A kihívás második napja. Feladat, leírni a három legviccesebb és a három legcikisebb történetet az életemből. Mi tagadás, egy kivételével bizony gondolkodnom kellett rajta. Hála az égnek a viccesek előbb jutottak eszembe, és igazán cikisre nem is emlékeztem.
Gondolkodtam, hogy tárjam elétek? Három ilyen, aztán három olyan? Uncsi. Ezért kronologikus sorrendben kapjátok meg.
Íme:
- Tíz éves koromban költöztünk Újpestről Zuglóba. Majd egyszer mesélek erről is, de most egy fiúról akarok csak beszélni. Ő a házmesterék fia volt abban az újpesti házban, ahol éltünk. Idősebb volt nálam pár évvel, és mivel én még alig három éves voltam, amikor oda költöztünk, a szárnyai alá vett. Sok mindenben segített nekem, de legfőképpen abban, hogy összebarátkozzam a házbéli gyerekekkel. Miután elköltöztünk onnan megszakadt minden kapcsolatom az ottaniakkal. Már gimis voltam, amikor írtam neki egy levelet, hogy mennyire fájlaltam akkoriban, hogy elköltöztünk és mennyire hiányoztak. A végén megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő már szinte felnőtt fiatal ember volt, én meg azért még csak egy zsenge kamaszlány. Szépen kiöltöztünk mindketten, míg régen csak ócska játszó ruhában láttuk egymást minden nap. Sétálni mentünk, beszélgettünk és rettentő kínosan éreztük magunkat mindketten. Hiszen nem randevú volt ez, mégis olyan íze volt kicsit, amiben viszont ő is és én is nagyon rosszul éreztük magunkat. Soha többet nem találkoztunk. Évekkel később az iwiw-n futottunk össze, már mindketten családosan, és így az egy-két alkalommal megejtett beszélgetés is sokkal jobban visszaidézte a gyermekkori barátság hangulatát. De az a találkozó, az igen, az ciki volt.
- Érettségi után egy évig dolgoztam. Nagyon meghatározó és nagyon jó élmény volt. Csupa fiatal közé kerültem és remekül éreztük magunkat együtt, ráadásul egy olyan épületben ami még ma sem számítana rossz helynek, pedig igen régen volt. Aztán eljött szilveszter estéje, amikor is dolgoztunk. Külker. cég volt, ahol ugye volt a magasabb kaszt az üzletkötőké, és voltunk mi egy szinttel lejjebb, a bonyolítók. Szilveszter napján az összes üzletkötő, többségük férfi volt, úgy érezte, hogy körbe kell járja az összes bonyolítót egy üveg töménnyel és koccintani kell az új évre. Így csak jöttek, jöttek és én hiába próbáltam kibújni az újabb és újabb pohár vodkák, konyakok elfogyasztása alól, egyszerűen nem sikerült. Délben már haza engedtek minket, és életemben először és már most mondom utoljára, fogalmam nincs hogy jutottam haza. Vannak emlékképeim, de leginkább csak arról, hogy egy-egy megállóban állok a kolléganőmmel és nagyon beszélgetünk. A köztes szakaszokat teljes homály fedi. Mikor haza értem, még felkínlódtam magam a negyedikre a lakásba, bementem, leültem a konyhába és apukámmal közöltem, hogy kérek egy pohár tejet. Tudni kell, hogy előtte utoljára csecsemő koromban ittam tejet, mert nem szeretem, nem megy le a torkomon. Apukám nagyon rendes volt, nem szólt egy szót sem, csak annyit kérdezett, hogy ittál? Szóval ez megint csak a ciki emlékeim között szerepel, bár ha belegondolok, hogy egy délutáni alvás után még végig buliztam Budapestet, igaz, hogy csak üdítővel, akkor nem is olyan rossz.
- Egyetemi élmény a következő. A csoportunk szervezett egy kirándulást, ott alvósat. Pécs-Szigetvár volt a célpont. Egyetemisták egyik legfontosabb programja az ivás. Így természetesen a fiúk is azonnal a városba vittek minket, hogy menjünk sörözni. Olyan helyeken jártam velük, ahova magamtól soha az életben be nem mertem volna tenni a lábam. Volt ahol a vendégek már délben az asztalon táncoltak, de volt ahol a WC-re is kísérővel mentünk ki lányok, mert egyedül nem mertünk. A szállásunk egyetlen egy szoba volt. Nem csináltunk abból gondot, hogy lányok külön, meg fiúk külön. Bár nem volt egy pár sem a csoportban. Este leültünk ki nevet a végént játszani. Csak egy tábla volt, ezért mind nem tudtunk játszani, de aki nem jutott bábuhoz, az is lelkesen kibicelt. Különösen, mert ki adtuk szabályba, hogy ha úgy dob bárki, hogy azzal ki tud ütni valakit, akkor nem léphet más bábuval, akkor sem, ha neki az jobb lenne, ki KELL ütnie, aki előtte van. Tizenegyen voltunk összesen, ha jól emlékszem, de a nagyobbik oldal is 6 játékost enged. Ám ezzel a szabállyal hosszú órákon át tartott egyetlen parti is. Nagyon élveztük, rengeteget nevettünk, dühöngtünk, szóval klassz volt. Aztán egyszer csak sötétbe borult a szoba. Fogalmunk nem volt mi történt? Valaki felállt, elment a kapcsolóhoz, hogy kipróbálja és simán felkapcsolta. Eltelt vagy 2 perc, és megint sötét lett. Megint ment valaki és megint csak annyi történt, hogy fel kellett kapcsolni. Nem, semmi ezoterikus nem történt, nem jártak szellemek a szobában. Az egyik lány volt. Ő ugyanis elunta a mi játékunkat, és úgy döntött lefekszik és alszik. Ám zavarta fény, és zavarta a hangzavar is. Szólni azonban hiába szólt, nem is hallottuk. Így hát arra gondolt megoldja a problémáját, és szó nélkül lekapcsolta a lámpát. Eljátszottunk még ezzel egy darabig, és mivel nálunk akkor már a tetőfokára hágott a jó kedv, nekem ez vidám sztoriként maradt meg. A lány egyébként a végén, az éjszaka közepén felpattant, összeszedte a cuccát és elment. Próbáltuk utána küldeni a fiúkat, de azt mondták, felnőtt, megoldja. És mivel a múlt heti évfolyambulin is ott volt, azt kell mondjam valóban nem volt semmi gond. Nem hiszem hogy olvassa ezt, de ha mégis, akkor így utólag bocsi!
- Férjemmel sokat jártunk túrázni. Leginkább Erdélyben, de Magyarországon is. Itthon csatlakoztunk a Vörös Meteor nevű egyesülethez, és egy időben velük jártunk kirándulni. Aztán próbáltunk szervezni egy erdélyi kirándulást is a csoportnak, de a végén csak egyetlen fiú jött velünk. Így mentünk mi ketten a párommal, kolozsvári barátunk a feleségével és ez a srác. A cél a Radnai havasok voltak, mert a férjem munkahelyéről is oda ment az egész társaság arra a hétvégére egy barlanghoz. (Barlangászok dolgoztak együtt az akkor még unikumnak számító alpin technikával.) A szállásunk itt is egy hatalmas szoba volt, ahol együtt aludtunk mindannyian, és voltunk vagy húszan összesen. A terem két oldalán voltak az ágyak merőlegesen a falra és középen meg egy hosszú asztal padokkal. Fényes jókedve volt itt is a társaságnak, és bár mi megpróbáltunk korán lefeküdni, de rájöttünk, hogy esélytelen, így felkeltünk és csatlakoztunk a társasághoz. Nem úgy az a fiú, aki az egyesületből jött velünk. Ő hősiesen küzdött, fejére húzta a hálózsákot, forgolódott, míg azért egyszer csak már elcsendesült. Vélhetően a hangzavar ellenére is sikerült elaludnia. Aztán valaki meghallotta, hogy őrült dudálás visszhangzik az erdőből. Mind kivonultunk a ház elé az éjszakai sötétségben, hogy mi lehet ez, és egyszer csak begördült a főnök kocsija. Kiderült, hogy ő nyomta végig a dudát, mert hogy fogytán volt a benzinje és azt remélte, hogy ha kifogy és nem tud végig jönni akkor a dudálás miatt csak keresni fogjuk. Akkor ugye a mobil telefon még nem létezett. Szóval már ezt a történetet is nagyon élveztük és ezen nevetve, mit nevetve, hangosan röhögve vonultunk vissza mindannyian a szobába. Említett srác ágya az ajtóban volt, és ő továbbra is aludt. Gondolom örült, hogy végre csend van. Már mind bent voltunk, amikor belépett a főnök is, aki csak azt látta, hogy ott alszik valaki, de fogalma sem volt arról, hogy idegen is van a teremben, ezért egy laza mozdulattal megfogta a hálózsákban felálló lábat, megrázta és vidáman a döbbenten felülő srác arcába nézve köszönt neki, hogy mi újság? Sosem fogom elfelejteni szegény gyerek arcát. Fuldokolva nevettünk. Tudom, gonosz dolog, de akkor is így történt.
- Mondom ciki dolgot nem igen találtam, de volt egy amire ráfoghatom, hogy az volt, bár inkább félelmetes, legalább is nekem. Erdélyben jártunk és már hazafelé tartottunk, amikor eldöntöttük, hogy elmegyünk a Vadu Crisului - nál lévő barlanghoz. Akkor már mindkét gyerekünk is velünk volt, és gondoltuk egy szép élményt szerzünk nekik is. Kocsival voltunk, és a barlang nem közelíthető meg közúton. Így hát a kocsit leparkoltuk, és elindultunk gyalog. Ez idáig még nem is lett volna gond. DE! Az út egy vasúti alagúton át vezetett. Olyanon ahol vonatok is járnak. És nem, nincsen kiépített gyalogjárda mellette, csak afféle szerviz út a vasutasoknak. Édesanyák, lelki szemeitek biztosan látják, hogy tök sötétben botorkáltok egy vasúti alagútban, ahol bármelyik percben jöhet a vonat, és a két kicsi porontyotok előttetek tapogatja a lábával az utat. És igen, elég hosszú alagút. Gyalog mindenképpen. Két életet leéltem mire kijutottunk a túloldalán. Igen, a másik kettőt pedig visszafelé. Ráadásul a barlang nem is volt látogatható, zárva volt, lelakatolva.
- Mivel három ilyen és három olyan történet kell a kihíváshoz, jöjjön életem talán legviccesebb története. Legalább is nekem mindenképpen az, és bár már több, mint tíz éve történt, én még mindig könnyesre nevetem magam, ha csak eszembe jut. Külön pozitív a dologban, hogy rólam szól az egész, tehát saját magamon szoktam remekül szórakozni, ha felidézem ezt a történetet. Az úgy volt, hogy egy karácsonyt a Magas Tátrában töltöttünk gyerekestől. Csak ajánlani tudom egyébként, csodás élmény volt. Talán meséltem már a síelési próbálkozásaimról, de ha nem, a lényeg, hogy kudarcba fulladtak. Viszont egy kollegina ajánlotta, hogy próbáljam ki a sífutást, az remek, sokkal könnyebb, és még hatalmas lejtőkről sem kell lesiklani, amitől én félek. Így esett, hogy béreltünk a szállodában sífutó léceket és cipőket, és nyakunkba vettük a környéket. Ott ennek hatalmas kultúrája van. Remek időt fogtunk ki, és minden éjjel esett vagy fél méter hó, amit minden reggelre letakarítottak a gyalogjárdákról, még ha nem is aszfaltig, de teljesen járhatóvá. Ám a kis hókotró olyan jól volt kitalálva, hogy miközben a járdákról letolta a nagy havat, addig mellette meghúzta a sífutóknak a pályát. Így mi is beléptünk ezekbe a vályúkba és próbáltunk szépen síelni. A technika azért nem olyan egyszerű, de a család többi részének azért egész jól ment. Aztán elértem egy részre, ahol legalább 3 m hosszan volt egy aprócska lejtő, legalább 2-3 fokos. Nekem ez már iszonyat meredek volt, ezért én kiléptem a pályáról, lecsatoltam a léceket, nyakamba vettem és persze a két léc négy vége kb. százfelé állt, de leküzdöttem magam. Család közben már rég tovább síelt. Én komótosan visszacsatoltam a léceket, nagy nehezen visszaléptem a pályára, és haladtam tovább. Csak úgy mondom, volt még ilyen, de azért egyszer csak eljutottam az igazi nagy sífutó pálya aljába, ahol is elkanyarodott az út, valamint kereszteződött máshonnan befutó utakkal is, és az én utam kicsit emelkedett felfelé. Már az elég problémás volt, hogy hirtelen elég sokan lettünk, hiszen mondom, kereszteződés volt, és addigra már mindenhonnan özönlöttek a sífutók. És akkor most mindenki kapcsolja be a fejében a videólejátszót, és a következőket lássa maga előtt. Végre egy pillanatra magamra maradtam és neki veselkedtem, hogy felküzdjem magam azon az egy síléc hosszúságú emelkedőn, amíg nem akar megint mindenki ott útvonalat váltani. Előre toltam az egyik lécem, a botokkal is előre támaszkodtam abban a reményben, hogy azzal tudom segíteni, hogy felfelé haladjak a havon csúszó léceimmel. Látjátok már? Igen, igen, pont úgy történt. Az én léceim hátrafelé kezdtek csúszni, amit nagy mértékben sikerült elősegítenem az elöl lévő botokra való támaszkodással. Mintegy hátra löktem magam. Lábaim csúsztak hátra, felsőtestem maradt elöl a botokkal és a végén mint egy szál deszka, totálisan pofára estem a hóban. Ahogy az a burleszkekben szokott lenni. És ez még nem is a legkínosabb volt az egészben. Ugyanis, már esés közben láttam az egész jelenetet kívülről, így még nem terültem ki, de már dőltem a röhögéstől. Szerintem legalább 5-10 percet feküdtem ott hason, pofával a hóban - csak úgy mondom, senki nem segített felkelni - és csak röhögtem, és küzdöttem, mert a lábaim a lécekkel, ugye ez nem oldódik le, keresztbe kasul álltak, több csomót sikerült kötnöm rájuk amiket képtelen voltam kibogozni és így talpra küzdeni magam. Az már csak a ráadás volt, hogy mindeközben megállás nélkül jöttek mentek a síelők, és mivel ezt a futópálya közepén sikerült megejtenem, így útjukban voltam, és hol jobbról, hol balról léptek ki a vályúból hogy kikerüljenek, amivel tovább nehezítették azt, hogy fel tudjak állni. Azért a végén sikerült, de a léceket már nem voltam hajlandó újra a lábamra tenni. Felgyalogoltam a nagy olimpiai pályáig, ahol a családom addigra már az x-dik kört rótta. Mikor leértek megkérdezték mi van, hol voltam? Csak annyit feleltem, hogy én kisíeltem magam. Remélem másoknak is van vizuális fantáziájuk, és nem csak nekem potyognak még mindig a könnyeim a nevetéstől. Soha többet nem került síléc a lábamra. De ez legyen a legnagyobb bajom.
Nos, meséltem akkor nektek három vicces, és három ciki történetet is. Remélem ma sem unatkoztatok.
