunk túl ismét, de állt a házunk! 

Talán van még aki emlékszik arra, hogy ebben az időben egy-egy ház épült akár 5, de olykor még 10 évig is, kalákában. Mi ketten, ill. Tamással együtt hárman építettük. 

Apukám olykor megkérdezte egy-egy hétvégén, mikor haza értünk, hogy na hol tartunk, hány év múlva fogunk beköltözni? És amikor azt mondtam neki, hogy a következő év karácsonyát már ott fogjuk ünnepelni, mindig elnézően mosolygott rám, hogy ugyan, hiszen ketten ill. hárman dolgozunk, mások kalákában sem építik fel 2-3 év alatt, és örüljek ha 5 év múlva beköltözünk. 

De mi nem foglalkoztunk ezzel, csak dolgoztunk, dolgoztunk.

Ám ahogy ott eljött ekkor a tél, úgy most én is befejezem, és a végső fejleményekről majd már csak legközelebb írok.

Építkezés felső fokon :)

Miután most épp szétveri a fürdőszobánkat a férjem, úgy éreztem teljesen ihletett állapotban vagyok ahhoz, hogy folytassam az építkezésről szóló sztorinkat.

Ott tartottam, hogy megvolt egy letisztított telek, ami összesen 110 négyszögöl volt. Ennek később fontos szerepe lesz. Ugyanis a házat, bár eredetileg a telek szélére kértük adaptálni, ezt nem engedélyezték, így a telek közepére kellett építeni. Ez azt jelentette, hogy körbe maradt 3-3 m ekkor még csak üres terület. Minden építőanyagot erre kellett lerakni, felhalmozni.

Arra már nem emlékszem, hogy ki tűzte ki a házat, de talán egy kedves kollégám, aki később a műszaki vezetőnk és egyetlen segítőnk is lett az építkezésben, Tamás.

Ahogy már mondtam, pince nem került a ház alá. Így elvileg egy habkönnyű ásás várt ránk, fagyhatár alá, talán 40 cm szélességben a 30 cm vastag főfalak alá.

Ehhez ugye pénz nem kellett, csak lapát, és mint később kiderült a csákány is fontos eleme lett ennek a munkának. A kiásott földet a falakon belülre lapátoltuk, mert az kellett a majdani padló alá.

Szóval megejtettük az első kapavágást, és nosza. 

Minden hétvégén ott voltunk. Innentől a szombat vasárnap a ház építésével telt. Ástunk, lapátoltunk, ástunk, lapátoltunk. És igazából ez tényleg nem lett volna világ vége, hiszen fiatalok voltunk, erősek és nagyon, de nagyon motiváltak. A lendület egészen addig tartott, amíg az ásó meg nem csikordult az első betondarabon. Ekkor még úgy gondoltuk, hogy hát előfordul, nem nagy gond, csákánnyal ki lett fordítva a betondarab, és mehet tovább az ásás. Aztán egyszer csak az ásó beleakadt valami vas rugóba. Gondoltuk kézzel megfogjuk, kihúzzuk és semmi gond. A rugó nem így gondolta, mert nem csak egy apró, töredék volt, hanem csak húztuk, húztuk és még mindig nem akart véget érni. És újabb beakadt rugó darabokat  is kibontott a földből. Mint kiderült egy egész ágy rugózata volt. És bár a kiszedése okán a 40 cm széles alapnak való árok már jócskán túlment ezen a szélességen, mi még mindig abban reménykedtünk, hogy ez is csak egy darab volt, túl vagyunk rajta és mehet a munka tovább.

Nos, kiderült, hogy a telek, amit felparcelláztak nekünk, valamikor, mondjuk azért elég régen, de mocsaras terület volt. Aztán oda hordtak mindenféle építési törmeléket, és azzal lett feltöltve hosszú évek alatt. Az eredmény?

A 10x10 méteres ház alapunk utca felé eső oldalán csak ilyen talaj volt. Betondarabok, rugó, és egyéb szemét. Ásni, lapátolni szinte lehetetlen. Minden pár métert fel kellett előbb csákányozni, a beakadt epedarugókat valahogy kitépni, aztán leoperálni a csákányról, a nagyobb beton darabokat kézzel kibányászni és kirakni az árokból, és a maradék, törmelékes földet kilapátolni. Aki lapátolt már életében az tudja, hogy annál kevés pocsékabb van ebben a munkában, mint amikor a lapát felsikít és a lendületből megtolt szerszám hirtelen elakadt valamiben. 

Így hát kiderült, hogy a relatív könnyűnek hitt munka bizony kőkemény meló lett. 

Sajnos ebben semmiféle segítségünk nem volt. Hiszen a férjemnek nem voltak itt barátai, ismerősei, akiket megkérhettünk volna, hogy segítsenek. Nekem meg barátnőim voltak, akik megint csak nem voltak megkérhetőek, hiszen ez nem nőnek való munka volt, kivéve persze engem. 

Így hát minden hétvégénk ezzel a sziszifuszi munkával telt, hiszen nagyon sokszor be is omlott a már kiásott árok, amikor sikerült egy - egy óriási betondarabot kiszedni az útból, vagy több kollégiumi szobára való epedát kitépni a földből. 

Egyetlen segítségünk egyébként volt. A kislányunk. Rá a szüleim vigyáztak hétvégente, de egyszer egyszer kihozták őt hozzánk, és ő ilyenkor rendkívül lelkesen dobálta vissza a köveket az árokba. 

És amikor már azt hittük, hogy végre tisztább területhez értünk, akkor kiderült, hogy bár szemét ott valóban nincs, ám de homok az bőven. Így amit egyik nap kiástunk, az másnapra bedőlt, és az előző nap meglévő oldalfal is beszakadt. 

Így aztán elértük azt, hogy például hátul a ház alapja van ahol vagy 50 cm széles is lett, ha nem több. 

Nem, akkor még sajnos a zsalukő nem volt igazán ismert, ráadásul nekünk ugye pénzünk sem volt, tehát meg sem tudtuk volna venni. Ásni meg ingyen volt. 

Az ásatás után jött a világ egyik "legklasszabb" építkezési munkája, a zsaluzás. Hála az égnek, egész nagy teherautó oldalfalakat szerzett a férjem amik hatalmas segítséget jelentettek, mert ezeket egyben tudtuk berakni a földbe oldalfalnak. Ettől persze még kemény munka volt ez is, de ha csak deszkából kell megcsinálni, az sokkal nehezebb lett volna.

Szóval körbe zsaluztuk az árkokat, bevasaltuk - az is finom munka, szerszámok nélkül. Férjem satuban kézzel hajlította formára a betonvasat. Aztán összedrótozni az egészet, bőr nem marad az ember kezén.

Majd végre készen állt az egész és várta a betont.

Vettünk könyvet, amiben le volt írva, hogy mi kell a betonhoz, mi kell a malterhez és egyéb fontos tanácsok is akadtak benne. Nem nevet! Közgazdász és autótechnikus építkezik.

Megrendeltük a sódert. A ház mellé 3 IFA mennyiségű sóder fért be. Így egyszerre mindig ennyit tudtunk hozatni.

Akkoriban egy m3 sóder olyan 20-30 forint volt. És a férjem munkahelyéről kaptunk C fuvart, így ezt meg tudtuk finanszírozni.

A cementet általában magunk vettük és vittük, kiváló kis Skoda100-s autónkkal. 

És akkor kellett volna még valami, amivel bekeverjük a betont. 

Egy barátnőm húgáéktól kaptunk kölcsön egy házilag fabrikált betonkeverőt. Ezzel kezdtünk neki a betonozásnak. 

Rettentően féltem a masinától, mert nem tűnt túl védettnek az áramütéstől. És ezen túl olyan hangja volt, hogy szerintem még Csepelen is hallották, ha beindítottuk. 

De azért kezdésnek persze jó volt.

Természetesen a betonozáshoz sem volt semmi segítségünk. Én kevertem a betont, a férjem hordta és öntötte a bezsaluzott alapba.

Kőkemény munka volt. Estére mindig azt hittem leszakad a derekam, a hátam, a karom, mindenem. 

Aztán történt hogy egy üzlet ajtajában megláttunk egy betonkeverőt. Március 8.-a volt. És akkor azt mondta a férjem, hogy akkor ezt most megvesszük. Így esett, hogy nők napjára kaptam egy vadonatúj betonkeverőt. Elképesztő mennyiségű betont és maltert kevertem be vele az évek során, de a kis masina ide is velünk költözött, hiszen még mindig működőképes, és használható, pedig valamikor a 80-s évek végén vásároltuk.

Heteken át betonoztunk, de lassan megtelt az alap, és egyszer csak eljött a pillanat, és készen lett. Innentől már csak locsolni jártunk ki heteken át, mert akkoriban még nem építettek a kész alapra másnap falakat, hanem megvárták, amíg megköt a beton. Bár építész barátunk azt mondta, hogy a beton hosszú éveken át köt még, ha víz éri,de azért szerencsére annyit nem kellett várni vele.

Nekünk ez egy pihentetőbb szakasz volt, hiszen locsolni szinte szórakozás. 

Ám a "rengeteg" pénzünk, talán emlékeztek rá, 6.000.- Ft és plusz 40 ezer kölcsön eddigre bizony elfogyott. 

Azt tudtuk, hogy elvileg kölcsönt lehet már igényelni a kész alapra. Az egyetlen bank akkor az OTP volt, a takarékszövetkezeteken kívül, így természetesen az OTP-t kerestük meg a hiteligényünkkel. Létezett akkor kedvezményes hitel építkezésre, és szoc.pol. a gyerekekre. Mi megigényeltük a hitelt és a szoc.polt is, beígérve még egy gyereket. 

Ma, ha pár napon belül nem dől el, hogy megkapjuk-e a hitelt, már elégedetlenek vagyunk. Akkoriban ez hónapokig tartott. Így hónapokig jártunk be az OTP-be, ahol egyébként egy nagyon kedves hölgy volt az ügyintézőnk, de sajnos mindig csak annyit tudott mondani, hogy még nincs válasz, még nincs válasz.

És aztán jött egy telefonhívás, és bennem akkor összeomlott minden. Azzal hívott a hölgy, hogy baj van, hiszen a férjem nem magyar állampolgár, és ezért úgy tűnik el fogják utasítani a kérelmünket.

Gondoljátok el, ott álltunk ennyi erőfeszítés, ennyi munka után egy ház alappal, és azt mondták nem kapunk rá kölcsönt.

Teljesen kiborultam, hogy minden hiába volt, és hogy akkor mi lesz velünk, soha az életben nem lesz önálló életünk a saját lakásunkban, kuckónkban.

Máig nem tudom hogyan, de az ügyintézőnk a végén elintézte, hogy megkapjuk a hitelt. Ha ő nincs, akkor sosem épül meg az a ház. De ott volt, és bár nem adtunk neki egy fillért sem zsebbe, hiszen nem volt miből, de mégis megtett mindent, hogy segítsen, és a végén megérkezett a pénz a számlánkra.

Ha azt mondom 1980-s évek vége, építkezés, talán sokakban felmerül, hogy akkor konkrétan semmit nem lehetett kapni. Nem voltak építőanyagok, csak "pult alól", és hosszas várakozással.

Ráadásul mi valahonnan kitaláltuk, hogy megjelent az országban egy új építőanyag, ami egy speciális anyagból lévő falazó volt, és a külső elemeket feltöltötték perlittel, mondván sokkal jobb lesz így a ház szigetelése. Ezt az anyagot csak Gönyün lehetett kapni. De sebaj, hiszen van C fuvarunk, így megrendeltük a szükséges mennyiséget.Gönyüről. Majd amikor szóltak, hogy lehet menni érte, akkor egy pótos Ifával indultak érte a férjem és a sofőr. Gönyün felrakták nekik raklapon az anyagot és már jöhettek is. Szegény Ifa majd beleszakadt a súlyba, amíg nagy nehezen eljutottak a telekre. Itt pedig a férjem és a sofőr kézzel rakták le a pótos Ifáról a falazó elemeket, amelyekből a szigeteléssel megöltött darabok simán nyomtak 30 kg-t/darab. Könnyítésként szakadt az eső, a havaseső, amitől még át is ázott a perlit, tovább könnyítve az elemek súlyát, ill. "kellemesen" erős és hideg szél javított a körülményeken.

Ha jól emlékszem, kora reggeltől késő estig 3 ilyen fuvart csináltak meg. Mire haza ért szegény férjem se élő, se holt nem volt. De megvolt a falazó elem, amit a ház alapjának másik oldalára és a hátsó részére halmoztak fel.

Mindeközben én folyamatosan telefonáltam, és kerestem pl. tetőcserepet. Sehol, de sehol nem volt. Még a gyárból sem lehetett szerezni. Akkor indult a Bramac, abból lehetett volna rendelni, de ahhoz nagyon komoly fedélszéket kellett volna építeni, hiszen a Bramac betoncserép, komoly súlyt jelent. Drága is volt, szóval ezt nem tudtuk bevállalni.

Míg nem, a hidegkúti tüzépen valaki azt mondta a telefonba, hogy van x raklapnyi cserepük, amit elvihetek, ha rögtön érte megyek, és elhozom mindet, függetlenül attól, hogy kell-e mind vagy sem, mert ezek a raklapok valamiért megdőltek, és sanszosan sok benne a törött cserép.

Tipródtunk rajta kb. 5 percet, ennél többet akkoriban nem lehetett, mert az alatt legalább tízen jelentkeztek még cserépért, és azt mondtam OK, megyünk.

Azt tudtuk, hogy elvileg jóval több a cserép, mint ami kell nekünk, és ezért bíztunk abban, hogy ha sok is a törött, de azért elég lesz.

Már csak fuvart kellett szerezni, mert azért C fuvart úgy nem kaptunk, hogy most kérjük.

Valahonnan sikerült ismét egy pótos Ifát szerezni, és már rohantunk is a hidegkúti tüzépre. A két platóra raklapostól felrakták a cserepet, épp hogy elfért. És megindult a karaván Erzsébetre, a telekre. Akkor még nem tudtuk, hogy a szomszédasszonyunk ügyeskedése okán neki fogtak bevezetni az utcába a gázt. Mikor oda értünk akkor derült ki, hogy az egész utca fel van ásva. Földes utca volt, keskeny, az árok és a mellé halmozott föld mellett képtelenség volt bemenni még személyautóval is, nem hogy pótos Ifával.

Majdnem elsírtam magam, hogy akkor most mi a fenét csinálunk. Nem volt választás, a sofőr szépen lerakta a sarokra a járdára a cserepünket, és egy viszláttal el is ment. 

Mi pedig ott álltunk vagy 12 raklapnyi cseréppel bő 30 m távolságra a telkünktől. Járda még nem volt. Úttest nem volt. Ja, igen, a telken hely sem volt, hiszen egyik oldalon mindig az éppen szükséges sóder, vagy homok volt felhalmozva, a többi részen pedig az építőanyag állt. Így első körben helyet kellett csinálni a cserépnek.

Majd egy szál talicskával neki fogtunk befuvarozni. Én raktam meg a talicskát, ember betolta, lerakta. A szomszédok sajnálkozva nézték, hogy ismét micsoda sziszifuszi munkába fogtunk. Majd az egyik idősebb úr megsajnált minket, és felajánlotta a saját talicskáját, hogy legalább mindketten tudjuk fuvarozni és ne csak egyesével. Igazából nem voltam ettől heppi, mert nem volt könnyű a cseréppel megrakott talicskákat tolni.

Hosszú órákig szállítottuk a tengernyi cserepet, amiről kiderült hogy összesen nem volt benne még 10 db törött sem. Simán két házra elegendő cserepünk volt. És immáron a telken mozdulni sem lehetett.

Folytatása majd következik. De előtte még annyit, hogy mai fejjel nem is értem, hogy volt bátorságunk ebbe az egészbe belevágni? Nulla építőipari ismerettel, soha egyikünk sem volt senkinél segíteni építkezésen, ill. én egyszer egy barátnőméknél, 1 egész napot, ami nulla ismereteket adott. Hogy mertünk belevágni 6.000.- Ft-tal, ami akkor is nagyon, nagyon kevés volt? És hogy mertünk belevágni úgy, hogy tudtuk, nálunk szó sem lesz kalákában építkezésről? Nincsenek férfi barátok, nincsenek férfi rokonok, nincs senki, akit hívhatnánk. Mindent nekünk kettőnknek, egy férfinek és egy nőnek kell megoldania. Nulla pénzből, nulla tudással. 

Talán vitt minket a fiatalságunk. De azt hiszem leginkább az a remény, hogy végre önálló, saját életünk lehet. Ez adott erőt minden újabb lapát sóder megemeléséhez, vagy újabb más kihíváshoz. Mert volt még bőven.