A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barlang. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barlang. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. szeptember 22., csütörtök

Vicces és cikis! Mára ilyeneket kerestem nektek.

A kihívás második napja. Feladat, leírni a három legviccesebb és a három legcikisebb történetet az életemből. Mi tagadás, egy kivételével bizony gondolkodnom kellett rajta. Hála az égnek a viccesek előbb jutottak eszembe, és igazán cikisre nem is emlékeztem. 
Gondolkodtam, hogy tárjam elétek? Három ilyen, aztán három olyan? Uncsi. Ezért kronologikus sorrendben kapjátok meg. 

Íme:
  • Tíz éves koromban költöztünk Újpestről Zuglóba. Majd egyszer mesélek erről is, de most egy fiúról akarok csak beszélni. Ő a házmesterék fia volt abban az újpesti házban, ahol éltünk. Idősebb volt nálam pár évvel, és mivel én még alig három éves voltam, amikor oda költöztünk, a szárnyai alá vett. Sok mindenben segített nekem, de legfőképpen abban, hogy összebarátkozzam a házbéli gyerekekkel. Miután elköltöztünk onnan megszakadt minden kapcsolatom az ottaniakkal. Már gimis voltam, amikor írtam neki egy levelet, hogy mennyire fájlaltam akkoriban, hogy elköltöztünk és mennyire hiányoztak. A végén megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő már szinte felnőtt fiatal ember volt, én meg azért még csak egy zsenge kamaszlány. Szépen kiöltöztünk mindketten, míg régen csak ócska játszó ruhában láttuk egymást minden nap. Sétálni mentünk, beszélgettünk és rettentő kínosan éreztük magunkat mindketten. Hiszen nem randevú volt ez, mégis olyan íze volt kicsit, amiben viszont ő is és én is nagyon rosszul éreztük magunkat. Soha többet nem találkoztunk. Évekkel később az iwiw-n futottunk össze, már mindketten családosan, és így az egy-két alkalommal megejtett beszélgetés is sokkal jobban visszaidézte a gyermekkori barátság hangulatát. De az a találkozó, az igen, az ciki volt.
  • Érettségi után egy évig dolgoztam. Nagyon meghatározó és nagyon jó élmény volt. Csupa fiatal közé kerültem és remekül éreztük magunkat együtt, ráadásul egy olyan épületben ami még ma sem számítana rossz helynek, pedig igen régen volt. Aztán eljött szilveszter estéje, amikor is dolgoztunk. Külker. cég volt, ahol ugye volt a magasabb kaszt az üzletkötőké, és voltunk mi egy szinttel lejjebb, a bonyolítók. Szilveszter napján az összes üzletkötő, többségük férfi volt, úgy érezte, hogy körbe kell járja az összes bonyolítót egy üveg töménnyel és koccintani kell az új évre. Így csak jöttek, jöttek és én hiába próbáltam kibújni az újabb és újabb pohár vodkák, konyakok elfogyasztása alól, egyszerűen nem sikerült. Délben már haza engedtek minket, és életemben először és már most mondom utoljára, fogalmam nincs hogy jutottam haza. Vannak emlékképeim, de leginkább csak arról, hogy egy-egy megállóban állok a kolléganőmmel és nagyon beszélgetünk. A köztes szakaszokat teljes homály fedi. Mikor haza értem, még felkínlódtam magam a negyedikre a lakásba, bementem, leültem a konyhába és apukámmal közöltem, hogy kérek egy pohár tejet. Tudni kell, hogy előtte utoljára csecsemő koromban ittam tejet, mert nem szeretem, nem megy le a torkomon. Apukám nagyon rendes volt, nem szólt egy szót sem, csak annyit kérdezett, hogy ittál? Szóval ez megint csak a ciki emlékeim között szerepel, bár ha belegondolok, hogy egy délutáni alvás után még végig buliztam Budapestet, igaz, hogy csak üdítővel, akkor nem is olyan rossz.
  • Egyetemi élmény a következő. A csoportunk szervezett egy kirándulást, ott alvósat. Pécs-Szigetvár volt a célpont. Egyetemisták egyik legfontosabb programja az ivás. Így természetesen a fiúk is azonnal a városba vittek minket, hogy menjünk sörözni. Olyan helyeken jártam velük, ahova magamtól soha az életben be nem mertem volna tenni a lábam. Volt ahol a vendégek már délben az asztalon táncoltak, de volt ahol a WC-re is kísérővel mentünk ki lányok, mert egyedül nem mertünk. A szállásunk egyetlen egy szoba volt. Nem csináltunk abból gondot, hogy lányok külön, meg fiúk külön. Bár nem volt egy pár sem a csoportban. Este leültünk ki nevet a végént játszani. Csak egy tábla volt, ezért mind nem tudtunk játszani, de aki nem jutott bábuhoz, az is lelkesen kibicelt. Különösen, mert ki adtuk szabályba, hogy ha úgy dob bárki, hogy azzal ki tud ütni valakit, akkor nem léphet más bábuval, akkor sem, ha neki az jobb lenne, ki KELL ütnie, aki előtte van. Tizenegyen voltunk összesen, ha jól emlékszem, de a nagyobbik oldal is 6 játékost enged. Ám ezzel a szabállyal hosszú órákon át tartott egyetlen parti is. Nagyon élveztük, rengeteget nevettünk, dühöngtünk, szóval klassz volt. Aztán egyszer csak sötétbe borult a szoba. Fogalmunk nem volt mi történt? Valaki felállt, elment a kapcsolóhoz, hogy kipróbálja és simán felkapcsolta. Eltelt vagy 2 perc, és megint sötét lett. Megint ment valaki és megint csak annyi történt, hogy fel kellett kapcsolni. Nem, semmi ezoterikus nem történt, nem jártak szellemek a szobában. Az egyik lány volt. Ő ugyanis elunta a mi játékunkat, és úgy döntött lefekszik és alszik. Ám zavarta  fény, és zavarta a hangzavar is. Szólni azonban hiába szólt, nem is hallottuk. Így hát arra gondolt megoldja a problémáját, és szó nélkül lekapcsolta a lámpát. Eljátszottunk még ezzel egy darabig, és mivel nálunk akkor már a tetőfokára hágott a jó kedv, nekem ez vidám sztoriként maradt meg. A lány egyébként a végén, az éjszaka közepén felpattant, összeszedte a cuccát és elment. Próbáltuk utána küldeni a fiúkat, de azt mondták, felnőtt, megoldja. És mivel a múlt heti évfolyambulin is ott volt, azt kell mondjam valóban nem volt semmi gond. Nem hiszem hogy olvassa ezt, de ha mégis, akkor így utólag bocsi! 
  • Férjemmel sokat jártunk túrázni. Leginkább Erdélyben, de Magyarországon is. Itthon csatlakoztunk a Vörös Meteor nevű egyesülethez, és egy időben velük jártunk kirándulni. Aztán próbáltunk szervezni egy erdélyi kirándulást is a csoportnak, de a végén csak egyetlen fiú jött velünk. Így mentünk mi ketten a párommal, kolozsvári barátunk a feleségével és ez a srác. A cél a Radnai havasok voltak, mert a férjem munkahelyéről is oda ment az egész társaság arra a hétvégére egy barlanghoz. (Barlangászok dolgoztak együtt az akkor még unikumnak számító alpin technikával.) A szállásunk itt is egy hatalmas szoba volt, ahol együtt aludtunk mindannyian, és voltunk vagy húszan összesen. A terem két oldalán voltak az ágyak merőlegesen a falra és középen meg egy hosszú asztal padokkal. Fényes jókedve volt itt is a társaságnak, és bár mi megpróbáltunk korán lefeküdni, de rájöttünk, hogy esélytelen, így felkeltünk és csatlakoztunk a társasághoz. Nem úgy az a fiú, aki az egyesületből jött velünk. Ő hősiesen küzdött, fejére húzta a hálózsákot, forgolódott, míg azért egyszer csak már elcsendesült. Vélhetően a hangzavar ellenére is sikerült elaludnia. Aztán valaki meghallotta, hogy őrült dudálás visszhangzik az erdőből. Mind kivonultunk a ház elé az éjszakai sötétségben, hogy mi lehet ez, és egyszer csak begördült a főnök kocsija. Kiderült, hogy ő nyomta végig a dudát, mert hogy fogytán volt a benzinje és azt remélte, hogy ha kifogy és nem tud végig jönni akkor a dudálás miatt csak keresni fogjuk. Akkor ugye a mobil telefon még nem létezett. Szóval már ezt a történetet is nagyon élveztük és ezen nevetve, mit nevetve, hangosan röhögve vonultunk vissza mindannyian a szobába. Említett srác ágya az ajtóban volt, és ő továbbra is aludt. Gondolom örült, hogy végre csend van. Már mind bent voltunk, amikor belépett a főnök is, aki csak azt látta, hogy ott alszik valaki, de fogalma sem volt arról, hogy idegen is van a teremben, ezért egy laza mozdulattal megfogta a hálózsákban felálló lábat, megrázta és vidáman a döbbenten felülő srác arcába nézve köszönt neki, hogy mi újság? Sosem fogom elfelejteni szegény gyerek arcát. Fuldokolva nevettünk. Tudom, gonosz dolog, de akkor is így történt.
  • Mondom ciki dolgot nem igen találtam, de volt egy amire ráfoghatom, hogy az volt, bár inkább félelmetes, legalább is nekem. Erdélyben jártunk és már hazafelé tartottunk, amikor eldöntöttük, hogy elmegyünk a Vadu Crisului - nál lévő barlanghoz. Akkor már mindkét gyerekünk is velünk volt, és gondoltuk egy szép élményt szerzünk nekik is. Kocsival voltunk, és a barlang nem közelíthető meg közúton. Így hát a kocsit leparkoltuk, és elindultunk gyalog. Ez idáig még nem is lett volna gond. DE! Az út egy vasúti alagúton át vezetett. Olyanon ahol vonatok is járnak. És nem, nincsen kiépített gyalogjárda mellette, csak afféle szerviz út a vasutasoknak. Édesanyák, lelki szemeitek biztosan látják, hogy tök sötétben botorkáltok egy vasúti alagútban, ahol bármelyik percben jöhet a vonat, és a két kicsi porontyotok előttetek tapogatja a lábával az utat. És igen, elég hosszú alagút. Gyalog mindenképpen. Két életet leéltem mire kijutottunk a túloldalán. Igen, a másik kettőt pedig visszafelé. Ráadásul a barlang nem is volt látogatható, zárva volt, lelakatolva. 
  • Mivel három ilyen és három olyan történet kell a kihíváshoz, jöjjön életem talán legviccesebb története. Legalább is nekem mindenképpen az, és bár már több, mint tíz éve történt, én még mindig könnyesre nevetem magam, ha csak eszembe jut. Külön pozitív a dologban, hogy rólam szól az egész, tehát saját magamon szoktam remekül szórakozni, ha felidézem ezt a történetet. Az úgy volt, hogy egy karácsonyt a Magas Tátrában töltöttünk gyerekestől. Csak ajánlani tudom egyébként, csodás élmény volt. Talán meséltem már a síelési próbálkozásaimról, de ha nem, a lényeg, hogy kudarcba fulladtak. Viszont egy kollegina ajánlotta, hogy próbáljam ki a sífutást, az remek, sokkal könnyebb, és még hatalmas lejtőkről sem kell lesiklani, amitől én félek. Így esett, hogy béreltünk a szállodában sífutó léceket és cipőket, és nyakunkba vettük a környéket. Ott ennek hatalmas kultúrája van. Remek időt fogtunk ki, és minden éjjel esett vagy fél méter hó, amit minden reggelre letakarítottak a gyalogjárdákról, még ha nem is aszfaltig, de teljesen járhatóvá. Ám a kis hókotró olyan jól volt kitalálva, hogy miközben a járdákról letolta a nagy havat, addig mellette meghúzta a sífutóknak a pályát. Így mi is beléptünk ezekbe a vályúkba és próbáltunk szépen síelni. A technika azért nem olyan egyszerű, de a család többi részének azért egész jól ment. Aztán elértem egy részre, ahol legalább 3 m hosszan volt egy aprócska lejtő, legalább 2-3 fokos. Nekem ez már iszonyat meredek volt, ezért én kiléptem a pályáról, lecsatoltam a léceket, nyakamba vettem és persze a két léc négy vége kb. százfelé állt, de leküzdöttem magam. Család közben már rég tovább síelt. Én komótosan visszacsatoltam a léceket, nagy nehezen visszaléptem a pályára, és haladtam tovább. Csak úgy mondom, volt még ilyen, de azért egyszer csak eljutottam az igazi nagy sífutó pálya aljába, ahol is elkanyarodott az út, valamint kereszteződött máshonnan befutó utakkal is, és az én utam kicsit emelkedett felfelé. Már az elég problémás volt, hogy hirtelen elég sokan lettünk, hiszen mondom, kereszteződés volt, és addigra már mindenhonnan özönlöttek a sífutók. És akkor most mindenki kapcsolja be a fejében a videólejátszót, és a következőket lássa maga előtt. Végre egy pillanatra magamra maradtam és neki veselkedtem, hogy felküzdjem magam azon az egy síléc hosszúságú emelkedőn, amíg nem akar megint mindenki ott útvonalat váltani. Előre toltam az egyik lécem, a botokkal is előre támaszkodtam abban a reményben, hogy azzal tudom segíteni, hogy felfelé haladjak a havon csúszó léceimmel. Látjátok már? Igen, igen, pont úgy történt. Az én léceim hátrafelé kezdtek csúszni, amit nagy mértékben sikerült elősegítenem az elöl lévő botokra való támaszkodással. Mintegy hátra löktem magam. Lábaim csúsztak hátra, felsőtestem maradt elöl a botokkal és a végén mint egy szál deszka, totálisan pofára estem a hóban. Ahogy az a burleszkekben szokott lenni. És ez még nem is a legkínosabb volt az egészben. Ugyanis, már esés közben láttam az egész jelenetet kívülről, így még nem terültem ki, de már dőltem a röhögéstől. Szerintem legalább 5-10 percet feküdtem ott hason, pofával a hóban - csak úgy mondom, senki nem segített felkelni - és csak röhögtem, és küzdöttem, mert a lábaim a lécekkel, ugye ez nem oldódik le, keresztbe kasul álltak, több csomót sikerült kötnöm rájuk amiket képtelen voltam kibogozni és így talpra küzdeni magam. Az már csak a ráadás volt, hogy mindeközben megállás nélkül jöttek mentek a síelők, és mivel ezt a futópálya közepén sikerült megejtenem, így útjukban voltam, és hol jobbról, hol balról léptek ki a vályúból hogy kikerüljenek, amivel tovább nehezítették azt, hogy fel tudjak állni. Azért a végén sikerült, de a léceket már nem voltam hajlandó újra a lábamra tenni. Felgyalogoltam a nagy olimpiai pályáig, ahol a családom addigra már az x-dik kört rótta. Mikor leértek megkérdezték mi van, hol voltam? Csak annyit feleltem, hogy én kisíeltem magam. Remélem másoknak is van vizuális fantáziájuk, és nem csak nekem potyognak még mindig a könnyeim a nevetéstől. Soha többet nem került síléc a lábamra. De ez legyen a legnagyobb bajom.
Nos, meséltem akkor nektek három vicces, és három ciki történetet is. Remélem ma sem unatkoztatok. 

2016. május 24., kedd

Barlangok - Földünk ámulni való csodái

Ahogy már sokszor megírtam, klausztrofóbiás vagyok. Szerencsére ez nem jelentkezik, amikor kiépített barlangokba látogatok. Így sok szép élményben volt már részem.

Írtam már nektek a Csodavárról. Ebbe a barlangba elvittük a lányunkat is. Még egészen kicsi volt. Talán még a harmadik évét sem töltötte be, amikor ott jártunk vele.
Beszéltem már arról, hogy "hegymászó" életemben mindig nagyon sok segítséget jelentett a férjem. Ő volt az, aki mindig támogatott. Biztatott, hogy de ha kellett kezemet fogva segített is egy-egy nehezebb szakaszon, vagy ha én veszélyesnek éreztem valahol az átjutást, feljutást.
Igen ám, de amikor az embernek gyereke lesz, akkor ő kerül az első helyre. Innentől kezdve az ő biztonsága az, ami a legfontosabb, és a felnőtt társ, de akár saját maga is egy lépcsővel hátrébb kerül.
Így történt meg az, hogy egy másik helyről ereszkedtünk le a barlanghoz, és az én párom bizony a gyerekkel volt elfoglalva, nekem teljesen egyedül kellett lejutnom.
A tölcsérszerű képződményt, ahol lemásztunk úgy képzeljétek el, mint ha tükör sima, minden kapaszkodót nélkülöző, meredek terepen kellene lemászni.
Természetesen Sanyival, a feleségével és az ő kislányukkal jártunk ott. Az ő lányuk a miénknél két évvel idősebb és szinte születésétől járta a hegyeket a szüleivel minden hétvégén, így óriási előnnyel rendelkezett a mi lánykánkhoz képest. Így ők mentek elöl, a gyereket is segítve persze a lejutásban.
Aztán jöttünk mi. Nem tagadom, mikor megláttam ezt a kemény, csúszós, tényleg nagyon meredek és mély lejáratot, nekem minden bátorságom elillant, hogy ott képesek leszünk lejutni. Féltettem én magam is, de egyértelműen a lányunkért aggódtam a legjobban, hogy itt ha megcsúszik és megindul lefelé, annak tragédia lesz a vége.
Ezt a férjem sem akarta megkockáztatni, ezért nemes egyszerűséggel a nyakába ültette a gyereket, és immáron vele együtt indult el lefelé ezen a terepen. Ha azt mondom nem lettem sokkal nyugodtabb, akkor nem mondtam sokat.
Közben nekem is meg kellett indulnom, és ez volt az első alkalom, hogy ebben senki nem segített nekem. A magam erejéből, a saját izmaim, és ízületeim segítségére támaszkodhattam csak.
Nem tudom elmondani hogy voltam képes lejutni, de tény leértem, egyben. És igen, a gyermek és apja is leértek a barlang szájához, némi csúszkálás után, de végig talpon maradtak.


A barlangban már a lábán sétált kicsi életünk értelme, ügyesen lépkedve a fapallókon. Majd egyszer csak meglepetésszerűen valaki utána nyúlt, és hopp, felrántotta. Sanyi volt a valaki, és a lányunk alól éppen elfogyott a palló, amit ő nem vett észre, és ha Sanyi nem rántja fel, akkor simán belelép a palló alatt folyó patakba. Régen történt már ez, de bizony még a lánykánk is emlegeti, hogy erre emlékszik.
A barlangot ekkor is a szokásos útvonalon hagytuk el, és másztunk ki a gyerekekkel megint csak igen meredek útvonalon, a felső kilátóhoz. 


Sok-sok lépcső, és meredek turista út vezet fel idáig. Kicsi lány sokat mászott a saját lábán, de persze a végén itt is édesapja nyakába került és úgy ért fel a kilátóba. Ott megálltunk kicsit pihenni. Ő éppen csak ott tartott, hogy már kezdett mondatokban beszélni. Itt is mondani szeretett volna valamit, de szegényem képtelen volt kimondani a szavakat, annyira fáradt volt. 
Aztán végül kiértünk a Pádis fennsíkra, és éppen letértünk az erdei útról, amikor a füvön megcsúsztak és zsupsz elestek. Persze a férjem nagyon ügyesen csillapította a gyerek esését, és ő maga sem esett túl nagyot, de azért vicces volt, hogy megjárták a barlangot le és fel a nélkül, hogy elestek volna, majd fent, ahol már teljesen sík terep volt, ott zuhantak egyet.


Természetesen a fiunkat sem hagytuk ki a jóból, és vele a Scarisorai jégbarlangban jártunk. Az is nagy élmény volt, de erről meséltem már nektek itt:

Bár van tudomásom arról, hogy Erdélyben más barlangok is látogathatóak egyszerű turisták számára is, én sajnos nem jártam csak ebben a kettőben.
Egyszer akartunk még eljutni a Vadu Crisului barlangba, de be volt zárva. Pedig elgyalogolni igen izgalmas volt odáig. Út közben ugyanis át kell menni egy vasúti alagúton is. Teljes sötétség, és bizony nem készültünk zseblámpával. Gyalogjáró hely nincs, a sínek között kell menni. És a vonatok jönnek-mennek. Szerencsére viszont vannak az alagútban oldalt kiugrási lehetőségek, ezekben lehet megbújni, amíg a vonat elmegy. 
Itt mindkét csemeténkkel próbáltunk átjutni. Izgalmas pillanatok voltak, oda és vissza is. Ráadásul feleslegesen. 


Azt azonban gondolom mindenki tudja, hogy csoda helyen élünk, hiszen Magyarország tele van barlangokkal, ráadásul sok közülük átlag turista által is látogatható. Még nagyobb csoda, hogy Budapesten, a fővárosban is van több ilyen barlang is.
Mi is jártunk a Pálvölgyi barlangban, ami izgalmas járatokkal van tele.


Természetesen jártunk a Szemlő-hegyi barlangban is. Ez a barlang talán kevésbé látványos, de azért ide is nagyon érdemes elmenni. 

Egy alkalommal az Aggteleki karszt területén nyaraltunk, és ott felkerestük a Baradla barlangot, a Vörös tói barlangot, és Jósvafőt. Egyik szebb, mint a másik. Ám az igazi hatalmas élmény a Baradlában ért, ahol a hangversenyteremben meghallgathattuk Vangelis 1492című művét. Ilyen katartikus élményben még szinte soha nem volt részem. Olyan fantasztikus akusztikája van a barlangnak, hogy az ember teljesen libabőrös lesz ettől a hangzástól. Itt egyébként rendszeresen tartanak koncerteket is. Jó lenne egyszer eljutni egyre.


Férjemmel kettesben jutottunk el a Tapolcai tavasbarlangba, ahol nagyon jót csónakáztunk. Igazi élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom.


Egy baranyai kirándulásunk alkalmával természetesen nem hagytuk ki az abaligeti barlangot sem.
Nem túl hosszú, de épp oly szép, mint a többi cseppkőbarlang.


Egy tátrai utunk során jártunk a dobsinai jégbarlangban is. Ide már az eljutás is igen kalandos volt. Egy baráti családdal mentünk, akiknek akkor éppen Trabantjuk volt, aminek köztudomásúlag nincs motorféke. Viszont a túra során ők eljutottak oda, hogy a rendes fék sem igazán működött. Innentől fogva a sok szerpentinen le és fel, bizony fellépett a zabszem effektus, de hála az égnek, mindenhova oda értünk teljesen probléma mentesen. Így a jégbarlangba is. Ahol bizony tényleg nem volt meleg, ám a látvány annál lenyűgözőbb volt.


Ha emlékeim nem csalnak, akkor már csak egy barlangi túráról tudok beszámolni. Illetve emlékszem, hogy jártunk egy barlangban Ausztriában is, sőt, még egy kedves baráti párral is összetalálkoztunk a bejáratnál, de bizony egyáltalán nem emlékszem hol volt ez, és hogy mi volt a neve a barlangnak. Így erről nem tudok beszámolni.
De a cseh barlangra emlékszem. Prágába kirándultunk egy pünkösdi hétvégén, és visszafelé kanyarodtunk el a Punkva barlang felé. Különlegességét az adja, hogy kis motoros hajókon is lehet benne utazni. Nagyon szép, érdemes megnézni ezt is.


A barlangok földünk csodái közé tartoznak szerintem. Szerencsére nagyon sok látogatható, és még nagyobb szerencse, hogy igen sok a közelünkben van. Rossz időben különösen remek program, hiszen ide nem jut le az eső, a szél, vagy a hideg. Állandó hőmérsékletük miatt és a tiszta levegő miatt is légzőszervi bántalmakban szenvedőknek különösen csak ajánlani tudom hétvégi, vagy akár egy teljes nyaralási programnak is. Nekünk sok és csodás élményt adott.

És akkor amiért az egész barlang dolog eszembe jutott. Ma futottam bele egy oldalba. A világ legnagyobb folyami barlangjából, Ázsiából láthatunk képeket erről az elképesztő csodáról. 


A képet csak ízelítőnek mutatom. Nézzétek meg ezt az oldalt. Tham Khoun még akkor is, ha én sem szeretem a mindenegybenoldal blogot. Jó szórakozást, és menjetek barlangokat nézni!
Budapesten még 1984-ben is fedeztek fel újabb barlangot, a József hegyi barlangot, amely szigorúan védett azóta is, és csak hivatásos barlangászok járhatják. Bár fájhat a szívünk, hogy nem láthatjuk az ottani csodákat, de látva a többi barlangban az emberek viselkedését, amikor minden esetben többször is felhívják a figyelmüket arra, hogy ne érjenek hozzá a cseppkövekhez, de főleg ne törjék le azokat, és még soha nem jártam úgy egyikben sem, hogy ne láttam volna több embert is, amint simogatja a képződményeket, szóval ezek alapján talán jobb is, ha nem teszik látogathatóvá.


Természetesen nagyon sok barlangász csoportot is találhat, aki nem csak a turista utakon szeretne ezekben a csodákban gyönyörködni. És aki még tovább lépne, az a kellő gyakorlat után csatlakozhat a barlangi mentőkhöz is, akiket olykor még külföldre is riasztanak. 

Legközelebb már a föld felszíne fölött kirándulunk, de ma még élvezzétek ezeket a csodákat.