Gasztrobloggerek ne aggódjatok!

Eljött a kihívás harmadik napja is. Mai feladatom 3 kedvenc étel vagy ital receptjének megosztása.

Nos, sajnos a cola receptjét nem tudom, ezért azt nem tudom megosztani veletek. A Guinness receptje sincs a birtokomban, szóval abba se reménykedjetek. Így bizony marad az ételek receptje. 

Ezzel már csak egy bajom van. Nem szeretek főzni, ezért a létező legegyszerűbb ételeket szoktam készíteni. Ráadásul anyukám sem volt egy nagy ínyenc, így nincs is semmi receptem tőle. 

Azért gondolkodok, és próbálkozok, hogy ne az imádott krumplis tészta, vagy rakott krumpli receptjét osszam meg veletek.

1. Tejszínes csirke - általában csirkecombból csinálom. Lehúzom a bőrt róluk, besózom teszek rá majorannát vagy kakukkfüvet és tepsibe teszem az egészet. Közben megpucolom a krumplit hozzá, karikára vágom és azt is a tepsibe teszem, azért lehetőleg a csirke combok alá. Természetesen azt is megsózom. Majd az egészet felöntöm, végiglocsolom tejszínnel és már mehet is a sütőbe. Ropogósra sütve az igazi. 
2. Húsgombóc csorba - Erdélyből való a receptem. A pacal csorba kivételével jöhet csirke csorba, de más húsból is lehet, illetve imádom a húsgombóccal készült csorbát is. Én úgy szoktam elkészíteni, hogy kevés hagymát dinsztelek, majd egy marék apróra vágott savanyú káposztát teszek rá, és karikára vágott sárgarépát ill. fehérrépát. Az egészet kicsit megszórom vegetával - igen, van amikor szeretem, van amikor rá se tudok nézni - és megpárolom pár percig. Aztán felengedem vízzel, amit tovább sózok, fűszerezek és ami igen fontos, kerül bele lestány is. Amikor már forr akkor teszem bele a húsgombócokat. Azok simán darált húsból készülnek, kicsit előfőzött rizzsel, és ízlés szerint fűszerezve. Pirospaprika nem kerül bele. Hagyom még felforrni, kicsit főni a gombócokat és aztán kész is. Nagy melegben a savanykás íze miatt igazán remek könnyű, és mégis laktató ebéd.
3. A harmadik receptem nevét nem tudom. Egy nagyon kedves ismerősöm osztotta meg egyik nap, hogy ilyet készített, és ő mondta a nevét is, de én nem jegyeztem meg. Aztán pár napja belefutottam máshol is a receptbe, ahol már olasz ételként hirdették. Nem vagyok profi olasz konyhából, de nekem nem annyira passzol bele. De ha mégis, az sem gond. Finom volt és laktató, ez a lényeg. Szóval pár szem krumplit megfőztem sós vízben, majd leszűrve krumplinyomón áttörtem és hagytam kihűlni. Miután kihűlt kapott még egy kevés sót, és annyi lisztet, hogy egy nem folyós, de kellemesen lágy tésztát kapjunk. Az elkészült tésztát kettéválasztottam. Az egyikből egy serpenyőbe való kerek lapot kell nyújtani, és beletenni a kiolajozott serpenyőbe. Ezután halmozzunk rá sonkát, és szórjuk meg reszelt sajttal. Természetesen szinte bármit bele lehet tenni, amit szeretünk. Aztán a tészta második feléből is nyújtunk egy kerek lapot és rátesszük erre az egészre. A szélét ügyesen rányomkodjuk, hogy mindenhol legyen teljesen lezárva, és sütés közben ne csurogjon ki belőle a sajt. Közepes lángon megsütjük a lepény egyik felét, majd tányérra csúsztatjuk, ha kell kicsit beolajozzuk újra a serpenyőt, és aztán egy hirtelen mozdulattal beleborítjuk a lepényt, hogy a másik oldala is megsüljön. Ahogy a tészta megsült, már készen is van. Mint a tortát úgy kell szeletelni, és nagyon finom és laktató hamit kapunk. Mi savanyúsággal ettük, de nyilván jó hozzá a zöld saláta is, vagy kinek mi kívánkozik hozzá.

Jó étvágyat kívánok! És mondom, nem kell egyetlen gasztrobloggernek sem attól tartani, hogy elveszem a kenyerét, mert ahogy mondtam, nem szeretek főzni. Szóval főzésről nem fogok soha blogot írni, ez biztos. 

Vicces és cikis! Mára ilyeneket kerestem nektek.

A kihívás második napja. Feladat, leírni a három legviccesebb és a három legcikisebb történetet az életemből. Mi tagadás, egy kivételével bizony gondolkodnom kellett rajta. Hála az égnek a viccesek előbb jutottak eszembe, és igazán cikisre nem is emlékeztem. 

Gondolkodtam, hogy tárjam elétek? Három ilyen, aztán három olyan? Uncsi. Ezért kronologikus sorrendben kapjátok meg. 

Íme:

• Tíz éves koromban költöztünk Újpestről Zuglóba. Majd egyszer mesélek erről is, de most egy fiúról akarok csak beszélni. Ő a házmesterék fia volt abban az újpesti házban, ahol éltünk. Idősebb volt nálam pár évvel, és mivel én még alig három éves voltam, amikor oda költöztünk, a szárnyai alá vett. Sok mindenben segített nekem, de legfőképpen abban, hogy összebarátkozzam a házbéli gyerekekkel. Miután elköltöztünk onnan megszakadt minden kapcsolatom az ottaniakkal. Már gimis voltam, amikor írtam neki egy levelet, hogy mennyire fájlaltam akkoriban, hogy elköltöztünk és mennyire hiányoztak. A végén megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő már szinte felnőtt fiatal ember volt, én meg azért még csak egy zsenge kamaszlány. Szépen kiöltöztünk mindketten, míg régen csak ócska játszó ruhában láttuk egymást minden nap. Sétálni mentünk, beszélgettünk és rettentő kínosan éreztük magunkat mindketten. Hiszen nem randevú volt ez, mégis olyan íze volt kicsit, amiben viszont ő is és én is nagyon rosszul éreztük magunkat. Soha többet nem találkoztunk. Évekkel később az iwiw-n futottunk össze, már mindketten családosan, és így az egy-két alkalommal megejtett beszélgetés is sokkal jobban visszaidézte a gyermekkori barátság hangulatát. De az a találkozó, az igen, az ciki volt.
• Érettségi után egy évig dolgoztam. Nagyon meghatározó és nagyon jó élmény volt. Csupa fiatal közé kerültem és remekül éreztük magunkat együtt, ráadásul egy olyan épületben ami még ma sem számítana rossz helynek, pedig igen régen volt. Aztán eljött szilveszter estéje, amikor is dolgoztunk. Külker. cég volt, ahol ugye volt a magasabb kaszt az üzletkötőké, és voltunk mi egy szinttel lejjebb, a bonyolítók. Szilveszter napján az összes üzletkötő, többségük férfi volt, úgy érezte, hogy körbe kell járja az összes bonyolítót egy üveg töménnyel és koccintani kell az új évre. Így csak jöttek, jöttek és én hiába próbáltam kibújni az újabb és újabb pohár vodkák, konyakok elfogyasztása alól, egyszerűen nem sikerült. Délben már haza engedtek minket, és életemben először és már most mondom utoljára, fogalmam nincs hogy jutottam haza. Vannak emlékképeim, de leginkább csak arról, hogy egy-egy megállóban állok a kolléganőmmel és nagyon beszélgetünk. A köztes szakaszokat teljes homály fedi. Mikor haza értem, még felkínlódtam magam a negyedikre a lakásba, bementem, leültem a konyhába és apukámmal közöltem, hogy kérek egy pohár tejet. Tudni kell, hogy előtte utoljára csecsemő koromban ittam tejet, mert nem szeretem, nem megy le a torkomon. Apukám nagyon rendes volt, nem szólt egy szót sem, csak annyit kérdezett, hogy ittál? Szóval ez megint csak a ciki emlékeim között szerepel, bár ha belegondolok, hogy egy délutáni alvás után még végig buliztam Budapestet, igaz, hogy csak üdítővel, akkor nem is olyan rossz.
• Egyetemi élmény a következő. A csoportunk szervezett egy kirándulást, ott alvósat. Pécs-Szigetvár volt a célpont. Egyetemisták egyik legfontosabb programja az ivás. Így természetesen a fiúk is azonnal a városba vittek minket, hogy menjünk sörözni. Olyan helyeken jártam velük, ahova magamtól soha az életben be nem mertem volna tenni a lábam. Volt ahol a vendégek már délben az asztalon táncoltak, de volt ahol a WC-re is kísérővel mentünk ki lányok, mert egyedül nem mertünk. A szállásunk egyetlen egy szoba volt. Nem csináltunk abból gondot, hogy lányok külön, meg fiúk külön. Bár nem volt egy pár sem a csoportban. Este leültünk ki nevet a végént játszani. Csak egy tábla volt, ezért mind nem tudtunk játszani, de aki nem jutott bábuhoz, az is lelkesen kibicelt. Különösen, mert ki adtuk szabályba, hogy ha úgy dob bárki, hogy azzal ki tud ütni valakit, akkor nem léphet más bábuval, akkor sem, ha neki az jobb lenne, ki KELL ütnie, aki előtte van. Tizenegyen voltunk összesen, ha jól emlékszem, de a nagyobbik oldal is 6 játékost enged. Ám ezzel a szabállyal hosszú órákon át tartott egyetlen parti is. Nagyon élveztük, rengeteget nevettünk, dühöngtünk, szóval klassz volt. Aztán egyszer csak sötétbe borult a szoba. Fogalmunk nem volt mi történt? Valaki felállt, elment a kapcsolóhoz, hogy kipróbálja és simán felkapcsolta. Eltelt vagy 2 perc, és megint sötét lett. Megint ment valaki és megint csak annyi történt, hogy fel kellett kapcsolni. Nem, semmi ezoterikus nem történt, nem jártak szellemek a szobában. Az egyik lány volt. Ő ugyanis elunta a mi játékunkat, és úgy döntött lefekszik és alszik. Ám zavarta  fény, és zavarta a hangzavar is. Szólni azonban hiába szólt, nem is hallottuk. Így hát arra gondolt megoldja a problémáját, és szó nélkül lekapcsolta a lámpát. Eljátszottunk még ezzel egy darabig, és mivel nálunk akkor már a tetőfokára hágott a jó kedv, nekem ez vidám sztoriként maradt meg. A lány egyébként a végén, az éjszaka közepén felpattant, összeszedte a cuccát és elment. Próbáltuk utána küldeni a fiúkat, de azt mondták, felnőtt, megoldja. És mivel a múlt heti évfolyambulin is ott volt, azt kell mondjam valóban nem volt semmi gond. Nem hiszem hogy olvassa ezt, de ha mégis, akkor így utólag bocsi! 
• Férjemmel sokat jártunk túrázni. Leginkább Erdélyben, de Magyarországon is. Itthon csatlakoztunk a Vörös Meteor nevű egyesülethez, és egy időben velük jártunk kirándulni. Aztán próbáltunk szervezni egy erdélyi kirándulást is a csoportnak, de a végén csak egyetlen fiú jött velünk. Így mentünk mi ketten a párommal, kolozsvári barátunk a feleségével és ez a srác. A cél a Radnai havasok voltak, mert a férjem munkahelyéről is oda ment az egész társaság arra a hétvégére egy barlanghoz. (Barlangászok dolgoztak együtt az akkor még unikumnak számító alpin technikával.) A szállásunk itt is egy hatalmas szoba volt, ahol együtt aludtunk mindannyian, és voltunk vagy húszan összesen. A terem két oldalán voltak az ágyak merőlegesen a falra és középen meg egy hosszú asztal padokkal. Fényes jókedve volt itt is a társaságnak, és bár mi megpróbáltunk korán lefeküdni, de rájöttünk, hogy esélytelen, így felkeltünk és csatlakoztunk a társasághoz. Nem úgy az a fiú, aki az egyesületből jött velünk. Ő hősiesen küzdött, fejére húzta a hálózsákot, forgolódott, míg azért egyszer csak már elcsendesült. Vélhetően a hangzavar ellenére is sikerült elaludnia. Aztán valaki meghallotta, hogy őrült dudálás visszhangzik az erdőből. Mind kivonultunk a ház elé az éjszakai sötétségben, hogy mi lehet ez, és egyszer csak begördült a főnök kocsija. Kiderült, hogy ő nyomta végig a dudát, mert hogy fogytán volt a benzinje és azt remélte, hogy ha kifogy és nem tud végig jönni akkor a dudálás miatt csak keresni fogjuk. Akkor ugye a mobil telefon még nem létezett. Szóval már ezt a történetet is nagyon élveztük és ezen nevetve, mit nevetve, hangosan röhögve vonultunk vissza mindannyian a szobába. Említett srác ágya az ajtóban volt, és ő továbbra is aludt. Gondolom örült, hogy végre csend van. Már mind bent voltunk, amikor belépett a főnök is, aki csak azt látta, hogy ott alszik valaki, de fogalma sem volt arról, hogy idegen is van a teremben, ezért egy laza mozdulattal megfogta a hálózsákban felálló lábat, megrázta és vidáman a döbbenten felülő srác arcába nézve köszönt neki, hogy mi újság? Sosem fogom elfelejteni szegény gyerek arcát. Fuldokolva nevettünk. Tudom, gonosz dolog, de akkor is így történt.
• Mondom ciki dolgot nem igen találtam, de volt egy amire ráfoghatom, hogy az volt, bár inkább félelmetes, legalább is nekem. Erdélyben jártunk és már hazafelé tartottunk, amikor eldöntöttük, hogy elmegyünk a Vadu Crisului - nál lévő barlanghoz. Akkor már mindkét gyerekünk is velünk volt, és gondoltuk egy szép élményt szerzünk nekik is. Kocsival voltunk, és a barlang nem közelíthető meg közúton. Így hát a kocsit leparkoltuk, és elindultunk gyalog. Ez idáig még nem is lett volna gond. DE! Az út egy vasúti alagúton át vezetett. Olyanon ahol vonatok is járnak. És nem, nincsen kiépített gyalogjárda mellette, csak afféle szerviz út a vasutasoknak. Édesanyák, lelki szemeitek biztosan látják, hogy tök sötétben botorkáltok egy vasúti alagútban, ahol bármelyik percben jöhet a vonat, és a két kicsi porontyotok előttetek tapogatja a lábával az utat. És igen, elég hosszú alagút. Gyalog mindenképpen. Két életet leéltem mire kijutottunk a túloldalán. Igen, a másik kettőt pedig visszafelé. Ráadásul a barlang nem is volt látogatható, zárva volt, lelakatolva. 
• Mivel három ilyen és három olyan történet kell a kihíváshoz, jöjjön életem talán legviccesebb története. Legalább is nekem mindenképpen az, és bár már több, mint tíz éve történt, én még mindig könnyesre nevetem magam, ha csak eszembe jut. Külön pozitív a dologban, hogy rólam szól az egész, tehát saját magamon szoktam remekül szórakozni, ha felidézem ezt a történetet. Az úgy volt, hogy egy karácsonyt a Magas Tátrában töltöttünk gyerekestől. Csak ajánlani tudom egyébként, csodás élmény volt. Talán meséltem már a síelési próbálkozásaimról, de ha nem, a lényeg, hogy kudarcba fulladtak. Viszont egy kollegina ajánlotta, hogy próbáljam ki a sífutást, az remek, sokkal könnyebb, és még hatalmas lejtőkről sem kell lesiklani, amitől én félek. Így esett, hogy béreltünk a szállodában sífutó léceket és cipőket, és nyakunkba vettük a környéket. Ott ennek hatalmas kultúrája van. Remek időt fogtunk ki, és minden éjjel esett vagy fél méter hó, amit minden reggelre letakarítottak a gyalogjárdákról, még ha nem is aszfaltig, de teljesen járhatóvá. Ám a kis hókotró olyan jól volt kitalálva, hogy miközben a járdákról letolta a nagy havat, addig mellette meghúzta a sífutóknak a pályát. Így mi is beléptünk ezekbe a vályúkba és próbáltunk szépen síelni. A technika azért nem olyan egyszerű, de a család többi részének azért egész jól ment. Aztán elértem egy részre, ahol legalább 3 m hosszan volt egy aprócska lejtő, legalább 2-3 fokos. Nekem ez már iszonyat meredek volt, ezért én kiléptem a pályáról, lecsatoltam a léceket, nyakamba vettem és persze a két léc négy vége kb. százfelé állt, de leküzdöttem magam. Család közben már rég tovább síelt. Én komótosan visszacsatoltam a léceket, nagy nehezen visszaléptem a pályára, és haladtam tovább. Csak úgy mondom, volt még ilyen, de azért egyszer csak eljutottam az igazi nagy sífutó pálya aljába, ahol is elkanyarodott az út, valamint kereszteződött máshonnan befutó utakkal is, és az én utam kicsit emelkedett felfelé. Már az elég problémás volt, hogy hirtelen elég sokan lettünk, hiszen mondom, kereszteződés volt, és addigra már mindenhonnan özönlöttek a sífutók. És akkor most mindenki kapcsolja be a fejében a videólejátszót, és a következőket lássa maga előtt. Végre egy pillanatra magamra maradtam és neki veselkedtem, hogy felküzdjem magam azon az egy síléc hosszúságú emelkedőn, amíg nem akar megint mindenki ott útvonalat váltani. Előre toltam az egyik lécem, a botokkal is előre támaszkodtam abban a reményben, hogy azzal tudom segíteni, hogy felfelé haladjak a havon csúszó léceimmel. Látjátok már? Igen, igen, pont úgy történt. Az én léceim hátrafelé kezdtek csúszni, amit nagy mértékben sikerült elősegítenem az elöl lévő botokra való támaszkodással. Mintegy hátra löktem magam. Lábaim csúsztak hátra, felsőtestem maradt elöl a botokkal és a végén mint egy szál deszka, totálisan pofára estem a hóban. Ahogy az a burleszkekben szokott lenni. És ez még nem is a legkínosabb volt az egészben. Ugyanis, már esés közben láttam az egész jelenetet kívülről, így még nem terültem ki, de már dőltem a röhögéstől. Szerintem legalább 5-10 percet feküdtem ott hason, pofával a hóban - csak úgy mondom, senki nem segített felkelni - és csak röhögtem, és küzdöttem, mert a lábaim a lécekkel, ugye ez nem oldódik le, keresztbe kasul álltak, több csomót sikerült kötnöm rájuk amiket képtelen voltam kibogozni és így talpra küzdeni magam. Az már csak a ráadás volt, hogy mindeközben megállás nélkül jöttek mentek a síelők, és mivel ezt a futópálya közepén sikerült megejtenem, így útjukban voltam, és hol jobbról, hol balról léptek ki a vályúból hogy kikerüljenek, amivel tovább nehezítették azt, hogy fel tudjak állni. Azért a végén sikerült, de a léceket már nem voltam hajlandó újra a lábamra tenni. Felgyalogoltam a nagy olimpiai pályáig, ahol a családom addigra már az x-dik kört rótta. Mikor leértek megkérdezték mi van, hol voltam? Csak annyit feleltem, hogy én kisíeltem magam. Remélem másoknak is van vizuális fantáziájuk, és nem csak nekem potyognak még mindig a könnyeim a nevetéstől. Soha többet nem került síléc a lábamra. De ez legyen a legnagyobb bajom.

Nos, meséltem akkor nektek három vicces, és három ciki történetet is. Remélem ma sem unatkoztatok. 

És megint valami új

Meséltem már többször is, hogy ezt az egész bloggolást a könyvem miatt kezdtem el. Bár a kéziratot olvasva szinte mindenki azt mondta, hogy remek, és le sem tudta tenni, illetve mikor lesz készen a folytatás, még sem érdekelt egyetlen kiadót sem. Ill. volt aki azt mondta, magán kiadásban szívesen. Ezeknél a kiadóknál ez százezrekbe került volna, ami épp nem állt rendelkezésemre. Így a regény maradt a virtuális fiókomban, azaz a számítógépemen. 

Aztán egy kedves ismerősömtől megtudtam, hogy van lehetőség könyvkiadásra az ilyen csóróknak is, mint nekem. Az Underground Kiadó volt az, akinek a kezelésében papírformátumot öltött a regény. Nagy volt az öröm, de rá kellett jönnöm, hogy nem a kiadás az igazi kihívás, hanem a terjesztés. A kiadó ugyanis mindösszesen csak 1-2 példányt nyomtat ki egyszerre, és nem terjeszti könyvesboltokban sem a kiadványait, csak a saját boltjukban kaphatók. Ám a bolt kicsike, sanszos, hogy alig tudnak róla, nem a körút közepén van. Egyébként meg csak megrendelésre készül újabb példány a könyvből, amit aztán a megrendelő átvehet postázva vagy személyesen. Itt lehet megrendelni: Veled vagy nélkülem

Így hát az ilyen írók, mint én, már ha írónak nevezhetem magam egyáltalán, kénytelenek maguk próbálkozni azzal, hogy fogyjon is a könyv. 

Ennek köszönhető az is, hogy e-könyvként is megjelent a regény. Azt pedig itt lehet megvenni: E-könyv

Persze, próbáltam további ötleteket is megfogadni abból a  célból, hogy népszerűsítsem a könyvem. Egy ilyen tanács volt, hogy írjak blogot, amiben a könyvről osztok meg gondolatokat, részleteket és így próbálok további olvasókat szerezni. Így hát egyszer csak itt találtam magam, és megírtam életem első posztját.

És hogy mindezt most miért írtam le? Nos, nem tudom ismeritek-e, de van egy izgalmas oldal, a Moly A lányom mesélt róla, és így lettem én is regisztrált tag. Ajánlom egyébként minden könyvszeretőnek az oldalt. 

Aztán ma ott olvastam egy kihívást a bloggolóknak. Kihívás Érdekesnek találtam, és gondoltam részt veszek benne.

Az első napi feladat egyik részét már teljesítettem is, hiszen leírtam miért írok blogot. Illetve bocsánat, a fentiek miatt kezdtem el. Azóta pedig tapasztalhattátok, hogy már igen csak másról szól az egész. Szól az utazásaimról, a gondolataimról, rólam. De talán nem baj ez, és remélem többeket érdekel.

Az első napi feladat másik része, hogy mondjak el 5 tényt magamról. Legyen.

1. Nem vagyok már mai csibe. Ezt csak azért gondoltam leírni, mert talán nem az én korosztályom legjellemzőbb szórakozása, hogy blogot ír. De hiába próbálnám szépíteni bizony, mindjárt 60.
2. Magyarországon élek. Bár mindig külföldre vágytam. Nekem nem jött össze, de a gyerekeim külföldön élnek. Másrészt viszont életem javát Budapesten töltöttem el. El sem tudtam képzelni, hogy elköltözzek onnan, valahova vidékre. Aztán ez is megtörtént, immáron több, mint 17 éve. És legyek őszinte? Egyáltalán nem bántam meg, sőt! Ma már semmi pénzért nem költöznék vissza a fővárosba, és akkor is alig várom, hogy eljöhessek onnan, ha oda visznek az intézendők. 
3. Közgazdász lettem. Véletlenül. Abban reménykedtem, hogy ezzel a végzettséggel majd sokat utazhatok. Annyira nem jött össze, mint amennyire ezt én gondoltam. Igazából nem érzek sok affinitást ehhez a világhoz, miközben azért némi érzékem van hozzá. Mai fejemmel biztosan egész másfelé indulnék. Na de 18 évesen még semmit nem tudtunk a világról.
4. Imádom a kertem. A negyedik emeleten nőttem fel. A lakásban leginkább csak szanzavéra volt, szinte semmi más. Volt biológus barátnőm, aki kinevetett, hogy fogalmam sincs melyik fa, bokor, növény micsoda. De engem ez egyáltalán nem érdekelt, és igazából a nevek még ma sem nagyon izgatnak. Ám 27 évvel ezelőtt úgy alakult, hogy családi házba költöztünk. És én, meg a férjem szerettük volna, ha szép kertünk van, és ha egy-két dolgot még a tányérra is tudunk onnan tenni. Mondjuk alig 200 m2-n ez nem volt annyira könnyű, de megcsináltuk. Amikor elköltöztünk onnan, nem a házat sajnáltam, amit a két kezünkkel építettünk fel, hanem a kertet. És most megint itt tartunk. 17 évig alakítottuk, neveltük a kertünket, és most eladjuk. De remélem sikerül megint szerezni egy újabb kertet, amit ismét kedvünkre alakítgathatunk. Szóval szeretem a kertet. Szeretek tavasszal naponta kimenni, és megcsodálni a természet ébredését, a rügyek fakadását, a feslő virágbimbókat. Örömmel tölt el, ha termés van a gyümölcsfákon, vagy a veteményesben. Nem tudom, képes lennék-e kert nélkül élni.
5. Rajongok az utazásért. Ahogy már az előző pontokban is írtam, közgazdász is azért lettem, hogy utazhassak. Aztán úgy alakult, hogy a férjem kolozsvári, és az ismerkedésünk után még 2,5 évig ott is élt. Utazni meg csak nekem volt lehetőségem hozzá abban az időszakban. Így akkoriban a végén már szinte havonta ültem fel a Balt-Orient Expresszre. Szerencsémre a férjem is imád utazni, kirándulni, túrázni. Így egész életünkben mindig mentünk valahova, ha lehetőségünk volt rá. Sikerült is elhinteni ezt a mániát a gyerekeinkbe is. 

Öt tényt kellett a kihívás alapján megosztani magamról. Megtörtént ez is. Talán van akinek újdonság volt, amit olvasott. Akinek meg nem, azokban csak megerősítettem, hogy jól tudták ezeket rólam.

És mert a kert tényleg nagy szerelem, legalább egy képet mutatok nektek.

A kihívás tizenkét napos, szóval még jövök! 

Jó kislány versus gyermekkori csínytevések

Igen, én egy igazi jó kislány voltam. Amire már emlékszem egészen kicsi koromból is, az az, hogy mindig szót fogadok, mindig csendes vagyok, ahova letesznek ott maradok és igazából nincs sok gond velem. 

De ha ma visszagondolok egy-két dologra, akkor valószínűleg nem ilyennek születtem. Mert emlékszem arra, hogy egészen kicsinek pl. imádtam azt játszani, hogy megállok, és valaki hirtelen kirántja alólam a lábam. Persze, mindig csak ágyon csináltuk, tehát mindig puhára estem, de nagyon élveztem ezt. Anyám kevésbé. Ő akárhányszor meglátta, mindig közölte, hogy ezt rögtön fejezzük be, mert ez meg az fog történni.

Aztán azt is nagyon szerettem, amikor télen szánkózó domb híján mi az úttesten szánkóztunk, és mivel én voltam a legkisebb, a többiek mindig engem húztak a szánkón. De ez még nem lett volna túl izgalmas. Az azonban, hogy szaladtak és egyszer csak hirtelen megállva visszarántottak és fejjel előre borultam a nagy hóba, na az már szuper volt. 

Erről talán nem voltam letiltva, mert talán sosem látták a szüleim.

Három éves koromban lettem szemüveges. Onnantól egész biztosan túl féltett anyám. Mindentől, a legkisebb eleséstől is olyan szinten féltett, és olyan mélyre ültette belém az ettől való félelmet, hogy igen, egész életemben rettegtem attól, hogy elesek, és ez ma is így van. Ez pedig sok mindentől visszafog egy gyereket.

Aztán hat éves koromban kaptam egy szívizom gyulladást. Akkoriban ez még halálos kórnak számított. Mivel most én írom ezeket a sorokat, nyilvánvaló, hogy túléltem, ám onnantól szigorúan eltiltottak a legkisebb mozgástól is. A legerőteljesebb megmozdulás a séta lehetett. Futni, szaladgálni, vagy bármi mást szigorúan tilos volt. 

Persze, gyerekként nyilván nem tartottam be mindent, de azért alaposan belém plántálták ezeket, és így soha nem voltam ügyes, fürge, jó mozgású kisgyerek. Minden sport is tilos volt természetesen, ezért azóta sincs mozgás igényem, ez sajnos látszik is rajtam. Kiélem a sport iránti rajongásomat azzal, hogy nézem a világ versenyeket.

Azért szerencsére, ahogy teltek az évek, kicsit enyhült az óvás, a mindentől való tiltás, és bár alsós koromról tényleg nem emlékszem semmiféle csínytevésre, a felsős időszakomban adódtak már ilyenek. Addigra elköltöztünk, más iskolába kerültem. Lehet ez is közre játszott. Két új lakótelep épült meg abban az időszakban Zuglóban, és erről a két kicsi telepről került szinte az összes gyerek a suliba. Azt mondhatom, hogy a legrégebbi baráti kapcsolataim innen datálhatók.

Természetesen a suliban is jó és okos, szorgalmas gyereknek voltam elkönyvelve. Ahogy a barátnőm is. Ám kamaszodtunk, és nekünk sem kellett a szomszédba menni egy kis rosszalkodásért.

Az alábbi csínyeink nem voltak égbe kiáltóak, de ahhoz képest, hogy jó gyerekként tekintettek ránk, azért mégis csak csínyek voltak. Imádott és remek pedagógus osztályfőnökünk pedig végső soron mindig elnézte nekünk ezeket.

Szóval ötödik osztály, a korosztályom biztosan emlékszik még rá, hogy szinte csupa nagy alakú kemény fedelű tankönyvünk volt. Mit mondjak? Istenien lehetett vele verekedni. Rettentő nagyot szólt mások fején. Megtörtént nem egy szünetben, hogy hatalmas csetepaté alakult ki, kihasználva a könyvek kemény fedelét.

Az egyik ilyen szünet végén az osztályfőnökünk, Jutka néni még akkor lépett be a terembe, amikor javában tartott a harc. Az a helyzet, hogy a barátnőmmel élen jártunk ebben a háborúban.

Mikor lecsendesült az osztály, Jutka néni csak annyit kérdezett, ki kezdte?

Mi egymásra néztünk a barátnőmmel, és felálltunk. Jutka néni meg mondta, hogy nem kell magunkra vállalni, kéri, hogy az álljon fel, aki kezdte. Mi meg állva maradtunk, hogy mi voltunk. És egyébként tényleg. Ötödikes korában egy lány magasabb, és erősebb is, mint a fiú osztálytársai. Simán elvertük őket, ha csak rosszul néztek. Valószínűleg így kezdődött ez a csata is.

Szegény Jutka néni szerintem soha nem hitte el, hogy tényleg mi voltunk a harc kirobbantói, így a végén csak annyit mondott, hogy: Üljetek le.

Már a mi időnkben is szokás volt külön órákra járni. Így mi is jártunk. Hogy mire? Na? Hát persze, külön oroszra. Jutka néni volt az orosz tanárunk is. Akkoriban mi még délután is jártunk iskolába, egyik héten délelőtt, másik héten délután. Emlékszem, egy kora őszi napon, amikor délutánosok voltunk, és a tanítás csak kettőkor kezdődött, egykor volt a külön orosz óra. Mi jó kislányok, időben el is indultunk oda, de útba esett a fagyizó. És hát szép idő volt, meg meleg is volt, meg akkor 2 forint volt egy fagyi, ennyi zsebpénzünk meg szinte mindig volt, így bizony betértünk a fagyizóba, leültünk a teraszon és szépen nyugodtan elnyaltuk, majd komótosan elindultunk a suliba. Három emeletes épületet képzeljetek magatok elé, ahol egy emelet simán megfelel kettőnek. A külön óra a harmadikon lett volna. Ahogy beléptünk a suli kapuján már hallottuk Jutka néni hangját onnan fentről, hogy hol vannak? Már fél órája elkezdődött az orosz óra, és még mindig nincsenek itt. 

Szépen felóvakodtunk, szemlesütve betipegtünk a terembe. Jutka néni azonnal kérte az ellenőrzőinket, amit persze kivittünk neki. De mert ő csak hirtelen haragú volt, és mindig kikiabálta magából a mérgét, az óra végén visszakaptuk az ellenőrzőket mindenféle beírás nélkül.

Mire felsős lettem, sikerült elhárítanom a testnevelésből felmentve státuszt, és végig tornáztam azt a négy évet. Sok szép emlékem maradt erről, bár ügyes, és remek tornász sosem voltam. De aztán az történt, hogy a suli tornatermének beszakadt a plafonja, és onnantól nem mehettünk oda tornázni. A tesi órákat a sportpályán tartottuk, amíg az idő engedte, utána pedig az osztálytermekben, folyosón. 

Volt egy tesitanárnőnk, az hogy Balogh nyanyának hívtuk magunk között talán elmondja, hogy mennyire rajongtunk érte. Egyik órán, amikor is a folyosón tartotta nekünk a testnevelést valamiért megharagudtunk rá, bár már fogalmam sincs miért. De bosszút álltunk rajta. Mi, a jó gyerekek, tehát a barátnőm, talán még egy-két barát a társaságunkból elkezdtünk trappolni. Voltunk az osztályban húszan. Gyorsan átvette mindenki az ötletet, és onnantól húsz trappoló gyerek rohangászott körbe-körbe a folyosón. Balogh nyanya próbált ennek véget vetni, de nem hagytuk abba. Erre ő azt találta ki, hogy addig futunk, amíg nem fejezzük be. Többet ésszel, mint erővel alapon a folyosó mindkét végén lépcsőház volt, így amikor odaért a kör, ott mindig leszaladt valaki, amit a nyanya nem vett észre, és aki leszaladt az egy egész kört békén elpihent ott, mire ismét csatlakozott, és valaki más futott le. Futhattunk már trappolva vagy húsz perce. Gondoljátok el micsoda hangja van egy ilyen nagy, régi iskolaépületben amikor húsz gyerek a talpát direkt a földhöz csapva fut. Véletlen, de úgy alakult, hogy pont az osztályfőnökünk, Jutka néni elégelte meg a folyosóról nyíló egyik teremben ezt a hangzavart. Üvöltve jött ki az egyik teremből, nem is tudván, hogy az osztálya a renitens, hogy ezt azonnal fejezzék be, mert így nem lehet tanítani. 

Szegény Balog nyanya megsemmisülve kénytelen volt leállítani a futást, de mi nyertünk. 

Arra már nem emlékszem, hogy volt e bármilyen retorzió az esemény után.

Kis létszámú osztály voltunk, közel laktunk egymáshoz, így suli után is sokat voltunk együtt. 

Így történt meg az is, hogy a még épülőben lévő óvoda-bölcsőde épületébe is belopakodtunk, bár persze ezt is tilos volt, de ettől volt olyan izgalmas. Nem volt ott egyébként a világon semmi, de egy gyereknek egy félkész épület csuda izgalmas. Még az emeletre is felmásztunk, bár szerintem lépcső sem volt még, talán csak falétrák. Jöttünk-mentünk az emeleten, amikor is egyszer csak hopp, eltűnt a barátnőm. Beleesett egy lyukba és zsupsz, le a földszintre. Nem tudom mi óvta őt meg, de semmi baja nem történt, az ijedtségen túl. Persze mi is frászt kaptunk, de tényleg mázli volt, hogy nem történt baj. Mindenesetre többet nem mentünk be az épülő oviba.

Egy időben az lett a szokásunk, hogy suli után elmentünk a nem túl távoli Rákos patakhoz. Városi gyerek is vágyik valami természetközelire. Fogalmam nincs miért, de Patyónak hívtuk a patakot. Amikor jó idő volt, szinte minden nap oda mentünk suli után. Nem igen lehetett ott semmit csinálni, de leülni, lógázni a lábunkat és jókat beszélgetni közben, azt lehetett. Talán ezért is szerettünk oda járni. Aztán egyik alkalommal az egyik lány beleesett a patakba. Csurom víz lett szegény, amihez azért nem volt még akkor túl meleg. Így igen csak sietve igyekeztünk haza vele együtt.

Azt hiszem a Patyónak még az is adta a különlegességet, hogy csak páran voltunk beavatottak, akik oda jártunk.

Egyik évben kitalálták a suliban, hogy akkor mostantól ügyeleti rendszer lesz, és nem járhat ki-be bárki az iskolába. Az ügyeletet pedig mi gyerekek adtuk. Mindig csak a legidősebbek voltak ügyeletesek, vagy talán inkább csak a hetedikesek, mert a nyolcadikosokat a felvételik miatt nem akarták kivonni a tanítási napok alól. Akit beosztottak ügyeletre az egész nap ott volt. Az nap neki nem volt tanítás, csak kint ült a folyóson és igazi szórakozás volt neki az a nap. Még zsebrádiót is vittünk magunkkal, és egész nap zenét hallgattunk. Vittünk nasit, innivalót, és remekül elvoltunk.

Mivel ebben az évben voltunk olyan szerencsések, hogy a mi osztályunk az egyetlen földszinti tanteremben volt, és oda szünetben sem jött le egyetlen tanár sem ellenőrizni, így szünetekben a fél osztály ott nyüzsgött körülöttünk hallgatva a zenét, nassolva, dumcsizva, nevetgélve. Tényleg, az egyik legnagyobb és legimádottabb sláger ez volt: Őszi levél 

Természetesen a beosztásokat mindig úgy intéztük, hogy barátnők - vagy barátok együtt legyenek ügyeletesek, mert egyszerre mindig ketten voltunk ügyeletben.

Egyébként ugyanekkor történt meg az is, hogy érdekes módon, de a szünetekben azok sem rosszalkodtak, akik nem mentek ki az ügyeletesekhez. Kártyázni kezdtünk. Óriási kártyacsaták dúltak minden szünetben, aminek okán mind bent voltunk a teremben, senki nem rohangált, kiabált, hanem ült a padban és verte a blattot. Természetesen nem pénzben játszottunk, és csupa korunknak megfelelő kártyajátékot. 

Nem tudom ma ehhez mit szólnának, de akkor ez eredendő bűn volt. Így amikor egyszer csak kiderült, azonnal átraktak minket egy emeleti tanterembe, ahol már állandó ellenőrzés alá kerültünk, és a kártyázás tiltott tevékenység lett. 

Egyébként ezt máig sem értem. Mi a gyerekeinket is nagyon kicsinek megtanítottuk kártyázni, mert remekül fejlődött vele a számolási tudásuk játékosan, mert megtanultak vele nyerni és veszíteni, mert megtanultak vele figyelni és előre gondolkodni, és mindemellett remekül érezte magát ilyenkor a család és együtt voltunk, együtt szórakoztunk, játszottunk.

További általános iskolás csínytevés. Egyszer elvitt minket Jutka néni kirándulni két napra Nagyvázsonyba. Olyan nagyon nem vésődött be ennek a kirándulásnak az emléke, de az igen, hogy a várból ki nem a kapun át jöttünk, hanem bizony minden tiltó tábla ellenére a falon át másztunk ki. Óriási botrány lett belőle. És mondanom sem kell, hogy megint az osztály krémje, főleg mi, jó kislányok voltunk a hunyók. 

A várban dolgozó múzeum őrök vagy kik tomboltak, hogy micsoda neveletlen kölykök vagyunk, és takarodjunk onnan. 

Jutka néni feltette a szokásos kérdést, kik voltak? Majd miután jelentkeztünk, hogy mi, közölte, hogy ahogy haza értünk, az első vele lévő órán várja az ellenőrzőinket. Tényleg rendes gyerekek voltunk, mert ki is vittük neki. De ugye senki nem lepődik meg, hogy ennek az eseménynek sem volt nyoma abban a kis könyvben.

Roppant vicces dolog volt még az úttörő létünk. Ahogy kellett, volt két őrs az osztályban. Az egyik a lányoké, a másik a fiúké. A lányok őrsvezetője a barátnőm volt. A két őrs együtt alkotta a rajt, aminek meg én voltam a vezetője.

Nem emlékszem, hogy bármikor bármi lényegeset csináltunk volna, mint úttörők, de minden ünnepség úgy kezdődött az osztályban, hogy az őrsvezetőknek jelenteniük kellett a rajvezetőnek, annak meg az osztályfőnöknek. 

Na, meg van az amikor az ember legjobb barátnője áll vele szemben és azt mondja lehetőleg igen komoly arccal, hogy: Rajvezető pajtásnak jelentem? Ugye meg! Szerintem ezt nem is kell tovább mondanom, hogy milyen megpróbáltatás volt ez minden alkalommal nekünk.

A suliban a termekben a kuka egy nagy faláda volt, levehető fatetővel. Az egyik szünetben a kukába gyömöszöltük az egyik fiút. Barátunk volt ő, poén volt a dolog. Igen ám, de közben becsöngettek, és mit ad az ég, a tanár is szinte rögtön belépett. Fiú meg a szemetes ládában. Osztály röhög, persze visszafojtva, láda olykor megmozdul, mert aki benne volt nem értette mi történik, miért lett olyan nagy csend. Innentől már csak a röhögés jött, amikor végül kimászott a kukából a gyerek az óra első tíz perce után a tanár legnagyobb döbbenetére. 

Talán csak nekem, meg az osztálytársaimnak, barátnőmnek viccesek ezek a kis történetek, de legalább annyit remélem mindenki elismer, hogy azért még sem voltam annyira tökéletesen jó kislány. Bár ha így visszagondolok, azért ezeket a szüleim tőlem sosem hallották, így lehet, hogy az ő szemükben mégis az voltam.

Hiányoztok régi barátok. 

Amikor valami nagyon megváltozik - 2001

2001 tavaszán végre elérkezett számomra az a pillanat, hogy felmondhattam az akkor már oly annyira gyűlölt munkahelyemen, ahol a legfőbb hibám az volt, hogy délután fél négy és négy között felálltam és haza mentem. Igaz, hogy reggel hétkor már ott voltam és dolgoztam, de elvárták volna, hogy min. este hatig bent legyek, hátha épp szüksége lett volna rám valakinek.

Szóval 2000-ben létrehoztuk életünk első vállalkozását a férjemmel és 2001 tavaszára úgy gondoltuk, hogy ez most már el tud tartani kettőnket is. (Hogy őszinte legyek munkailag valóban így volt, a többiről meg inkább ne beszéljünk.)

A felmondás, és az, hogy végre elszabadulok az akkori munkahelyemről óriási örömmel töltött el. És persze izgatottan vártam a saját vállalkozás kihívásait.

Szóval jó év volt ez.

Ősszel úgy gondoltuk, hogy hasznos lenne, ha szakmailag is kellő képzésben lenne részem, és így jelentkeztem a Generali alapképzésére. Szeptemberben indult a két hetes oktatás. 

Remek oktatóink voltak. Bár fogalmam sincs olvassa-e bármelyik volt Generali-s kolléga, de meg kell említenem a nevüket: Baranyai Zsolt és Palásti Kati.

Mindenféle szempontból a topon voltak, úgy szakmailag, mint emberileg. Rengeteget kaptam tőlük. A napról napra jobban élvezem az egészet hangulatban biztosan benne volt az is, hogy azért én nem teljesen "bután" kerültem oda, hiszen a férjem ekkor már évek óta dolgozott a szakmában, és sokat hallottam, tanultam tőle is.

Az egész időszak tele volt sikerélménnyel számomra. Sikeresen vettem a röpdolgozatokat, a gyakorlati kihívásokat. Kati elsősorban biztosítás szakmai tudást adott nekünk, Zsolt pedig eladástechnikát, és minden olyat, amire az üzleti életben szükségünk lehetett.

Remek hangulatban teltek az órák, és én napról napra úgy mentem haza, hogy szinte röpködtem. Végre, a hosszú és egyre utáltabb évek után olyan helyre kerültem, ami tetszett, ahol rengeteget tanulhattam, ahol megdicsértek, ha tudtam valamit, és ahol még talán életszemléletben is sok újat kaptam.

Aztán egy délután, amikor a metróval mentem haza, sok ember kezében láttam újságot, és egy érthetetlen képet. 

Nem szokásom beleolvasni más újságjába, így ekkor sem tettem. Igazából fogalmam se volt mit látok, és bár furcsa volt, de nem foglalkoztam vele. 

Aztán otthon bekapcsoltuk a tv-t, csak afféle háttér tévézésre. És akkor megláttuk, breaking news címmel. Döbbenten ültünk a tv előtt, és nem akartunk hinni a szemünknek. Egész este ez ment minden csatornán. Újra és újra a döbbenetes fotók, videók, és folyamatosan új és újabb információk.

És akkor bennem összeomlott minden. Minden, amit az előtte lévő közel két hét alatt kaptam egyetlen pillanat alatt semmivé vált. Úgy éreztem, ha ilyesmi megtörténhet, akkor ennyi volt, vége a világnak. Kiskorú gyerekeim voltak, és én rettegtem, hogy milyen világra szültem őket, szinte pánikba esve féltem, hogy mi lesz velük, lesz-e jövőjük.

Másnap természetesen sokat beszélgettünk az egészről az oktatás helyett. Úgy emlékszem próbáltak lelket rázni belénk, és elhitetni, hogy a tragédia ellenére van remény.

Én bevallom attól reszkettem, hogy ez egyértelműen egy olyan háborúba sodorja a világot, ahonnan már senkinek nincs visszaút és menekülés. Hála az égnek nem így történt.

Lassan, nagyon lassan visszarázódtunk a hétköznapokba és próbáltunk újra terveket szőni, élni az életünket.

Persze, ami akkor történt nem múlt el nyomtalanul és nem csak az emlékezésre, az emlékhelyekre gondolok. 

Naponta tapasztalhatjuk, hogy mennyi gyűlölet, mennyi tragédia történik, hogy ember embernek a farkasa. Olyan korban élünk, amikor csak azért nem félünk nap mint nap, mert úgy nem lehet élni. Olyan korban élünk, amikor a jó érzésű emberek nem értik, hogy mi és miért történik körülöttük, velük, és amikor fogalmunk sincs, hogyan lesz tovább.

Nem egy vidám korszak.

Ma évforduló van. 15 éve. Ennyi év telt el azóta, és számos hasonló tragédia árnyékolja be az életünket. 

Nagyjából ennyit gondoltam ma írni, amikor belefutottam egy levélbe a facebookon. Nem tagadom, sírtam a végén. És bocsánat, de angolul fogom ide másolni, ahogy íródott. Nem tudnám igazán átadni azt, amit kaptam ettől a levéltől, ha lefordítanám. Remélem a többség érteni fogja, aki olvassa a blogomat. Ebből a levélből most sok erőt kaptam. Talán el merem hinni, hogy igenis van jövő, van normális élet és vannak ilyen emberek. 

Ezért azt mondom adjuk meg a tiszteletet azoknak, akik életüket vesztették azon a borzasztó napon. De emeljük fel a fejünket, és menjünk tovább az úton, mert van miért, van kiért.

"Doug Kennedy

augusztus 23., 8:16 · 

From a flight attendant on Delta Flight 15, written following 9-11:

On the morning of Tuesday, September 11, we were about 5 hours out of Frankfurt, flying over the North Atlantic.

All of a sudden the curtains parted and I was told to go to the cockpit, immediately, to see the captain.

As soon as I got there I noticed that the crew had that “All Business” look on their faces. The captain handed me a printed message. It was from Delta’s main office in Atlanta and simply read, “All airways over the Continental United States are closed to commercial air traffic. Land ASAP at the nearest airport. Advise your destination.”

No one said a word about what this could mean. We knew it was a serious situation and we needed to find terra firma quickly. The captain determined that the nearest airport was 400 miles behind us in Gander, Newfoundland.

He requested approval for a route change from the Canadian traffic controller and approval was granted immediately — no questions asked. We found out later, of course, why there was no hesitation in approving our request.

While the flight crew prepared the airplane for landing, another message arrived from Atlanta telling us about some terrorist activity in the New York area. A few minutes later word came in about the hijackings.

We decided to LIE to the passengers while we were still in the air. We told them the plane had a simple instrument problem and that we needed to land at the nearest airport in Gander, Newfoundland, to have it checked out.

We promised to give more information after landing in Gander. There was much grumbling among the passengers, but that’s nothing new! Forty minutes later, we landed in Gander. Local time at Gander was 12:30 PM …. that’s 11:00 AM EST.

There were already about 20 other airplanes on the ground from all over the world that had taken this detour on their way to the US.

After we parked on the ramp, the captain made the following announcement: “Ladies and gentlemen, you must be wondering if all these airplanes around us have the same instrument problem as we have. The reality is that we are here for another reason.”

Then he went on to explain the little bit we knew about the situation in the US. There were loud gasps and stares of disbelief. The captain informed passengers that Ground control in Gander told us to stay put.

The Canadian Government was in charge of our situation and no one was allowed to get off the aircraft. No one on the ground was allowed to come near any of the air crafts. Only airport police would come around periodically, look us over and go on to the next airplane.

In the next hour or so more planes landed and Gander ended up with 53 airplanes from all over the world, 27 of which were US commercial jets.

Meanwhile, bits of news started to come in over the aircraft radio and for the first time we learned that airplanes were flown into the World Trade Center in New York and into the Pentagon in DC.

People were trying to use their cell phones, but were unable to connect due to a different cell system in Canada . Some did get through, but were only able to get to the Canadian operator who would tell them that the lines to the U.S. were either blocked or jammed.

Sometime in the evening the news filtered to us that the World Trade Center buildings had collapsed and that a fourth hijacking had resulted in a crash. By now the passengers were emotionally and physically exhausted, not to mention frightened, but everyone stayed amazingly calm.

We had only to look out the window at the 52 other stranded aircraft to realize that we were not the only ones in this predicament.

We had been told earlier that they would be allowing people off the planes one plane at a time. At 6 PM, Gander airport told us that our turn to deplane would be 11 am the next morning.

Passengers were not happy, but they simply resigned themselves to this news without much noise and started to prepare themselves to spend the night on the airplane.

Gander had promised us medical attention, if needed, water, and lavatory servicing.

And they were true to their word.

Fortunately we had no medical situations to worry about. We did have a young lady who was 33 weeks into her pregnancy. We took REALLY good care of her. The night passed without incident despite the uncomfortable sleeping arrangements.

About 10:30 on the morning of the 12th a convoy of school buses showed up. We got off the plane and were taken to the terminal where we went through Immigration and Customs and then had to register with the Red Cross.

After that we (the crew) were separated from the passengers and were taken in vans to a small hotel.

We had no idea where our passengers were going. We learned from the Red Cross that the town of Gander has a population of 10,400 people and they had about 10,500 passengers to take care of from all the airplanes that were forced into Gander!

We were told to just relax at the hotel and we would be contacted when the US airports opened again, but not to expect that call for a while.

We found out the total scope of the terror back home only after getting to our hotel and turning on the TV, 24 hours after it all started.

Meanwhile, we had lots of time on our hands and found that the people of Gander were extremely friendly. They started calling us the “plane people.” We enjoyed their hospitality, explored the town of Gander and ended up having a pretty good time.

Two days later, we got that call and were taken back to the Gander airport. Back on the plane, we were reunited with the passengers and found out what they had been doing for the past two days.

What we found out was incredible…..

Gander and all the surrounding communities (within about a 75 Kilometer radius) had closed all high schools, meeting halls, lodges, and any other large gathering places. They converted all these facilities to mass lodging areas for all the stranded travelers.

Some had cots set up, some had mats with sleeping bags and pillows set up.

ALL the high school students were required to volunteer their time to take care of the “guests.”

Our 218 passengers ended up in a town called Lewisporte, about 45 kilometers from Gander where they were put up in a high school. If any women wanted to be in a women-only facility, that was arranged.

Families were kept together. All the elderly passengers were taken to private homes.

Remember that young pregnant lady? She was put up in a private home right across the street from a 24-hour Urgent Care facility. There was a dentist on call and both male and female nurses remained with the crowd for the duration.

Phone calls and e-mails to the U.S. and around the world were available to everyone once a day.

During the day, passengers were offered “Excursion” trips.

Some people went on boat cruises of the lakes and harbors. Some went for hikes in the local forests.

Local bakeries stayed open to make fresh bread for the guests.

Food was prepared by all the residents and brought to the schools. People were driven to restaurants of their choice and offered wonderful meals. Everyone was given tokens for local laundry mats to wash their clothes, since luggage was still on the aircraft.

In other words, every single need was met for those stranded travelers.

Passengers were crying while telling us these stories. Finally, when they were told that U.S. airports had reopened, they were delivered to the airport right on time and without a single passenger missing or late. The local Red Cross had all the information about the whereabouts of each and every passenger and knew which plane they needed to be on and when all the planes were leaving. They coordinated everything beautifully.

It was absolutely incredible.

When passengers came on board, it was like they had been on a cruise. Everyone knew each other by name. They were swapping stories of their stay, impressing each other with who had the better time.

Our flight back to Atlanta looked like a chartered party flight. The crew just stayed out of their way. It was mind-boggling.

Passengers had totally bonded and were calling each other by their first names, exchanging phone numbers, addresses, and email addresses.

And then a very unusual thing happened.

One of our passengers approached me and asked if he could make an announcement over the PA system. We never, ever allow that. But this time was different. I said “of course” and handed him the mike. He picked up the PA and reminded everyone about what they had just gone through in the last few days.

He reminded them of the hospitality they had received at the hands of total strangers.

He continued by saying that he would like to do something in return for the good folks of Lewisporte.

“He said he was going to set up a Trust Fund under the name of DELTA 15 (our flight number). The purpose of the trust fund is to provide college scholarships for the high school students of Lewisporte.

He asked for donations of any amount from his fellow travelers. When the paper with donations got back to us with the amounts, names, phone numbers and addresses, the total was for more than $14,000!

“The gentleman, a MD from Virginia , promised to match the donations and to start the administrative work on the scholarship. He also said that he would forward this proposal to Delta Corporate and ask them to donate as well.

As I write this account, the trust fund is at more than $1.5 million and has assisted 134 students in college education.

“I just wanted to share this story because we need good stories right now. It gives me a little bit of hope to know that some people in a faraway place were kind to some strangers who literally dropped in on them.

It reminds me how much good there is in the world.”

“In spite of all the rotten things we see going on in today’s world this story confirms that there are still a lot of good people in the world and when things get bad, they will come forward."

Próbáltam utána nézni a levélnek, és sok találatot hozott fel google a barátom. Még olyat is, hogy hoax. Nem akarok hoax-ba belefutni, ezért még tovább néztem és azért találtam megnyugtató információt is. Delta 15 fund Bocsánat, de ez is angolul van.

Ez most kicsit más lesz ...

Ezt a blogot, ahogy már párszor leírtam, eredetileg a könyvem népszerűsítése okán kezdtem el írni. Íme, itt lehet beszerezni elektronikus példányban: Abigail Ergal: Veled vagy nélkülem

Aztán valahogy visszaemlékezés lett belőle, és főleg túrák, utazások kerültek a virtuális papírra. 

Most először pedig egy kicsit más lesz. Gondolatokat, kétségeket osztok meg most veletek. Bocsánat, ha valakit ez nem hoz annyira lázba, ígérem, folytatom majd az utazások leírását is.

Van egy blog, illetve három is, amit Fodor Marcsi, egy újságírónő ír. Igazából én úgy találtam rá, hogy olyan blogokat kerestem, amik magyarok angliai életéről szólnak. Marcsi is ír egy ilyet. Nem tudtam, hogy újságíró, amikor olvasója lettem, nem tudtam róla semmit, csak hogy Angliában él a gyerekeivel. Azóta többször is költözött, haza, meg Spanyolországba, aztán megint haza, és most éppen megint Angliába. A legutolsó posztja kapcsán merült fel bennem megint ezer gondolat, kétség, vágy, remény és ki tudja még mi minden, amiket gondoltam leírok.

Az a helyzet, hogy áruljuk a házunkat. Hosszú idő alatt, sok álmatlan éjszaka során jutottunk erre az elhatározásra. Akit esetleg érdekel, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akit érdekelhet, itt megtalál róla mindent: Eladó a házunk

Az egyik legfőbb ok, amiért erre az elhatározásra jutottunk az, hogy kifogytunk a házunkból. A gyerekeink véglegesen külföldre költöztek, és kettőnknek a férjemmel sok lett a ház, nagy a kert, amit egyre nehezebben tudunk karban tartani.

De igazából nem is erről akartam írni, hanem a folytatásról. Érdekes módon egyébként aki eddig eljött megnézni, az mind megkérdezte, hogy és mik a terveink, hova-merre tovább?

És igen, itt jön az ezer kétség, vágy és remény, na és a valóság.

Nem tagadom, volt hogy azt gondoltuk, elmegyünk a gyerekeink után. Egyedül vagyunk, nincsenek testvéreink, férjem szülei nem élnek, nekem is már csak anyukám. De elég hamar beláttuk, hogy ehhez már öregek vagyunk. Már nincs bennünk annyi lelkesedés, hogy még egyszer elkezdjük az életünket és megint legalulról. Nem volt könnyű ezt elfogadni.

Aztán azóta jönnek a különféle elképzelések. Magyarországon merre? 

Férjem és bevallom én sem szeretem a síkságot. Nem bírjuk a hőséget, ami ott sokkal gyakoribb, és a mi életünk sokkal inkább a hegyek világa, mint a rónaság. Így az Alföld eleve kizárt.

Aztán ha valaki végigjárja az országot, akkor látja, hogy a nyugati országrész gazdagabb, fejlettebb, mint a keleti. Így ez is inkább nyugatra szólít minket.

Én örömmel költöznék a Balaton közelébe, hiszen írtam már róla, gyerek korom meghatározó helye volt a Balcsi. Ám annak is inkább az északi része, ami vonz, a déli kevésbé, de ki tudja még?

Sok egyéb szempontnak is meg kell - meg kellene felelnie majd jövendő otthonunknak.

De még ez sem annyira érdekes, hogy ezt leírjam itt ország-világnak.

Talán még rémlik az olvasóimnak, hogy a férjem kolozsvári. Nem először és bizonnyal nem is utoljára merül fel bennem, hogy mi lenne, ha Romániába költöznénk? Anno a férjem elhagyta a hazáját miattam, most én is megtehetném érte, hogy visszamegyek vele oda, ahonnan elindult az életbe. 

Volt amikor ezt sokat forszíroztam, terveim voltak, lehetőségeket kerestem. Akkor azt mondta a párom, hogy minek menjünk cseberből vederbe. És ebben igazat kellett adjak neki.

Aztán felmerült az is, hogy az előző posztokban szereplő nagyszülői faluban vegyünk meg egy házikót, tegyük rendbe és éljünk ott. Persze, ezt is elvetettük, mondván, hogy klassz hely, csak éppen miből élnénk? Mert az szép, hogy a kertből ellátjuk magunkat élelemmel, de azért van rezsi, öltözni is kell, szóval nem minden a kaja.

És most, hogy konkrétan kell majd keresni lakhatást, bevallom, bennem időről időre megint felmerül ez a lehetőség. Csak most épp Kolozsvárba szerettem bele. Óriási fejlődésen ment át a város, és igazán remek hely lett. Nézegettem is ott lakásokat, de mi tagadás, nagyon nem olcsók. A mi pénztárcánknak csak a város elővárosi területein lenne megfizethető esetleg egy-egy lakás.

Ám belevágni bizonnyal nem fogunk, mert nem vagyunk ehhez elég bátrak, és mert nincs is, nem is lesz annyi tőkénk, hogy biztonságból itthon is legyen valami lakhatásunk, ha még sem jönne be az ottani lét. Pedig nagyon birizgálja a gondolataimat. 

Szeretjük az ottani tájat, a kirándulási lehetőségeket. Ez remek lenne, ha nem kellene órákat utazni pusztán ahhoz, hogy eljussunk egy-egy ilyen helyre.

Imádunk egy csomó kinti kaját, élelmiszert, és ezek egy része olyan, amit itt nálunk nem lehet kapni. 

Nekem nagyon tetszik, hogy Kolozsvárból szinte kulturális főváros lett. Alig akad olyan hét, amikor nem történik valami a városban.

Vannak kint barátaink, akikkel így talán ismét szorosabb lehetne a kapcsolatunk. 

De persze megint ott a kérdés, hogy miből élünk meg? Elvileg akár onnan is végezhetnénk a munkánkat, hiszen most is sokat dolgozunk csak interneten, internetes kapcsolatokon, de óhatatlanul csökkenne az üzletünk, amiből most sem dúskálunk. És bizony havonta legalább egyszer el kellene jönni Budapestre. Utazás, szállás - pénz, pénz, pénz.

Valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne, ha apósom halála előtt nem nyúlja le a lakás maffia a férjem örökségét, apósom lakását. De sajnos megtette, és apósom már nem ismerte ezt fel az akkori állapotában. Ezért kár is ezen tipródni, hogy mi lenne, ha ....

Így azt hiszem marad a legnyilvánvalóbb verzió. Amint sikerül eladni a házat, és tudjuk mennyi pénzből gazdálkodhatunk, már tudunk újabb ház után nézni, ahol a további életünket elképzeljük, és ez 99%, hogy Magyarországon lesz. Pedig nagyjából 10-12 éves korom óta vágyom arra, hogy máshol éljek. Mindig vágytam valami másra, valami újra, valami izgalmasra. De ez csak annyi lesz most is, hogy egy másik ház, bizonnyal más településen.

Igen, ház vagy lakás. 32 éves koromig lakásban éltem. Kertünk igazából sosem volt. A véletlen hozta, hogy kertes házban kötöttünk ki. Aztán megszerettük, és amikor a mostani házunkat kiválasztottuk az egyik fő szempont a nagy kert volt, amit mi alakíthatunk ki.

Ha belegondolok, 27 év kertes házban töltött élet után szinte egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lakásba költözzek. Hogy ne legyen hova kimennem a házból virágok, növények közé, hogy ne tudjak a kertben megfőzni egy gulyást, megsütni egy flekkent, szinte nonszensznek tűnik.

Az, hogy a fal másik oldalán szomszédok éljenek, és adott esetben hallgassam az életük ilyen-olyan neszeit, illetve ők is az enyémeket, megint csak elképzelhetetlennek tűnik.

Miközben azért néha felmerül bennem ez is. Egy lakás nyilvánvalóan olcsóbb, mint egy ház. És nem csak megvenni, hanem fenntartani is. Ott más a rezsi, még akkor is, ha van közös költség. Mások a felújítási költségek és sok minden egyéb. 

Ahogy öregszünk egyre kevésbé lesz erőnk a kertet rendezni. Lakásban azt sem kell. Virág attól még persze lehet, ami szebbé varázsolja az otthonunkat.

És én nagyon szeretnék utazni, utazni, utazni. Egy lakás mellett erre valószínűleg több pénz maradna. Ráadásul az sem gond, hogy ki locsolja a kertet, amíg mi utazunk.

Na, szóval ezek vannak. Minden nap másképp gondolom, álmodom, tervezem, vágyom. Lakás? Ház? Itthon, Kolozsvárt? 

Nyilván van, akinek ennél sokkal komolyabb gondjai vannak, de nekünk ez már tényleg életre szóló döntés kell legyen, mert nem szeretnék majd még egyszer költözni. 

Ha csak nem ajánl fel valaki egy mesebeli házikót valahol egy csodás tengerparton. Mert azért a hegyek mellett a víz is nagyon vonz!

A fiúk a bányában dolgoznak - remélem sokan emlékeztek erre az örökbecsű mondatra, mert ma mi is bányába megyünk.

A kirándulós nap folytatásaként úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk még Verespatakot is, hiszen amúgy is útba esik.

Verespatak, igen, ahol az aranybánya újra nyitása miatt már hosszú évek óta tart a huzavona, mert a környezetvédők tiltakoznak, a kanadaiak, meg bányásznyi akarnak.

Fogalmam nincs pillanatnyilag hol tart a vita, bár láttunk olyan dolgokat, amik reményt adnak, hogy még sem kerül víz alá a városka, hanem talán újra éledhet.

Évekkel ezelőtt jártam először Verespatakon. Megejtően szép a kisváros központja. Igazi, békebeli, polgári hangulatot áraszt. Akkor azt láttuk, hogy szinte minden házon felirat van és számozás, hogy a bánya új tulajdonosai megvették és ezek a csodás építmények arra vártak, hogy elárasszák majd őket. De már akkor is voltak olyan házak, amiket még laktak, ahonnan nem költöztek ki, akiknek a lakóit nem tudták elüldözni és kivásárolni őket az otthonukból.

Néhány év elteltével ismét jártunk itt, és örömmel láttuk, hogy nem történt rombolás. A lakott házak is lakottak még. 

Nem tudom megmagyarázni miért, de olyan vonzereje van az egész településnek, hogy én idén nyáron is szerettem volna eljutni ide, de akkor nem sikerült. Így most külön öröm volt számomra, hogy felmentünk a városkába. És igen, azt láttuk, hogy lassan, de újra éled a település. A főtér szépen ki lett alakítva, virágokkal bánya malom emlékkel. Az előző képen látható egyik házból kiállítási épület lett, előtte régi csillékkel a bányából. A képen látható bal és jobb oldali nagyon romos épület már kapott olyan hálós borítást, amelyen rajta van, hogy fog kinézni, ha felújítják. Ahogy sétáltunk az egyik utcán, ahol egy csodálatos épület volt szintén, annak a falán rajta volt, hogy felújítás alatt. Ha újra építik ezt a kisvárost, egy igazi ékszerdoboz lesz.

És miközben képet kerestem a központról, belefutottam egy cikkbe, amely szerint Megmenekülhet Verespatak Ennél jobb hírt nem is találhattam volna. 

Egyik alkalommal, amikor ismét meglátogattuk a városkát, nem a normál úton mentünk fel, hanem egy másik oldalról, és akkor olyasmibe futottunk bele, amilyet soha életemben nem láttam, és rém álmaimban sem szeretném, ha valaha is ilyen jönne létre a környezetemben. Mi nem mertünk ott akkor fényképezni, és az alábbi fénykép messze nem mutatja meg azt a nyílt sebet, amit azon a gyönyörű tájon ejtettek, de minket elrémített a nagysága, a kietlensége, a minden élet megszűnése, és az a néma csend, ami ült az egész bánya felett. Egyetlen madár sem repült arra. Egyetlen csivitelést sem hallottunk. Mintha a Holdra szálltunk volna le.

Ha ez kell ahhoz, hogy ékszereim legyenek, inkább sose legyen, egy se!

Ezen a napon azonban nem csak a városkát néztük meg, hanem a régen bezárt bányát is, ami a felszín alatt van. Ez a bánya több, mint 2000 éves. Már a rómaiak is bányászták az itt lévő aranyat. Több száz bányajáratot alakítottak ki, amelyekről több ezer térkép van a bánya tulajdonában. 

Az egyik járat látogatható, oda a bánya egyik régi ismerője vezeti a turista csoportokat. És itt folytatódtak az erre a napra elrendelt szenvedéseim. 150 lépcső visz le a járatba. Bizony, mindenki jól gondolja, hogy ezen majd fel is kell másznom.

A járatok magassága alig 150-160 cm. Ez itt már a férjemnek is komoly szenvedést okozott. Ő bátran neki indult ugyanis ennek a látogatásnak, nem gondolván, hogy ennyi lépcsőn kell leszenvednie magát. Azt pedig végképp nem gondolva, hogy a fájós derekával, és a maga 192 cm-vel, kétrét görnyedve tud csak végig araszolni addig, ameddig elvezettek minket. Mit mondjak? Maga volt a rémálom neki. 

És hogy őszinte legyek, semmi látnivaló nincs lent. Kézzel vágott járatok, ami iszonyatos munka lehetett, de látványra szinte semmi. 

Sajnos egyelőre nem igen van pénze a bányának, így a bányán belül semmi olyat nem tudtak kiépíteni, ami látványra izgalmas lenne. 

Meghallgattuk a vezető előadását, aki pl. olyan dolgokat mesélt, hogy a régi korokban a bányászok szinte életük végéig ott éltek lent, és sosem mentek fel a napvilágra. Valamint elmesélte azt is, hogy a szénbányákkal ellentétben, ahol a metán hozza a halált, itt az oxigén hiány ami életveszélyes. Ezért építettek levegőztető aknákat, majd már az elektromosság korában ventilátorokat szereltek be, hogy a bányászok friss levegőhöz jussanak.  

Aztán elindultunk, hogy leküzdjük a lépcsősort, ami azzal is terhelve volt, hogy nem volt egyetlen pihenő sem a 150 fok közben. Nem mondom hogy könnyen, de itt is feljutottam. Ezzel erre a napra teljesítettem 450 lépcsőfokot. Csak úgy mondom, hogy ez 25 emelet.

A bánya bejárata előtt azonban már találunk látványosságokat, szépen felújított és kiállított különböző bányagépeket. Sajnálom, hogy ezekről már nem mesélt a bányászunk.

Verespataki kitérőnk után már ismét a hegyi házikóba vezetett az utunk, ahol az egész napi éhezés és szomjazás után alaposan megtömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel, és persze egy kis itóka is csúszott rá. Aztán lassan, jócskán elfáradva, aludni tértünk. 

És ezzel véget is ért a kis kaland, mert a következő napon már csak egy gyors reggeli és az indulás várt ránk. Remélem jól érezte magát minden kedves olvasóm is a kiránduláson.