2017. március 23., csütörtök

Sürgősségi ellátás - már a neve is irritál

Nem vidám poszt következik, sőt!

Édesanyám 81 éves. Állandó magas vérnyomással küzd. Súlyosan gyógyszerfüggő. Súlyosbodó demencia is jelen van. Négy éve él egyedül, de nem hajlandó otthonba menni.
Azt hiszem ezek a tények fontosak ahhoz, amit írni akarok.

Alapjában véve 2008 óta küzdök az ő betegségeivel, problémáival. Ezek édesapám halála óta csak súlyosbodtak. Apu betegsége és halála egészen elképesztő dolgokat hozott ki anyuból, de aztán nagyjából kitisztult az elméje, és elég jól elműködött.
Tavaly januárban ismét elesett, ez megint sok gondot okozott és igazából okoz ma is. Azóta napi szinten jár hozzá gondozó, az ebédjét kaja szállítótól rendeljük. A gondozók vásárolnak neki, ők íratnak receptet, váltják ki, és segítenek, ha otthon szüksége van segítségre.
Anyu már szinte teljesen magába fordult, ami érdekli, hogy legyen ennivalója, és főleg, hogy legyen gyógyszere.

Kedden, amikor bejött ez a hirtelen meleg, többször is telefonált, hogy nagyon magas a vérnyomása, fáj a feje. Nem egyedi eset, mondtam vegyen be gyógyszert és majd az leviszi a vérnyomását. Biztosan a meleg miatt van, majd enyhül a dolog, és jobban lesz. Azt mondta nem akar ügyeletet hívni, mert nem akar kórházba menni.
Tegnap reggel ismét telefonált. Fura volt, mert mikor megkérdeztem hogy van, gondoltam az előző napi magas vérnyomásra, közölte, hogy fáj a gyomra. Ezen nem csodálkoztam, tudván, hogy előző nap nyilván kilóra vette be a vérnyomáscsökkentőt és fájdalom csillapítót a fejfájásra., de a vérnyomásról szó sem esett.
Én kérdeztem tőle még egy két dolgot, de elég logikátlanul válaszolt rá, nem volt se füle, se farka, valamint és ez a lényeg, hogy percekig tartott, míg egy-egy szót egyáltalán ki tudott nyögni.
Tudtam, hogy az nap valószínűleg nem megy hozzá a gondozó, ezért felhívtam őket, hogy baj van szerintem és meg kellene nézni. Én vidéken élek, nem tudok gyorsan eljutni hozzá.
Gondozók kimentek, majd hívtak, hogy most viszi be a mentő a kórházba, mert egész délelőtt hányt, nagyon gyenge, továbbra is nagyon elkent a beszéde, és félre áll a szája is. Azt mondta a gondozó, hogy tipikus TIA. (Stroke előtti állapot.) De ne ijedjek meg, azért kicsit már jobban van, és viszik is be a kórházba. 
Ahogy tudtunk mentünk utána.
Ott ült egy tolószékben, teljesen kábán, csukott szemekkel. Oda mentem hozzá, köszöntem neki. Annyit kérdezett, hogy dolgoztok? Ezt telefonban szokta kérdezni. Tehát egyértelmű volt, hogy fogalma nincs a külvilágról. És még mindig félre állt a szája. Be volt kötve neki egy infúzió.
Az idő miatt fontos, hogy ő kb. fél kettőtől volt a sürgősségin.
Ezek után én oda mentem a pulthoz, bemutatkoztam ki vagyok és tudni szeretném mi van anyuval. Jött is az orvos és közölte, hogy volt már vérvétel, most annak várják az eredményét, de egyértelműen nátrium hiány. És türelmünket kérte.
Hát vártunk. Anyu kókadozott, mi jobb híján a többi beteget figyeltük, ill. ami velük történik vagy nem történik.
Az első vérvétel után közölték, hogy igen, nagyon alacsony a nátrium szint - ezt okozhatta a hányás, vagy fordítva. És akkor most lesz még egy vérvétel az infúzió után, hogy javult-e ez a szint, és tényleg ez okozta a gondokat, vagy neurológust hívnak hozzá, hogy az megnézze.
És mi vártunk tovább. A mi jelenti anyut, és a többi beteget és hozzátartozót is. Az órák teltek. 
Aztán bekötöttek még egy infúziót. És közben jött a neurológus, elvitte anyut megvizsgálni.
Újabb fontos információ: anyu évek óta jár neurológiára, mert remeg a keze - nem, nem Parkinson. És a neurológiai klinikán profin megtanulta mit kell csinálnia, hogy az orvos elégedett legyen vele. Tudom senki nem hiszi el, de erre a legrosszabb állapotában is képes. Így volt most is. 
Visszajött a neurológus, aki közölte, hogy teljesen jól kommunikáltak, és mindent nagyon szépen megcsinált. Szóval semmi baj vele. 
Mondtam, hogy anyunak fogalma nincs hol van, mi van vele, hiszen míg vártunk többször is neki indult, hogy pl. elteszi a helyére a táskáját, vagy vesz be gyógyszert, mert fáj a feje.
A doktornő kitartott a mellett, hogy nincs gond, és higgyem el, hogy nem lenne képes arra hogy a reflexeit befolyásolja.
Miután ő elment, jött a kezelő orvos, hogy akkor ha lefolyik az infúzió, újabb vérvétel, és annak eredményétől függ, hogyan tovább. Ha javul, haza is vihetem, ha nem, akkor a belosztályra teszik. 
Kérdeztem, hogy ilyen állapotban haza vihetem? 
A válasz: igen, szüksége van 24 órás felügyeltre, ezt valahogy meg kell oldani. Nem részletezem az ötleteket, és a válaszaimat sem. Nem erről szól a poszt.
Vártunk hát tovább. 
Egyszer csak megjelent egy másik orvos, közölte, hogy ő vette át anyut, mert közben már elmúlt este 8 óra. (ekkor már 6 órája kókadozott ott anyu, hogy megmondják mi van vele, mi lesz vele - SÜRGŐSSÉGI!!!) Azt is mondta, hogy valószínűleg befektetik, de hát majd a labortól függ.
Aztán jött, hogy hát továbbra is alacsony a nátrium, bent tartják, és felküldik a belosztályra, várjuk a betegszállítót. 
Majd megjelent valaki elvitte anyut hogy beköt neki még egy infúziót. De mint kiderült, ismét vért vettek tőle, mert nem sokára megint jött az orvos, hogy jaj, hát kell még egy labor.
Háromszor vettek vért anyutól az ott töltött sok-sok óra alatt, és háromszor vártunk órákat az eredményre. 
Sajnos, volt hematológia beteg a családban. Ő mikor csak kontrollra ment már, gyógyultan, akkor is 10 perc alatt kapott nagyon komoly vérkép elemzéseket. De a sürgősségin órákba telik.
Este 11 óra volt, amikor közölték, hogy akkor jön a betegszállító és felviszik a belosztályra. Addigra lefolyt a harmadik infúzió is, amivel senki nem törődött. Mi szóltunk a betegszállítónak, hogy talán le kellene venni.

Délután 2-től este 11-ig tartott egy SÜRGŐSSÉGI betegellátó osztályon, hogy eldöntsék, ott tartanak-e a kórházban, vagy haza engednek egy magáról sem tudó, 81 éves, 200 körüli vérnyomás értékekkel küzdő beteget, aki tipikus TIA jeleket produkál. Hogy a rohadt életbe, mi a büdös francért hívják az ilyen osztályt SÜRGŐSSÉGI-nek?

Míg várakoztunk anyu többször neki akart indulni. Mikor kérdeztem hova megy a válaszok ezek voltak:
- megyek lefekszek
- megyek veszek be gyógyszert, mert fáj a fejem
- megyek elrakom a táskát
- megyek mert be kell vennem ezt és ezt a gyógyszert
- megyek wc-re - majd mikor jeleztem neki, hogy foglalt, fel sem fogta, indult volna tovább

Ugye, szerintetek is ezek a mondatok mind arra utalnak, hogy teljesen jól volt, magánál volt, tiszta volt? 

Amíg várakoztunk, ahogy írtam unalmunkban figyeltük a többi beteget és a velük kapcsolatos eseményeket. 
Volt ott egy fiatalember - kigombolt inggel érkezett, tolókocsiban, látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, és a jobb karját olyan furán tartotta. Az eltelt órák alatt szinte meggyógyult. Egyszer bevitték a vizsgálóba és soha többet semmi nem történt vele. Még egyszer kijött valaki, aki adott neki egy szem gyógyszert és kész. 7-8 óra elteltével a fiatalember szinte meggyógyult. Felöltözött, jött-ment, literszám itta a vizet, és aztán járt ki csurgatni, már nem tartotta furán a karját sem, és láthatóan sokkal jobban lett. 
Másik fiatalembert mentők hozták szintén - szívtájéki szorító érzés, verejtékezés miatt. Őt is bevitték, megvizsgálták, nem kapott semmit, de pár óra elteltével már megállás nélkül sétált, nyújtógyakorlatokat csinált, szóval tök jól lett.
Az idősebb korosztály, akiből nyilván több volt, kornyadozott, kapták az infúziókat,szenvedtek, szunyókáltak.
Kínunkban mondtuk már, hogy itt vagy meggyógyul valaki magától is, vagy simán meghalhat.
Többször szóltunk mi, hogy infúziók lecsepegtek. 

Anyunak kétszer is ki kellett menni a mellékesbe. Bekötött infúzióval. Egy olyan wc-be, ahol belépve azonnal a mosdóba esik az ember. A befelé nyíló ajtó mellett szinte alig fér el az is, akinek semmi plusz nehézséggel nem kell megküzdenie. Maga a wc ajtó is befelé nyílik, szinte rögtön rá a wc-re. Botrányosan nehéz volt nekem is bejutni, hát még anyunak, aki alig bírt megállni a lábán, akinek be volt kötve a karjába az infúzió, akinek fogalma sem volt arról, hogy hol van.
Elsőre csak annyi történt, hogy végezvén kibotorkált, kinyitotta a csapot, folyatta a vizet, majd közölte, hogy rendben és kijöttünk. A kezét nem tartotta a csap alá. Gondolom ez is azt mutatta, hogy jól van, teljesen tiszta.
Másodjára mikor elindultunk, az infúzióba elkezdett visszafolyni a vére. Szinte kiabálnom kellett hogy az éppen x-szer az udvarra tartó személyzetből valaki jöjjön oda és zárja el. Mikor visszamentünk, akkor is külön kérni kellett, hogy indítsák újra.
Ha nem vagyok ott, anyu nyugodtan becsinálhatott volna, senki nem foglalkozott vele.

Idősebb úr üldögélt egy tolókocsiban. Láthatóan a válla zúzódott. A pizsi felsője csak rá volt terítve. Szegény felvette volna. A váró közepén fél órát tornázott, mire fel tudott állni a székből. Újabb 10 percet küzdött, hogy felvegye a pizsamát. Végül én segítettem neki. Az ápoló személyzetből senki nem foglalkozott vele. Ő egyébként reggel óta volt ott, és mentőt várt, hogy haza vigyék. Nagyjából este hétre meg is jöttek érte.

Idősebb hölgy combtőtől bokáig frissen sínbe téve wc-re kívánkozott. A kísérője eltolta a hordágyon a wc-ig, majd szerencsétlen valahogy letornázta róla magát, és közel háromnegyed óra alatt sikerült kijutni a wc-ből dolga végeztén, de ekkor még nem került vissza a hordágyra. Senki nem segített neki. Az már csak plusz adalék, hogy egyrészt ugye neki is a fent leírt wc-be kellett ilyen lábbal betornáznia magát, és hogy csak EGY wc van a sürgősségin. 

És ezek csak az extrém esetek. Senki, mondom senki nem tudott már nyugodtan ülni és várni valami csodára. Nem voltak százan, nagyjából 10-12 embert kellett ellátni. 
Nem állítom, hogy az orvosok, ápolók teljesen lesz..rták a betegeket, de miközben nem történt semmi, folyton azt láttuk, hogy jönnek-mennek, sokat ki az udvarra is. Szóval akár azt is mondhatnám, hogy azért nem törték össze magukat. A bekötött infúziók csöpögtek, vagy nem - anyunak pl. a második órákon át nem. Senkit nem izgatott.

Este 11-re dőlt el, a harmadik vérvétel eredménye után, hogy akkor megy anyu a belosztályra. Átvittek minket. A beteghordó szólt a nővérszobába, hogy beteget hozott. Anyu ült mellette a székben, mi álltunk mögötte. Ha azt mondom, hogy nem voltak feldobódva és ezt még igazából el is mondták, akkor erre már tényleg mit mondjak?
A beteghordó úgy tolta oda anyut, hogy szegényt fektessék már le. Megkérdezték, hogy ugyan már miért szegény? Ekkor megkérdezte a beteghordó hogy anyu mióta várt? Mondtuk, hogy 2-től. Na ekkor kicsit leestek az állak.
Lefektettük, betakartam, fogalma sem volt semmiről. A nővér közölte, hogy mindjárt jön az orvos. Sajnos gyakorlatom van, tudom, hogy ilyenkor egy több oldalas kérdőívet töltenek ki. Ezért meg akartuk várni. Én elszaladtam pisilni, mire kimentem a férjem mondta, hogy anyu, mint egy fürge nyúl átrohant a másik szobába, és ő meg annyira meglepődött, hogy most mi van, hogy köpni nyelni nem tudott. 
Mentem anyu után, hogy mit akar, hova megy? Hányingere van - mondta. Ismét azt hitte otthon van, és valószínűleg arra számított, hogy a fürdőszobába ment be.
Leültettem, elmentem a nővérért. Megkérdezték, hogy szokott ilyet csinálni, hogy éjszaka felkel és sétál? Mondtam, hogy fogalmam nincs.
Kérdés: miért, kije a néninek? 
Mondom a lánya vagyok, de nem élek vele együtt, így fogalmam nincs róla mit csinál éjjel.
Ekkor kicsit visszahúzták a szarvakat.
Aztán vártunk. Már elmúlt 11 óra. A végén eluntam, és már majd elájultam a fáradtságtól, ezért elmentünk a nővérszobához, hogy mi kellünk-e?
Egy hölgy, gondolom az ügyeletes orvos, de csak a kérdéseiből feltételezem, kérdezte, hogy miért került be anyu a kórházba és miért küldték fel az osztályra?
A férjem válaszolt, hogy ezt talán a sürgősségin lévő orvostól kellene megkérdezni, vagy elolvasni a számítógépből a dolgokat, különösen mivel anyu pl. tavaly is előfordult ott. Szinte kinevették.
Miután elég udvariatlanul kikérdezték, hogy mi hoztuk-e be, és mit tudunk az előzményekről, a végén közölték, hogy jó akkor elmehetünk, de hogy lehet-e kommunikálni a nénivel? 
Én mondtam, hogy alszik, a nővér mondta hogy zavart a néni. 
A hölgy, akiről azt gondoljuk az orvos lehetett közölte, hogy nem baj, akkor majd ő felébreszti.
Mindezt úgy, hogy közben lassacskán pötyögtetett valamit a számítógépbe. Gondolom úgy tervezte, hogy befejezi amit csinál, és majd ha végzett, akkor jön és beszél velünk. Mit számít neki, hogy akkor már 7 órája várakoztunk ott, hogy majdnem éjfél volt? Ő végül is ráért, reggelig, míg letelik az ügyelet.
Így hát eljöttünk. Mélységesen felháborodva. Felháborodva a sürgősséginek nevezett osztály működésén. Felháborodva azon, ahogy fogadták az osztályon. Felháborodva azon, hogy tavaly is ott feküdt anyu, ezen az osztályon, és nem képesek a számítógépből előszedni a tavalyi adatokat, ezzel megkímélve mindenkit a sok oldalas kérdőívük kitöltésétől.

Döbbenettel tapasztaltuk azt is a sürgősségin, hogy szinte alig múltak 20 évesek az ott dolgozó orvosok. Semmi bajom a fiatalokkal, sőt, egyetértek hogy helyet kell nekik adni, de könyörgöm egy huszonéves, tapasztalatok nélküli fiatal kislány dönti el, hogy anyámnak szüksége van e neurológiai kezelésre vagy sem, amikor még én is úgy gondolom, hogy stroke közeli állapotban volt, van, és ő a bevett séma és vizsgálatok alapján megállapítja, hogy semmi baja. 
Szintén a sürgősségin, ugyanaz az orvos többször is megkérdezte ki anyám kezelő orvosa. Könyörgöm, minek, ha nem jegyzi meg, ha nem írja fel a kartonra, a számítógépbe és ha ő is újra és újra megkérdezi, majd az is aki átveszi tőle a beteget? 

Az egyetlen ember aki segítőkészen áll az egészhez a vezető gondozónő. Megdöbbent amikor hallotta, hogy anyut belosztályra tették. Azt mondta, hogy a saját ismeretei, tapasztalatai, és az általam is elmondottak alapján tipikus TIA. És intézkedett. Felhívta a kórházban a szociális nővért vagy kit, akit elküldött anyuhoz, és az ma, amikor már anyu sokkal jobban volt, igazat adott neki és kérte hogy ismét vizsgálja meg neurológus anyut.

Ma már későn telefonáltam, de holnap hívhatom az orvosát. Mint kiderült számomra, tavaly is ez a fiatalember kezelte. Kellően ledöbbent már akkor is anyu gyógyszerezésén. Majd amikor elmondtam neki, hogy már többször is próbáltuk ezt leállítani, de hiába, akkor csak annyit kérdezett, hogy akkor minek vittük oda, mit kezdjen vele? Csak halkan súgom, akkor is mentő vitte be, mert rosszul volt, és akkor még csak nem is én szóltam, hogy meg kellene őt nézni.

Tudom, szinte mindenki tudna rémtörténeteket mesélni a honi egészségügyről. Nyilván mások is "élvezhetik" ezt többször is. Én, ahogy írtam, 2008 óta küzdök ezzel. Mostanra éreztem úgy, hogy ezt már ki kell borítani magamból és le kell írnom. Bocs, ha bárkit is untattam.


1 megjegyzés: