Nekem a tenger a Balaton ....

Jön a nyár, menjünk a Balcsira. És amúgy is passzol a gyerekkori emlékeimhez. Balaton - nagy szerelem. Még ha jó pár éve ez nem is látszik.

Egészen kicsi voltam még, amikor a nagyszüleim elvittek nyaralni a Balcsira. Nagyapám a hajógyárban dolgozott, és ott szerzett mindig szakszervezeti beutalót. Engem vittek magukkal. Az unokahúgomat nem. Fogalmam sincs miért alakult ez így, de azt tudom, hogy mindig hallottam anyutól, hogy bizony az unokahúgom édesanyja zokon vette ezt. Csak úgy megjegyzem, nem régen szóba került ez közöttünk a húgommal, és kiderült, hogy semmi valóság alapja nincs ennek, soha nem csinált gondot ebből a nagynéném. Na mindegy, nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy a hajógyári üdülő Balatonkenesén volt, közvetlenül a vízparton, saját partszakasszal, stéggel. Még óvodás voltam, amikor oda jártunk. Bizony, jártunk, mert többször is voltunk. Imádtam. Már eleve a nagyival nyaralni önmagában is remek. Pedig igazából szigorúak voltak ám, de én jó gyerek voltam. Két hét a Balcsin. Csodás!

Az üdülő kertjében volt játszótér is, hintával, amit nagyon szerettem. Pancsolni is csodás volt a Balcsi selymes vizében. És most ki fogtok nevetni, de amire nagyon emlékszem, hogy minden nap elmentünk egy utcai kútra, hogy szódavizet csináljunk. Bizony, a nagyszüleimnek akkor már volt szódásszifonjuk, amivel otthon is lehetett szódavizet csinálni. Én függő vagyok e téren, a mai napig csak buborékos vizet iszok, és úgy érzem, csak az oltja a szomjam. De akkor nem juthattam hozzá mindennap, így a Balcsin a napi két üveg szódavíz gyártása az külön program volt. Nem tudom miért kellett kútra mennünk a vízért, de tudom, hogy minden nap, késő délután fogtuk a két szifont, és elsétáltunk a közelbe, ahol az utcai kúton megtöltöttük vízzel, és aztán nagyapám megcsinálta a szódavizet. Csodás emlék. Pedig milyen apróság, igaz?

Úszni nem tudtam még ekkor, ezért természetesen csak úszógumival és csakis nagyszülői felügyelettel pancsolhattam, de szerencsére jöttek velem minden nap, ha az idő engedte.

Az egyik ilyen nyaralás vége rossz emlékű volt, mert már indulásra készültünk, amikor én még lekértem magam a kertbe, és mezítláb nagy ügyesen beleléptem egy darázsba. Mit mondjak, visítottam, mint az újévi malac. Pláne, amíg kiszedték a fullánkot a talpamból. Azt hiszem azóta nem járok mezítláb sehol. 

Aztán ovis korom után többé nem mentünk a nagyszüleimmel nyaralni. De jött a már említett fonyódi gyermek üdülős nyaralás. Na az pocsék volt, ne is beszéljünk róla újra.

Úgy rémlik egyszer talán a szüleimmel is voltam Fonyódon, mert a Tungsramnak meg ott volt üdülője. De ebből sajnos nem emlékszem semmire.

Azonban jött egy év, amikor 4 hétig voltam a Balaton partján. Talán a legklasszabb nyaralós évem volt. 

Először anyuékkal utaztunk le a szokásos szakszervezeti beutalóval Balatonszéplakra, az Ezüst partra. Szuper modern szállodai szintű elszállásolásunk volt. Három magas szálloda, minden szoba saját fürdőszobával. Akkoriban ez tényleg luxusnak számított. Talán ez volt az.

További luxus volt, hogy 3 féle menüből választhattunk előre ebédet, vacsorát. Ez természetesen a beutaló díjában benne volt, nem kellett érte külön fizetni. Csak az italért. Ezt a nagy éttermet folyamatosan járták az italos pincérek, Bambival, Utasüdítővel és sörrel. 

Itt történt meg, hogy egy napon szerencsétlen italos pincér elhasalt egy nagy tálca innivalóval. Minden összetört, szerencsére nem lett semmi baja a fiatalembernek, de azért mi nagyon sajnáltuk őt.

A szobákhoz, ha jól emlékszem nyugágy is járt. És természetesen saját strandja volt az egész komplexumnak. A hetvenes évek legelején ez tényleg szuper luxus volt. Egyetlen dologról nem tudtak gondoskodni, a jó időről. Két héten át szakadt az eső, tombolt a vihar, a szél, kimozdulni is alig lehetett a szobákból. Ebédelni is alig tudtunk lemenni, mert a viharos szél, majdnem felborított minket. Az egyetlen szórakozás az volt, hogy esténként, ha jó idő volt elmentünk a helyi klubba, ahol lehetett táncolni, iszogatni. A szüleim sajnos nem táncoltak, és mivel én is csak alig 12 éves voltam, így természetesen én sem. De emlékszem rá, hogy a klub közepén volt egy nagy pálmafa, talán üvegtetővel fölötte, és azt táncolták körül. Külön élmény volt, hogy egyszer körbe állták és úgy táncoltak, nem párokba állva. Nagyon tetszett nekem. De azért "rémes" élmény is jutott, egyik este egy béka ült a székem alá. És jól érezte magát. Sokáig maradt. Én pedig végig felhúzott lábakkal kuporogtam, és rettentően féltem szegénytől. :)

Az utolsó 2-3 napra elállt a szél, és már eső is alig volt, de fürödni természetesen nem tudtunk, hiszen a víz nagyon lehűlt a közel két hetes rossz időjárás alatt. Viszont ott tanultam meg pingpongozni, jobb híján, ha már fürödni nem mehettünk. Nem vagyok egy nagy pingpong zsonglőr, csak ütögetek, ha alkalom adódik - de régen is volt utoljára. Ráadásul nekem az volt az élmény, ha vissza tudtam ütni, így amikor jó pingpongozókkal kerülök össze az különösen világvége, mert ők lecsapnak, és mindenféle csavart labdákat adnak, hogy ne tudjam visszaütni, és nagyjából öt perc alatt rommá vernek. Én meg csak állok, és nem értem, hogy akkor most mi is van. Szóval nem vagyok egy versenyző típus a pingpong asztal mellett.

Így hát eltelt a két hét, luxus körülmények között, de a Balcsi vizének élvezete nélkül. 

Ám szerencsémre nem sokkal később indultak a barátnőmék is a Balatonra, és mivel négy ágyas szobákat kaptak, volt egy fölösleges ágyuk, lévén a barátnőm is egyke. Ezért elvittek engem is magukkal. Ekkor a Nehézipari Minisztérium üdülőjébe mentünk. Akkor is Széplakra, de ez egy inkább tábori jellegű üdülő volt, kis épületekkel. A házból kilépve azonnal a kertben találtuk magunkat, ami gyerekeknek megfizethetetlen, de jelzem a szülőknek is, mert nem kell folyton őrizni a kölköket, hanem ők is pihenhetnek, szórakozhatnak, ha akarnak.

Amilyen pocsék időnk volt a szüleimmel, olyan pazar időjárást kaptunk erre a két hétre. Fehér bőrű vagyok, ahogy már mondtam, de mégis, az a pár nap az előző nyaralás alapján megalapozta a színem, így talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két hét elteltével barna lett a bőröm, és nem kínlódtam egyszer sem azzal, hogy leégtem.

Itt nem volt közvetlen strand az üdülő mellett, de ez nem volt gond. Szépen lesétáltunk minden nap délelőtt és délután is a vízhez.

Megvolt minden tipikus balatoni élmény - lángos, fagyi, dinnye, főtt kukorica. Nem, sült hekk nem, mert én nem szeretem a halat.

Viszont ekkorra már tudtam némileg úszni, így mindjárt nagyobb élmény volt a fürdés is. 

Sosem felejtem el, egyszer a barátnőm apukája is bejött velünk úszni, és csábított minket, hogy menjünk csak utána. Mi a barátnőmmel csak úsztunk-úsztunk, bár egyikünk sem volt még gyakorlott úszó. Néha szóltunk az apukájának, hogy biztosan jó még, le fog érni a lábunk? Mondta, hogy persze, menjünk csak. Aztán egyszer csak megállt, mi beértük, le akartunk állni, de ő utánunk nyúlt, hogy ne, mert már rég nem ér le az ő lába sem, és leszünk szívesek akkor most megfordulni és visszaúszni. Nem volt más választásunk, mint hogy szépen visszatempóztunk. De utána viszont roppant büszkék voltunk, hogy sikerült!

Ez a nyaralásom tényleg annyira remek volt, hogy még van róla egy csomó emlékem.

Itt nyaralt egy másik család is, két lánnyal. A kisebbik nagyjából a mi korosztályunk volt, de azért idősebb volt nálunk. Első pillanattól azt néztem, hogy annyira ismerősnek tűnik az arca, de vajon honnan? Aztán kiderült, hogy egy akkor rendkívül ismert, és népszerű magyar színész unokahúga volt. Na ki tudja ki ő? Azért majd a blog végén elárulom.

Nagyon hasonlított a kislány a nagybátyjára, és mi különösen örültünk, hogy vele nyaralhatunk és nem mellesleg remekül szórakoztunk is, mert tényleg jó fej csajszi volt. De azért akkoriban egy ilyen kaliberű színésznek csak a rokonságával is kapcsolatba kerülni nagyon nagy dolog volt. 

Ráadásul ők hoztak magukkal egy sima szőrű foxit is, aki roppant jó fej volt. Imádtuk. Esténként fürdeni is levittük a tóba. Nem, akkor még nem kellett külön strand neki. Olyan cuki volt, mert nem szeretett úszni, ezért a hátsó lábain gyalogolt a vízben és közben csapkodott az elsőkkel, hogy megtartsa az egyensúlyát. Senki nem maradt szárazon körülötte.

És még mindig nincs vége a kalandoknak. Ebben az időszakban már kőkemény Omega-Illés-Metró rajongó volt minden fiatal. Természetesen mi is. Aki élt már ekkor, az tudja, hogy Siófok volt a központi helye ezeknek az együtteseknek, hiszen ott koncerteztek a legtöbbet. Természetesen kiegészítve a három akkor legjelentősebb énekesnővel - Koncz-Zalatnay-Kovács Kati. 

Nem tudom hogy fedeztük fel, de mivel rendszeresen átsétáltunk Siófokra, amivel szinte össze volt épülve már akkor is Széplak, egyszer csak láttunk egy nyaralót, ahol az Illés együttes tagjait véltük felfedezni. És bár én nem voltam Illés rajongó, de azért ez kellően izgalmas tény volt ahhoz, hogy amikor csak tudtunk, átsétáltunk abban a reményben, hogy meglátjuk az együttes tagjait a házban, a kertben. 

Az egyik alkalommal azonban volt némi kalandunk is. Ugyanis jött egy hirtelen délutáni zivatar. Az, hogy eláztunk, nem volt gond, mert meleg volt. De rendesen villámlott, dörgött. És akkoriban még féltem a villámlástól. Viszont emlékeztem, hogy nagyapám mesélte kiskoromban, hogy ha pusztaságon ér a vihar és villámlik, akkor lehetőleg keressek valami olyan mélyebb helyet, amibe belefeküdhetek úgy, hogy lehetőleg egy szintbe kerüljek a föld felszínével. És persze ezt lelkesen el is meséltem a barátnőmnek, aki konkrétan dőlt a nevetéstől, és közölte velem, hogy ha gondolom, nyugodtan feküdjek bele az út menti vízelvezető árokba. 

Nem, persze, hogy nem feküdtem bele, viszont majdnem hazáig szaladtunk, és ronggyá ázva érkeztünk meg szegény szülők megnyugvására, akik igen csak aggódtak, hogy hol a bánatban vagyunk. Mert persze, sosem meséltük el, hogy mi bizony átjárunk Siófokra. 

Azért lassan kiderül, hogy még sem voltam teljesen makulátlan, és én is követtem el gyermeki stikliket. 

És még mindig van egy emlékem erről a nyaralásról. Utolsó napunk volt már, délután indult a vonatunk. Közeledett egy vihar is, de még azért elég messze volt. Természetesen lekönyörögtük magunkat a partra egy utolsó fürdésre. És ahogy addig is, ekkor is vittünk magunkkal gumimatracot. Én a mai napig nem tudom mi a jó abban, hogy fekszem a matracon és lebegek a vízen és rommá égek, soha nem űztem ezt a sportot. Ellenben matraccal úszni, tolni a matracot, felmászni rá és leborulni a vízbe, sőt még felállni is tudtunk rajta a fejes ugrásokhoz, szóval játszani a matraccal, az remek szórakozás. Ennél már csak az a jobb, amikor kezd fodrozódni a Balcsi vize, fehér tarajos hullámok érkeznek, és te matraccal úszol fel ezekre, majd zuhansz a mélybe a hullám másik oldalán, aztán már jön is a következő.

Ezt annyira élveztük, hogy a végén a szülők lejöttek értünk a partra, mert bizony elfelejtettünk felmenni. Valami elképesztően csodás élmény volt. 

Nos, így telt el ez a csodás két hét a Balaton partján. Mivel azonban még számos élményem van a Balcsiról, ezért most azt mondom, folytatása következik....

De azért ahogy ígértem, a híres színészt Somogyvári Rudolfnak hívták. Sajnos nagyon fiatalon, pár évvel ezután a nyaralás után meghalt.

Milyen is a vizuális memória - legalább is az enyém

Kis piac. Nagy piac. Fény mozi. Alkotmány mozi. Munkásotthon művelődési ház. Récsei cukrászda. Árpád kórház. Állami áruház. Víztorony. Megyeri csárda. Szinva patak.

Gondolom a felsorolás végére már sokan tudják, hogy továbbra is Újpesten maradtunk.

Sok emlékkép villant be a fejemben a legutóbbi poszt után. Nekem ilyen a vizuális memóriám. Vannak emlékképek amiket konkrétan látok, és amihez aztán hozzá tudom csatolni az érzést, és az egész történést is.

Amikor legutóbb a Víztoronyról meséltem, utána csak úgy jöttek elő folyamatosan ezek az emlékek. Gondoltam mesélek még róluk nektek is.

Ahogy mondtam, közvetlenül a Víztorony tövében laktunk. Deák Ferenc utca 141 szám alatt. Azóta az a ház már rég nem létezik. A ház egy udvart vett körül, és körben kis lakások voltak kialakítva. A velünk szemben lévő oldalon még egy emelet is volt, nem csak földszint.

A házban születésem után laktunk óvodás koromig. Több gyerek is lakott ott, de én voltam a legkisebb. Talán ez volt az oka, hogy utáltam fogócskázni, vagy bújócskázni. Hiszen a többiek mindig gyorsabbak és ügyesebbek voltak nálam. 

Viszont a tolvaj lépés már nekem is öröm volt, mert abban én is lehettem az első. 

Nagyon szerettem a színcápa nevű játékot is. Az ugróiskolát is hamar megtanultam. 

Ezekkel mi egész nap remekül elvoltunk, sejtem a mai gyerekek azt sem igen tudják miről beszélek. 

Említettem nektek, hogy a ház mellett volt egy grund. Teljes mértékben igazi grund. Egy nagy üres telek, ahol konkrétan nem volt az égvilágon semmi. Illetve hazudok, mert volt egy szőnyegporoló. Ez sajnos csak a nagyobb lányoknak szolgált tornaeszközként, én még nagyon kicsi voltam hozzá.

De, egyszer egy remek színdarabot szerveztünk oda. Mindent a világon mi találtunk ki. A történetet, a koreográfiát, a jelmezt. Igaz, a jelmezben a szüleink nagy segítségünkre voltak. Anyukám és pótanyám is varrt rendszeresen, így rájuk hárult a legtöbb munka. Főleg, hogy a jelmezek leginkább krepp papírból készültek. Szinte csak az előadás előtt lehetett ránk varrni. Egyetlen dolog lett talán kölcsönzőből szerezve, bár igazából már nem is emlékszem rá, honnan került hozzánk. Az én szárnyaim. Szerintem pillangó voltam, és ahhoz kellettek a szárnyak. Emlékszem rájuk. Drótkeretben valami tüllanyag. És vállpántokkal lehetett a vállamra venni. Rettentő boldog voltam velük, mert talán csak nekem volt. És végre kiemelkedtem a nagyok közül ezzel. 

Arról fogalmam nincs miről szólt az előadás, de a szülőket meghívtuk és nagyon rendesek voltak, mert el is jöttek és megnézték a mi remek műsoronkat.

Ezzel egyébként nagyjából le is zárult mindannyiunk színészi karrierje, de mégis szép emlék maradt. 

Gyermekkorom telei bőséggel hoztak havat. Bizonyára hideget is, de arra nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna. Maximum a kezem fagyott le, ha hógolyóztunk. 

Télen remek volt, hogy én vagyok a legkisebb. Nem volt felénk egyetlen dombocska sem, ahonnan le lehetett volna csúszkálni szánkóval, ezért nekünk saját szánkózást kellett kitalálnunk. Az, hogy húzzuk egymást egy idő után rém unalmas. Bár nekem nem kellett senki húznom, mindig engem húztak, hiszen ugye én voltam a kicsi. Nos, az ötlet az volt, hogy aki húzta a szánkót, az teli erőből rohant maga után húzva a szánkót, majd hirtelen megállt, és mivel a szánkó még lendületben volt, de a madzag megállt a gyerekkel együtt, így hirtelen visszarántotta az egész szánkót, és aki rajta ült az belerepült a hóba. Igen, akkora hó volt, hogy ez egy percig sem volt gond. Soha, egyikünk sem ütötte meg magát ettől. Viszont imádtuk. Én különösen, hiszen engem minden gyerek tudott húzni, és rengeteg borulásra volt így lehetőségem. Persze, mire haza mentünk mindenem csurom víz volt, mert azért a borulások alkalmával jutott a hóból mindenhova. Szóval anyukám nem volt túl boldog, de ez van.

És akkor egy kicsit ugrok is időben, csak hogy még maradjunk a havas teleknél. 

Mikor már suliba jártam, egy hosszabb saroknyi utat az Árpád úton kellett megtennem. Itt takarították a havat a járdákról, és felhalmozták a járdák szélén. Gondoljátok el mennyi hó lehetett, ha néha olyan magas kupacok voltak, mint én, és nem voltam alacsony gyerek. Persze, nem egy havazásból, hanem  folyamatos havazásokból. De a lényeg, hogy remek hókupacok voltak. És természetesen a suliból haza menni csak úgy lehetett, hogy fel kellett mászni minden egyes kupacra. Ezek persze beroppantak, besüllyedtek a lábunk alatt, és általában bokáig, vagy akár térdig is eltűntünk a hóban. És bizony akkor még nem voltak hótaposók, csak egyszerű, kis, féllábszárig érő bőrcsizmácskák. Mit jelentett ez? Hát persze, hogy azt, hogy az összes hó belekerült a csizmába, és mire az ember gyereke hazaért addigra tocsogott a lába a hólében. 

Fogalmam sincs anyu hogy szárította ki minden éjjel a csizmát, hogy másnapra ismét fel tudjam venni, de én száraz csizmára emlékszem reggelente.

Egyébként ugorjunk vissza csak egyetlen pillanatra még óvodás koromra. Hócipő? Tudjátok mi az? Beugrik?

Nem találtam képet róla, pedig már vagy egy órája keresgélek. Ez egy gumiból készült fehér cipő volt, amit ráhúztak a rendes cipőnkre. Így védték meg a beázástól a kis bőrcipőket. A baj igazából a felhúzása volt. Ez ugyanis teljes mértékben rápasszolt a rendes cipőre, ezért felhúzni valami brutálisan nehéz volt. Szegény szülők tolták, vonták, húzták, gyömöszölték mire végre mindenhol passzolt az alatta lévő cipőcskére. Mi gyerekek meg ellentartottunk, amennyire tudtunk. 

Szerintem utálta a szülő és mi, gyerekek is.

Na de menjünk vissza ovis és sulis koromra, mikor még nagy havazások voltak. A Deák utcából a másfél sarokra lévő Széchenyi utcába költöztünk. Ilyen utca azt hiszem már nincs is. Ez az utca ferdén nyílt a Deák utcából, így az ottani házzal szemben lévő háznak a bejárata a Deák utcában volt, de az udvara oda nyílt a Széchenyibe. 

Itt is voltunk többen gyerekek, és az említett Deák utcai házban is voltak. Kicsit két ellentétes csapat voltunk, bár persze tudtunk együtt is játszani. De a tél az csatát hozott, hócsatát.

A mi udvarunkba építettünk egy akkora hóbunkert, hogy simán elfértünk benne szinte mindannyian, és voltunk öten-hatan gyerekek. És még elfért az előre elkészített több száz hógolyó is. Egész napos kemény munkánk volt ebben az előkészületben. 

Amit aztán a szembe házbeli gyerekek egyetlen este alatt szétromboltak. Így persze nem csak a csata maradt el, hanem sokáig szóba sem álltunk az ilyen álnok népséggel. 

Az egyik legszebb emlékképem télről, hogy apukám húz szánkón, és megyünk a szintén Deák utcában lévő cipészműhelybe, a Tyukodi bácsihoz. Tél van, már sötét, csak az akkori gyenge fényű lámpák égnek, de ezeknek mégis olyan meleg, barátságos fényük volt. Kocsi nem igen járt mifelénk, így apu simán húzhatott az úttesten. Be voltam bugyolálva takaróba. És ahogy ott mentünk, közben érezni lehetett a kéményekből felszálló füstöt. Hiszen akkor még mindenki fával-szénnel fűtött. Tudom, ma ha ilyet érez valaki, azonnal légszennyezést és büdöset kiált, de nekem az egyik legszebb gyerekkori emlékemet idézi elő. 

Térjünk vissza még a kezdeti időkre, a Deák utcába.

Itteni emlékem még két dolog. Egyik húsvétra kaptam egy játék babakocsit. Nagyjából olyan volt, mint az igazi babakocsik. 

Szerintem rémes darab volt. Az már csak hab a tortán, hogy sosem szerettem babázni. Pedig anyukám csodás ruhákat varrt a babámnak. De én ezt a kocsit szinte csak arra használtam, hogy benne tartottam a babát. Szegény szüleimnek biztos nagy lemondással járt, hogy ezt megvegyék nekem, és ha ünneplőbe öltözve sétálni indultunk, anyu mindig vitette a babakocsit is. Ha tudná, hogy utáltam.

A másik, szintén húsvéti ajándék, egy pótkerekes bicikli. Két bajom volt vele. Az egyik a pótkerék, amitől hol jobbra, hol balra dőltem vele, de még véletlenül sem tudtam vele egyensúlyban kerekezni. Így viszont mindig féltem, hogy felborulok. Mi tagadás, sosem tanultam meg ezzel bringázni, és szegény szüleimnek ez is egy felesleges pénzkidobás volt. 

Egyébként a másik bajom az volt, hogy nekünk azt mondták, húsvétra a nyuszi tojja az ajándékot. Na én elképzeltem, hogy szerencsétlen állat egy pótkerekes bringát hogy tudott kitojni. Rettentően sajnáltam érte. És most nem röhög senki! 

További emlékem még innen, szintén bringázás. Barátnőmmel elcsentük a jövendőbelim bringáját. Ez nálunk jóval nagyobb volt és férfi kerékpár. Még a barátnőm sem érte fel úgy, hogy üljön rajta, ezért állva tekerte. Közben én ültem előtte a vázon. Ez teljes mértékben tiltott tevékenység volt számunkra. Talán ettől is volt annyira élvezetes. Egészen addig, amíg jött egy kanyar, nem is akármilyen, mert ott szinte 360 fokban vissza kellett kanyarodni a másik utcába, és ez bizony kifogott rajtunk. Én átszálltam a kormány fölött. Barátnőm meg bringástól terült el. Elképesztően nagyot zakóztunk. És hát a drága bringa. Bizony, némileg nyolcas alakzatot vett fel a kereke. Innen már csak tolni tudtuk hazáig. Nagyon be voltunk tojva, hogy mi lesz ebből. Sajnos a csattanóra nem emlékszem, de biztosan nem dicsértek meg minket. És gyanítom a szerelmem sem volt oda a boldogságtól, hogy tönkre tettük a bringáját.

Azért később megtanultam ám egyedül is tekerni. Ez az emlék már megint későbbi. amikor már a Széchenyi utcában laktunk. 

Unokatestvéremék a Megyeri úton laktak, a temető előtt. Szerintem nagyon szuper házakban éltek. Sorházak voltak, és minden lakás két szintes volt. Még ma is állnak, és a rokonságuk egy része ma is ott él.

Én imádtam ott játszani náluk, bár ebbe nyilván az is belejátszott, hogy az édesanyja teljes mértékben partner volt a játékainkban. 

Szóval egy szép napon ott voltam náluk. Unokahúgom mondta, menjünk bringázni. Hát mondtam az nehéz lesz, mert én nem tudok. De a végén valahogy mégis csak kimentünk a járdára. Az unokahúgom tekert végig, el a sarokig, meg vissza, aztán oda adta a bringát, és én ott szerencsétlenkedtem vele a ház előtt. Aztán megjelent az édesanyja, aki egy alacsony, duci kis nő volt. Látta, hogy csak kínlódok, és mondta, hogy figyeljek, ő megtanít bringázni. Kétkedve fogadtam, de mondtam, hogy rendben.

Azt mondta, üljek fel a bringára, ő hátul fogja a nyerget és tart. Aztán tekerjek olyan gyorsan amennyire csak tudok, és tartsam egyenesen a kormányt. Mondtam, hogy rendben, de ugye ő tartani fogja a nyerget. Simán közölte, hogy persze, ő ott lesz végig mögöttem és fogja a nyergemet. Fel sem merült bennem, hogy nem fog tudni velem szaladni. 

Szóval felültem, és minden erőmet beleadva tekerni kezdtem. Az első pár lépésben még tényleg fogta a nyerget, a felülésnél segített egyenesben tartani. De nyilvánvaló, hogy két-három lépés után már elengedett, és én egyedül száguldottam el a sarokig. Nagyjából 200 métert képzeljetek el. Ezt tekertem végig. A járda végére érve kiabáltak utánam, hogy fékezzek. Ezt valahogy meg is oldottam, leszálltam és teljes döbbenettel néztem, hogy de hol van a nagynéném? Ő persze ott állt a házuk előtt. Én szomorúan fogtam a bringát és elkezdtem tolni visszafelé. Ő meg oda kiabált, hogy miért tolom, üljek fel rá, és menjek vissza. Mondtam, hogy de én nem tudok bringázni. Ő meg, hogy dehogynem, hiszen most mentem el a sarokig. És akkor újra felültem és bár nehezebben indultam el, mint az első körnél, de a végén sikerült, és bicikliztem! Én, egyedül, és mind a 200 métert!

Végtelenül boldog voltam, és ahogy haza értem azonnal közöltem, hogy biciklire van szükségem.

Mázlim volt, mert az egyik szomszéd lány meg éppen kinőtte a sajátját és meg tudtuk venni tőlük. Onnantól aztán kinyílt a világ. A nyarak minden napja bringázással telt reggeltől estig. Sosem voltunk otthon, max. ebédre mentünk haza. Boldog, szép nyarak voltak.

Azért térjünk még vissza kicsit a Deák utcába. Ott kezdtem el lopni. Jól van na, csak semmi pánik. Virágot loptunk minden tavasszal, mikor nyílt az orgona. És igazából nem is volt az lopás, és nem csak azért, mert virágot lopni nem bűn, hanem mert mi csak azokat az ágakat szabadítottuk meg a virágtól, amik kilógtak a kerítéseken. De igen, sokáig, minden tavasszal állandó program volt az orgonaszedés mások kertjéből. Lehet nem véletlen, hogy a saját orgona bokrom nem az utcai kerítésnél van. :D

A költözéseket nehezen viseltem. Valószínűleg azért, mert nagyon nehezen barátkoztam. Így igen csak megviselt az is, amikor a Deák utcából másfél sarokkal odébb költöztünk. Apukám vitt ki az ottani gyerekekhez, hogy játszanak velem. Utána már nem volt gond. Remek volt ott lakni. Tényleg rengeteget játszottunk, és én gyakran visszatértem a barátnőmhöz a Deák utcába is.

Télen hógolyóztunk, szánkóztunk és az udvaron műkorcsolyáztunk. Nem volt korcsolyánk, én máig sem tudok korizni. De szaladgáltunk fel-alá, mintha csúszkálnánk és közben ugrottunk, pördültünk, hogy meglegyenek a leszúrt rittbergerek és axelek is. 

Nyáron labdáztunk, sátrat vertünk az udvaron és oda költöztünk, bár éjszakára nem engedték meg a szüleink, hogy ott aludjunk. Volt egy hatalmas eperfa, annak az egyik ágára került fel mindig a hinta. Azon egészen az égig szálltunk. Csodás volt.

És itt nyáron már késő estig kint lehettünk. Volt egy nagy hosszú padja a házmesteréknek, azon üldögéltünk esténként és Amerikából jöttem játékot játszottunk. Csodás esték voltak.

Itt volt az első házi állatom is. Egy nyuszi. Minden zsebpénzemet ráköltöttem, hogy neki ennivalót vegyek. Nagy boldogság volt.

A házmester fiának voltak egy ideig sünijei. Az külön érdem volt, ha valakinek megmutatta őket. Nekem a tenyerembe tette a bébiket, és tényleg nem szúrtak, viszont nagyon édik voltak.

Na és persze itt is volt tiltott gyümölcs, a padlás. Már a padlásfeljáró is remek játszóhely volt. Ennél csak a padlás, és a tető volt még jobb. A világítóablakokon simán kifértünk, és órákat üldögéltünk fent a tetőn beszélgetve. 

Aztán a szüleim lakást kaptak Zuglóban és mi ismét elköltöztünk. Nekem meg oda halt a lelkem. Rettenetesen hiányoztak a barátaim, az osztálytársaim, és Újpest. Zugló akkor olyan volt számomra, mintha ma elköltöznék New Yorkba. Pusztán az a rengeteg sín, ami pl. a Bosnyák teret keresztezte, totál káosz volt számomra. 

És bár csak tíz évet éltem Újpesten, én ma is újpesti lánynak tartom magam. Azért a Fradi szurkolóknak mondom, hogy no para, a gyerekeim viszont Ferencvárosban jártak bölcsibe, oviba és iskolába. 

Pár szóban, emlékképben ez volt életem első tíz éve. És egy alap fotó Újpestről. Ennek a teknősnek szerintem minden gyerek ült a hátán. Én is, de azt a fotót most nem találtam.

A második családom avagy az első szerelem története

Születésem idején az édesanyák csak hat hétig maradhattak otthon a babájukkal. Utána csak az tudott otthon maradni, akit a férje el tudott tartani. Nálunk ez nem így volt. Menthetetlenül bölcsibe kerültem volna, ha nem lakik a házban velünk szemben egy olyan baráti család, akiket anyukám már kora kamaszkora óta ismert, és ha ott az édesanya nincs éppen otthon. De mázlim volt, mert ő nem dolgozott akkoriban, hanem otthon volt a saját két gyereke mellett, és egyszer csak én is hozzájuk kerültem. Azért egyszer csak, mert előtte egy idős néni lett volna a "dajkám", de valamiért nem működött a dolog. A férje nem tudta elviselni a gyereksírást, én meg sírtam, így aztán folyton kézben voltam. Arra már nem emlékszem az elbeszélésekből sem, hogy ez anyunak vagy a néninek nem tetszett, de gyorsan véget ért a nénivel való együttlétem, és akkor kerültem ehhez a baráti családhoz. Egészen óvodás koromig hordott anyu hozzájuk. Ezer és még egy emlékem van erről az időszakról, mert én nagyon szerettem náluk lenni, hiszen ők is szerettek engem. Ráadásul kaptam arra az időszakra két nagytesót is. 

Anyukám reggel hatra járt dolgozni. Ez azt jelentette, hogy engem valamikor fél öt és öt között felöltöztetett, összecsomagolt és átvitt a szomszédba. Télen - érdekes, mert erre konkrétan emlékszem, a vizuális memóriámban felvillan a kép - párnák közé tett, hogy ne fázzak meg, és úgy vitt fel a "bölcsödémbe". Na igen, akkor még voltak mínuszok és nagy hó is.

Egyébként erre szoktam mondani, hogy születésemtől egészen iskoláig keltem ilyen hajnalban, mert aztán óvodába is így kellett kelni, csak oda már magával vitt anyu, mert a munkahelyén volt az ovi, és sokszor érzem úgy, hogy ezt a hat illetve hét évet, mivel év vesztes vagyok, soha nem fogom tudni bepótolni alvásban. 

A családdal való kapcsolatomról talán külső szemlélőnek az mond el a legtöbbet, hogy idegenek mindig azt hitték rokonok vagyunk, unokatestvérek a gyerekekkel. Pedig rokonság nincs köztünk, de a barátság azóta is tart. A család lányáról elmondhatom, hogy életem legrégebbi barátnője, hiszen ő születésemtől ismert. 

Újpesten éltünk, a Víztorony közvetlen szomszédságában. De tényleg, akkor még csak a Víztorony volt, aztán egy grund, és a ház, ahol laktunk. A Víztorony kertje tiltott terület volt, de nem a szülők miatt, hanem valamiért a torony őrzője zavart el minket onnan mindig. Pedig csuda izgalmas volt ott játszani. 

 

Egyszer azonban beengedett minket a toronyba az ott felügyelő ember, és lelkesen buzdított arra, hogy nyugodtan menjünk fel a lépcsőn. Emlékszem, hogy a lépcső a torony falán ment körbe körbe. El is indultunk, de aztán egyszer csak megijedtünk, mert a férfi nem jött, és attól féltünk ránk zárja az tornyot. Így aztán nagyon gyorsan lerohantunk, és még gyorsabban rohantunk ki az épületből. Sokáig féltünk aztán, és nem is mertünk a torony közelében menni. De ma az interneten találtam fényképet belülről. És tényleg olyan, mint amire emlékszem.

A grund azonban a miénk volt. Ott nem zavartunk senkit, és mi ezt ki is használtuk.

Sok mindent kaptam ettől a családtól. Például a család feje tanított meg járni. Máig emlékszem hogy ő állt a nagy kétajtós ruhásszekrényük előtt, illetve nem is állt, hanem leguggolt, kitárta a karjait és hívogatott: Ki szeret engem? - kérdezte. És én lassan, döcögősen elindultam felé. Ő pedig mindig hátrált egy kicsit, amíg a szekrény ezt engedte. A végén pedig boldog örömmel zuhantam a karjaiba. 

A lányuk tanított meg írni. Ő három évvel idősebb nálam, és így iskolába is előbb járt. Sokat játszottunk iskolást. És talán nem is sejti, de a toll is megvan, amivel írni tanultam tőle. Ez egyébként később okozott gondokat, mert a suliban nem lehetett töltött tollat használni, hanem csak mártogatóst. És azzal valami pocsékul ment az írás, de a szabály kérem az szabály volt.

A család édesanyja pedig ellátott minden olyan feladatot, amit egy édesanya elvégez a gyermeke körül. Ennem adott, öltöztetett, fürdetett ha kellett, játszott velem, elaltatott, mesélt és mindent, mindent, amit csak kellett. Nem mellesleg mondom, hogy imádtam a főztjét. 

Így történt, hogy én a mai napig is második anyukámként gondolok rá. Sajnos pár éve már ő is elhagyott minket örökre, mint ahogy a férje is jó pár évvel korábban. 

Az életem nagyon sokban kötődött-kötődik hozzájuk. Nem csak bölcsis koromban voltak ők az életem részei, hanem szinte egész életemben. Voltam velük nyaralni, vagy akár csak hétvégi pár napos kiruccanáson. Ott voltam velük, amikor a Balaton mellett egy hegytetőn vettek telket és fel kellett rá húzni valami lakható épületet. 

Láttam a boldog és a kevésbé boldog perceiket. Voltam esküvőn, temetésen. Hiszen sok-sok éve már, hogy egymásnak vagyunk.

Ám volt a családnak még egy tagja. Talán volt akinek feltűnt, hogy azt mondtam két testvért kaptam. Bizony, a barátnőmnek volt egy bátyja is. Ő legalább 6-7 évvel volt nálam idősebb. Nagyon helyes, csendes, aranyos fiú volt. Aki ráadásul szeretett velem játszani. És mi tagadás én is. Imádtam őt. Ő volt számomra az első, igazán nagy, és tényleg valós szerelem. Ha ő hívott játszani, mindent és mindenkit ott hagytam. Kisgyerekként voltam olyan bátor és mindenkivel közöltem, hogy ő az én nagy szerelmem és ő lesz a férjem. Emlékszem, hogy mindig kinevettek miatta a felnőttek, de engem ez sem zavart. A szerelmem iránta töretlen volt, és továbbra is állítottam, csakis ő lehet a férjem.

Amikor óvodába kerültem, nem csak az változott meg, hogy már nem voltam naponta együtt ezzel a családdal, hanem pár házzal odébb is költöztünk. Tényleg csak másfél sarok volt, de mégis. Ettől én még sokat jártam hozzájuk, és továbbra is imádtam a jövendőbelimet, de már nem játszottunk annyit együtt. 

És akkor beütött a világ vége. Egyik nap átmentem a barátnőmhöz, abban a szobában játszottunk, ahol a bátyja lakott. (Összesen két szoba volt a lakásban, illetve ez a szoba is konyha volt eredetileg, de szobát csináltak belőle, hogy a nagy fiú külön lakhasson.) Ültünk az ágyon, velünk szemben volt egy üveges vitrin. És a vitrin üvege mögött megláttam egy hosszú hajú lány fényképét. Korábban sosem láttam azt a képet ott, és a lány is ismeretlen volt számomra. Persze, megkérdeztem ki az? És amikor a barátnőm elmondta, hogy a bátyja barátnője bennem egy egész világ omlott össze. Nem is akartam elhinni. Pedig azért már akkor nem volt mindennapos téma, hogy ő az én vőlegényem. Ám mégis, ez a fotó arról tanúskodott, hogy megcsalt, elhagyott. Iszonyatosan fájt.

Pedig, ha most így visszagondolok rá, nem emlékszem arra, hogy ő igent mondott volna nekem. Természetesen csak, mint kisgyerekek játszottunk együtt. De nekem akkor is ő volt az első, a mindent elsöprő szerelem.

Sajnos az élete vakvágányra futott, és már nagyon régóta nincs is velünk. Édesanyja mondta egyszer fájó szívvel, hogy talán jobb élete lett volna, ha tényleg én leszek a felesége.

A második férfi az életemben, aki miatt ilyen fájó féltékenységet éreztem, az a nagybátyám volt. Nem volt nagyon nagy korkülönbség köztünk, talán olyan 15 év körül. És mit ad az ég, ő is nagyon szeretett velem játszani. Persze erre ritkán került sor, mert ő aktívan focizott, aztán már csajozott is, közben katona is lett. De ha találkozhattam vele, az mindig ünnepnap volt. 

Már kilenc, tíz éves lehettem, amikor mentünk egyszer a nagyiékhoz, ő még otthon élt velük, és egyszer csak haza ért, és nem egyedül jött. Hozott magával egy szőke bombázót is. Ráadásul úgy mutatta be nekünk, hogy a menyasszonya. 

Őrült féltékenység tört rám, és bizony gyűlöltem a szőke szépséget, aki elveszi tőlem a nagybátyámat. Sokáig haragudtam rá. De az esküvőjük az első igazi lagzi élményem maradt mind a mai napig. Csodaszép menyasszonnyal, és tánccal, vidámsággal. 

Sokára született meg az egyetlen gyermekük, akinek én lettem a keresztanyja. Gondolom ebből sejthető, hogy addigra már régen megbékéltem a helyzettel, és szívembe fogadtam az ifjú feleséget is. 

Szomorú, hogy ez a házasság sem ért szép véget, és a nagybátyám is korán eltávozott közülünk.

Remélem nem én voltam a rossz ómen nekik.

Később aztán jöttek a kamaszkori plátói szerelmek. Kezdetben popegyüttesek énekeseibe, vagy színészekbe habarodtam bele. De akár a téren játszó srácok közül is volt aki elrabolta a szívemet úgy, hogy ő még csak nem is tudott róla. Én meg képes voltam órákig bámulni az emeletről, hogy focizik.

Majd elérkezett az igazi kapcsolatok kora is. Nem voltam fiúzós lány, nem volt sok kalandom. És ami volt, azok sem voltak túl tartósak. Bár volt akire több évet is vártam, többször is próbálkoztunk, hátha lesz valami a kapcsolatunkból, de valamiért hol egyikünk, hol másikunk kihátrált a kapcsolatból.

Aztán jött a sorsfordító találkozás, amiről már írtam nektek, és azóta is tart. Megtaláltam a férjem

Az előbbiekből mindenki úgy gondolhatja, hogy én egy alapvetően féltékeny nő vagyok. Egyébként ez nekem is csak most tűnt fel. Pedig meg kell mondjam nem így van. Tény, ehhez kell, hogy olyan társat találjon az ember, akiben maximálisan megbízhat. És bár tudom, hogy ő is olvassa amiket itt összeirkálok, de mégis nyugodtan mondom, hogy én benne megtaláltam. Mindig megbíztam benne, minden téren. Mindig a támaszom volt, mindig biztonságban éreztem magam mellette. Sokan mondják, akik régen is ismertek, főleg kislány koromban, hogy de hiszen te egy csendes, visszahúzódó lány voltál. És tényleg. Kifejezetten azt mondanám magamról, hogy gyáva, félénk nyuszi voltam. Mellette teljesen megváltoztam.

Barátnőm volt az, aki az ismerkedésünk után azt mondta, hogy ő való mellém, mert ő bele fog vinni egy csomó olyan kalandba, amibe magamtól soha az életben nem vágnék bele. És ezekről olvashattatok. Nélküle tényleg soha, de soha nem mertem volna egyiket sem bevállalni. De kettesben valahogy olyan egyértelmű volt. 

És ez most már tart harminchatodik éve. Bár még nem vagyunk ennyi éve házasok. Biztosan volt nagy adag szerencse is abban, hogy mi összetalálkoztunk. De azt hiszem mindkettőnk részéről volt hatalmas adag tolerancia is, hogy el tudjuk fogadni olyannak a másikat amilyen. Ehhez pedig az kellett, hogy szeressük egymást.

Persze nem volt mindig móka és kacagás a mi életünk sem. Sok nehézséget csináltunk végig együtt, ami mindig megerősítette a kapcsolatunkat. De volt éppen olyan sok boldog és vidám pillanat is. 

Na de most már túl sokat tudtok a magánéletemről, így itt ezt be is fejeztem. Kívánok mindenkinek sok szép és boldog szerelmet, mert az érzés megér minden fájdalmat, és mélybe zuhanást, hiszen amikor repülünk tőle, az maga a csoda. Legyetek hát szerelmesek, és ne féljetek azoktól az érzésektől, amelyeket megélhettek általa! 

"Egyszer csak megszólal az éj mély hang: - Rendben. Legyen, ahogy akarod. Nekem már azt hiszem mindegy. Ma is odahalna egy részem, ha nemet mondanál, meg három nap múlva is úgy lesz. Szeretlek. Olyan mély szerelemmel, amilyet még sosem éreztem senki iránt. Azt akarom, hogy ezt is tudd, amikor döntesz, de ne ezért mondj igent! A saját érzelmeid motiváljanak! Ha igent mondasz, veled szeretném leélni az életemet! Ezért komolyan gondold meg, mit válaszolsz! A döntésed egy életre szóljon! – és ezzel belecsókol Zsuzsa nyakába." Veled vagy nélkülem 

És akkor a könyv ...

Amikor kitaláltam, hogy blogot írok, kifejezetten a megjelent könyvem miatt szántam rá magam. Gondoltam a bloggal felkeltem a figyelmet iránta, és majd sokan el akarják olvasni.

Aztán mi történt, mi nem, lassan gyermek és ifjú korom emlékei kerültek a posztokba. Én végül is élvezettel írom őket, mert nekem is sok szép emléket idéznek fel. És azért egyelőre úgy tűnik, nézettség is van, szóval másokat is szórakoztat.

Érdekes dolog ez a bloggolás, mert azért rendesen van benne kitárulkozás is. Van barátnőm, aki konkrétan azt mondta nekem, hogy "ezek szerint én eddig nem is ismertelek", pedig bizony már 40 éves a kapcsolatunk. Ezzel együtt persze azért nagyon igyekszem, hogy csak olyasmit írjak le, amit bármikor akár szóban is megosztok azzal, aki meghallgat.

Egyelőre még vannak előjegyzésben témáim, szóval még biztosan folytatni fogom, legfeljebb azért nem írok minden nap. Bármilyen meglepő, de én ezeket a posztokat nem 10 perc alatt dobom össze, és nincs minden nap 1-2 órám rá, vagy éppen hangulatom sem. Mert bizony már kaptam kritikát is, hogy egy-egy bejegyzést nagyon elkapkodtam, és hogy már nem mindig olyan tartalmasok, mint kezdetben. Elfogadom, és elhiszem, és azt kell mondjam ennek talán az volt az oka, hogy igyekeztem naponta írni és ezek szerint nem voltam mindig kellően "ihletett".

Így lehet kicsit ritkulni fognak a posztok, de jönnek továbbra is. ígérem.

Ma ismét öröm ért, mert egy Facebook oldal is megosztotta a könyvemet. Íme: Könyvmolyok szerint a világ

Nagy boldogság lenne, ha ennek az oldalnak a segítségével kikerülne a baráti körömön kívülre is a könyv. Remélem senkinek nem fog csalódást okozni.

Sokan kérdezték már, hogy de hogy, meg nem is tudtuk, és hogy hogy? Igen, nem tizenévesen, és nem is huszonévesen fogtam bele az írásba. Bár első alkalommal, naplószerűen még az első túrákról kezdtem írogatni. Talán pont a Királykői túra után. Piatra Craiului túra Azonban nem folytattam, és nem lett belőle akkor semmi, bár a férjem próbált rávenni, hogy írjam csak, mert jó. Szóval ez akkor abbamaradt.

Másrészt viszont egészen kicsi koromtól úgy alszom el, hogy mesélek magamnak, miután lefeküdtem. Ajánlom bárkinek, remekül altat! :) Egészen hosszú történeteket szoktam volt így kreálni. Kislány koromban mindig szerelmes voltam valakibe, Zoránba, aztán a Kóborba. :D Szép "szerelmek" voltak. Amikor már igazi pasi is került mellém, akkor is tudtam álmodozni róla, hogy hova megyünk, mit csinálunk, hogy lesz majd évek múlva. Mára már az ilyen meséimnek semmi köze hozzám, vagy a családomhoz, teljes mértékben kitalált személyek szerepelnek egy-egy történetben, és így volt ez sok évvel ezelőtt is, amikor kitaláltuk, hogy irodát nyitunk. Már akkor is biztosítással foglalkoztunk, csak akkor még egy biztosító ügynökeként. Szépen kibéreltünk egy irodát, gyönyörűen berendeztük, és aztán megnyitottunk és én vártam az ügyfeleket. Annyi eszünk mondjuk nem volt, hogy valami ünnepélyes megnyitót csináljunk, kihirdetve a környéknek, hogy itt vagyunk, vagy lehet csak pénzünk nem volt ilyesmire. De ez egy vidéki kisváros központjában, egy emeleten lévő iroda volt. Így senki, egyáltalán senki nem jött be az irodába, legfeljebb ha valaki az emeleti kínai boltot kereste, de oda nem rajtunk át vezetett az út. Mivel internetet akkor még oda nem tudtunk beköttetni én nagyon szenvedtem ott napi nyolc órát. Egyedül voltam, mert a férjem továbbra is kijárt a meglévő és új ügyfeleinkhez is. Én meg csak ültem, tettem-vettem, amit lehetett azt megcsináltam az adminisztrációs munkákból, ettem-ittam, lementem a bolt alatt megnyílt pékségbe, és tudtam, hogy kétszáz kilós leszek, ha továbbra is minden nap onnan veszem a reggelit, ebédet, tízórait, uzsonnát, hogy teljen az idő. Szeretek számítógépes játékokat játszani, ezért azzal is elment naponta valamennyi idő. De még mindig rengeteg maradt amiben nem volt mit csinálnom.

És akkor egy nap megnyitottam a word-t és elkezdtem írni. Az első sorokat ezerszer átfogalmaztam persze, mert valahogy sehogy sem tetszettek. De aztán átszakadt a gát, és csak írtam és írtam. Repültek az órák.

Az irodát hamar bezártuk, de az írás maradt. Éjszakákon át ültem a gép mellett és írtam.

Ám hogy milyen más állapotba kerültem ettől az egésztől, és hogy lett végül egy kézbe vehető, vagy éppen Kindle-re tölthető könyv az én írásomból, arról majd még mesélek. Most érjétek be ennyivel.

Viszont ha már, akkor mutatom, hogy a könyvet megvehetitek online - könyvesbolti terjesztésre sajnos nem futja, de az Underground Kiadó üzletében azért 1-1 példány szokott lenni, de figyelem, az üzlet csak délután van nyitva. Online rendelést is át lehet venni az üzletben, ha valaki úgy szereti jobban. Ja és telefonon is meg lehet rendelni a könyvet, ha esetleg idegenkedik valaki az online vásárlástól.

Online vásárlás

A kiadó telefonszáma, ahol rendelhető a könyv: +36 30 632 4806

Illetve mostanra már e-könyvként is megvásárolható: E-könyv

Már többen kértek tőlem folytatást. Sajnos mindig el kell keserítenem őket, hogy egyelőre nincs. De azért azt is meg szoktam súgni, és most nektek is elárulom, hogy van egy másik teljes történet a fejemben. Már csak le kell írni. Ami, ha majd tovább mesélek erről, akkor ti is meglátjátok, nem is olyan egyszerű. De azért raja vagyok  dolgon! 

Ízelítőnek azért ennyit kaptok belőle:

Menjünk ma úttörő táborba

Bizony, bizony, megint "történelmi" eseményekről mesélek ma.

A fonyódi gyermek üdültetési élményeimről már meséltem nektek. Iszonyat rossz emlékű az egész, mind a mai napig, pedig azóta több, mint fél évszázad is eltelt.

Volt "szerencsém" még egy gyermek üdültetéshez. Kezdetben még vártam is, mert arról volt szó, hogy a Balaton mellé visznek, de aztán kiderült, hogy Nagykőrösre. Bocsánat mindenkitől, aki szereti ezt a városkát, de én a mai napig nem tudom mit lehet ott csinálni egy gyermek táborban. Ezért mikor ez kiderült, bizony nem örültem, de már nem volt mit tenni. A nyaralás be volt fizetve, hát menni kellett.
A tábor valami nagy területen volt, volt udvar, meg hatalmas terem rengeteg tábori ággyal telezsúfolva. Személyes holmikat bárhova is kirakni esélytelen volt. Bőröndöstől ment az ágy alá.
Így utólag is visszagondolva, ezt tényleg élvezni kellett volna?
Nem voltam könnyen ismerkedős gyerek, sőt, de azért pár nap alatt itt mégis sikerült valakivel kicsit összebarátkozni. Sajnos sem a nevére, sem semmire nem emlékszem már, de oka van a dolognak.
Tudni kell rólam, hogy világ életemben rendkívül fehér volt a bőröm, és a nap azonnal leégetett, amitől akár kiütések is lettek a leégett területen. Természetesen készültem erre, és volt nálam krém, amivel anno kenegettük anyukámmal. Talán még emlékeznek néhányan erre a krémre.

Lehet mondani, hogy miből gondoltuk, hogy ez jó lesz, de más nem igen volt, és azért enyhítette mindig a leégést. Szóval ide is vittem ilyet magammal.

Érkezésünk után az üdülőbe, vagy inkább laktanyába, elég hamar elvittek minket a helyi strandra. Egész nap kint voltunk. Az ebédet is ott kaptuk. Próbáltam én árnyékba húzódni, de a medencék mindig a tűző napon vannak, és minek megyünk strandra, ha nem pancsolunk. Szó mi szó, késő délután, mire mentünk vissza a szállásra, már tűzpiros volt a hátam, és szépen kezdett felhólyagozódni a bőröm, bújtak ki a kiütések. Az ekkorra már társamul szegődött kislány mikor meglátta ezeket azonnal közölte, hogy biztosan valami fertőző betegségem van. Hiába mondtam, hogy ez a naptól van, hogy hiszen csak a hátamon van, sehol máshol, addig addig aggódott, míg szólt a felügyelő tanárnak, aki természetesen rögtön levitt az üdülő orvosi rendelőjébe. Nem voltam egyedül, már vártak ott páran. Az orvos megnézett, megmérte a lázamat is, ami volt vagy 37,2 miután szinte akkor jöttünk be az egész napos tűző napon tartózkodásból, ezért ő is úgy döntött, baj van. 

A többiek közül is szinte mindenkit ott tartottak, mondván skarlát gyanúsak vagyunk, és elhívták hozzánk még a helyi körzeti orvost is, hogy helyben hagyja a diagnózist. 

Jött az orvos, ránk nézett, és mentőt hívtak nekünk. Nem emlékszem hányan voltunk, de úgy 7-8-n talán, akiket beültettek egy mentőautóba, és elindultak velünk Budapestre a László Kórházba.

Bár nem szirénáztunk, de azért a mentős beletaposott a gázba, mi pedig dőltünk hátul jobbra-balra, egy egy élesebb kanyarnál megtörtént, hogy le is huppant valaki a mentő padlójára. Hogy őszinte legyek élveztük a helyzetet, ami igazán nem volt mindennapi, és mert senki, mondom senki nem volt közöttünk rosszul. Addig addig, hogy a végén unalmunkban énekelni kezdtünk. 

A mentősök is remekül szórakoztak rajtunk. Mivel az egész utat végig nevettük, hát ők is. Amikor pedig az éneklés is elkezdődött, akkor hátra szóltak, hogy van már egy-két dolog a hátuk mögött, de olyan mentőt még sosem vezettek, amiben egy egész kis kórus énekel.

Így érkeztünk meg késő estére a László kórházba, ahol a felvételünk után átültettek minket az ott használt mentőautóba, ami elvitte a társaságot az egyik kis pavilonba. 

Valami ilyesmibe kerültünk át.

Persze farkaséhesen érkeztünk, hiszen a vacsoráról mi már lemaradtunk az üdülőben, és a mentő sem állt meg sehol, hogy megetessenek minket. Egy kórházban este 10-kor vacsorát kapni akkor is elképzelhetetlen volt. Így a pavilonban dolgozó nővérkék a saját kajájukat osztották meg velünk, hogy valamit együnk.

Nagyjából 4-5 napot töltöttünk a kórházban. Senkinek nem volt semmi baja, ez kiderült a vérvizsgálatokból. Egyetlen egy kislány volt valóban beteg, de őt sem különítették el tőlünk, ezért valószínűleg nem volt fertőző baja, de már nem emlékszem.

A pavilonban két szoba volt, mindegyikben rácsos gyerekágyak. Megvan a kép? Akik ott voltunk mind 10 év fölött voltunk. Volt, aki alig-alig fért el hosszában egy ilyen ágyban. 

Az éjjeliszekrények tele voltak gumi állatkákkal. Kivétel nélkül mind megtanultak repülni, mert unalmunkban azzal dobáltuk egymást.

Végig rengeteget ettünk, amit csak úgy tudtak megoldani, hogy a nővérek saját pénzükön vették nekünk a kenyeret, és hozták hozzá a zsírt, a lekvárt, és azzal pótolták a szegényes kórházi kosztot.

Egy-egy vizit előtt szegény nővéreknek komoly harcot kellett velünk folytatni, hogy végre mindenki feküdjön vissza az ágyába, és próbálja meg nyugodtan végig feküdni azt a pár percet.

Így hát azt kell mondjam, ez a "nyaralásom" nagyságrendekkel jobban sikerült, mint az ezt megelőző, és lehet annál is jobb lett, mintha ott kell maradnom az üdülőben. Remekül szórakoztunk.

Csak szegény szüleimet sajnáltam. Ők ugyanis, végre kihasználva, hogy szalmák, és nincs mindig ott a gyerek, elmentek pár napra nyaralni. Majd arra értek haza, hogy a nagyszüleim jól leteremtették őket, hogy nem tudták sehogy utolérni őket, hogy szóljanak, már nem nyaralok, hanem kórházban vagyok. 

Ezek után talán nem meglepő, hogy amikor hetedik végén megkérdezte az osztályfőnököm, hogy ugye megyek az úttörő táborba, amit abban az évben szervezett az iskola, azonnal és határozottan vágtam rá, hogy NEM!

Ő azonban nem hagyta annyiban, megkérdezte miért? Mondtam, hogy nem akarok menni, nem szeretek gyereküdülőkbe menni.

Azt mondta ez nem kizáró ok.

Akkor kitaláltam, hogy mert nincs rá pénzünk. Mondjuk szerintem tényleg nem volt. Erre közölte, hogy ez sem kizáró ok, és elintézte nekem, hogy az Úttörő Szövetség fizesse a tábort.

Azért nyomult ennyire, mert én kitűnő tanuló voltam, rajvezető és úgy gondolta, hogy megérdemlem, hogy a nyáron táborba menjek.

Szóval hiába próbálkoztam megúszni, ő nem hagyta. Így az évzáró után mentem a megbeszélésre, ahol elmondták mit kell magunkkal vinni. Általános dolgokról nem mesélek, de természetesen kitalálták, hogy többféle úttörő egyenruhát is vinnünk kell, pl.  barna ingből kettőt is. Úttörő övet, meg sípot, meg tudom is én még miket.

Ezt sajnos nem úsztuk meg, bár azért messze nem vettünk meg mindent, de ilyen csodás barna ingem úgy emlékszem lett.

Nem vártam az egészet, sőt. Rossz emlékeim voltak, és még akkor is nagyon nehezen barátkoztam. 

Szerencsémre azért egy osztálytársnőm is jött, és ráadásul még egész jó viszonyban is voltunk vele.

Így hát eljött a nap, amikor vonatra ültünk és irány Miskolc. Bizony, a tábor egy város közepén volt, nem erdők alján. És nem sátorban laktunk, hanem egy fiú kollégiumban. Ráadásul még a felettünk lévő emeleten a koleszos srácok is ott laktak. Azért innentől már nem hangzik olyan rosszul, igaz? Mi 13-14 éves lányok voltunk, és hát nem mondhatnám, hogy zavart minket a jelenlétük.

Az ismerkedésünk úgy kezdődött velük, hogy az ablakból madzagon le-leengedtek nekünk ezt azt. Pár nap alatt ez teljesen bevett gyakorlat lett, hogy a madzag postán át kommunikáltunk velük, amikor is egyik délután bent volt a szobánkban egy felügyelő tanár, aki háttal ült az ablaknak, miközben fentről megérkezett egy körte. És a tanárnő csak beszélt-beszélt hozzánk, miközben a körte a háta mögött az ablakban lengett. 

Igen, kibírtuk röhögés nélkül. Na, persze csak egy ideig. Így hát lebuktunk a végén, de nem lett belőle botrány.

A tábort az iskolánk tanárai és az akkori igazgatónk szervezte, vezette, ők voltak a felügyelő tanáraink is. Minden napra volt programunk. Bejártuk a környező hegyeket, a Szeleta barlangot, a várost. Mind szórakoztató volt.

Biztosan emlékeztek még az ún. honvédelmi napra, vagy hogy hívták. Na ilyet is tartottak nekünk. Kicsit fáztunk tőle, mert ez a suliban sem volt igazán élmény, de ott egészen más volt. Ezt is valahol egy hegyoldalban szervezték, és végre valódi "vadonban" kellett kúszni-mászni, futni, keresni, célba dobni. Az, hogy a mi csoportunk meg is nyerte ezt az egészet, az már csak hab a tortán. Az igazi élményt az adta, hogy miután mi értünk be elsőnek a célba, letelepedtünk a fűbe megvárni a többieket, és körbe ültük az igazgatónkat, aki ének tanár volt. Belőle ez rögtön ki is tört, mert elkezdett minket énekeltetni, de nagyon jó volt. Addig addig, míg valamelyikünk bátortalanul megjegyezte, hogy szeretnénk megtanulni a Tizenhárom fodor van a szoknyámon című dalt.

Konkrét oka volt a dolognak. Szinte minden nap énekeltünk otthon is a szobában délutánonként, amikor is érkezett fentről egy levél, hogy ha már annyit énekelünk, akkor ugyan énekeljük már a Tizenhárom fodor van a szoknyámon-t. De mi nem tudtuk. Egészen eddig a pillanatig, mert a diri készségesen megtanította nekünk, és mi este rendkívül büszkén adtuk elő, miközben körbe-körbetáncoltuk a szoba közepén lévő asztalt.

Esténként mindig volt ügyeletes tanár, meg persze mi is mehettünk éjszakai ügyeletbe. Legalább is a legidősebbek, így én sajnos kimaradtam belőle. De szinte minden este beült hozzánk az egyik fiatal tanár, és fél éjszakákat beszélgettünk vele át. És ettől ugye olyan felnőttnek érzi magát az ember tizenhárom évesen.

Ebben a táborban festettem ki először a szemem. Tény, hogy utána sem sokszor, mert a sok lány szeme után kissé begyulladt az enyém a szemceruzától. 

Itt volt először tábortűzben részem, ugyanis a haza utazás előtt a kollégium udvarán tábortüzet is csináltak a tanáraink.

És megint az ének. Mert a tábortűz körül énekelni is kell. Ha azt mondom sóder-sóder a lábam alatt, akkor ugye mindenki tudja mi volt a legnépszerűbb. Miközben mindenki azt leste ki kihez megy oda puszilkodni. Ajaj, micsoda izgalmak voltak.

Elvittek minket strandra is, de csak egy napra. A miskolci strandon akkor - még 1971-t írunk - már volt egy csúszda az egyik medencébe. De ez csak olyan játszótéri csúszda volt, és persze nem folyt benne víz sem. Így történhetett, hogy mire eljöttünk, a vadonatúj fürdőruhám feneke kilyukadt. :)

Egy nap kimenőt is kaptunk. Elbarangoltunk a város központba, majd haza felé egy óriási felhőszakadásban volt részünk. Az, hogy ronggyá áztunk, csak egy dolog volt. De útközben volt egy vasúti aluljáró is, ahol konkrétan derékig ért a víz. A villamos természetesen nem tudott átmenni alatta. De gyalog is veszélyes lett volna. Itt ért utol minket az egyik fiú évfolyamtársunk, és ő segített, hogy felmásztunk a járda melletti magas párkányra és ott araszoltunk át az aluljárón.

Valahogy így nézett ki akkoriban a város, de legalább is a villamosok.

Gyorsan, nagyon gyorsan telt el a két tábor. Ellentétben az előző élményeimmel, ez a tábor életem egyik legjobban sikerült nyaralása lett. Visszagondolva, szinte semmi köze nem volt az úttörőséghez, semmi politikai színezete nem volt, viszont az egész arról szólt, hogy a tanáraink jócskán elengedték a gyeplőt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy nekünk izgalmassá, élményekkel telivé varázsolják ezt a két hetet.

Ezért most is köszönetet mondok nekik! Nagyon sokat kaptam tőlük, az iskolában is, de ott a táborban még inkább.

Sajnos már nem emlékszem nevekre, így nem tudom őket név szerint említeni.

Viszont az akkori osztályfőnömet igen, Jutka néni mindenki Jutka nénije volt. A mai napig szeretjük, tiszteljük. Ha osztálytalálkozónk van, mindig meghívjuk őt is, pedig már közel lehet a nyolcvanhoz is. 

Így hát legalább neki meg tudom név szerint is köszönni, hogy rám erőltette ezt a tábort. Nagy élmény volt. Köszönöm!

És hogy miről jutott ez az egész pont ma az eszembe? Hát erről, a mai felhőszakadásról itthon.

És nem, nem egy patakot láttok, hanem az úton hömpölygő vizet.

Jó éjt mindenkinek!

Barlangok - Földünk ámulni való csodái

Ahogy már sokszor megírtam, klausztrofóbiás vagyok. Szerencsére ez nem jelentkezik, amikor kiépített barlangokba látogatok. Így sok szép élményben volt már részem.

Írtam már nektek a Csodavárról. Ebbe a barlangba elvittük a lányunkat is. Még egészen kicsi volt. Talán még a harmadik évét sem töltötte be, amikor ott jártunk vele.
Beszéltem már arról, hogy "hegymászó" életemben mindig nagyon sok segítséget jelentett a férjem. Ő volt az, aki mindig támogatott. Biztatott, hogy de ha kellett kezemet fogva segített is egy-egy nehezebb szakaszon, vagy ha én veszélyesnek éreztem valahol az átjutást, feljutást.
Igen ám, de amikor az embernek gyereke lesz, akkor ő kerül az első helyre. Innentől kezdve az ő biztonsága az, ami a legfontosabb, és a felnőtt társ, de akár saját maga is egy lépcsővel hátrébb kerül.
Így történt meg az, hogy egy másik helyről ereszkedtünk le a barlanghoz, és az én párom bizony a gyerekkel volt elfoglalva, nekem teljesen egyedül kellett lejutnom.
A tölcsérszerű képződményt, ahol lemásztunk úgy képzeljétek el, mint ha tükör sima, minden kapaszkodót nélkülöző, meredek terepen kellene lemászni.
Természetesen Sanyival, a feleségével és az ő kislányukkal jártunk ott. Az ő lányuk a miénknél két évvel idősebb és szinte születésétől járta a hegyeket a szüleivel minden hétvégén, így óriási előnnyel rendelkezett a mi lánykánkhoz képest. Így ők mentek elöl, a gyereket is segítve persze a lejutásban.
Aztán jöttünk mi. Nem tagadom, mikor megláttam ezt a kemény, csúszós, tényleg nagyon meredek és mély lejáratot, nekem minden bátorságom elillant, hogy ott képesek leszünk lejutni. Féltettem én magam is, de egyértelműen a lányunkért aggódtam a legjobban, hogy itt ha megcsúszik és megindul lefelé, annak tragédia lesz a vége.
Ezt a férjem sem akarta megkockáztatni, ezért nemes egyszerűséggel a nyakába ültette a gyereket, és immáron vele együtt indult el lefelé ezen a terepen. Ha azt mondom nem lettem sokkal nyugodtabb, akkor nem mondtam sokat.
Közben nekem is meg kellett indulnom, és ez volt az első alkalom, hogy ebben senki nem segített nekem. A magam erejéből, a saját izmaim, és ízületeim segítségére támaszkodhattam csak.
Nem tudom elmondani hogy voltam képes lejutni, de tény leértem, egyben. És igen, a gyermek és apja is leértek a barlang szájához, némi csúszkálás után, de végig talpon maradtak.

A barlangban már a lábán sétált kicsi életünk értelme, ügyesen lépkedve a fapallókon. Majd egyszer csak meglepetésszerűen valaki utána nyúlt, és hopp, felrántotta. Sanyi volt a valaki, és a lányunk alól éppen elfogyott a palló, amit ő nem vett észre, és ha Sanyi nem rántja fel, akkor simán belelép a palló alatt folyó patakba. Régen történt már ez, de bizony még a lánykánk is emlegeti, hogy erre emlékszik.

A barlangot ekkor is a szokásos útvonalon hagytuk el, és másztunk ki a gyerekekkel megint csak igen meredek útvonalon, a felső kilátóhoz. 

Sok-sok lépcső, és meredek turista út vezet fel idáig. Kicsi lány sokat mászott a saját lábán, de persze a végén itt is édesapja nyakába került és úgy ért fel a kilátóba. Ott megálltunk kicsit pihenni. Ő éppen csak ott tartott, hogy már kezdett mondatokban beszélni. Itt is mondani szeretett volna valamit, de szegényem képtelen volt kimondani a szavakat, annyira fáradt volt. 

Aztán végül kiértünk a Pádis fennsíkra, és éppen letértünk az erdei útról, amikor a füvön megcsúsztak és zsupsz elestek. Persze a férjem nagyon ügyesen csillapította a gyerek esését, és ő maga sem esett túl nagyot, de azért vicces volt, hogy megjárták a barlangot le és fel a nélkül, hogy elestek volna, majd fent, ahol már teljesen sík terep volt, ott zuhantak egyet.

Természetesen a fiunkat sem hagytuk ki a jóból, és vele a Scarisorai jégbarlangban jártunk. Az is nagy élmény volt, de erről meséltem már nektek itt:

Scarisorai jégbarlang túra

Bár van tudomásom arról, hogy Erdélyben más barlangok is látogathatóak egyszerű turisták számára is, én sajnos nem jártam csak ebben a kettőben.

Egyszer akartunk még eljutni a Vadu Crisului barlangba, de be volt zárva. Pedig elgyalogolni igen izgalmas volt odáig. Út közben ugyanis át kell menni egy vasúti alagúton is. Teljes sötétség, és bizony nem készültünk zseblámpával. Gyalogjáró hely nincs, a sínek között kell menni. És a vonatok jönnek-mennek. Szerencsére viszont vannak az alagútban oldalt kiugrási lehetőségek, ezekben lehet megbújni, amíg a vonat elmegy. 

Itt mindkét csemeténkkel próbáltunk átjutni. Izgalmas pillanatok voltak, oda és vissza is. Ráadásul feleslegesen. 

Azt azonban gondolom mindenki tudja, hogy csoda helyen élünk, hiszen Magyarország tele van barlangokkal, ráadásul sok közülük átlag turista által is látogatható. Még nagyobb csoda, hogy Budapesten, a fővárosban is van több ilyen barlang is.

Mi is jártunk a Pálvölgyi barlangban, ami izgalmas járatokkal van tele.

Természetesen jártunk a Szemlő-hegyi barlangban is. Ez a barlang talán kevésbé látványos, de azért ide is nagyon érdemes elmenni. 

Egy alkalommal az Aggteleki karszt területén nyaraltunk, és ott felkerestük a Baradla barlangot, a Vörös tói barlangot, és Jósvafőt. Egyik szebb, mint a másik. Ám az igazi hatalmas élmény a Baradlában ért, ahol a hangversenyteremben meghallgathattuk Vangelis 1492című művét. Ilyen katartikus élményben még szinte soha nem volt részem. Olyan fantasztikus akusztikája van a barlangnak, hogy az ember teljesen libabőrös lesz ettől a hangzástól. Itt egyébként rendszeresen tartanak koncerteket is. Jó lenne egyszer eljutni egyre.

Férjemmel kettesben jutottunk el a Tapolcai tavasbarlangba, ahol nagyon jót csónakáztunk. Igazi élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Egy baranyai kirándulásunk alkalmával természetesen nem hagytuk ki az abaligeti barlangot sem.

Nem túl hosszú, de épp oly szép, mint a többi cseppkőbarlang.

Egy tátrai utunk során jártunk a dobsinai jégbarlangban is. Ide már az eljutás is igen kalandos volt. Egy baráti családdal mentünk, akiknek akkor éppen Trabantjuk volt, aminek köztudomásúlag nincs motorféke. Viszont a túra során ők eljutottak oda, hogy a rendes fék sem igazán működött. Innentől fogva a sok szerpentinen le és fel, bizony fellépett a zabszem effektus, de hála az égnek, mindenhova oda értünk teljesen probléma mentesen. Így a jégbarlangba is. Ahol bizony tényleg nem volt meleg, ám a látvány annál lenyűgözőbb volt.

Ha emlékeim nem csalnak, akkor már csak egy barlangi túráról tudok beszámolni. Illetve emlékszem, hogy jártunk egy barlangban Ausztriában is, sőt, még egy kedves baráti párral is összetalálkoztunk a bejáratnál, de bizony egyáltalán nem emlékszem hol volt ez, és hogy mi volt a neve a barlangnak. Így erről nem tudok beszámolni.

De a cseh barlangra emlékszem. Prágába kirándultunk egy pünkösdi hétvégén, és visszafelé kanyarodtunk el a Punkva barlang felé. Különlegességét az adja, hogy kis motoros hajókon is lehet benne utazni. Nagyon szép, érdemes megnézni ezt is.

A barlangok földünk csodái közé tartoznak szerintem. Szerencsére nagyon sok látogatható, és még nagyobb szerencse, hogy igen sok a közelünkben van. Rossz időben különösen remek program, hiszen ide nem jut le az eső, a szél, vagy a hideg. Állandó hőmérsékletük miatt és a tiszta levegő miatt is légzőszervi bántalmakban szenvedőknek különösen csak ajánlani tudom hétvégi, vagy akár egy teljes nyaralási programnak is. Nekünk sok és csodás élményt adott.

És akkor amiért az egész barlang dolog eszembe jutott. Ma futottam bele egy oldalba. A világ legnagyobb folyami barlangjából, Ázsiából láthatunk képeket erről az elképesztő csodáról. 

A képet csak ízelítőnek mutatom. Nézzétek meg ezt az oldalt. Tham Khoun még akkor is, ha én sem szeretem a mindenegybenoldal blogot. Jó szórakozást, és menjetek barlangokat nézni!

Budapesten még 1984-ben is fedeztek fel újabb barlangot, a József hegyi barlangot, amely szigorúan védett azóta is, és csak hivatásos barlangászok járhatják. Bár fájhat a szívünk, hogy nem láthatjuk az ottani csodákat, de látva a többi barlangban az emberek viselkedését, amikor minden esetben többször is felhívják a figyelmüket arra, hogy ne érjenek hozzá a cseppkövekhez, de főleg ne törjék le azokat, és még soha nem jártam úgy egyikben sem, hogy ne láttam volna több embert is, amint simogatja a képződményeket, szóval ezek alapján talán jobb is, ha nem teszik látogathatóvá.

Természetesen nagyon sok barlangász csoportot is találhat, aki nem csak a turista utakon szeretne ezekben a csodákban gyönyörködni. És aki még tovább lépne, az a kellő gyakorlat után csatlakozhat a barlangi mentőkhöz is, akiket olykor még külföldre is riasztanak. 

Legközelebb már a föld felszíne fölött kirándulunk, de ma még élvezzétek ezeket a csodákat.

Ilyen soha többet ne történhessen - még mindig Lengyelországban maradva

A mai bejegyzésem nem lesz vidám, de néha ilyen is kell. Maradunk még Lengyelországban, de mesélni máshonnan kezdek.

Talán gimis korunkban tanultunk először a Holokausztról. Persze, akkor még nem így hívták, és túl sok időt nem is szenteltek rá. Filmeket a háborúról számos szovjet kiadásban láthattunk, és esetleg még más baráti országok alkotásait. De azok nem a koncentrációs táborokról meséltek.
Kamaszok voltunk. Szégyellem, de bizony voltak olyan dolgok, amikkel még viccelődtünk is. Pedig volt osztálytársunk, aki elmondta, hogy az édesanyja csuklóján van egy tetovált szám.
Igazán arról, hogy mi történt könyvekből olvastam. Sok könyvet elolvastam erről akkoriban. Ez már adott némi képet arról, hogy mi zajlott a táborokban. De képi valójában nem láttam, nem láttuk.

A már említett lengyelországi kirándulásunk során Krakkó volt a központ, ott volt szállásunk, és onnan mentünk el Wieliczka-ba, ahol a faragott só csodájában volt részünk. És Krakkóból mentünk el Auswitz-ba is. Ne keressétek így a térképen. Lengyelül Oswiecim a városka neve. Szóval egyik nap oda vezetett az utunk. Szerencsénk volt, mert épp egy magyar csoport készült bemenni, így hozzájuk csapódtunk és magyar idegenvezetésben lehetett részünk.
1977-t írtunk ekkor. Azóta a tábort felújították, de nekem a korábbi kiállításról vannak emlékeim.

Ahogy haladtunk a táborban úgy halkult el egyre jobban a csoport. Ahogy megnézhettük az "emlékeket" úgy éledtek fel a könyvekben olvasott történetek. Láthattuk a krematóriumot, a csilléket, a "zuhany" helyiségeket. Igen, ezek is megrázóak. De az összegyűjtött emberi maradványok, a nagy üvegfalak mögött felhalmozott rengeteg emberi haj, az értéktárgyak, a ruhák, a cipők, a műlábak, szemüvegek, ezek valami olyan döbbenetet jelentettek nekem, és azt hiszem mindannyiunknak, akik ott jártunk, hogy már szinte a lélegzetünk is elakadt. Amikor ezeket láttuk, az már igazán emberekhez volt köthető. Hiszen emberek haja volt, emberek ruhája volt. És mindezt olyan mennyiségben láttuk egybe halmozva, ami egyértelművé tette, hogy itt nem egy-két emberről, hanem sok - sok százezer emberről volt szó. És amit mi láttunk az csak az, ami ott maradt.
A lelkünkre a végső csapást az mérte, amikor játékokat, babákat, baba ruhákat, és bébi cipőket láttunk az üveg mögött. Kis csecsemők és apró ártatlan gyerekektől megmaradt holmik. Akik még alig jöttek a világra, és egy bomlott elme miatt már távozniuk is kellett. És ráadásul milyen körülmények között. Mit vétetettek ők a világnak, hogy így kellett bevégezniük? Mi volt a "bűnük"?
Itt már azt hiszem mind sírtunk. Már régen nem szólalt meg senki, csak az idegenvezető mesélt:
- a tábor három nagyobb táborból állt
- nagyjából 1.100.000 ember halt meg csak ebben a táborban, ez a koncentrációs táborokban kivégzett emberek kb. 1/6-a.
- az ide hurcolt emberek többsége zsidó volt, de voltak közöttük cigányok, szovjet hadifoglyok, és más nemzetiségű emberek is sok-sok tízezren
- a táborba bekerült emberek kivégzések, orvosi kísérletek, éhhalál, és betegségek miatt haltak meg
- a II. táborban épült meg az első gázkamra. Egyszerre akár 600-800 embert is ki tudtak végezni ezekben. Futószalagon érkezett a halál.
- itt "működött" Josef Mengele.
Miután elhagytuk a tábort, még nagyon sokáig nem tudtunk megszólalni. Az "élmény" sokkoló volt. Mikor végre megjött a hangunk, csak annyit tudtunk mondani, hogy ezt MINDENKINEK látnia kell. Mindenkinek, hogy soha többé ne fordulhasson elő!!!

Bevallom, nem vittem el a gyerekeimet a táborba. Talán az is visszatartott, hogy féltem újra látni. Az ember már másképp gondol ezekre, akkor amikor saját gyermeki vannak. Tudom, hogy ők tudják, ez nem fordulhat elő soha többé. De mégis azt kell mondjam, szülők, vigyétek el a gyerekeitek, és nézzétek meg magatok is! Akár Auswitzot, akár bármelyik más, múzeummá átalakított koncentrációs tábort. Szolgáljon örök tanulságul, hogy EZ SOHA TÖBBÉ NEM TÖRTÉNHET MEG!!!

Nem akarok képekkel sokkolni. Egyetlen képet mutatok csak. Az interneten számos fotót találhat bárki. De ezt ott, a helyszínen kell látni, és tanulni belőle.

Ezen a képen egyetlen EGY nap áldozatainak holmiját láthatják.

Soha nem felejthetjük el azt, ami történt, és azokat akik áldozatul estek.

Nyugodjanak békében!