És még mindig Balaton

Ahogy ígértem nektek, maradunk még a Balatonnál ma is.

Még később is megfordultunk a szüleimmel a tó partján. Nem tudom honnan, de valami magán szállást foglaltunk. Ez nem volt túl pazar, pl. a baromfi udvarban volt a budi, ahova ki kellett járni, de ez van. Szántódon volt a szállásunk, kicsit messze a strandtól is, de azért túl élhető volt így is. Ide magunkkal vittük anyukám keresztlányát is, aki a pótcsaládom lánya és egyben a barátnőm is volt. Hosszú gyalogtúrákat tettünk vele is, mert rendszeresen átjártunk Földvárra. 

Talán még egy kompozás is volt a túlpartra.

Innen egy "izgalmas" kalandra emlékszem. Esténként már nem mertünk elmenni a budiig, így egyik késő este is csak kikuporodtunk az egyik barackfa alá elintézni ügyes-bajos, ám apróbb dolgainkat. Közben, ha már az orrunk előtt lógtak, szedtünk pár szem barackot is, amit egyébként egyetlen egyszer sem ajánlott fel a ház tulajdonosa. Azonban igen csak pechünk volt, mert a sötétben nem láttuk sajnos, hogy nem igazán érett példányokat sikerült leszednünk, és a sietség okán, nehogy lebukjunk, nem volt idő megtapogatni sem a gyümölcsöt. 

Így jár aki lopni próbál. :)

Később a pótcsaládommal is voltam a Balcsin, velük Zamárdiban. Az gyári üdülő volt, és saját stéggel rendelkeztek. Na az valami gyönyörűség. Kicsi üdülő volt, ezért sosem volt tele a stég, viszont jól el volt dugva a strand népei elől. Így hát nagyon szerettünk oda kijárni.

Ennek a nyaralásnak külön emelte a fényét, hogy pótanyám remekül főzött, sütött, és ott volt akkor már a nagy szerelmem gyereke is, így a nagyi minden nap készített valami finomságot neki. Képes volt este hatkor is neki fogni palacsintát, vagy éppen fánkot sütni. Ennek persze mi is örültünk, nem csak a kisunoka. 

Én meg közben irigykedtem rendesen, mert a pótcsaládom minden tagja pillanatok alatt képes volt egészen sötétbarnára lesülni. Én meg ugye a fehér bőrömmel! :(

Ezzel a családdal később is mentem még a Balatonhoz, nem is egyszer. Vettek ugyanis egy telket fent Fűzfő tetején. Az első alkalommal is mentem velük, amikor valamiért a család édesanyja nem volt velünk. A nagy ő és az édesapja neki fogtak egy faházat barkácsolni, hogy éjszaka legyen már hol aludnunk. Mi pedig főztünk, bográcsban paprikás krumplit. Igazából még csak a tízes éveink első felénél jártunk akkoriban, így nem voltunk túl gyakorlottak, de beletettünk mindent, amit csak jónak gondoltunk.  Tudom, hogy még tojás is került bele, mert a lecipelt tojásokból egy eltörött, és nem akartuk kidobni. Ezzel még nem is volt gond. Ám a pirospaprikával már igen. Beletettük szépen, ahogy kell. Ám  nem volt színe. Ezért tettünk bele még egy kicsit, aztán még egy kicsit. És még mindig nem volt színe az egésznek. Nem mondom el, hogy mennyi pirospaprika került bele, de amikor tálaltunk kiderült a turpisság. Igazából csípős pirospaprika volt, aminek alapból sem volt túl erős a színe. Na de az ereje!

Pótapám kifejezetten szerette az erős ételeket. De amikor ebből a paprikáskrumpliból az első kanállal a szájába került, cseppecskét elvörösödött a feje. Brutálisan erős lett. Mert az íze végett még egy kis csípős zöldpaprika is bele lett karikázva ám.

Más kajánk viszont nem volt. Így ha nehezen is, és rengeteg kenyérrel, de valahogy mind megvacsoráztunk.

Lassan elérkezett a megérdemelt pihenés is. A házikó állt. Felállították a vázát, és körbe felkerült rá a faborítás is. Ennyi, de mégis csak fedél lett a fejünk fölé. Viszont a kemény padlón kellett aludni. Én megvallom, ilyen szempontból királykisasszony vagyok. Nekem mindenemet nyomta a deszka alattam. Tény, akkor még igen csak soványka is voltam. És ha ez nem lett volna elég, akkor ráadásnak pótapám olyan harsány horkolásba kezdett, hogy képtelenség volt tőle elaludni. A fél éjszakát azzal töltöttük, hogy őt lökdöstük, pisszegtünk neki, a végén már rugdostuk is, de mindhiába. Talán egy pár percnyi horkolás szünetben sikerült a végén elaludnom, de örültem mikor másnap este már a saját ágyamban feküdhettem le. 

Később téglaház épült itt a faházikó helyére és még abban is megfordultam, de azokat már nem mondanám nyaralásnak.

Azonban közben egy újabb remek lehetőség merült fel számomra, hogy tényleg ne legyen egy nyár sem a Balaton nélkül. Volt ugyanis egy nagyon jó barátnőm a suliból, akik miután visszatértek négy éves külföldi kiküldetésből, vettek egy nyaralót Kenesén. Igen, ahol már ovis koromban is jártam. És mivel igen jó és szoros barátság volt köztünk, és a szülők is kedveltek, így rendszeres vendég lettem ebben a nyaralóban. 

Remek életünk volt mindig. Finom kaják, nasik, fürdés reggeltől estig. Este különösen jó volt, mert egyrészt már ingyen volt a strand. De ami még ennél is jobb volt, az este a Balaton vize.

Nem írtam még erről, bár szerintem aki csak egyszer is fürdött a Balcsiban az mind tudja. A Balaton vize csodásan selymes. Lágyan ölel körül, amikor belemerülsz, és simogat. Olyan finoman simogat, ahogy egyetlen természetes víz sem teszi. Este pedig, egy-egy forró nap után, ez még inkább így van. Amikor a víz már melegebb, mint a levegő. Amikor már az összes nyaraló felment a víz partról és alig csak páran fürdenek, úsznak a csendes vízben. Az örök élmény. És mi ezt szinte egyetlen este sem hagytuk ki.

Már egyetemre jártam, amikor egy vizsgaidőszakban csábított le a nyaralóba a barátnőm. Már csak mi ketten mentünk, nem szülői kísérettel. Neki valami szerelmi bánata volt talán, nekem meg vizsgáim. Próbáltam kifogásokat találni, hogy én most miért nem, de azt mondta tanulni ott is lehet.

Gondolom mindenki pontosan tudja, hogy nagyjából és egészében mennyit tanultam. Nem lehetek eléggé hálás a vizsgáztató tanárnak, hogy amíg felkészültünk a kihúzott tételből, addig kiment a szobából és legalább a könyvet ismertem és tudtam mit hol kell keresnem benne, hogy válaszolni tudjak majd. Négyest kaptam, bizony!

De a vizsgaizgalmakért cserében viszont egy hét csodás Balaton parti pihenést, nyaralást. 

Emlékeztek még a Retyezáti túrámra. Amikor onnan haza értem, koszosan, fáradtan, egy hátizsáknyi büdös és koszos ruhával, felhívtam anyukámat, hogy megjöttem. Mondta, hogy örül, de ne nagyon csomagoljak ki, vagy legalább is csomagoljak valahogy újra, mert ott van a vonatjegyem és másnap megyek a Balatonra. Hova? - kérdeztem. Mert hogy semmiféle balatoni utazást nem terveztem. 

Kiderült, hogy az én drága, első munkahelyemen lévő, akkor már csak volt kolléganőim fizettek be egy balatoni nyaralást maguknak két hétre. Ám egyikük csak egy hétre tudott elmenni, ezért átadta nekem a számára feleslegessé vált egy hetet, teljesen ingyen és bérmentve. Örök hálám Jucus!

Így hát lecsutakoltam magam, próbáltam tiszta cuccokat összeszedni, és újra csomagoltam, hogy másnap induljak Csopakra, a külker. üdülőbe. Külker. üdülő volt, tehát ez is már szinte luxus kategória akkoriban. Szállodai körülmények, saját fürdőszobával. Remek étkezés, saját bár az épületben. Ez fontos lesz, majd meglátjátok. 

Az egyik aprócska emlékem, hogy reggelire mindig friss zsömlék voltak. Szinte még melegek. Minden reggel azt ettem vajjal és lekvárral. Azóta sem találtam meg újra azt az ízt, amit akkor ott minden reggel. Imádtam.

Ellenben, ismét nem volt szerencsém, mert bár augusztus volt, de az időjárás vetekedett mondjuk a februárival. Hideg volt, tomboló szél, és szinte folyton eső eső. Egész héten. Szerintem egyetlen egyszer sem jutottunk le a vízre fürödni. Viszont minden időnket a bárban töltöttük, kivéve ha nem esett, mert olyankor mentünk sétálni, és zabáltuk a lángost, a kukoricát. Életemben nem ittam annyi rumos colát, mint akkor és ott. Naponta öt-hat simán lement. Annyira fáztunk, hogy a piával próbáltuk legalább egy kicsit melegíteni magunkat. Ennek csak a cola volt ellenére, mert a sok létől viszont folyton pisilni is kellett.

Hála az égnek itt egy zárt épületben volt pingpong asztal. Így ha éppen nem a bárban iszogattunk, akkor pingpongoztunk. 

És itt fertőződtem meg örökre a videó játékkal is. Ki emlékszik még arra a zöld mezőre két kis fehér pálcikával oldalt és a röpködő kis fehér labdával a képernyőn? Igen, video pingpongoztunk. Órákon át, napokon át ez a három akarom mondani a kajálásokkal együtt ez a négy dolog töltötte ki az időnket. Ettünk, ittunk, játszottunk élőben, vagy géppel. 

De együtt voltunk, nagyokat nevettünk, mindenkit kipletykáltunk és remekül éreztük magunkat. Mondjuk jól esett volna egy két alkalommal csobbanni is a Balcsiban, de ez teljesen esélytelen volt.

Azt hiszem ez volt az utolsó igazi balatoni nyaralásom. Amikor már a férjemmel mentünk le a pótcsaládomhoz, ő egy nap után megkérdezte, hogy akkor mi a mai program. Mondtam, strand. Eléggé elcsodálkozott, hogy komolyan mondom? Minden nap strand és ennyi? Na igen, ő a hegyek embere, és nem tud megülni egy helyben. Így hát nem is mentünk strandolni, hanem Nagyvázsonyba, Veszprémbe, Badacsonyra. 

És bár még mi is kaptunk szakszervezeti beutalót, de soha nem a Balaton mellé. Előfordultunk még persze ott, de csak átutazóban egyszer-egyszer, még talán egy egész napra sem. 

Bár az egész gyerekkorom úgy telt, hogy a Balaton minden nyári szünet kötelező része volt, én ezt már nem adtam tovább a gyerekeimnek. Kicsit sajnálom, de amit cserében kaptak, talán kárpótolta őket.

A lányomnak még egy nagyon rossz emléket is sikerült összeszednie, mert őt egyszer elküldtük vitorlás táborba, ahol sajnos nagyon nem érezte jól magát, és okkal.

Azonban ő van olyan szerencsés, hogy a legjobb barátnője már évek óta a Balaton mellett él, így legalább ifjúságában ő is jó pár vidám napot töltött ennek a csodás tónak a partján.

És a fiam sem maradt ki a tó melletti buliból, mert ő meg a haverjaival járt lent többször is pár napokra.

És ahogy írok, eszembe jutott, hogy volt még egy nagyon szép emlékem a Balcsiról. Ott buliztam egy szilveszter éjszaka. Egyik ismerős családjának volt nyaralója fent a hegyen, azt hiszem szintén Fűzfőn. Fűteni lehetett, de villany például nem volt a házban. És az egész egy helyiségből állt. Ide mentünk le vagy húszan várni az új évet, és egy jót bulizni. Nem mesélek, de remekül sikerült. És az éjfélt követő percekben elkezdett havazni is. Fent álltunk a Balaton fölött, a hegy tetején és csodáltuk a pilinckázó hópelyheket. Majd a nagy öröm okán le is sétáltunk a tó partjára. Izgalmas volt éjszaka teljes sötétségben, de mindenki épségben leért. 

Csoda hogy a Balaton egy igazi szerelem?

Nekem a tenger a Balaton ....

Jön a nyár, menjünk a Balcsira. És amúgy is passzol a gyerekkori emlékeimhez. Balaton - nagy szerelem. Még ha jó pár éve ez nem is látszik.

Egészen kicsi voltam még, amikor a nagyszüleim elvittek nyaralni a Balcsira. Nagyapám a hajógyárban dolgozott, és ott szerzett mindig szakszervezeti beutalót. Engem vittek magukkal. Az unokahúgomat nem. Fogalmam sincs miért alakult ez így, de azt tudom, hogy mindig hallottam anyutól, hogy bizony az unokahúgom édesanyja zokon vette ezt. Csak úgy megjegyzem, nem régen szóba került ez közöttünk a húgommal, és kiderült, hogy semmi valóság alapja nincs ennek, soha nem csinált gondot ebből a nagynéném. Na mindegy, nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy a hajógyári üdülő Balatonkenesén volt, közvetlenül a vízparton, saját partszakasszal, stéggel. Még óvodás voltam, amikor oda jártunk. Bizony, jártunk, mert többször is voltunk. Imádtam. Már eleve a nagyival nyaralni önmagában is remek. Pedig igazából szigorúak voltak ám, de én jó gyerek voltam. Két hét a Balcsin. Csodás!

Az üdülő kertjében volt játszótér is, hintával, amit nagyon szerettem. Pancsolni is csodás volt a Balcsi selymes vizében. És most ki fogtok nevetni, de amire nagyon emlékszem, hogy minden nap elmentünk egy utcai kútra, hogy szódavizet csináljunk. Bizony, a nagyszüleimnek akkor már volt szódásszifonjuk, amivel otthon is lehetett szódavizet csinálni. Én függő vagyok e téren, a mai napig csak buborékos vizet iszok, és úgy érzem, csak az oltja a szomjam. De akkor nem juthattam hozzá mindennap, így a Balcsin a napi két üveg szódavíz gyártása az külön program volt. Nem tudom miért kellett kútra mennünk a vízért, de tudom, hogy minden nap, késő délután fogtuk a két szifont, és elsétáltunk a közelbe, ahol az utcai kúton megtöltöttük vízzel, és aztán nagyapám megcsinálta a szódavizet. Csodás emlék. Pedig milyen apróság, igaz?

Úszni nem tudtam még ekkor, ezért természetesen csak úszógumival és csakis nagyszülői felügyelettel pancsolhattam, de szerencsére jöttek velem minden nap, ha az idő engedte.

Az egyik ilyen nyaralás vége rossz emlékű volt, mert már indulásra készültünk, amikor én még lekértem magam a kertbe, és mezítláb nagy ügyesen beleléptem egy darázsba. Mit mondjak, visítottam, mint az újévi malac. Pláne, amíg kiszedték a fullánkot a talpamból. Azt hiszem azóta nem járok mezítláb sehol. 

Aztán ovis korom után többé nem mentünk a nagyszüleimmel nyaralni. De jött a már említett fonyódi gyermek üdülős nyaralás. Na az pocsék volt, ne is beszéljünk róla újra.

Úgy rémlik egyszer talán a szüleimmel is voltam Fonyódon, mert a Tungsramnak meg ott volt üdülője. De ebből sajnos nem emlékszem semmire.

Azonban jött egy év, amikor 4 hétig voltam a Balaton partján. Talán a legklasszabb nyaralós évem volt. 

Először anyuékkal utaztunk le a szokásos szakszervezeti beutalóval Balatonszéplakra, az Ezüst partra. Szuper modern szállodai szintű elszállásolásunk volt. Három magas szálloda, minden szoba saját fürdőszobával. Akkoriban ez tényleg luxusnak számított. Talán ez volt az.

További luxus volt, hogy 3 féle menüből választhattunk előre ebédet, vacsorát. Ez természetesen a beutaló díjában benne volt, nem kellett érte külön fizetni. Csak az italért. Ezt a nagy éttermet folyamatosan járták az italos pincérek, Bambival, Utasüdítővel és sörrel. 

Itt történt meg, hogy egy napon szerencsétlen italos pincér elhasalt egy nagy tálca innivalóval. Minden összetört, szerencsére nem lett semmi baja a fiatalembernek, de azért mi nagyon sajnáltuk őt.

A szobákhoz, ha jól emlékszem nyugágy is járt. És természetesen saját strandja volt az egész komplexumnak. A hetvenes évek legelején ez tényleg szuper luxus volt. Egyetlen dologról nem tudtak gondoskodni, a jó időről. Két héten át szakadt az eső, tombolt a vihar, a szél, kimozdulni is alig lehetett a szobákból. Ebédelni is alig tudtunk lemenni, mert a viharos szél, majdnem felborított minket. Az egyetlen szórakozás az volt, hogy esténként, ha jó idő volt elmentünk a helyi klubba, ahol lehetett táncolni, iszogatni. A szüleim sajnos nem táncoltak, és mivel én is csak alig 12 éves voltam, így természetesen én sem. De emlékszem rá, hogy a klub közepén volt egy nagy pálmafa, talán üvegtetővel fölötte, és azt táncolták körül. Külön élmény volt, hogy egyszer körbe állták és úgy táncoltak, nem párokba állva. Nagyon tetszett nekem. De azért "rémes" élmény is jutott, egyik este egy béka ült a székem alá. És jól érezte magát. Sokáig maradt. Én pedig végig felhúzott lábakkal kuporogtam, és rettentően féltem szegénytől. :)

Az utolsó 2-3 napra elállt a szél, és már eső is alig volt, de fürödni természetesen nem tudtunk, hiszen a víz nagyon lehűlt a közel két hetes rossz időjárás alatt. Viszont ott tanultam meg pingpongozni, jobb híján, ha már fürödni nem mehettünk. Nem vagyok egy nagy pingpong zsonglőr, csak ütögetek, ha alkalom adódik - de régen is volt utoljára. Ráadásul nekem az volt az élmény, ha vissza tudtam ütni, így amikor jó pingpongozókkal kerülök össze az különösen világvége, mert ők lecsapnak, és mindenféle csavart labdákat adnak, hogy ne tudjam visszaütni, és nagyjából öt perc alatt rommá vernek. Én meg csak állok, és nem értem, hogy akkor most mi is van. Szóval nem vagyok egy versenyző típus a pingpong asztal mellett.

Így hát eltelt a két hét, luxus körülmények között, de a Balcsi vizének élvezete nélkül. 

Ám szerencsémre nem sokkal később indultak a barátnőmék is a Balatonra, és mivel négy ágyas szobákat kaptak, volt egy fölösleges ágyuk, lévén a barátnőm is egyke. Ezért elvittek engem is magukkal. Ekkor a Nehézipari Minisztérium üdülőjébe mentünk. Akkor is Széplakra, de ez egy inkább tábori jellegű üdülő volt, kis épületekkel. A házból kilépve azonnal a kertben találtuk magunkat, ami gyerekeknek megfizethetetlen, de jelzem a szülőknek is, mert nem kell folyton őrizni a kölköket, hanem ők is pihenhetnek, szórakozhatnak, ha akarnak.

Amilyen pocsék időnk volt a szüleimmel, olyan pazar időjárást kaptunk erre a két hétre. Fehér bőrű vagyok, ahogy már mondtam, de mégis, az a pár nap az előző nyaralás alapján megalapozta a színem, így talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két hét elteltével barna lett a bőröm, és nem kínlódtam egyszer sem azzal, hogy leégtem.

Itt nem volt közvetlen strand az üdülő mellett, de ez nem volt gond. Szépen lesétáltunk minden nap délelőtt és délután is a vízhez.

Megvolt minden tipikus balatoni élmény - lángos, fagyi, dinnye, főtt kukorica. Nem, sült hekk nem, mert én nem szeretem a halat.

Viszont ekkorra már tudtam némileg úszni, így mindjárt nagyobb élmény volt a fürdés is. 

Sosem felejtem el, egyszer a barátnőm apukája is bejött velünk úszni, és csábított minket, hogy menjünk csak utána. Mi a barátnőmmel csak úsztunk-úsztunk, bár egyikünk sem volt még gyakorlott úszó. Néha szóltunk az apukájának, hogy biztosan jó még, le fog érni a lábunk? Mondta, hogy persze, menjünk csak. Aztán egyszer csak megállt, mi beértük, le akartunk állni, de ő utánunk nyúlt, hogy ne, mert már rég nem ér le az ő lába sem, és leszünk szívesek akkor most megfordulni és visszaúszni. Nem volt más választásunk, mint hogy szépen visszatempóztunk. De utána viszont roppant büszkék voltunk, hogy sikerült!

Ez a nyaralásom tényleg annyira remek volt, hogy még van róla egy csomó emlékem.

Itt nyaralt egy másik család is, két lánnyal. A kisebbik nagyjából a mi korosztályunk volt, de azért idősebb volt nálunk. Első pillanattól azt néztem, hogy annyira ismerősnek tűnik az arca, de vajon honnan? Aztán kiderült, hogy egy akkor rendkívül ismert, és népszerű magyar színész unokahúga volt. Na ki tudja ki ő? Azért majd a blog végén elárulom.

Nagyon hasonlított a kislány a nagybátyjára, és mi különösen örültünk, hogy vele nyaralhatunk és nem mellesleg remekül szórakoztunk is, mert tényleg jó fej csajszi volt. De azért akkoriban egy ilyen kaliberű színésznek csak a rokonságával is kapcsolatba kerülni nagyon nagy dolog volt. 

Ráadásul ők hoztak magukkal egy sima szőrű foxit is, aki roppant jó fej volt. Imádtuk. Esténként fürdeni is levittük a tóba. Nem, akkor még nem kellett külön strand neki. Olyan cuki volt, mert nem szeretett úszni, ezért a hátsó lábain gyalogolt a vízben és közben csapkodott az elsőkkel, hogy megtartsa az egyensúlyát. Senki nem maradt szárazon körülötte.

És még mindig nincs vége a kalandoknak. Ebben az időszakban már kőkemény Omega-Illés-Metró rajongó volt minden fiatal. Természetesen mi is. Aki élt már ekkor, az tudja, hogy Siófok volt a központi helye ezeknek az együtteseknek, hiszen ott koncerteztek a legtöbbet. Természetesen kiegészítve a három akkor legjelentősebb énekesnővel - Koncz-Zalatnay-Kovács Kati. 

Nem tudom hogy fedeztük fel, de mivel rendszeresen átsétáltunk Siófokra, amivel szinte össze volt épülve már akkor is Széplak, egyszer csak láttunk egy nyaralót, ahol az Illés együttes tagjait véltük felfedezni. És bár én nem voltam Illés rajongó, de azért ez kellően izgalmas tény volt ahhoz, hogy amikor csak tudtunk, átsétáltunk abban a reményben, hogy meglátjuk az együttes tagjait a házban, a kertben. 

Az egyik alkalommal azonban volt némi kalandunk is. Ugyanis jött egy hirtelen délutáni zivatar. Az, hogy eláztunk, nem volt gond, mert meleg volt. De rendesen villámlott, dörgött. És akkoriban még féltem a villámlástól. Viszont emlékeztem, hogy nagyapám mesélte kiskoromban, hogy ha pusztaságon ér a vihar és villámlik, akkor lehetőleg keressek valami olyan mélyebb helyet, amibe belefeküdhetek úgy, hogy lehetőleg egy szintbe kerüljek a föld felszínével. És persze ezt lelkesen el is meséltem a barátnőmnek, aki konkrétan dőlt a nevetéstől, és közölte velem, hogy ha gondolom, nyugodtan feküdjek bele az út menti vízelvezető árokba. 

Nem, persze, hogy nem feküdtem bele, viszont majdnem hazáig szaladtunk, és ronggyá ázva érkeztünk meg szegény szülők megnyugvására, akik igen csak aggódtak, hogy hol a bánatban vagyunk. Mert persze, sosem meséltük el, hogy mi bizony átjárunk Siófokra. 

Azért lassan kiderül, hogy még sem voltam teljesen makulátlan, és én is követtem el gyermeki stikliket. 

És még mindig van egy emlékem erről a nyaralásról. Utolsó napunk volt már, délután indult a vonatunk. Közeledett egy vihar is, de még azért elég messze volt. Természetesen lekönyörögtük magunkat a partra egy utolsó fürdésre. És ahogy addig is, ekkor is vittünk magunkkal gumimatracot. Én a mai napig nem tudom mi a jó abban, hogy fekszem a matracon és lebegek a vízen és rommá égek, soha nem űztem ezt a sportot. Ellenben matraccal úszni, tolni a matracot, felmászni rá és leborulni a vízbe, sőt még felállni is tudtunk rajta a fejes ugrásokhoz, szóval játszani a matraccal, az remek szórakozás. Ennél már csak az a jobb, amikor kezd fodrozódni a Balcsi vize, fehér tarajos hullámok érkeznek, és te matraccal úszol fel ezekre, majd zuhansz a mélybe a hullám másik oldalán, aztán már jön is a következő.

Ezt annyira élveztük, hogy a végén a szülők lejöttek értünk a partra, mert bizony elfelejtettünk felmenni. Valami elképesztően csodás élmény volt. 

Nos, így telt el ez a csodás két hét a Balaton partján. Mivel azonban még számos élményem van a Balcsiról, ezért most azt mondom, folytatása következik....

De azért ahogy ígértem, a híres színészt Somogyvári Rudolfnak hívták. Sajnos nagyon fiatalon, pár évvel ezután a nyaralás után meghalt.