Folytatódik a blogger kihívás. Ma arról mesélek hogyan csinálok valamit. Hogy mit? Olvassátok el!

A mai feladat leírni, hogy csinálok valamit. Bármi lehet, amiről írok. 

Gondolkodtam pár percig azon, hogy miről is írjak. Hiszen a legtöbb időmet nyilván a munka veszi el, és arról írni dög unalom lett volna.

Írhatnék valami hobbiról is, de a legfőbb hobbim az utazás. Erről meg már elég sokat írtam, ha nem is a hogyanjáról. 

Szeretem persze a kertem is, de az sem túl izgalmas, hogy gazolni kell, metszeni, gereblyézni stb.

Aztán a végén beugrott, hogy leírom hogyan szoktam - sajnos momentán tényleg múlt idő csak, de ígérem ha túl leszünk a mostani dolgainkon, akkor megpróbálok ismét neki fogni - szóval hogy hogyan szoktam írni.

Valójában azt kell mondanom, hogy némileg barokkos túlzás azt állítani, hogy szoktam, hiszen csak ezt az egy könyvet sikerült eddig megírnom. Veled vagy nélkülem Viszont, ha azt nézem, hogy bő egy évig tartott, amíg megírtam, akkor mondhatom, hogy ebben az egy évben végig "csináltam" az írást.

Azt már leírtam, hogy miként született meg a regény. Igen, végtelen unalmamban kezdtem el leírni a gondolataimat. Azokat, amikkel esténként elaludtam. Elkezdeni nem volt könnyű. Sokszor újra írtam az első pár mondatot, oldalt. Nem akartam, hogy túl pátoszos legyen, azt se, hogy túl naturalista. Viszont kellően érdekesnek kellett lennie ahhoz, hogy aki majd olvassa, akarja tovább is olvasni. Az az igazság, hogy talán ezzel küzdöttem a legtöbbet, de azért végül csak sikerült elkezdeni.

Amit egyik nap leírtam, másnap mindig azzal kezdtem, hogy újra elolvastam. Ilyenkor egyrészt kijavítottam ami nem tetszett az előző napi szüleményből, másrészt tudtam hol folytassam a történetet, és persze próbáltam a helyesírást is javítgatni, a szóismétléseket megszüntetni. Ilyenkor javítottam azt is, ha az idő síkok nem stimmeltek. Aztán mikor végre már tetszett amit olvastam, akkor folytattam a friss részekkel.

A friss részek pedig úgy születtek meg a fejemben, hogy szinte benne éltem a regényben. Olyan volt, mintha én is részese lennék az egész történetnek, de persze teljesen kívülállóként, aki csak távolról szemléli az eseményeket. Egész nap, amikor nem írtam a történet vetítése zajlott a fejemben. Jöttem-mentem, tettem automatikusan a dolgaimat, de a fejemben mégis egy film pörgött. Így, ha hozzám szóltak elég nehéz volt úgy visszazökkenni, hogy érdemi választ adjak és ne csak annyit mondjak, hogy aha, vagy ühüm. Nem mondom, hogy könnyű időszak volt a családomnak.

Volt még egy nagyon fontos része a dolognak. Amíg írtam nem olvastam semmiféle könyvet. Egyszerűen nem akartam, hogy befolyásoljon annak akár a tartalma, akár a stílusa. Filmet sem igazán néztem, hogy onnan se kerüljön semmiféle epizód a könyvembe. Azt akartam, hogy ez teljesen az enyém legyen, minden mondat az én fejemből kerüljön ki. 

És akkor egyszer csak vége lett. Illetve úgy éreztem ott be lehet fejezni ezt a könyvet, akkor is, ha bármikor folytatható is lenne.

Amit nem csináltam, és amit ma már bánok. Nem írtam jegyzeteket. Aki olvasta, tudja, hogy nincs benne több száz szereplő. Ám mégis sokat segített volna, ha fontos dolgokat lejegyzetelek a szereplőkről, a helyekről, az eseményekről. Időzónákban jobban segített volna tájékozódni, ha ezt megteszem. De most már ezt is megtanultam, így a következő iromány már jegyzetelve fog születni. 

Illetve még több háttér anyagot kell gyűjtenem. Hiszen nyilván van rengeteg dolog amihez nem értek, vagy amiről nem tudok eleget ahhoz, hogy úgy tudjak róla írni, hogy az hiteles legyen. Persze nem tudományos dolgokra gondolok, de ebben az egy regényben is volt olyan rész, amit elküldtem hozzá értő embernek, hogy ugyan olvassa már el, és mondja meg, hogy ez így reális, vagy teljesen blőd dolog. (Aki megfejti, hogy mi volt ez, az kap egy piros hangszórót!)

Hát így "csinálom" én a regényt. Már alig várom, hogy a következőt is csinálhassam. :) 

Bakancslista - ahogy az mostanában olyan trendi

Bocsánat, hogy ennyit kellett erre várni, mert ez még mindig a blogger kihívás teljesítése, de tényleg annyi fennforgás van momentán az életemben, hogy nem igen tudok időt szakítani arra, hogy minden nap írjak. Pedig milyen jól indult, nem igaz?

Be kell vallanom, hogy sosem írtam bakancslistát, még fejben sem. Persze vannak-voltak nekem is álmok, amiket jó lett volna megvalósítani, vagy remélem van, amit még sikerül, ha nem is teljesen. De ezt soha nem írtam le. Azonban mivel most ez a következő pont, megpróbálom összegyűjteni nektek.

• Pillanatnyilag a legfontosabb tétel ezen a listán, hogy találjunk egy minden szempontból megfelelő házat magunknak. Erről babonából ma még nem írnék többet.
• Amit már biztosan nem fogok tudni megvalósítani. Nagyon szerettem volna egyszer eljutni a Himalájába. Nem, nem, egyértelmű volt, hogy soha, semeddig nem tudtam volna megmászni. Sajnos nem vagyok fizikálisan kitartó, de olvashattatok már a múltamról, így talán ez nem meglepő. Viszont nagyon boldog lettem volna, ha legalább a lábához eljutok, és láthattam volna azt a csodálatos hegységet. 
• Kuba is ott volt a listán. Tanultam spanyolul, és valahogy Kuba nagyon vágyott hely volt számomra. Mára ez már nem feltétlenül lenne a listán.
• A Matterhorn. Bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy erre még fel is juthatok. Vezetőkkel az amatőrök is feljuthatnak rá, szóval azért nem volt teljesen reménytelen a dolog. Mára ezt is elengedtem, de a lábához egyszer azért el kell mennem.
• Provance és Bretagne. Mindkét helyre nagyon vágyom. Provance-ban élni is tudnék. Azokba a kicsi helyes francia falvakba szeretnék eljutni ott. A nagyvárosok és egyéb híres turista látványosságok nem vonzanak.
• Skandinávia - az összes országát szeretném végignézni, végigjárni. Írtam már, hogy a skandináv népek meséje kicsi koromtól vonzó volt számomra. Talán ezért vágyódom oda ennyire. No meg ugye az északi fény.
• Izland - amit én tudok róla azok alapján egy igazi természeti csoda ez a sziget. Jó lenne ezt is látni egyszer.
• Sorolhatnék még országokat, helyeket, de valójában talán ezek a legizgalmasabbak, leginkább vonzóak számomra.
• Persze nem csak úticélok lennének a listán. Hanem pl. jó lett volna megtanulni olaszul. Az egész itáliai életforma nagyon vonzó számomra, és imádnék az ott élő emberekkel a saját nyelvükön csacsogni. 
• Franciául csak tudni szerettem volna mindig, tanulás nélkül. Persze, tudom, ez lenne a tökéletes megoldás mindennel, bár önmagában a tanulás nem taszít, de valamiért franciául csak tudni szerettem volna mindig, tanulni nem.

A többi, ami a listára kerülne már nagyon személyes, ezért azokat nem sorolom fel. Jó lenne, ha az utazások közül sokat sikerülne abszolválni. Remélem egy-két helyre tényleg eljutok még.

Énekeljünk

Bocsánat, még tart a kihívás is, én meg jól eltűntem, de mindenféle fennforgások voltak, amik miatt nem jutottam el odáig, hogy bármit is írjak. Majd mesélek a fennforgásokról is, de babonás okokból arra még várni kell egy keveset.

Szóval a kihívás 7. napjánál tartunk. A feladat 3 jelenlegi kedvenc dal. Egy korábbi posztban már volt ehhez hasonló, és akkor is írtam, hogy nincsenek már jelenlegi kedvenc dolgaim. Vannak olyan dalok, zenék, amiket ősidők óta szeretek. Ezért most sem fogok tudni olyanokat írni, ami most éppen a kedvencem, mert már nagyon régen szeretem mindhármat.

1. Barbra Streisand Woman in love - nos ez az egyik örök kedvenc. Barbra-t mind színésznőt is imádom, de ezt a dalt olyan csodálatosan énekli, hogy a szívemből egy darab mindig vele szakad.
2. Vangelis A paradicsom meghódítása - tudom, tudom, ez nem olyan igazi dal, hiszen nem énekel benne egy valaki, de azért kórus van. Ez is egy örök kedvenc, nagyon szeretem, ahogy szinte árad a zene. Aztán az imádatot csak fokozta, amikor az Aggteleki cseppkőbarlangban hallgathattam meg. Az ottani akusztikának köszönhetően minden porcikámat átjárta ez a mű. Csak ajánlani tudom, hogy aki teheti, menjen oda el, és élje át ezt az élményt, mert csodálatos.
3. John Lennon Imagine - talán sosem volt annyira aktuális ez a dal, mint most. Angolul tudók előnyben. Hallgassátok, értsétek meg, és próbáljunk meg e szerint élni. 

Nos, ennyi. Persze, van még sok-sok kedvenc, de ma ezek jutottak eszembe. Jó szórakozást mindenkinek! 

Amitől agyvérzést kapok

Sziasztok!

Ma arról kell írnom, ami idegesít, nagyon. Pillanatra el is gondolkodtam, hogy van-e ilyesmi, mert nincsenek mániáim, hogy jaj ezt vagy azt utálom, és zavar. De azért találtam egy-két dolgot.

• Mindig igyekeztem a legjobban végezni a munkáimat, és nem úgy, hogy más is hozzá férjen. Szóval azt hiszem rendes dolgozó voltam mindig. Még butának sem tartom magam, sőt, azt hiszem vagyok már olyan korban, hogy nyugodtan kimondom, igen, van eszem, egészen okos vagyok. Így ha megmondják, hogy mit kérnek tőlem munkában, akkor én azt megcsinálom. Ha valami nem világos, akkor addig kérdezek, amíg már tudni fogom mi az amit várnak tőlem. És megcsinálom. Ám ha ilyenkor visszaadják, hogy nem így gondoltam, hanem amúgy, attól valóban agyvérzést tudok kapni. Mert ilyenkor úgy érzem hiába töltöttem vele perceket, vagy órákat, hiába tettem oda magam, az egész mehet a kukába, mert valaki figyelmetlen volt, és amikor kérte tőlem az adott dolgot, akkor nem volt annyira figyelmes, nem tisztelte annyira a munkámat, hogy pontosan elmondja mire gondolt. És ezt nem szeretem. Nem szeretem, ha nem tisztelnek meg, ha semmibe veszik azt, amit elvégzek és leteszek az asztalra.
• Nagyon nehezen viselem, ha valaki buta. Bocsánat, de ez van. Én sem tudok mindent, és nagyon tisztelem is azokat, akikről nyilvánvaló, hogy nálam sokkal okosabbak és sokkal többet tudnak. De amikor valakinek fekete sötétség van a fejében, én azt nagyon nehezen viselem. Még akkor is, ha tudom, hogy nem feltétlenül tehet róla, mert hiszen lehet ez eleve egy születési adottság, amiről nyilván nem tehet, vagy felnőhetett olyan környezetben is, ahol nem volt lehetősége arra, hogy tanuljon, okosodjon. Ennél jobban már csak a korlátolt butaságot gyűlölöm. Attól valóban el tudja önteni az agyamat a vörös köd.
• Azt is nagyon nehezen viselem, hogy nem tudunk nemet mondani. Illetve ha nemet akarnánk mondani, akkor csak sunyin meghúzódunk, próbálunk eltűnni a színről, hátha észre sem vesznek minket. Sajnos belekerültem már nem egyszer olyan szituációba az életem során, amikor vártam volna valakitől valamit, egy választ, valami reakciót, vagy legalább egy mondatnyi magyarázatot, hogy mi miért történik úgy ahogy, ill. miért nem történik. És felnőtt emberek nem képesek arra, hogy ilyenkor azt mondják, hogy bocs, de nem. Isten bizony még magyarázatot sem várnék, bár persze nem zavarna. De legalább annyi becsület lenne bennük, hogy oda álljanak és elmondják a válaszukat az adott helyzetre, és kimondják azt, hogy NEM.
• A nagyképű, öntelt embereket is nehezen viselem. Mára már tudom kezelni őket, de ez hosszas tanulási folyamat volt. Nem tudok elképzelni semmi olyan szituációt, amitől bárki jogot formálhatna arra, hogy öntelt legyen és nagyképű. De ráadásul általában azok viselkednek így, akiknek aztán tényleg semmi okuk rá.
• Azt sem viselem el, ha hülyének néznek, és ha meg akarják nekem mondani, hogy mit kellene tennem. Na ettől tüzet okádok! 
• A hazugság sem az a kategória amit tolerálni tudok. Bár ahogy múlik felettem az idő, igen, én is egyre többször kényszerülök rá, mert olyan szituációkba kerülök, hogy mindenkinek az a legjobb, ha nem mondok igazat. De amikor valaki egyik hazugságból a másikba csap, és a végén már önmaga sem tudja miről is beszél, miközben én őszinte, becsületes és elfogadó voltam vele szemben, attól harapok.

A végére egészen belejöttem. Így hirtelen most ennyi. 

És akkor a kedvencek ...

Mai feladat a kedvencekről mesélni. Mi a kedvenc zeném, könyvem, filmem stb. mostanában. 

Igazság szerint már nem vagyok rajongója ilyen dolgoknak, és azt sem mondanám, hogy ami kedvenc, az csak épp mostanában az, vagy lett az. Ezzel együtt próbálok megfelelni az elvárásnak és akkor hajrá.

Film

Facebookos ismerőseim a megmondhatói, hogy imádom a Bor, mámor, Provance című filmet. Akárhányszor képes vagyok megnézni, az sem baj, ha nem látom teljes egészében. Hogy mi vonz benne ennyire? Persze, szeretem nagyon Russel Crowe-t, és szerintem ebben is remekül játszik. Csoda klassz a ház, ahol történik az egész. Sosem akartam sem szőlész, sem borász lenni, de azért egy szőlő ültetvény is el tud varázsolni. Nagyon tetszik a zene is, amit a nagybácsi hallgatott mindig. És még sem ezek külön-külön amik hatnak rám, hanem együtt az egész. A film hangulata. Árad belőle a béke, a nyugalom, a szeretet és a szerelem. Szóval oda vagyok érte. 

A másik nagy kedvenc az Oscar. Sokszor csodálkozva hallgatom, ahogy sokan képesek sorokat, komplett mondatokat, poénokat idézni filmekből. De végül is én az Oscar-ral vagyok így. Persze csak egy-egy szlogen jön belőle, de akkor is. Stallone-t mindenki Rocky-nak, Rambónak és hasonló témájú filmekben szereplő színésznek ismeri. Bár a Rocky 1. szerintem is remek volt. Ám az Oscar-ban megismerhetjük Stallone humoros oldalát is, és szerintem brillírozik. Szóval aki sok nevetésre vágyik, az ne hagyja ki.

És amit sajnos nagyon régen nem láttam, a Zöld kártya. Ezt a Depardieu-t imádtam. Az esetlensége, a bája, a kedvessége mind-mind a filmben van. Aranyos a történet is, de megint a hangulat az ami igazán elvarázsol ebben a filmben is. Sajnos sosem adják a tv-ben. És sosem volt videó lejátszónk, sőt már dvd lejátszónk sincs, így sehogy nem tudom megnézni. Neten meg nem sikerült megtalálnom.

Mamma Mia - igen, én az Abba-ra táncoltam a discókban, ezért az Abba zenéje számomra mindig is fantasztikus lesz. De a parádés szereposztás már eleve remek szórakozássá teszi ezt a filmet. És míg a Bor, mámor, Provance-ban a béke, a nyugalom varázsol el, itt meg pont az a sodró lendület ami végig vonul az egész filmen. A Winner takes it all pedig mindig könnyeket csal a szemembe. 

Könyv

Imádom a könyveket. Nagyon szeretek olvasni, már egészen kis koromtól kezdve. Örök és nagyon szép emlékem, amikor egy karácsonyra a családtól összesen 14 db könyvet kaptam. Minden más feledésbe merült, csak ezeket rakosgattam, szaglásztam, lapozgattam egész este. Mindig nagyon sokat olvastam, bár persze voltak időszakok az életemben, amikor nem volt rá alkalom. Pl. az elmúlt pár évben olyan dolgok történtek velem, velünk, amikből nem tudtam elmenekülni az olvasásba. Vagy, amikor megírtam a saját könyvemet, akkor szándékkal nem olvastam semmit. Még véletlenül sem akartam az olvasmányaimból bármit is beleírni a Veled vagy nélkülem című könyvembe. 

Azt kell mondjam, hogy olvasásban mindig korszakaim voltak. Egy időben csak Guy de Maupassant regényeket olvastam. Vagy Merle-t. Vagy Hemingway-t. Vagy mindent ami a náci koncentrációs táborokról szólt. És ez valahogy azóta is így van. Ám mostanra már nem fér bele a nehéz, fajsúlyos olvasmány. Úgy érzem azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, szórakozzak, ezért az étlapomon nem Tolsztoj, vagy Bulgakov szerepel. 

Aki ismer tudja, hogy utálom a sci-fit. (Bocsánat a rajongóktól!) Sőt, a fantasy sem az én világom. És mégis, az egyik legnagyobb élményt Margit Sandemo Jéghegyek népe című sorozatától kaptam. 

45 kötet. Azért nem kell megijedni, mert ezek csak kb. A6-s méretűek, de tény, hogy mindegyik kb. 300 oldal. A középkorból indul a történet és egészen napjainkig tart. Egy család életét követhetjük nyomon, ahol mindig minden generációban megszületik egy jó és egy rossz leszármazott. Az ő harcuk, és a család élete adja az egész regényfolyam vezérfonalát. Erre van feltűzködve sok-sok érdekes adalék a skandináv népek életéből. És teljes mértékben része a regénynek egyfajta mese és varázslat, tündérekkel, boszorkákkal, ördögökkel, elvarázsolt helyekkel és mindennel, ami csak egy mese kelléke. Ráadásul annyira képszerűen vannak leírva azok a történetek, ahol ezek a részletek különösen fontosak, hogy az ember szinte ott érzi magát a szereplőkkel együtt. Nagyon-nagyon szeretem. 

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kislány koromban is sokkal jobban elvarázsoltak a skandináv mesék - Soria Moria Palota, mint a magyar népmesék. Lehet ezért szerettem bele ebbe a regénybe is.

Gabriel Garcia Marquez Száz év magány Meglepő lesz, de nem tudom elmondani, hogy miről szól a könyv. Egy érzésről tudok mesélni. Gimis koromban volt a chilei puccs, ami után sok menekült érkezett az országba - bocsánat, nem akartam a mostani menekült ügyhöz hasonlítani. Pár fiatal ellátogatott a gimibe hozzánk közülük, és ők meséltek a Nobel díjas íróról és a regényről. Nagy lelkesedésemben rohantam megvenni és el is olvastam. Jelentem rendkívül hősies módon, ugyanis egy árva szót sem értettem az egészből, de mert Nobel díjat kapott érte Marquez és mert a chilei fiatalok meséltek róla, úgy voltam vele, hogy ha belepusztulok is el fogom olvasni. És lőn. Nekem akkor ez a könyv semmit nem jelentett. Semmit nem értettem belőle. Unalmas volt. 

Aztán teltek az évek, és a kezembe akadt. Gondoltam legyen, nézzem meg még egyszer miért is kapott Nobel díjat érte az írója. És belefogtam újra. És csak olvastam és olvastam, és nem tudtam letenni. Pár nap alatt kivégeztem az egészet, és amikor a végére értem, úgy éreztem belehalok, ha nem maradhatok meg abban a hangulatban ami átitatja az egész regényt, és ezért újra el kell olvasnom, az elejétől kezdve. 

Valóban fantasztikus írás. Elvarázsol, elvisz egy egészen más világba. Csak ajánlani tudom mindenkinek. De! Felnőtt korban érdemes csak olvasni, mert szerintem csak akkor érti meg az ember. Legyen alkalma rá annak aki olvassa, hogy ne kelljen mással foglalkoznia. Tudjon elmerülni a könyvbe, és ne foglalkoztassa semmi más.

Vannak még Marquez könyveim, de mert nincs lehetőségem erre az átszellemült tudat állapotra, nem is fogok bele egyikbe sem. Majd ha nyugdíjas leszek és nem lesz semmi dolgom, majd akkor újra előveszem őket.

Csingiz Ajtmatov A versenyló halála Gimnázium negyedik évében kaptuk meg kötelező olvasmányként. Nagyon nem örültünk neki, úgy gondoltuk nem ezt kellene olvasgatnunk, hanem tételeket csinálni és tanulni az érettségire. Ám az egyik legmeghatározóbb könyvélményem lett. Gyönyörű szép nyelven íródott, már az önmagában elvarázsol. Alig történik valami az egész műben, mégis annyi érzés, annyi fájdalom, annyi szeretet, megértés és annyi emberség van benne, hogy lenyűgöző. Feltétlenül ajánlom olvasásra.

Zene

Már általános iskolában sikerült közel kerülni a komoly zenéhez, de a gimnáziumi évek alatt különösen sokat kaptam a klasszikus zenéből. Remek tanáraink voltak, akik éppen a Zeneakadémián voltak végzősök, és akik rajongtak a zenéért, és ezt át is tudták adni nekünk. Akkoriban a Játék és Muzsika című vetélkedő minden kérdésére tudtam a választ, amin magam is sokszor meglepődtem. Azóta sajnos az egész a feledés homályába veszett, mert a férjem nem kapott ilyen oktatást, és nem kifejezetten a klasszikus zene rajongója. Így a család, és korábban az egyetem mellett a klasszikus zene elszállt az életemből.

De azért mondom, hogy pl. Gershwin zenéjét nagyon szerettem. Bachot, Beethoven -t is szívesen hallgattam. Dvorak Moldva című művét "rongyosra" hallgattam, teljesen elvarázsol. Sőt, nagyon megérintett a Carmina Burana is, pedig úgy gondolom nem könnyű zene.

Hacsaturján Spartacus című balett művét volt szerencsém látni az Operaházban Róna Viktor főszereplésével és Seregi László rendezésében. Meghatározó élmény volt. 

Sajnos nem igen tudok több zeneszerzőt említeni, mert fájdalom, de mára nem emlékszem már arra, hogy akkoriban mely művek tetszettek.

Természetesen a könnyűzene is jelen volt az életemben egészen kicsi koromtól, hiszen akkor indult a remek beat korszak. Omega mindenek felett. Illés az örök ellenség volt. Mára már nagyon szeretem az ő számaikat is. 

Jöhetett akkoriban a Deep Purple, és sok-sok társuk. Érdekes, Beatles rajongó sosem voltam, igaz a Rolling Stones sem volt a kedvencem. Bár mára ők is szívesen hallgatottak lettek. 

Igen, Julio Iglesias is nagy szerelem volt, talán a spanyol nyelv iránti rajongásom miatt.

Na és természetesen Abba, Boney M és a többiek. Ők már nem a gyermekkoromat, hanem a fiatalságomat jelentették. 

Mára nincs kedvenc együttesem, énekesem. Sokak zenéjét kedvelem, sok zenéről fogalmam sincs ki játssza énekli, de attól én még szívesen hallgatom. De pl. Rúzsa Magdi dalait szeretem, szívesen hallgatom. Szeretem a karcos hangját, és hogy szárnyára kap a dallam, ha őt hallgatom.

De ezt pl. nagyon szeretem: Stupid love , Na és ezt is, nagyon. Ezzel szinte szárnyal a lelkem: Ghost .

Talán sikerült egy kis képet adnom arról, hogy miket szeretek. Ahogy leírtam és végiggondoltam az összeset, azt hiszem mindegyikre elmondhatom, hogy a hangulat ragad meg legjobban mindegyikben. Szóval nem kiragadott dolgok, hanem együtt, az összesség, amit attól kapok. Remélem én is tudtam ebből egy kicsit adni ma nektek. 

A mai nap

Negyedik nap. A kihívás negyedik napja. Jelentem ezt is teljesítettem. Készítettem pár fotót a mai napról. Négyet kértek, ötöt csináltam. 

Természetesen a reggel nálunk is reggelivel indul. Itt még csak épp meg van terítve az asztal. Viszont a nem látszó paradicsom és az uborka a kertecskémből való. A kis kék tálban vannak. Az uborka annyira friss, és szinte édes. Imádom!

Tegnap nem volt nálunk áram, így nem tudtunk dolgozni. De voltak dolgok, amiket meg kellett csinálni, mert postára is kellett adni. Így reggeli után bevettem magam az irodába.

A posta és egy röpke vásárlás után már jöhetett is az ebéd. Ma taco-t vagy mit ettünk. Tudjátok, azok a nagy lepények, bele saláta, apróra vágott pirított hús, és finom öntetek. Ebbe is saját termés került. 

És mert szép idő volt, és amúgy is a kertben volt dolgunk, így ott is ettük meg. Gyanítom az utolsó kinti étkezések egyike volt.

Ebéd után röpke pihenő, majd irány a kert. Első körben leszedtem a zöld héját egy rakat mandulának. Ez rém unalmas munka, pedig még egy egész vödörnyi van, valamint egy jó adag még a fán is. És akkor a csonthéját még nem is törtük meg. 

Utána viszont jött a deréktörő gazolás. Nincs sok virágágyás a kertben, de épp elég azt rendbe tenni. Különösen, hogy egy ronda vékony szálú futó gaz teríti be folyton és kúszik mászik az ott lévő virágaimra. Nehezítés, hogy az ágyás fel lett töltve mulccsal, ami egyébként szinte az összes többi gazt távol is tartja, mert csak ez nő ki belőle, de ez gazdagon. A mulcs alól kihúzni a gyökerét szinte lehetetlen, ráadásul nem is látni honnan nő ki, mert mindenhol letapad. De időről időre meg kell vele küzdenem. Most még a rózsát is visszavágtam, amit végképp nem szoktam ilyenkor, csak tavasszal, de idén annyira tönkre ment, és olyan csúnya volt, hogy kénytelen voltam rá. 

Valószínűleg gomba támadta meg. Én viszont semmiféle vegyszert nem használok a kertben. Eddig még általában túl élték a növényeim, ami pedig végképp nem, legfőképpen a tetűt, az bizony kikerül a kertből. De 27 éve működök így, és igazából büszke is vagyok rá, hogy nálunk nincs vegyszerezés.

A mai munkám eredménye.

Ezt az utolsó képet csak azért kapjátok, mert az egyik kedvenc kompozícióm a kertben és ilyenkor ősszel olyan szépek együtt.

Gasztrobloggerek ne aggódjatok!

Eljött a kihívás harmadik napja is. Mai feladatom 3 kedvenc étel vagy ital receptjének megosztása.

Nos, sajnos a cola receptjét nem tudom, ezért azt nem tudom megosztani veletek. A Guinness receptje sincs a birtokomban, szóval abba se reménykedjetek. Így bizony marad az ételek receptje. 

Ezzel már csak egy bajom van. Nem szeretek főzni, ezért a létező legegyszerűbb ételeket szoktam készíteni. Ráadásul anyukám sem volt egy nagy ínyenc, így nincs is semmi receptem tőle. 

Azért gondolkodok, és próbálkozok, hogy ne az imádott krumplis tészta, vagy rakott krumpli receptjét osszam meg veletek.

1. Tejszínes csirke - általában csirkecombból csinálom. Lehúzom a bőrt róluk, besózom teszek rá majorannát vagy kakukkfüvet és tepsibe teszem az egészet. Közben megpucolom a krumplit hozzá, karikára vágom és azt is a tepsibe teszem, azért lehetőleg a csirke combok alá. Természetesen azt is megsózom. Majd az egészet felöntöm, végiglocsolom tejszínnel és már mehet is a sütőbe. Ropogósra sütve az igazi. 
2. Húsgombóc csorba - Erdélyből való a receptem. A pacal csorba kivételével jöhet csirke csorba, de más húsból is lehet, illetve imádom a húsgombóccal készült csorbát is. Én úgy szoktam elkészíteni, hogy kevés hagymát dinsztelek, majd egy marék apróra vágott savanyú káposztát teszek rá, és karikára vágott sárgarépát ill. fehérrépát. Az egészet kicsit megszórom vegetával - igen, van amikor szeretem, van amikor rá se tudok nézni - és megpárolom pár percig. Aztán felengedem vízzel, amit tovább sózok, fűszerezek és ami igen fontos, kerül bele lestány is. Amikor már forr akkor teszem bele a húsgombócokat. Azok simán darált húsból készülnek, kicsit előfőzött rizzsel, és ízlés szerint fűszerezve. Pirospaprika nem kerül bele. Hagyom még felforrni, kicsit főni a gombócokat és aztán kész is. Nagy melegben a savanykás íze miatt igazán remek könnyű, és mégis laktató ebéd.
3. A harmadik receptem nevét nem tudom. Egy nagyon kedves ismerősöm osztotta meg egyik nap, hogy ilyet készített, és ő mondta a nevét is, de én nem jegyeztem meg. Aztán pár napja belefutottam máshol is a receptbe, ahol már olasz ételként hirdették. Nem vagyok profi olasz konyhából, de nekem nem annyira passzol bele. De ha mégis, az sem gond. Finom volt és laktató, ez a lényeg. Szóval pár szem krumplit megfőztem sós vízben, majd leszűrve krumplinyomón áttörtem és hagytam kihűlni. Miután kihűlt kapott még egy kevés sót, és annyi lisztet, hogy egy nem folyós, de kellemesen lágy tésztát kapjunk. Az elkészült tésztát kettéválasztottam. Az egyikből egy serpenyőbe való kerek lapot kell nyújtani, és beletenni a kiolajozott serpenyőbe. Ezután halmozzunk rá sonkát, és szórjuk meg reszelt sajttal. Természetesen szinte bármit bele lehet tenni, amit szeretünk. Aztán a tészta második feléből is nyújtunk egy kerek lapot és rátesszük erre az egészre. A szélét ügyesen rányomkodjuk, hogy mindenhol legyen teljesen lezárva, és sütés közben ne csurogjon ki belőle a sajt. Közepes lángon megsütjük a lepény egyik felét, majd tányérra csúsztatjuk, ha kell kicsit beolajozzuk újra a serpenyőt, és aztán egy hirtelen mozdulattal beleborítjuk a lepényt, hogy a másik oldala is megsüljön. Ahogy a tészta megsült, már készen is van. Mint a tortát úgy kell szeletelni, és nagyon finom és laktató hamit kapunk. Mi savanyúsággal ettük, de nyilván jó hozzá a zöld saláta is, vagy kinek mi kívánkozik hozzá.

Jó étvágyat kívánok! És mondom, nem kell egyetlen gasztrobloggernek sem attól tartani, hogy elveszem a kenyerét, mert ahogy mondtam, nem szeretek főzni. Szóval főzésről nem fogok soha blogot írni, ez biztos.