Menjünk fel újra a havasokba

Folytatódik a történet. Egyébként érdekel ez egyáltalán rajtam kívül valakit, csak mert soha egy megjegyzés sincs? Bár végül is engem egyelőre szórakoztat. Szóval folytatom. Aki olvassa, és aki várja, azt ne érje csalódás. Meg legyen meg az én esti programom is. :D

Ott tartottunk, hogy visszaértünk a tengerparti nyaralásból ismét Kolozsvárra. Természetesen most is Sanyiékhoz mentünk. Ő még nem volt otthon, ezért és mert nagyon fáradtak voltunk, lefeküdtünk aludni. Azt tudnotok kell, hogy én már akkor is nagyon nehezen keltem fel, ha délután vagy napközben lefeküdtem aludni. Ez azóta sem változott egyébként. 

Mindenesetre egyszer csak arra ébredtem, kora este valamikor, hogy Sanyi kelteget minket. Na, nem azért, mert zavarta hogy alszunk, hanem mert házi buliba akart menni velünk. Egyetlen porcikám sem kívánta a felkelést, a bulit. Mondtam is, hogy hagyjanak békén, én nem megyek. De nem hagytak. Tudom, hogy még a buszon is zsörtölődtem, hogy minek megyek én olyan buliba, ahol senkit nem ismerek, és egyébként is álmos vagyok, kóválygok csak, mint egy szédült tyúk.

Aztán oda értünk, egy lakótelepi lakásba mentünk fel, és a legbelső szobában volt a buli. Mikor átmentünk az előtte lévő szobán, megláttam egy srácot a szoba ajtajában. Talán épp akkor készült kijönni, vagy csak azért állt oda, hogy lássa kik jöttek, nem tudom. Tényleg, ezt meg kellene kérdeznem tőle, bár úgy gondolom mára fogalma sincs. Szóval én megláttam, és tudtam, hogy csak ő lehet a férjem, senki más.

Nem, ne reménykedjetek, nem írok erről többet, nem fogom elmesélni hogy alakult a kapcsolatunk, hogy lett belőle szerelem. Elégedjetek meg annyival, hogy ma is ő a férjem. 

De igen, ezért mondtam, hogy ez a nyaralásom egy sorsdöntő utazás volt.

A buli remekül sikerült egyébként, és ott meg is beszéltük a másnap induló túra dolgait. Bár többen is voltunk a bulin, pont az ajtóban álló fiatalember volt az, aki csatlakozott hozzánk erre az útra. Hármónk közül pedig az egyik lány haza utazott másnap, mert őt bizony teljesen leamortizálta anyagilag a két campari. Ezért ő már nem vállalta a további napokat. Így négyesben vágtunk neki a hegyeknek.

Mi másnap indultunk útnak, a Bihari havasokba. Vándor túrára mentünk, sátorral. Vonattal jutottunk el Kolozsvárról Bologa-ra. Onnan a már korábbi kirándulásról megismert "busszal" vittek minket közelebb a hegyhez. És aztán gyalog indultunk fel az első turista házig. 

Délután volt, mert dél körül indultunk. Kezdetben csak kellemes gyaloglás volt az egész, bár azért a nehéz zsákkal a hátunkon voltak apróbb gondok. Még nem voltak olyan szuper hátizsákok, mint manapság. Ez bizony húzta, vágta a vállunkat. Aztán egyszer csak kiértünk az erdőből és elénk magasodott egy jó kis emelkedő. Aki ismeri az utat fel a Nagy Hideghegyre, az el tudja képzelni, csak ez hosszabb volt, és nem volt egyetlen fa sem, ami árnyékot adott volna.

A fiúk előre engedtek minket, így mi nagy határozottan haladtunk felfelé a barátnőmmel. Hamar elkezdtük kapkodni a levegőt, de olyankor mindig hátra néztünk, láttuk, hogy a fiúk jönnek tempósan, így nem volt lehetőség megállni, hanem haladni kellett tovább. Valahogy nem akartuk, hogy azt higgyék, gyengék vagyunk és még ennyit se bírunk.

Aztán egy idő után már amikor hátra néztünk, azt láttuk, hogy a fiúk állnak, támaszkodnak a térdükön, és röhögnek. Ettől mi még gyorsabbra fogtuk a tempót, mert szentül meg voltunk győződve, hogy mi vagyunk a nevetség tárgya, hogy még arra is képtelenek vagyunk, hogy egy ilyen hegyre felmásszunk. Így hát próbáltunk még gyorsítani is a tempón. A pulzusunk valószínűleg már ezres fordulaton volt, levegőt szerintem egyáltalán nem kaptunk, de egyszer csak hopp, felértünk a Vladeasa turista házhoz. 

Mi már fent pihegtünk jó pár perce, amikor a fiúk is megérkeztek. Levetették magukat mellénk, és még mindig dőltek a nevetéstől. Majd mikor végre volt egy kis erejük, megkérdezték: - Hova a fenébe rohantatok annyira, mintha rakétából lőttek volna ki titeket?

Ekkor derült ki, hogy ők nem rajtunk, hanem saját magukon nevettek. Azon, hogy képtelenek velünk tartani a tempót, és alig bírják felvonszolni magukat a turistaházig. Tény, ők cipelték a sátrat és egy csomó kaját is. Nálunk meg leginkább csak a ruháink voltak.

A turistaház egy új világot tárt fel előttem. Sokan laktunk egy helységben, egymás mellé zsúfolt ágyakkal. Ám mégis, volt valami közösség érzete az egésznek. Mindenkinek volt egy-egy szava a másikhoz, bárkitől bármit lehetett kérni, és úgy egyáltalán, mindenki mindenki segítségére volt.

Azt hiszem itt tapasztaltam meg először, hogy mennyire más, és mennyire megindítóbb, legalább is számomra a hegymászók, a túrázók világa. Hangsúlyozom, sosem jutottam el a hegymászó kategóriáig. Én csak magas hegyi túrázó voltam, abból sem a legjobb. De mégis, már ez a társadalom is annyira más volt, annyira eltért attól, amit azelőtt tapasztaltam. És nagyon megérintett. 

Több, mint egy hétig jártuk a havasokat. Sajnos a pontos helyekre már nem emlékszem, meg arra sem, hogy épp melyik nap hol jártunk. De azért próbálom az élményeket összefogva elmesélni.

Az biztos, hogy első nap elmentünk a Pietrele Albe mellett. Még sajnos ez sem saját fotó, de lesz majd az is.

Bocsánat a Pilis rajongóitól, de azért ez nem ugyanolyan, ugye? A Vigyázótól (Vladeasa) a Fehér Kövekig nagyjából szintben haladtunk, aztán lefelé vezetett az utunk. Itt sátoroztunk első éjszaka:

Természetesen itt sem csak mi vertünk sátrat. Nem kijelölt kemping helyek voltak ezek, hanem olyan területek, amik alkalmasak voltak a táborozásra. És ha valaki olyan helyet talált, ahol már más sátrat vert, akkor automatikusan ő is oda telepedett. Hely van bőven, így senki nem volt útjában másnak. De nagyon klassz, amikor este valaki tüzet rak és lassan a többiek is oda telepednek. Lehet beszélgetni, jókat enni, koccintgatni olyan emberekkel, akikkel akkor találkoztál először, és valószínűleg utoljára. Vagy éppen annak lehet örülni, hogy nahát, veletek találkoztunk tavaly valamelyik másik havasban, más túrán. És igen, itt történt meg az is, hogy este csak ültünk, csak ültünk a tábortűz körül, és valahogy nem indultunk lefeküdni. Pedig mi lányok már majdnem elaludtunk, le-lecsukódott a szemünk is. Olykor felvetettük, hogy menjünk aludni, de a válasz mindig csak annyi volt, hogy nem sokára. Aztán kiderült, hogy miért. Mi már a tüzet raktuk amikor két fiatal fiú érkezett a táborhelyre. Épp csak felverték a sátrukat és már indultak is. Sanyiék beszéltek velük, románul, így mi nem értettük miről beszéltek. A várakozáskor derült ki, hogy a két fiú barlangászni indult. Sanyiék megkérdezték hova mennek, melyik barlangba, milyen útvonalon és mikorra várhatók vissza. Őket vártuk. Mondjuk este tízre ígérték magukat. Mi azt vártuk, hogy jöjjenek vissza, illetve ha tízre nem érnek még sem oda, akkor további fél óra elteltével a fiúk azonnal indultak volna utánuk, hogy segítsenek nekik, mert akkor bajban vannak.

Ezt a két fiút akkor látták először. Soha előtte nem találkoztak egyikkel sem. Úgy gondolom a kirándulás után sem találkoztak soha. De a legtermészetesebb volt, hogy figyelnek rájuk, hogy felkészülnek arra, hogy segítsenek, ha bajba kerülnének. 

Mi tagadás, a szememben ez a viselkedés, ez a hozzáállás igazi férfivá tesz egy fiút, egy fiatalembert. Hiszen Sanyi és a férjem alig múlt húsz éves ekkor. És ezek a dolgok, ez a viselkedés megjelenik a Veled vagy nélkülem könyvemben is.

Az erdélyi havasokban találkoztam először lovakkal fent a hegyekben, csak úgy magukban. Természetesen ezek nem vadlovak, de nem is lovardabeli állatok. Ezeket a szépségeket tavasszal felhajtják a hegyekbe, és legfeljebb a gyerekeket küldik fel néha utánuk, hogy nézzék meg mi van velük. Csodaszép, csupa izom, csupa egészség jószágok. Imádtam őket.

Természetesen találkoztunk sok birkanyájjal is, ami talán a legjellemzőbb. Mára nagyon sok a gond velük. Egyrészt nagyon vad kutyákkal őrzik a nyájat, hiszen ott a hegyekben farkasok és medvék járnak. A kutyáknak pedig ezektől kell megvédeni a nyájat. Ezért bizony nem jó a közelükbe menni. Lesznek még sztorik kutyákról. Másrészt, a legeltetés miatt rengeteg erdőt irtottak ki. Tudom, ma már egy bizonyos bútoráruház miatt is vágják a fát Erdély hegyeiben, de akkor még nem így volt. Pár éve olvastam egy román politikustól, hogy "fellegeltetjük a jövőnket, az életünket". És sajnos valóban. De a juhászok gazdag emberek, ezért nagyon nehéz visszaszorítani a legeltetést. Próbálták legalább azt törvénybe iktatni, hogy egy-egy nyájat hány kutya kísérhet. Ez is elbukott, a juhászok nem hagyták magukat.

Visszatérve azonban erre a konkrét útra, itt láttam olyan marha csordát is, ami a havasi legelőn legelt. Ez még önmagában nem nagy dolog, de amikor mi találkoztunk velük, akkor éppen egy roppant meredek, köves, nehéz terepű hegyoldalon ballagtak felfelé. Komolyan mondom, nekünk nehéz volt ott leereszkedni, ezek a nagy böhöm állatok pedig olyan kecsesen lépkedtek, és mászták meg a hegyoldalt, amit soha nem néztem volna ki belőlük.

No és ismét előjött a juhásztól sose kérdezd meg, mennyi idő míg oda érsz valahova, de ha mégis, akkor minimum duplázd meg.

Ezen a túrán jártam életemben először a Csodavárban. Valójában nekem az adja a különlegességét, hogy egy részén beszakadt a "mennyezet", és egy zárt szurdok alakult ki a barlang folytatásaként. Mivel mi nem vagyunk, és nem is voltunk barlangászok, ezért mélyen a barlangba nem mentünk be, de amit láttam belőle az is örök élmény maradt. Már maga a barlang szájához való leereszkedés is felért egy kalandtúrával. Mély patakvölgy, ahol át kellett jutni a patak túloldalára is. Leereszkedni pedig olyan létrán kellett, ami egy hatalmas farönk, amibe lépcsőket faragtak. Sejthető, hogy azért az igazi lépcsőktől ezek messze voltak, ráadásul az állandóan nedves környezetben vizesek és csúszósak voltak. De azért valahogy sikerült bejutni a barlangba. Nagyon szépen ki van építve, bár persze időnként felújításra szorulnak a lefektetett pallók. Amerre mi mentünk, ott végig egy patak fölött haladtunk, fából készült pallókon. Nagyon izgalmas volt. Sajnos ez sem saját fotó, mert ott örültem, hogy élek, fotózni nem lett volna erőm.

Ahogy említettem, mi nem merészkedtünk be mélyen a barlangba, se felszerelésünk, se tudásunk nem volt hozzá. Ezért a külső várudvar felé el is hagytuk a barlangot. A szurdokot itt szinte teljes szélességében kitölti a patak vize. Nyilván vízállástól függő, hogy mikor hogy lehet rajta átmenni. Mikor mi ott jártunk, nem volt túl magas a víz, de azért itt találkoztam először azzal, hogy kiépített láncokkal tudok csak tovább haladni. Bocs, a következő fotón szereplőktől, de talán senki nem látható annyira, hogy a személyiségi jogait megsértenem, és végül is a neten találtam a képet, tehát amúgy is bárki láthatja. Na, szóval ilyen "utakon" kellett tovább mennünk.

Addig kellett tovább mennünk a szurdokban, amíg olyan helyre értünk, ahol már ki tudtunk mászni belőle felszerelés nélkül is.

Itt találkoztam megint a hegymászó társadalom másmilyenségével. Nem csak mi voltunk ott, hanem más túrázók is. A legtermészetesebb volt számukra, hogy összeálltunk, és egymást segítve, bár főleg, minket koca túrázó lányokat segítve mentünk tovább. Nem volt egyetlen átkelő sem a patakon, ahol legalább egy fiú ne állt volna a kezét nyújtva, hogy segítsen. Ez olyan érzés, amit nem tudok igazából leírni. Ezt meg kell tapasztalni.

Csodálatos élmény volt ez a túra, nem véletlen, hogy Csodavár a neve. Sajnálom, hogy mivel nem vagyok barlangász, ráadásul klausztrofóbiám is van, ezért teljes szépségében sosem sikerült meglátnom, mert azért jártam még itt, jó pár évvel később ismét.

Mire kimásztunk innen, konkrétan az ájulás határán voltam, annyira kimerültem. Ráadásul mivel azt sem tudtuk merre vagyunk, még egy közeli dombra is felmásztunk, hogy onnan tudjunk tájékozódni, és visszajutni az elrejtett hátizsákjainkhoz, majd találjunk vissza a sátorhoz. Igen, azt nem is említettem, hogy a hátizsákokat nem vittük le magunkkal, hanem elrejtettük az erdőben. Mi magunkhoz vettük az útleveleinket, és a pénzt, ha minden kötél szakad, legalább ez meglegyen alapon. De megtaláltunk mindent ott, ahova tettük.

Szóval halálomon voltam. Nem is tudom, hogy jutottam le a völgybe, ahol a sátraink voltak. Mégis olyan élményben volt részem, amiben soha, sehol azelőtt. Aki kellő erőt érez magában, az menjen és nézze meg ezt a szépséget. Szerveznek túrákat oda innen Magyarországról is, érdemes elmenni.

Ez pedig csak egy idézet a wikipédiáról:

" A 73 méter magas és 30 méter széles bejárat egy hatalmas, gótikus kapura emlékeztet. A barlang első szakasza nagyon könnyen járható, szinte minden felszerelés nélkül. A folyosó körülbelül 8 méter széles és 20 méter magas. Jobb oldalról, egy hatalmas ablakon keresztül a napfény is lejut a barlang aljáig. Ez a szakasz a második dolináig tart. A turistaút itt a felszínre kanyarodik, a továbbiakban már csak barlangász felszereléssel lehet továbbjutni."

Másnap egészen különleges élményben volt részünk. Olyan sűrű köd ülte meg a völgyet ahol táboroztunk, hogy az orrunkig sem láttunk. Viszont eddigre elfogyott a kenyerünk. Reggelire téliszalámit ettünk gyulai kolbásszal. Igen, tudom, mit panaszkodok, ilyen luxus kajára, de azért a kenyér hiányzott. Így a fiúk elhatározták, hogy ott hagynak minket a sátorban és ők lemennek a közeli turistaházhoz, hogy kenyeret szerezzenek.

Mi boldogan pihentünk, lustálkodtunk és fürödni is tudtunk a közeli patakban, mert biztosan nem látott meg senki pancsolás közben. Mondjuk azért a pancsolás nagyon erős kifejezés, mert a havasi patakok hőmérséklete mit is mondjak, nagyon durván hideg. 

Aztán csak vártuk a fiúkat, akik végre megérkeztek. Ahogy elmesélték, szinte majdnem elmentek a turistaház mellett, akkora volt a köd. Kész csoda, hogy visszataláltak. Viszont hoztak kenyeret. Talán ha összesen 8 szeletet, mert többet nem adtak nekik, de azért nekünk ez is jól jött.

Következő napon felszállt a köd, és ismét ragyogó napsütés várt ránk. Ekkor már együtt mentünk le Pádisra a turistaházhoz. Rengeteg sátor volt körülötte, sok-sok emberrel. Számomra bizony ez is meglepő volt, hogy ennyien túráznak, és ilyen komolyan, hogy sátorral, akár vándortúrával. 

Mi nem is maradtunk fent a Pádis fennsíkon, hanem tovább mentünk lefelé egy másik turista házhoz. Igen, sajnos lassan az utunk vége felé közeledtünk, mert bár hosszabbra volt tervezve a túra, de a barátnőm térde nem bírta már a terhelést, ezért le kellett jönnünk a hegyről, nehogy nagyobb baj legyen.

Innen következő hajnalon indultunk le a buszhoz. Nem, nem, ez már tényleg igazi busz volt. Persze rozoga, ütött kopott, de csodás tájakon át vitt le minket a hegyekből, így ez is igazi élmény volt. 

Egyre hosszabbra sikerednek ezek a bejegyzések. Ezt a mait nem törtem meg, elmeséltem nektek egyben. Szerencsére még sok helyen jártam a továbbiakban, hiszen az az ajtóban álló fiatalember visszavonzott, így lesz még miről mesélnem.

Sorsdöntő utazás

Fényképek után kutakodtam, és találtam kettő olyat a retyezáti túráról, ami egész jó lett, és még nem szürkült el nagyon. Így végre saját fotókat is tudok mutatni. Az első egy tengerszem mellett készült.

A másik fotó a csúcsra menet készült. Oda azért csak Sanyi és az egyik fizikus mászott ki. Sanyi a világos felsőben van. Csak mert hogy még annyit szerepel, sejtem nem haragszik meg, hogy kiteszem őt a nyilvánosságnak. :D

Az erdélyi körút után két év is eltelt, és legfeljebb a Börzsönybe, vagy a Pilisbe túráztunk. Persze, még mindig a biológusokkal, és még mindig órákat álltunk egy-egy fűszál mellett, hogy meghatározzuk a pontos családját és minden egyebet róla. 

Aztán két év elteltével barátnőm megint azzal jelentkezett, hogy menjünk nyaralni, és tengerpartra.

Hm, ám legyen. 

Hova? Fekete tenger, mint egy diák számára lehetséges legolcsóbb megoldás.

Vonatjegyet megvettük. Szállás nem volt, abban bíztunk, találunk majd ott.

A cél Constanta. Mivel igen messze van, talán senki nem fog meglepődni, ha elárulom, hogy a köztes, pihenő állomás most is Kolozsvár volt, de most nem kollégiumi szoba, mert mindössze hárman lányok indultunk neki az útnak. Most direkt Sanyiékhoz mentünk megszállni egy éjszakára.

Talán az sem lesz meglepő, hogy Sanyi természetesen most is teljesen felborította a terveinket. Közölte, hogy a tenger dög unalom, és bőven elég nekünk ott három nap, aztán menjünk sebesen vissza Kolozsvárra, és megyünk fel a hegyekbe. Még segített szállást szerezni, és el is tűnt, mert éppen rokonai voltak Amerikából látogatóban náluk.

Most, hogy így belegondolok, nem is tudom, miért hagytuk magunkat mindig meggyőzni, hogy ne arra menjünk, amerre eredetileg terveztük. Azt hiszem Sanyi személyisége olyan, hogy nem nagyon tud ellent mondani neki az ember.

Éjszakai vonattal indultunk útnak. Sima fülke, semmi hálókocsi. Egy fiatal családdal kerültünk egy fülkébe, anya, apa és egy kisgyerek. Ők nem beszéltek egy szót sem magyarul, mi meg nem beszéltünk egy szót sem románul. Ettől még kézzel-lábbal mutogatva, a nemzetközi nyelven egész jól elkommunikáltunk velük, de főleg a kicsivel. Őt elhalmoztuk az akkoriban kint csoda számba menő cukorkákkal, csokival. Hálából a szülők reggelivel ébresztettek minket. 

Constanta nagyon messze volt, van Kolozsvártól, a vonattal mentünk egész éjjel. Valamikor a reggeli órákban érkeztünk meg, és nem túl könnyen, de megtaláltuk a szállásunkat is. Ez egy kicsi szoba volt, egy dupla ággyal valami magánembernél. Hát mi hárman voltunk a dupla ágyra. Nem voltak kényelmes éjszakáink. Ráadásul a tenger is roppant messze volt, nem csak úgy leugrott az ember a partra fürödni. Így a három nap alatt igazából csak egyszer voltunk fürdeni.

Ekkor jártam életemben először tengernél. Az első meglepetés akkor ért, amikor leértünk a partra, és az konkrétan úgy nézett ki, mint amikor a rozmárok ellepik a partokat. Nem voltak fürdőlepedőink, csak sima, kis törölközők, és alig bírtuk őket leteríteni, mert egyszerűen nem volt hely.

Miután nagy nehezen találtunk egy zsebkendőnyi helyet, és ott letelepedtünk, máris a víz felé vettük az irányt. És most vessen meg minden tenger imádó, de nekem sós volt, keserű volt, marta a bőrömet miután kijöttem a vízből, tusolók nem igen voltak arrafelé, így olyan nagyon nem olvadtam el a lehetőségtől, hogy tengerben fürödhetek. 

Viszont az történt, hogy hirtelen beborult az ég, és kitört egy zivatar. Mindenki összekapkodta a cuccait, és eltűnt a partról, minket kivéve. Mi reménykedtünk, hogy a zivatar olyan gyorsan elmegy, amilyen gyorsan jött, és még élvezhetjük a tengert. 

A vihar alaposan felkeverte a vizet, és ekkor rájöttünk, hogy miért Fekete tenger a neve. Tényleg fekete lett a vihar után, a felvert aljától. Nagyon szép volt. Főleg, hogy ekkor már senki nem volt a parton, csak mi hárman.

És ekkor jöhettek olyan igazi tengerparti feelingek, mint mezítláb végig sétálni a parton úgy, hogy közben a víz nyaldossa az ember lábát. Megvolt a naplemente is, ami tényleg varázslatos volt.

A tengerpartról már saját fotókat mutatok, de ne reménykedjetek szuper képekben. 

Talán látszik, hogy milyen sokan voltak. 

Másnap mivel nem volt túl jó idő, fürdést nem terveztünk, hanem sétálni mentünk a városba. Meglepő volt számomra, hogy milyen erős a muszlim befolyás már ott. Rengeteg ún. bodega volt, ahol szinte csak török édességeket lehetett kapni. 

Eljutottunk még egy delfináriumba is. Nagy élmény volt látni a játszadozó delfineket. Persze, mai fejemmel már nem vagyok oda ezekért a helyekért, de akkor nagyon tetszett.

Estére pedig lementünk a kikötőbe, majd a Casino épületének teraszára ültünk be, mint valami dámák, és rendeltünk egy-egy camparit.

És mert a román tudásunk továbbra is csak a jó napot vagy hasonló köszöntésekre korlátozódott, és nem értettük mennyibe kerül, ezért bátran rendeltünk még egy kört belőle. Ugye, nem lepődtök meg, ha azt mondom az egész nyaralásra szánt pénzünk nagyobb részét ott hagytuk a pincérnél.

Kis kitérő - épp a napokban láttam egy cikket, hogy milyen gyönyörű épület volt ez hajdanán, persze belülről is. Sajnos, amikor mi ott voltunk, meglehetősen lepusztult volt, mint egy resti. És gyanítom azóta sem sokat változott. Viszont maga az épület filmekben sokszor előfordul. Meglepő módon az aranylázról szóló filmekben találkoztam vele sokszor.

A casino látogatással nagyjából véget is ért a tengerparti nyaralás. Másnap mentünk Bukarestbe. Ott volt randevúnk Sanyival. Persze, nem jött össze. Sétáltunk a városban. És bár furcsa módon Bukarestnek nincs igazi központja, óváros meg pláne nem igen, de a főút kellemes volt, és rengeteg park van a városban. Köztük van olyan nagy is, hogy a parkban lévő tavon kis hajók is járnak. Ezt persze csak később tudtam már meg, mert mi a kisebbikben kötöttünk ki. Aztán vonatra ültünk és irány Kolozsvár. De előtte még egy-két fotó a fővárosról is.

A hegyvidéki kalandok majd csak ezután kezdődnek, és életem sorsfordító pillanata is. De erre megint várnotok kell holnapig.

Az erdélyi körút második fele

Tegnap ott fejeztük be, hogy lerohantunk a hegyről. Betegen, megfáradtan, de időben leértünk a buszhoz. Brassóba indultunk tovább, első körben busszal, aztán vonattal is mentünk még jócskán.

Rögtön a busznál volt egy megrázó élményünk.

Még vártuk a busz indulását, amikor hirtelen felpezsgett minden körülöttünk, és az utcán. Egy édesapa rohant kiabálva, gyermekével a karjában, és segítséget kért.

Tíz év alatti kisfiúnak dőlt a vér a szájából. Kihúzták a fogát, és így "sikerült". 

Végül Sanyink kapta a karjába a gyereket, felhozta a buszra, hogy azzal juttassuk el a lehető leghamarabb orvoshoz. Valamelyik lány végső kétségbeesésében praktikusan előkapta a csomagjából a tampont, és azt nyomták be szegény kis srác fogának a helyére.Így kicsit sikerült a vérzést is csillapítani.

Nem tudom mi lett a kisfiú sorsa, de a busszal, és talán kicsit a segítségünkkel is, eljutott orvoshoz, és reméljük, sikerült megállítani a vérzést.

Még dél sem volt, és már ilyen kalandokon voltunk túl. Éjjeli menetelés a hegyről lefelé, sziklákon, köveken, csúszós ösvényeken, teljes sötétségben. Majd ez a kisfiú.

Vonattal mentünk tovább. Zsúfolásig volt emberekkel. Fülkés fajta volt. Leülni esély nem volt sehol. Így a folyosón álltunk, néztük a tájat, amíg tudtunk állni. Hosszú órákon át vonatoztunk, ezért bizony elfogyott az erő, és a végén leültünk szép sorban arra a nagyon kicsi és keskeny fűtőpárkányra, ami az ablakok alatt húzódott végig. Csak úgy lehetett rajta ülni, ha az ember szemben megtámasztotta a fejét a fülkék falán. Ez önmagában is roppant "kényelmes", és igen bizonytalan pozíció. A kényelmet az csak fokozta, hogy közben emberek jöttek-mentek a vonat folyosóján, amikor fel kellett állni, majd ügyesen visszahelyezkedni. Mi tagadás hullán érkeztünk meg Brassóba, valamikor kora hajnalban. Sanyi közölte, hogy akkor most itt várunk még egy darabig, mert nincs még hova menni szállást keresni. Így történt, hogy az alvást, mint afféle csövesek, az állomáson folytattuk tovább. Nem is tudom voltam-e valaha olyan szutykos, mint akkor. Három nap a hegyekben, több óra a koszos vonaton, és utána még pár óra alvás a pályaudvar padlóján. Alig vártuk, hogy letusoljunk végre. Ám elég hiábavaló álom volt.

Brassóban is egy kollégiumban sikerült szállást kapnunk. A szobák még csak-csak, az ágyak is elviselhetőek voltak. De a tusolók, a wc! Ezt nem is részletezném. Életemben ilyen mocskot nem láttam mint ott.  A sok tusolóból talán egy volt, amibe valahogy be lehetett merészkedni. Így csak sorban, egymás után tudtunk letusolni. 

Sajnos volt, akin ott a városban jött ki a bélfertőzés, így ő ugyan legalább ágyban fekhetett, de lemaradt a brassói sétánkról.

Brassó sétáló utcája roppant hangulatos volt, nagyon jó volt körbe forgolódni, vásárolgatni apró szuveníreket. Estére pedig libegővel felmentünk a közvetlenül a város fölött magasodó Tampa nevű hegyre. Mire felértünk már teljesen besötétedett. Gyakorlott, sötétben túrázók voltunk már eddigre, így gond nélkül sétáltunk ki a gyalogösvényen a kilátóhoz, különösen, hogy addigra szereztünk magunknak idegenvezetőt is a városban sétálva. Mert hogy Sanyi itt már magunkra hagyott minket, és ment tovább a maga útján.

Mi az óvárosban sétálva elegyedtünk szóba magyarul beszélő fiatalokkal, és közülük ajánlotta fel valaki, hogy szívesen felkísér minket a hegyre.

Azért a sötétben való túrázás elég vidám hangulatot keltett. Csetlettünk-botlottunk, de a végén mégis csak elénk tárult Brassó látképe.

Fotók még mindig nem sajátok.

A telecabin felső végállomásán volt egy bár, disco. Teljesen üres volt, egy lélek nem volt ott. Így bizony örültek nekünk, amikor a kilátótól visszamentünk, és betértünk ide. Szólt a zene is. Természetesen az akkoriban roppant sikeres disco slágerek, Boney-M, Abba, és társai. Így nagy lelkesen táncolni kezdtünk, igazi dizsit csinálva. És akkor jött a meglepetés. Egyszer csak felhangzott ez: 

Boney-M Rasputin

Mit mondjak, szinte eldobtuk az agyunkat. A fiataloknak, ha olvassák, kell némi magyarázat. Magyarországon ez tiltott dal volt akkoriban. És meglepő módon a Ceausescu vezette Romániában nem. 

Szerintem legalább tízszer lejátszattuk a discos-sal. 

Kevés ilyen remek estém volt az egész disco járó időszakomban, mint ez. Késő éjjel értünk vissza a szállásra.

Innen még továbbmentünk, már csak magunkban, Gyergyószentmiklósra. Nagyon nehezen találtunk szállást. Akkoriban, megint csak a fiataloknak mondom, Romániában tilos volt külföldieket elszállásolni. És mivel mi ráadásul Magyarországról jöttünk, minket végképp nem mert befogadni senki. A végén egy kis sport szállóban sikerült egy szobát kapnunk 11 emberre. Ágy sem volt benne annyi, így sokan a földre kényszerültünk. Azért a szállót vezető hölgy megsajnált minket, mert vacsorára kaptunk tőle egy hatalmas adag rántottát. Minden falatja aranyat ért a sok májkrém konzerv és turista szalámi után.

Másnap elbuszoztunk a Békás szorosba. Izgalmas, sokat kanyargós úton mentünk, de végre megérkeztünk. Lesétáltunk a szoros aljába, ahol talán kicsit megszeppenve néztük a hatalmas szikla falakat. Csodaszép hely. Kár, hogy mára ellepték az árusok, és így valódi, természetes szépségét már nem lehet megcsodálni.

A völgyből visszamászva felértünk ismét a Gyilkos tóhoz. Nekem földrajzból nagyon megmaradt az emlékeimben a Gyilkos tó. Ezért mágikus hatása volt rám.

A rejtett szépségek ekkor még valóban rejtve maradtak előttem, de sok-sok évvel később megmutatták nekünk azokat is. A regényem megírását nagyban inspirálta az az alkalom, az az élmény, amit akkor kaptunk. De erről majd csak sokkal később. 

A kalandok lassan véget értek ezzel a kirándulással. Kolozsvár volt ismét az úticél. Ismét kaptunk szállást a város egyik kollégiumában. Izgalmas volt, mert az út kezdetén még két szobát kaptunk. Egyikben a fiúk, másikban a lányok aludtak. Visszafelé már csak egy szobát tudtak adni, így együtt aludtunk, ami nem volt egyébként probléma. Max. hogy megint nem volt elég ágyunk.

Másnap hajnalban kellett kelnünk, hogy elérjük a budapesti vonatot. Vekker persze nem volt senkinél. Idegesek voltunk, hogy vajon hogy fogunk felébredni. De az egyik srác azt mondta, semmi gond, mondjuk meg mikor akarunk felkelni, és ő fel fog ébredni. És tényleg! Nem tudom, illetve akkor még nem tudtam, hogy csinálja, de időben keltünk. Leballagtunk a vasúthoz, jó messze volt. És itt folytatódott a kaland sorozat.

Mikor az út elején kiderült, hogy Sanyi szokás szerint megvariálta a mi előre eltervezett utunkat, elküldött minket a vasútra, hogy bélyegeztessük le a jegyeinket, hogy a körutat nem vesszük igénybe, és vissza tudjuk majd váltani a fel nem használt jegyeket Budapesten.

Így amikor visszaindultunk volna, gondoltuk, majd az állomáson veszünk jegyet. Tévedtünk. Akkor és egyébként még nagyon sokáig, Kolozsvár főterén volt a vasút irodája, ahol nemzetközi jegyet lehetett venni. Az állomáson ilyet nem adtak ki. Ott álltunk jegy nélkül, várva a mindjárt bepöfögő vonatot. De leleményes társaság voltunk. Így a végén vettünk jegyet Nagyváradig. Ezzel megoldottuk a romániai szakaszt, mert kalauz Nagyváradtól a határig már nem jött a vonaton. Azt tudtuk, hogy így a határon már átjutunk. Otthon meg, úgy gondoltuk, majd csak megoldjuk valahogy. 

Így történt, hogy a határszakaszt azért kicsit izgulva tettük meg, mert hiszen lógtunk a vonaton. Ez akkoriban azért még nem volt annyira bevett gyakorlat, mint esetleg manapság.

De szerencsésen átvonatoztunk Magyarországra. Zakatolt velünk a vonat haza felé, mikor is megjelent a kalauz. Próbáltuk rávenni, hogy a lebélyegzett jegyünket fogadja el, de nem nagyon tetszett neki az ötlet. 

Hogy őszinte legyek, már nem emlékszem, hogy mi lett a vége. Egy biztos, Budapesten szálltunk csak le a vonatról, és a fiúk sok sört megittak a büfé kocsiban a kalauz társaságában. De hogy a jegyet végül elfogadta-e, vagy még vissza is váltottuk, ezt már nem tudom megmondani ennyi év távlatából.

Hát így esett az első erdélyi kirándulásom. Sok izgalmas kalanddal, lélekemelő, és kellemetlen pillanatokkal fűszerezve. De a hegyek iránti szerelem lángja már itt fellobbant. 

Bár ennek a kalandnak vége, de ne aggódjatok, sok követte még. Próbálom majd felidézni őket sorra, egészen addig, hogy született ebből a sok kalandból, túrázásból egy egész regény.

Holnap jövök!

Egy nehéz nap éjszakája

Nem tudom, ki hogy van vele, de azért, ha egy nap sikerül úgy elfáradnom, mint ezen a túrán is, akkor bármennyire vágyom este a lefekvésre, alvásra, nem szokott túl pihentető éjszakám lenni. Ehhez itt még hozzá járult a kemény "ágy" is, hiszen akkoriban még ismeretlen volt a polifoam, és gumimatracot meg nem cipeltünk magunkkal. Szóval mi tagadás, bár jó volt vízszintesbe kerülni, de túl nagy pihenést nem jelentett. 

Aztán, hogy még annyira se legyen jó az éjszaka, még rosszul is lettem. Hánytam, ment a hasam. Többször is ki kellett sebesen mászni a hálózsákból, hogy időben jussak ki. 

Tényleg, azt nem is meséltem még, hogy voltak ám a táborhely mellett ún. budik is, még pedig a patak fölé építve. Igen, így folyamatosan vitte is tovább a termést a víz. Hogy lent esetleg egy faluban mennyire örültek ennek, azt nem tudom.

Viszont mivel reggelre kiderült, hogy nem csak én töltöttem így az éjszakát, feltételezhető, hogy a patak feljebb is kaphatott szennyezést, és attól lettünk betegek.

Így természetesen én nem vállalkoztam a másnapi túrára, és nem is maradtam egyedül a táborban, mert az is ott maradt velem, aki szintén rohangált az éjjel.

Másnapra Sanyi csak egy rövidebb túrát tervezett, egy közeli tóhoz. Sajnos nem emlékszem, hogy hívták, és mivel én nem is mentem, így fogalmam nincs milyen volt oda eljutni. Bár igazság szerint a többiek is visszafordultak, illetve, volt aki visszajött, mielőtt elérték volna a tavat. Az ok, mint nálunk, akik otthon maradtunk. Egyértelműen bélfertőzés.

Estére szerencsére én teljesen kitisztultam, és konkrétan két pofára tömtem magamba a sóletet. Igen, lehet szörnyülködni, ezt tették a többiek is, mondván, egész napos rosszullét után, nem kellene ilyen nehéz ételt enni, de én ölni tudtam volna érte.

Ezzel a nappal és rövidre sikerült túrával egyébként véget is ért a retyezáti kirándulás, már csak a másnapi leereszkedés volt hátra. 

Fotó nem saját.

Ahogy felidézem ezeket az emlékeket jut eszembe pl, az is, hogy itt láttam életemben először egy juhászt bocskorban. Volt olyan, akin bőrből készült, hagyományos bocskor volt. De volt, akin autógumiból készült bocskort láttunk. Döbbenetes volt.

Viszont azt is megtanultam, hogy pásztortól sose kérdezd meg, milyen messze van, ahova készülsz. Egyáltalán nincs idő érzékük. Amire ők azt mondják egy órányira van, az akár fél napnyira is lehet. Irányokat lehet kérdezni, hiszen az egész életüket a havasok között töltik, de időt, soha!

Másnap nagyon korán indultunk lefelé, hogy elérjük a buszt. Annyira korán, hogy teljes sötétség volt még. Zseblámpa pedig az egész társaságnak volt összesen kettő darab. Így aki elöl ment annál volt egy, és aki utolsónak ment, annál is. Ő próbált előre világítani, hogy lássunk valamit.

Az egyik lány lázas volt, alig állt a lábán. Így az ő hátizsákját Sanyi vitte. Volt rajta a hátán a sajátja, és elöl pedig a beteg lányé. Eléggé félve néztük, hiszen mi járni is alig tudtunk, a saját zsákjaink is olyannak tűntek, mintha kővel lennének megrakva, erre ő kettőt vitt.

De ezen a lefelé vezető úton megtanultam még egy fontos dolgot, mégpedig azt, hogy kell a sziklás terepen közlekedni. 

A lényeg, hogy sosem szabad rálépni síkban. Hiába örömködtünk, ha megláttunk egy-egy sima felületet, az bizony tiltott zóna, hiszen azon simán megcsúszhat az ember lába, és nagy esés lehet belőle, pláne, ha esetleg még nedves is a kő. Esetünkben ez simán megtörténhetett, hiszen hajnali párában indultunk útnak.

Mindig úgy kell rálépni ezekre a szikla darabokra, hogy a bakancs talpa és sarka közötti rész szinte beakadjon egy-egy szikla élébe, peremébe, mert az megtart.

De ezzel még nincs vége, mert azért ezek a kövek mozognak is, így előfordulhat, hogy az ember azt érzi, leesik rögvest, és akár így is lehet.

Ezért nagyon fontos az is, hogy soha ne legyen tartósan a lábunk ezeken a köveken. Folyamatosan kell haladni, menni, menni, és épp csak rálépni ugye az élre, a peremre, majd azonnal tovább is lépni róla.

Ezt ezen a lefelé vezető rémálom úton tanultam meg a gyakorlatban is, mert Sanyi úgy hajtott minket, mint a lovakat. 

Kemény három nap volt ez számunkra fent a havasokban, de azt hiszem sok mindent tanultunk. Olyanokat pl. nem is meséltem, hogy ilyen magas hegyre, akkor is visz sapkát és kesztyűt az ember, ha egyébként 35 fokos hőség van általában, mert egyrészt éjszaka nagyon le tud hűlni az idő, másrészt egyik pillanatról a másikra megváltozhat az időjárás, amikor életmentő lehet a meleg felszerelés.

Szóval sokat tanultunk, a hegyekről, és magunkról is. Cserében olyan helyeket láttunk, amilyet korábban soha, bár a társaság nagy bánatára nem jutottunk el a tudományos rezervátumba, ám ilyen ormokkal, tengerszemekkel, ilyen panorámával még egyikünk sem találkozott korábban. 

Sajnos, bár azóta nagyon sok év eltelt, soha többet nem jutottam el a Retyezáti havasokba. De bárkinek jó szívvel ajánlom, ha szeret magas hegyek között túrázni.

Holnap majd megyünk tovább. 

Első magashegyi túrám

A havasokban mindig korán kell felkelni, ha túrázni akar az ember. Így volt ez velünk is. Korai ébresztő, macskamosdás a patakban, majd egy gyors reggelit követően elindultunk életünk első magashegyi túrájára. Tényleg, mind teljesen szüzek voltunk ilyen téren, kivéve persze Sanyit, a vezetőnket.

Az út, ahogy tegnap is mutattam már a Lolaia vízesésen át vezetett. Ezen a szakaszon még csak simán erdei ösvények, nagyobb ligetek voltak. Ám ahogy haladtunk egyre feljebb, elkezdtek összemenni a fák, és lassan csak bokrokká, törpe fenyőkké szelídültek. Majd ezek a növények is eltűntek, és már csak a sziklákon megtelepedő zuzmók, és persze mezei virágok voltak mindenfelé. Végül felértünk arra a részre, ahol már nincs növényzet.

Isten bizony úgy volt minden, ahogy azt a föci könyvekben is leírták. Bevallom érdekes volt ezt élőben is látni, megtapasztalni. Persze azért nem ilyen gyorsan értünk el erre a szintre, keményen meg kellett küzdenünk a tereppel, a folyamatos emelkedéssel. De igazából itt még nem volt gond, az élmény, a látvány feledtette a fáradtságot.

Sebes vizű, jéghideg patakok, tengerszemek, szebbnél szebb növények, és a lassan elénk táruló panoráma volt az ajándék a nehézségekért.

Ez sem saját fotó, ahogy a többi sem:

Egyszer csak sikítozva rohantunk meg egy kb. 2 m2-s hófoltot. Naná, hiszen augusztus volt. És augusztusban még sosem hógolyóztunk. 

Aztán elértünk oda, ahol semmiféle növény nem maradt meg, viszont rengeteg görgeteg kövön át vezetett az ösvény.

Aki még soha nem túrázott Erdélyben, Romániában, azok kedvéért fontosnak tartom elmondani, hogy rendkívül jól jelzett turista utak vannak az ottani havasokban. Illetve voltak, mert sajnos az elmúlt években zajló őrületes mértékű fairtás bizonnyal alaposan megritkította ezeket a jelzéseket. De ekkor még minden út remekül volt jelezve. 

Mikor megláttuk az előttünk tornyosuló hegyet, és azt, hogy csak egy cikk-cakkos út vezet fel rajta, meglehetősen meredeken, ráadásul az egész végig görgeteg kövekkel van "kirakva", mit mondjak, szinte egyszerre kérdeztük, hogy itt fogunk felmenni?

A válasz pedig bizony igen volt.

Két választásunk volt. Vagy megfutamodunk és visszafordulunk, vagy felmászunk. Fiatalok voltunk, bevállalósak, így hát neki indultunk. Kegyetlen volt mászni ezeken az apró köveken, amik mindig kifordultak a lábunk alól, amiken visszacsúsztunk, és mindezt ott, ahol már egyetlen bokor, vagy ágacska sem volt, amiben meg tudtunk volna kapaszkodni. Mire felértünk, remegett kezünk-lábunk, levegőt is alig kaptunk, és még riasztóbb volt visszanézni, hogy jaj, hol is mentünk oda fel. Kétségbe esetten kérdeztük is, hogy hű, itt is fogunk visszamenni?

"Szerencsénkre" Sanyi egy szép körutat tervezett számunkra, így itt nem gurult vissza egyikünk sem, amikor lefelé mentünk, hiszen más irányba vitt az utunk.

Ez után a szakasz után, már "csak" jócskán méretes kőtömbökkel kellett megküzdenünk, és hopp, már fent is voltunk a Retyezát csúcsán. Íme:

Amennyire még visszaemlékszem, már jócskán dél után értünk fel a csúcsra. Volt nagy fényképezés, kicsi pihenés és elindultunk lefelé. Ahogy mondtam már, szerencsére nem ugyanazon az útvonalon, hanem egy könnyebb levezető úton át. A gond csak az volt, hogy így a körút nagy része még előttünk volt. 

Ahogy az lenni szokott, völgybe le, majd egy-egy hágóra fel és így haladtunk tovább. Ez bizony, főleg olyanoknak, akik nem szokták a túrázást a magas hegyekben rettentő fárasztó volt. 

Először leereszkedtünk a Bukura tóhoz. Ha jól tudom az egész hegység legnagyobb tava. Sőt, most néztem meg, egész Románia legnagyobb gleccser tava. Van ahol a mélysége eléri a 15,5 métert is.

Majd innen már visszafelé haladtunk, de még mindig hegyen-völgyön át. Az utolsó emelkedők során már sokan panaszkodtunk, hogy nem bírjuk tovább. Én is köztük voltam, nem tagadom. Úgy éreztem elpusztulok, a combjaimban az izmok szétégtek, a tüdőmet már rég kiköptem, a szívem helyén egy hatalmas kalapács dübörgött.

Mire visszaértünk a sátrainkhoz mindenki alig vánszorgott. 

Vacsora után viszont senkit nem kellett altatni. 

Éjszaka azonban sajnálatos események következtek, és másnap még csak fokozódott a helyzet. De erről majd holnap mesélek.

Retyezáti kalandok

Azt ígértem ma mesélek a Retyezátról. 

Gyanítom ez olyan hegyvidék Romániában, amiről messze nem tudnak annyian, mint mondjuk a Hargitáról. 

A Retyezát Románia dél-nyugati részén terül el, Dévától még délre. Különleges, szépséges világ. 

Mi vonattal indultunk Kolozsvárról, talán át is szálltunk valahol, majd arról volt szó, hogy akkor busszal megyünk tovább. Ez volt az első meglepetés, mert a "busz" egy teherautó platója volt padokkal berendezve. Nem tudom utazott-e bárki ilyenen, de a rugózás mondjuk nem olyan, mint egy limuziné. A légkondi is hagy némi kívánni valót maga után, a tiszta hegyvidéki levegő erősen keveredik a felvert porral. Viszont roppant vidám társaság utazott rajta, hiszen közülünk még soha senki nem ült ilyen "buszon", így minden zökkenésnél a hegyi utakon, ahol aszfalt soha nem is volt, kátyú, és nyomvályú annál több, szóval minden zökkenésnél hatalmas nevetésben tört ki mindenki.

Majd egy órát zötyögtünk, és már azt hittük, hogy valahol a brazil dzsungel legközepén vagyunk, mikor végre megállt a busz, és mi sorban leugráltunk róla. Akkor még azt hittük a legnehezebb szakaszon immáron túl vagyunk.

Persze, nem csak mi utaztunk ezzel a busszal, más túrázók is érkeztek velünk, de nyelvi nehézségek okán hiába próbáltuk őket kérdezni, merre kell tovább menni, nem sikerült semmiféle információt szereznünk. De semmi gond, hiszen ott volt velünk Sanyi, a túravezetőnk. Ő pedig a velünk szemben lévő susnyásra mutatott, hogy ott kell felmenni, és majd ott találjuk meg a turista ösvényt. Csak úgy súgom, a többi turista nem erre indult el. Mi viszont igen. Hátizsákokkal, az ehhez nem szokott hátunkkal, hiszen akkoriban nem hordott mindenki a hátán egy szütyőt bármerre is ment, szóval megpróbáltunk árkon-bokron, szúrós, tövises, sűrű dzsungelen át feljutni az ösvényre, és mindezt konkrétan torony iránt, minden különösebb lankás hegyoldal nélkül. 

Mire felértünk, ami így utólag visszatekintve nem volt egy hosszú szakasz, konkrétan szakadt mindenkiről a víz, alig éltünk, levegőt senki nem kapott, kissé megtépve a ruhánk, zsákjaink imbolyogtunk végre az ösvényen, ahol már vidáman meneteltek jóval előttünk a többiek a buszról.

Mikor megkérdeztük Sanyit, hogy mi miért torony iránt lettünk ide felhajtva, csak annyit mondott, hogy megnéztem mire vagytok képesek.

Nos, így kezdődött. Ez volt az első, igazi "hegymászó" élményem, kalandom. Az viszont biztos, hogy innen már vidáman sétáltunk fel a Pietrele turistaházhoz. Na nem azért, hogy ott szállásoljunk, mert sátrakat vittünk magunkkal. De a turistaház körül vertük fel mi is a sátrainkat, együtt még sok-sok túrázóval.

Sajnos, ahogy mondtam, nincsenek innen saját fotóim. Ezért ma is csak hozott anyaggal tudok szolgálni. www.catavencii.ro

A turistaház egy patak partján épült fel, így mi is a patak mentén vertük fel a három sátrat. Addig azt hiszem sosem gondoltam át, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni egy sátor felállításánál. Pedig nem csak úgy puff, itt jó lesz alapon működik. 

Figyelni kell arra, hogy ne legyen közvetlen a víz parton, hiszen egy nagyobb eső, ami a hegyekben bármikor előfordulhat, el is moshatja a sátrat. 

Figyelni kell arra, hogy ne legyen túl közel másokhoz, mert a feszítő kötelek miatt összeakadhat az ember.

Az is fontos, hogy a bejárata dőlt terepen lefelé legyen. Így nem fog befolyni az eső, és a fejünk is feljebb lesz, mint a lábunk. 

Nem baj, ha nem csak kövek vannak a sátor alatt, bár ha van, aki bírja a sziklát a dereka alatt, akkor nem gond. 

Nagyjából ezeknek a paramétereknek próbáltunk megfelelni, és egyszer csak állt a három sátor. 

Bekerültek a hálózsákok, a hátizsákok. Tábortüzet raktunk, és végre vacsoráztunk. 

Soha életemben nem ettem annyi májkonzervet, mint ezen az úton. Szinte mindenkinél volt. Némi extra volt a turista szalámi. De sebaj, éhes, fáradt társaság voltunk. Szerintem bármit megettünk volna. 

Másnap csúcstámadás volt, de erről majd csak holnap mesélek. Kedv csinálónak azért itt van egy kép az első vízesésről, ami az utunkba esett, és amin fel is kellett másznunk. Persze, ez is hozott anyag. 

Közeledünk a hegyekhez

Olykor változik a blog kinézete, vagy új dolgok is kerülnek fel, ennek az az oka, hogy most tanulom ezt az egészet. Azért remélem olyanok a változások, ami mindenkinek a kedvére van.

Hol is tartottam? Igen, sikeres felvételi után bekerültem a közgázra. Csak a mihez tartás végett mondom, az az egyetem nem az volt, ami ma ugyanabban az épületben működik. 

Azt is be kell vallanom, hogy én egészen addig nagyon jó tanuló voltam, többször sikerült kitűnő bizonyítványra is szert tennem. Ám az egyetem kifogott rajtam. Nagyon nehezen tudtam ráállni arra, hogy több száz oldalt kell megtanulni a vizsgákra, mellé még több száz oldal kötelező olvasmányt is elolvasni, ráadásul úgy, hogy kezdetben bizony sokszor fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, amit olvasok. Ráadásul iszonyat drukkos vizsgázó voltam. Vizsga napokon úgy mentem be az egyetemre, hogy a világ legpocsékabb helyzetében lévő emberének éreztem magam. Hazudnék, ha azt mondanám élveztem azt, hogy egyetemista vagyok, de ezzel együtt végül sikerült az első évet magam mögött tudni.

Eljött a nyár, és a már említett barátnőm felvetette, hogy menjünk el Erdélybe nyáron pár emberrel. Nosza, megszerveztük az utat, amennyire akkoriban ezt lehetett. Vonatjegyet mindenesetre megvettük a szokásos erdélyi nagy körútra. Szállást nem foglaltunk, nem volt még internet, ahol megtehettük volna. Gondoltuk majd csak lesz hol aludni is, és vittünk magunkkal egyébként sátrat is.

A csoport főleg a barátnőm egyetemi csoportjából állt. Aki nem szeret órákon át elemezni egy-egy szál gazt, az soha ne menjen túrázni biológia szakos egyetemistákkal. Én elkövettem ezt a hibát, de szerencsére volt köztük egy-két fizikus hallgató is.

Szóval voltunk tizenegyen.

Első állomásunk Kolozsvár volt, ahol Sanyi él. Tőle vártunk segítséget szállás ügyben.

A vonaton egy fülkében nyolc ember fér el. De mi tizenegyen voltunk. Természetesen egy fülkében szorultunk össze, ültünk egymás ölében. A határon ez kicsit zavaró volt az akkor még szokásos kőkemény határőri és vám ellenőrzésnek, de túl estünk rajta.

Kolozsvárt, talán még meglepő módon, de Sanyi kb. 1 perc alatt átszervezte az utunkat. Közölte, hogy felejtsük el a nagy körutat, mert másnap indulunk a Retyezátba. 

Mi tagadás azt se tudtam, eszik vagy isszák azt, hogy Retyezát. Majd miután kiderült, hogy magas hegység, azonnal tiltakozásba fogtam, mondván én nem fogom bírni.

Ehhez tudnotok kell, hogy nekem hét éves koromban volt egy szívizom gyulladásom. Magas lázas betegségtől alakult ki, és akkoriban ez még szinte halálos betegségnek számított. 

Miután meggyógyultam mindennemű testmozgástól el lettem tiltva. Addig sem voltam egy nagyon ügyes gyerek ilyen téren, mert anyám annyira féltett mindentől, lévén még szemüveges is voltam, hogy esélyem nem volt arra, hogy biztonságos mozgással létezzek olyan körülmények között, ami nem átlagos. 

Felső tagozaton még tornázgattam egy ideig, de akkor sem végig az egész négy évet. Gimiben is bepróbálkoztam, de egy kézujj törése elgáncsolta ezt az erőfeszítésemet is, mert kiderült az iskolaorvos számára, hogy tesi órán tört el az ujjam és azonnali hatállyal letiltott a tesi órákról.

Ezt az is indikálta, hogy első gimiben ismét felmerült, hogy szívizom gyulladásom van. Nem untatlak titeket a történettel, de több, mint egy hónapot tartottak otthon, Voltam kórházban is. Tonnányi antibiotikumot kaptam. Igen, most lehet megrökönyödni, évekig szedették velem a Maripent, napi 3x 1 dózisban. Nyugtatókat kellett szednem, totál leszedáltak. Évekkel később derült ki, hogy nem is biztos, hogy ismét szívizom gyulladásom volt. 

De mondom, hosszú történet, és nem erről akarok most írni.

Mindenesetre a neveltetésem és az állandó felmentettség a tesi órák alól egyértelműen azt mondták, hogy én nem fogok tudni hegyet mászni. Pláne magas hegységet. Ugye, ekkor még ott tartunk, hogy csak a Magas Tátrát láttam. A lábamat nem tettem egyetlen ösvényére sem, csak láttam. A magas hegyek valami misztikus ködben, elérhetetlen távolságban lebegtek előttem még akkoriban. 

Sanyit nem nagyon izgatta föl az én problémám, közölte, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz.

Így hát másnap elindultunk a Retyezát felé. 

Sajnos saját fotóm nincsen róla, illetve ami van, az roppant homályos, kicsi, fekete-fehér, bár inkább azt mondanám szürke fénykép. Ezért az internetről teszek fel nektek ide egy képet erről a csodálatos hegységről. A kép a www.wikiwand.com oldalról van.

A csoport biológus tagjait viszont roppant izgalomba hozta, hogy van a hegység területén egy szigorúan zárt rezervátum, ahova Sanyi azt mondta szerez engedélyt, hogy bemenjünk. A biológusok persze lázba jöttek, már csak a lehetőség hallatán is. 

A kalandokról viszont már csak holnap mesélek. Addig tartsatok ki.