Maradunk mai is Cairóban

Tegnap félbe maradtak egyiptomi kalandjaim, ezért gondoltam ma folytatom is, ne kelljen olyan sokat várni rá.

A piramisok megvoltak. De azért ami még érdekes lett volna, csak erre sajnos nem volt lehetőségünk, időnk, hogy innen el lehetett volna menni akár teve, akár lóháton is a Sakkarai piramisokhoz is. Nagy kaland lett volna, de sajnos ez elmaradt.

Szerencsére bőven akad még látnivaló Cairóban, így egyik nap elvittek minket a Muhammad Ali mecsetbe. 

Ahogy már tegnap is írtam, életemben először jártam egy nem európai, és nem keresztény kultúrájú városban. Így ez a mecset sok szempontból egészen különleges volt számomra. Egyrészt, hogy mezítláb kellett bemenni. És bár nem volt fedetlen a vállam, mégis úgy rémlik, hogy kaptam egy kendőt is, hogy terítsem magamra. 

Valóban nagyon szépséges építmény, de bevallom engem az ott álló pálmafák kicsit jobban lázba hoztak, hiszen azt is ott láttam először, legalább is ezt a fajtát.

A minket kísérő kolléga azonban megmutatta a mecset mellől azt is, hogy valószínűleg honnan hordták a köveket a piramisok építéséhez, mert hogy a mecsettől nagyon szépen körbe lehet látni az egész várost, és még azon túl is.

Aztán elvittek minket a bazárba is. Khan el Khalili. 

Erre megint csak azt tudom mondani, hogy traumatikus hatással volt rám. Hosszú-hosszú métereken át mentünk el olyan pultok mellett, ahol szinte kilóra mérhető mennyiségű aranyékszer volt kirakva. Rengeteg rézműves tárgy, bőr áru, papucsok, kendő, ruhák, dísztárgyak, papírusz festmények és szinte minden, ami az ottani kultúrát és történelmet képviseli. Fogalmam nincs, hogy vajon valóban minden kézműves tárgy-e, de akár lehet is. Szőnyegek, színek, kavalkád, rengeteg ember, és rengeteg árus, aki szinte berángat a saját üzletébe, és akik beszélnek magyarul. Persze csak pár szót, vagy mondatot, de mégis, az üzletért ezt is megtanulták. És hívnak, és ajánlgatják az áruikat, és alkudni kell, mert ha nem az bántó számukra. Ám, ha mondasz egy árat, szinte hamut szórnak a fejükre, hogy miért akarod őket tönkretenni, és hogy neki is többe került és csak mondja, mondja, és amikor kifordulsz az üzletből, akkor azért azonnal utánad megy, és lejjebb megy kicsit az árral és elmondja, hogy csak neked, csak most, mert szép vagy, okos vagy, barna vagy, vagy éppen hupilila. A lényeg, hogy vásárolj tőle. És talán nem is ez a lényeg. Hanem maga az egész ceremónia, az előadás, a műsor, aminek ezáltal részesévé válsz, és ami igazából rendkívül szórakoztató.

Fiatal kollégánk itt egyszer csak eltűnt, mert azért igyekeztünk nagyon együtt maradni, már csak a bazár nagysága, és sok-sok rejtett útvesztője miatt is. Szóval ő egyszer csak már nem volt ott velünk. Kétségbe esetten mentünk vissza, míg nem megtaláltuk egy papucs boltban, ahol békésen üldögélt egy szőnyegen és teázott az eladóval és lelkesen beszélgettek. Hát ilyen is a bazár.

És igen, természetesen vásároltam itt is. Két csodaszép bőrpuffot. A vicc az, hogy a mai napig becsomagolva állnak, mert soha nem volt olyan bútorunk, vagy olyan helyünk, ahol ki lehetett volna rakni. De remélem azért nem sokára sikerül, mert azok még ma is tökéletesek, valódi bőrből készültek, és nagyon szépek, hiszen a festésük sem tudott megkopni.

Ám igazi szerencsénk is volt, és én azért is örültem ennek különösen, mert ahogy már írtam, én szeretek a paraván, a kiállítás mögé is belátni, mert az igazi csodákat ott látja az ember.

A velünk tartó kinti kollégánk ajándékot keresett a feleségének, akinek hamarosan születésnapja volt. A hölgy nagyon szerette a papiruszra festett képeket. De az igazi, szép, igényes és nem is olcsó kézi munkát. Ilyet kint a pultokon nem kapni, bár nekünk is van itthon a falon több is, és nekem nagyon szépek is, de a kolléga azt mondta, higgyünk neki. És elvitt minket a bazárban olyan rejtett utcákon, sikátorokon, üzleteken, raktárhelyiségeken át egy festő műhelybe, ahol a csodaszép, egyedi festmények készültek. Az, hogy ha ő nincs velünk, akkor sosem jutok el oda, az egy dolog. De hogy ha ő valamiért hirtelen ott hagyott volna minket, akkor mi még ma is ott keresnénk a kiutat, az egészen biztos. Tudjátok, ahogy a filmekben, mikor menekülnek a főszereplők, és olyan helyekre jutnak el, amiről csak a beavatottak tudnak. Na ez pont olyan volt.

A kolléga nevére már nem emlékszem, mert csak akkor és csak ott találkoztam vele, de örök hálám neki ezért, mert csodás élményben volt részem.

Természetesen meglátogattuk Cairo másik leghíresebb nevezetességét, az Egyiptomi Múzeumot is. Maga a múzeum épülete nem nyűgözött le, sőt. Nagyon szegényesnek mondanám, ami azóta nyilván változhatott. Egészen egyszerű vitrinek, sok helyütt még az sem. Ám ami kincs ott fel van halmozva, az egészen döbbenetes.

Már a bejáratnál hatalmas kőkolosszusok fogadtak minket. A puszta méretük is lenyűgöző volt. Rengeteg tárgyi emlékük van a múltjukról, még úgy is, hogy rengeteget elszállítottak onnan és a világ különböző helyein vannak kiállítva.

Elmondhatom, hogy láttam a múzeumban Tutankhamon arany halotti maszkját. Önmagában is lenyűgöző, és szinte oda szögezi az embert a vitrin elé, de megint csak azt tudom mondani, hogy a több ezer éves múlt, amit jelképez egészen szívbe markoló. 

Rengeteg olyan tárgyi emlék maradt fenn, amik egészen kis apró tárgyak és figurák, és amelyekből teljes életképeket lehet kirakni. Ezek így is kerültek kiállításra. Egy-egy vitrinben egy-egy egész életképet nézhettünk végig olyan tárgyak segítségével, amiket ezer évekkel korábban készítettek el emberek. 

Azt hiszem soha ilyen megrendítő találkozásom nem volt a történelemmel. 

Természetesen, mivel nem szervezett utazáson vettünk részt, így részem volt más érdekes élményekben is.

De ezeket majd csak legközelebb mesélem el, mert már elkezdődött a meccs. Bocsi! De már nem tart sokáig!

Ígérem jövök hamarosan.

Akkor ma Egyiptomba utazunk - velem jöttök?

Legutóbb kicsit elkalandoztunk az utazásaimtól, és még inkább attól, hogy ez az egész blog azért indult, hogy promotáljam a könyvemet. Szép lassan valamiféle memoárrá nőtte ki magát, leginkább utazási kalandokkal fűszerezve. 

Azt hiszem az már kiderült, hogy mindig szerettem utazni, mindig különleges élményt adott számomra. Mostanában szoktam azt mondani, hogy pályát tévesztettem, valami olyan meló kellett volna, ahol fizetnek azért, hogy utazok és aztán mesélek róla. De közgazdász lettem, és nem a sokat utazós fajta. Ám, ahogy most visszatekintek és írok az utazásaimról, be kell lássam, hogy bár nem jutottam el sok országba, nem jutottam el a világ távoli helyeire, pedig mennyire vágytam rá, de azért ahova eljutottam onnan mindig maradandó élményekkel tértem haza, és most nagyon jól esik felidézni ezeket. Lehet ezeket is könyvbe kellene gyűjtenem?

Na de megígértem, hogy elutazunk Egyiptomba és akkor megyünk is.

A lányom születése után nem mentem vissza a MASPED-hez dolgozni. Oka volt. Megsértődtem. 1981 őszétől dolgoztam ott, és talán két évvel később engedélyt kértem - igen, akkor még kellett ilyet is - hogy tovább tanulhassak az egyetemen, posztgraduális képzésben, és nem adták meg az engedélyt. Azt mondták tanuljak előbb ott a munkahelyemen, és majd később kérjek újra engedélyt. És ez akkor nagyon bántott. Még nem volt gyerekem, a férjem vidéken dolgozott, bőven lett volna időm tanulni. Így aztán, mikor megszületett a kislányom, akkor vágtam bele a tovább tanulásba, ahhoz nem kellett engedélyt kérjek, hogy GYED mellett tanuljak. És sértettségem okán határozottan eldöntöttem, hogy nem megyek vissza oda dolgozni. Így esett, hogy 1986 őszén a Ganz-MÁVAG Gépgyárának dolgozója lettem. Mégpedig a külkereskedelmi osztály üzletkötőjeként. Rendkívül bonyolult feladatom volt. Tenderkiírásokat kaptunk szivattyútelepekre. Több száz vagy akár ezer oldal is volt egy-egy ilyen, természetesen angolul. Az angol tudásom még akkor is meglehetősen passzív volt, bár ez nem jelentett önmagában gondot, hiszen írott anyagot kellett átsilabizálni. Na de a gépészeti és vízügyi szakszavak magyarul is kérdőjeleket okoztak az agyamban. Angolul pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. De szét kellett válogatni az anyagot, és széthordani a tervező részlegeknek. A gépészetnek a gépészeti, a villamos mérnököknek az elektromotoros részeket - ha már szerepelt az electric a szövegben, akkor tudtam, hogy az már ide tartozik, és a konkrétan vízzel foglalkozó részeket meg ugye azoknak, akik ehhez értettek. Mikor ezt a bonyolult tevékenységet megcsináltam, akkor kísérő levéllel elvittem egy emelettel feljebb vagy lejjebb, sőt volt külső cég is, oda meg elpostáztuk a rájuk vonatkozó részeket. 

Azért nehogy bárki azt higgye ezzel véget is ért a megterhelő munkánk. Ugyanis a mérnököktől visszaérkező anyagokat be kellett árazni. Ne ijedjetek meg, nem nekünk. Így szépen írtunk egy újabb kísérő levelet és elvittük az egész hatalmas paksamétát az árazóknak, természetesen megadva a pontos időt, amikorra visszavártuk az egész anyagot. Úgy kellett kalkulálni, hogy még tőlünk majd tovább megy a központba és az ottani külker. osztály állítja össze véglegesre a tender anyagot és a végén annak nagyon pontos időben meg kell érkeznie a tender kiírójához is.

Szóval hogy ne legyen annyira egyszerű az életünk, az árazókat szinte naponta hívtuk telefonon, vagy mentünk fel hozzájuk személyesen, hogy hol tartanak. Nem örültek nekünk. 

És akkor egyszer csak megjött onnan is minden. Ekkor már megvoltak a mérnöki anyagok, az ár, mehetett a központi külker. irodába az egész több ezer oldalas paksaméta, hogy be tudják nyújtani a pályázatot.

Talán megértitek, ha mindig azt mondtuk magunkról az osztályon, ahol egyébként csak diplomás mérnökök és én mint egyetlen diplomás közgazdász dolgoztam, szóval postázónak hívtuk magunkat. Hiszen valójában a világon semmi érdemi munkát nem végeztünk. 

De azért mégis jó volt ez valamire. Igen, igen, mert olykor lehetett utazni a tender beadásokra. Hova? Hát persze, hogy Egyiptomba.

Mondjuk ezek nem voltak könnyű utak, mert mindig hétvégére estek, és csak 3 naposak voltak, amit végig kellett dolgozniuk az utazóknak, de ettől még élveztem volna én is, ha sikerül egyre kijutnom. 

Na most gondolja mindenki, hogy ezek szerint el sem jutott oda, akkor mit akar mesélni Egyiptomról?

És tényleg! Már szinte a repülőjegyem is megvolt egy ilyen útra, amikor beteg lett a lányom, és nem tudtam őt itt hagyni. (Nem kell bocsánatot kérned Kicsim! <3) Így tenderbeadásra sajnos nem jutottam ki. Később pedig már azért nem, mert akkor szanálták az egész Ganz-MÁVAG-t, és utána nem sokára ki is léptem.

Na de kérem szépen, mert jól dolgoztunk, volt, hogy meg is nyertünk egy-egy pályázatot. És az egyik ilyen megnyert pályázat teljes lebonyolítását rám bízták. Máig nem tudom kinek született meg ez a képtelen ötlet a fejében, mert hogy továbbra sem volt halvány lila segédfogalmam sem egy-egy szivattyú telepről, ezért arról sem, hogy miket kell hozzá legyártani, kivinni, és majd ott kint összeszerelni, mégis rám bízták ezt a jelentős munkát. Sosem felejtem el a telep nevét, Wadi el Saida. Akkoriban a világból ki lehetett kergetni vele, mert tudtam hogy nem tudok semmit erről az egészről, mégis tőlem várják el, hogy összefogjam, megszervezzem és megépüljön a telep, ami ha jól emlékszem négy vagy hat turbinával lett volna felszerelve. Állandóan tárgyalásokra jártam, ahol a mérnökök olyan dolgokról beszéltek, hogy akár kínaiul is mondhatták volna, akkor sem értettem volna belőle kevesebbet. De azért lelkesen jegyzeteltem, amit aztán felolvastam a főnökömnek, akit nem annyira hozott lázba amit tőlem hallott.

Na de egy szónak is száz a vége, folyt a végleges tervezés, megtörténtek az előkészületek a gyártásra, és egyszer csak szóltak, hogy hétvégén indulok Egyiptomba, a megrendelőhöz, akik szeretnék áttárgyalni a dolgokat velünk. És igen. Ekkor sikerült elutaznom is. Köszi lánykám, hogy nem lettél ismét beteg. :)

Nyolc napot tartózkodtunk kint. És mielőtt elmesélem az egészet, még annyit, hogy ezzel a teleppel amúgy nagyon sokat kellett volna utaznom, még magára a helyszínre is, ki a sivatagba, de mert közben egy baleset okán sínbe került a lábam és hat hétig nem dolgoztam, elvették tőlem a munkát, és többet nem küldtek el Afrikába. Pedig megépült a szivattyútelep és talán azóta is rendben működik.

Szóval Egyiptom. Kezdem az utazással. MALÉV géppel mentünk, mégpedig larnacai tranzittal. Larnacán sötét éjjel volt, amikor megérkeztünk. Aki csak odáig ment, azokat kiszállították, nekünk mondták, hogy maradjunk a gépen. 

Én voltam az egyetlen nő, és három férfi kollégám jött velem. Egyik közülük nagyjából velem egykorú volt, így vele követtünk el csibészségeket. Nem, nem kell semmi rosszra gondolni. Mesélem. Az egyik rögtön ott Larnacában az volt, hogy mi bizony kiszálltunk a gépből, és szépen sétáltunk körülötte. November volt itthon, hideg, esős idő, ott meg kellemes langymeleg még éjjel is. Naná, hogy vágytunk a friss levegőre. 

Ha jól emlékszem pont előttünk pár héttel volt ott egy túszdráma, gépeltérítéssel. Így természetesen a gépet fegyveres katonák őrizték. Mi meg nagy lelkinyugalommal bújtunk át a szárnyak alatt, hogy a másik oldalról is szemrevételezzük a masinát. A katonák nem díjazták az ötletet, nagyon gyorsan vissza zavartak minket a gépre. 

Aztán lassan megérkeztek az újabb utasok is, és a mi vasmadarunk is felröppent hogy elvigyen minket Cairóba.

Nem tudom hogy mennyi ideig tartott az út, de valamikor hajnalban érkeztünk meg Afrika fölé, és aztán repültünk be az egyiptomi légtérbe, Cairó fölé. Kedves utastársam rutinos Egyiptom járó volt, mert hogy ő többször is járt már ott ilyen munkák okán, és szépen bekopogott velem a cockpit-be és megkérte a pilótákat, hogy engedjenek be minket. Akkor ez még szinte természetes volt, hogy akik először repültek, vagy gyerekek megnézhették milyen is az ottani világ. Minket is beengedtek. Ott ülhettem a navigációs tiszt mellett, és csodálhattam az elém táruló éjszakai Cairó panorámáját. Nagyon, nagyon szép volt és örök emlék marad.

Természetesen a leszálláskor már el kellett hagyjuk a fülkét.

Jaj, jaj, elfelejtettem egy fontos dolgot. Még Ferihegyen a tranzitban be kellett szereznünk a fertőtlenítő célú whiskyt, és hasonló erős ám tiszta italokat. Szóval ezek ott lapultak a bőröndjeinkben.

Akkor vízum kellett ahhoz, hogy belépjünk Egyiptom területére. Ezt a vízumot nem kellett előre megkérni, hanem ott a reptéren bírálták el, és adták meg. Nyugtattak a többiek, hogy nincs gond, mindig mindenkinek megadják, de azért volt egy kis zabszem effektus. Ám valóban, pár perc elteltével belenyomták a szépséges vízumot az útlevelembe, majd pecsételtek és máris Egyiptomban voltam.

Nem taxi jött értünk, vagy igen, nem is tudom, de állandó sofőr volt onnantól. Ő vitt minket a szállodába a reptérről és minden nap ő hurcolt minket a tárgyalásokra és haza. A kollégáim ismerték már, és a sóhajuk, amikor meglátták kicsit ijesztően hangzott. Szerényen annyit mondtak, hogy ne aggódjak, majd meglátom. Megláttam. Mint egy őrült úgy vezetett a mi drága sofőrünk. De elég gyorsan rájöttem, hogy ott ezzel nincs egyedül.

A hajnali érkezés ellenére még aludni készültünk. Elhelyezkedtünk a szobáinkban, és szerettem volna fürdeni egyet, de meleg víz semmi módon nem akart a csapból jönni. Így hát telefon a recepcióra, felküldtek valakit, valami eredménye lett a dolognak, de nem volt az igazi. Másnap újra játszottuk, de azért valahogy sikerült lemosni az út porát és végre álomra hajtani a fejem. Fáradt voltam, eltelt szinte az egész éjszaka már, szóval ideje lett volna az alvásnak.

A szállodánk közvetlenül a Nílus partján volt és a város közepén. Életemben először jártam Európán kívül, és először jártam egy teljesen más kultúrában élő országban. Traumatikus hatással volt rám. Az éjszaka ott épp olyan zajos volt, mint a nappal. Megállás nélkül hallottam az autók bőgését, a folyamatos dudálást, kiabálást. Már sírni tudtam volna a fáradtságtól, de a zajtól szinte képtelen voltam elaludni. Akkor ott úgy éreztem belehalok, ha minden éjszaka így fog eltelni. Nem sikerült sokat aludnom, ez kissé megnehezítette a másnapi felkelést, de szerencsére kértem ébresztőt és így legalább nem aludtam el.

Reggelit a szállodában kaptunk, ez hozzá tartozott a szálláshoz. Remek svédasztalos reggelik voltak. Én lecsaptam a lágy tojásra, amitől kicsit óvtak a fiúk, mondván sok csúnya betegség van arra, nem biztos, hogy tojást kellene ennem. Viszont a kollégám friss salátákat evett. Itthon erre is azt mondták, bármit csak azt ne. De ő simán rámolta minden nap a tányérjára és nem lett tőle semmi baja, ahogy nekem sem a tojástól.

Reggeli után megérkezett a sofőrünk. Nappali világosságnál konkrétan életveszélyben éreztem magam vele egy autóban. A forgalom az valami olyan elképesztően zsúfolt volt, és annyira szabálytalanul, össze-visszahaladt minden kerekekkel rendelkező jármű, hogy az teljes döbbenet volt. Minden autó össze volt törve, de legalább is megkarcolva. Soha senki nem indexelt, se sávváltásnál, se kanyarodásnál, se ha járda mellé állt, SOHA! Ellenben folyamatosan nyomta mindenki a dudát, ezzel jelezve, hogy ő most épp merre akar menni. A saját hangomat nem hallottam abban az iszonyú hangzavarban. És ez zajlott éjjel is, ezért nem tudtam elaludni.

Sofőrünk javára kell írnom, hogy egyben leszállított minket a minisztériumhoz, ahol a tárgyalások zajlottak. Igazi szoc.reál épületet tessék elképzelni mindenféle cicoma nélkül. Se egy szőnyeg, se semmi. Üres, hosszú folyosók, minden ízlést nélkülöző tárgyalók. 

Kaptunk rengeteg teát, így hamarosan meg kellett találjam a mellékhelyiséget is. Nem lehetett annyira szörnyű, mert semmi emlékem nincs róla.

A tárgyalásokon hála az égnek nekem nem igen kellett megszólalnom, a mérnök fiúk vitték a prímet. Én jegyzetelgettem, ha nagyon szükségét éreztem, de leginkább csak ültem ott és mosolyogtam. Minden olyan perc élvezetet nyújtott, amikor nem szivattyúkról, turbinákról, csapószelepekről volt szó. 

Így került szóba az egyik ottani mérnöklány is. Mi magunk között csak Zsákbamacskának hívtuk. Olyan szigorú csadorban volt, hogy még a szemét sem láttuk, az előtt is fátyol volt. Kedves és okos lány volt egyébként. De roppant furcsa úgy tárgyalni valakivel, hogy a kezén kívül semmit nem lát belőle az ember. Ehhez képest én a fél lábszárig érő szoknyámban és a tényleg épp csak kivágott felsőimben úgy néztem ott ki, mintha a Moulin Rouge-ból engedtek volna ki. 

Róla kérdeztük meg a főnökét. Már eleve azt, hogy tudott mérnöki diplomát szerezni? Hogy vizsgázott? Honnan tudták, hogy ő vizsgázik? Hogy került felvételre hozzájuk? Ő látta már őt az igazi mivoltában?

Amennyire emlékszem a válasz az volt, hogy az egyetemen vizsga közben nem viselhettek fátylat a lányok. Nyilván elkülönülve írták a dolgozatokat a fiúktól. Meg az, hogy a barátja lánya, ezért vették őt fel oda. És hogy nem, soha nem látta még őt és nem is fogja. De okos lány, és jó hasznát veszik.

Nos, valóban. Zsákbamacska tényleg kedves volt és okos. Simán tárgyalt a férfi mérnök kollégáimmal, és amennyit én értettem az egészből abszolút ott volt a szeren.

Aztán szóba került még ez az őrült forgalom is, és hogy rengeteg a baleset, de szerencsére mivel roppant lassú a forgalom, ezért nem olyan nagyon súlyosak ezek a szerencsétlenségek. Viszont nincs egyetlen épp autó sem a városban.

Az is szóba került, hogy épp akkortájt Trabantokat állítottak ki a városban és hogy milyen óriási érdeklődést keltett ez a csodajármű az egyiptomiakban. 

Ekkor még 1987-t írtunk, tehát nálunk a Trabant még teljesen elfogadott és megbecsült közlekedési eszköz volt.

Gondolom a megbeszélések előbbre vitték az egész projektet, de engem ez annyira nem hozott lázba. Viszont amin első nap nagyon meglepődtünk, később azonban roppant mód élveztünk, az az volt, hogy pl. Zsákbamacska úgy fél kettő körül szőrén szálán eltűnt, felszívódott. És láthatóan a főnök is készülődött. Persze megkérdeztük, hogy mi történik? Hova lett a kollegina? Ekkor derült ki, hogy a munkaidő pontban kettőig, igen, igen, jól láttátok, kettőig tart, reggel nyolctól, és a busz szinte azonnal kettőkor indul, és Zsákbamacska azért lépett le, hogy elérje a buszt, mert több viszont nem megy. 

Hazudnék, ha azt mondanám zavart minket a tény, hogy minden nap kettőkor végzünk, különösen, hogy azért mi csak kilenc után értünk oda.

Így bizony bőséggel volt időnk arra, hogy kicsit ismerkedjünk a várossal.

Nem volt idegenvezetőnk, csak a kollégáim voltak, akik már jártak ott párszor. Illetve a Ganz állandó kiküldöttje volt még olyan kedves, hogy messzebbre elvitt minket. Így én nem tudok és nem láttam olyan dolgokat, amik egy vezetett túrán jutnak osztályrészéül a turistáknak. De azzal, hogy ott élő kolléga kalauzolt minket, és mi magunk mentünk nézelődni, talán kicsit sikerült a paraván mögül is meglátnunk valamit az ottani világból.

Természetesen jártunk a legfőbb helyen is, a gízai piramisoknál. Ide a kollégánk vitt el autóval minket. Már az nagyon megdöbbentő volt, hogy szinte egybe épült addigra a piramisokkal a város. Épp csak kiértünk a város szélére a sivatagba és már ott is voltak. Aki látta már a valóságban ezt a három csodás piramist, az tudja, hogy milyen lenyűgözőek. 

Sok fotót csináltam, de sajnos mind dián vannak és még nem tudtam bescannelni őket.

Elképesztő a méretük, elképesztő, hogy abban az időben ilyen építményeket képesek voltak létrehozni és ami talán még különlegesebb érzést ad az embernek, tudni, hogy ezek a piramisok több ezer év óta állnak ott. Tudni azt, hogy itt fáraók aludták örök álmukat. Tudni, hogy ezer évekkel ezelőtt itt nyüzsgő élet volt, és olyan emberek, rabszolgák jöttek mentek, akikről mi már csak a történelem órákon hallunk. Szóval érezni 4-5000 évnyi múltat nagyon különleges dolog.

Tudom, hogy jártunk is az egyikben, mert be lehetett menni egy már feltárt és turistáknak is megnyitott területre. A falakon igaziban láthattuk a több ezer éves festményeket, hieroglifákat. Nem csak fényképeken, igaziban. 

Azt is elmesélte a kollégánk, hogy tilos felmászni a piramisokra, mert azért azóta a pár év mióta megépültek megviselte őket az idő, és gyakran előfordul, hogy hatalmas, több tonnás kövek is leesnek róluk. És mégis, a háromból a legrosszabb állapotban lévőn akkor is rengeteg ember mászott felfelé, vagy épp próbált lejutni róla, hiszen a lehullott legkülső burkolat alatt lépcsős szerkezetűek az építmények és azt hiszik a látogatók, hogy azon hipp-hopp felmászhatnak a tetejére is. A kollégánk sok tragikus balesetet emlegetett.

Majd természetesen minket is megkörnyékeztek a tevehajcsárok. Mindannyian felkerültünk a teve hátára, én is. És mivel én voltam az egyetlen nőnemű, bizony hirtelen futásnak eredt velem a teve és a gazdája is. Mi tagadás, eléggé megijedtem, de a kinti kollégánk azért gyorsan jobb belátásra bírta a hajcsárt, így hát sikerült lekerülnöm a teve hátáról és itt vagyok nektek ma is. Hogy milyen a hátán ülni? Erre annyira nem emlékszem. Elég furcsa, hogy mivel egyszerre lép az azonos oldali lábaival, ezért alaposan billeg rajta az ember. Simán tengeri betegséget lehet kapni. De leszállni még különlegesebb volt. A hajcsár szólt, hogy feküdjek egészen le a teve hátára. Nem értettem mit akar ez már megint tőlem. De aztán persze kiderült, hogy a saját érdekemben kellett így tennem, hiszen a teve először összecsukja a mellső lábait és csak utána a hátsókat, így bizony, ha nem dőlök hátra nagyon nagyot estem volna. 

És itt szereztem be az első igazi különleges emléket is. Persze vettem szokásos ajándékokat, de itt vettem meg a lányomnak ajándékba egy igazi szőrrel borított, és olyan németjuhász kutya méretű játék tevét. Számomra fura volt, hogy alkudozni kellett érte, de azért sikerült szerintem egész jó áron elhoznom a jószágot. Aztán, hogy mennyi tréfálkozásra adott még okot, és milyen nehézségeket okozott a teve haza érkezése, arról majd legközelebb mesélek. Mint ahogy a további emlékekről is, mert még szép helyeken jártunk.

Itt vagyok, nem vesztem el! Sok minden jár a fejemben!

Bocsánat, hogy így eltűntem, de egyrészt ugye még mindig tart a foci EB, így bevallom sok időt töltök még mindig a tv előtt. Fájó szívvel láttam, hogy kiestünk, és szerintem igazán nem érdemeltünk ekkora fiaskót, de nem baj. A lényeg, hogy a fiúk elindultak egy úton, és ha sikerül azon tovább menni, lehet még újra sikeres a magyar foci is. 

Aztán megtörtént az egy héttel ezelőtti népszavazás. Direkt érintett vagyok, hiszen mindkét gyerekem Londonban él. Ezért már a szavazás eredményét is nagyon izgatottan, sőt, inkább idegesen vártam. Aztán mikor láttam mi lett a vége, nem akartam a szememnek hinni.

Rögtön akkor nagyon összevissza és nagyon kétségbe esett posztot írtam volna, ezért inkább nem ültem le a gép elé.

Azóta millió cikk, millió vélemény, és ellenvélemény, és találgatások és minden más megjelent, ezt hallani a rádióból, tv-ből, ezzel van tele az elektronikus sajtó, a facebook. Minden-minden.

Van véleményem az egészről, de ez a blog nem erről szól, ezért nem fogom részletesen kifejteni. 

Nagyon sajnálatos és elkeserítő, ami történt. És hogy mi lesz ennek a végkifejlete, azt ma még talán senki nem tudja megmondani. Még az igazán okos, és az egész világgazdaságot átlátó közgazdászok sem.

Egy dolog azonban biztos, hogy ennek a hatása minket is el fog érni. És nem a migrációs válság, és egyéb vonatkozásai. Hanem a gazdasági hatások. 

Hazudnék, ha azt mondanám, nyugodt vagyok. Féltem a gyerekeimet, és még féltem a saját életünket is. 

De félelemben nem lehet élni. Ezért bennem még él egy egészen picurka, tényleg alig látható lángocska, hogy talán még sem lépik meg, és a parlament úgy dönt, hogy nem, még sem lépnek ki. Minimális esélyét látom ennek, és ha így is lenne, akkor sem menne minden úgy tovább, mint korábban, mert a bizalom mindenképpen nagyon megrendült. De azért talán kisebb lenne a "földrengés".

Azt hiszem mára csak ennyi voltam. Sok minden történik most körülöttem, és ezért nem érzem most idevalónak, hogy vidám úti kalandokat osszak meg. De azért ígérem, hamarosan jövök újra, és akkor mesélek.

Azt már most elárulom, hogy Egyiptomba fogunk utazni.

Szép hétvégét mindenkinek!

Utazzunk tovább - repüljünk még a Malévval

Tudom, tudom, megígértem, mellőzöm a foci EB témát, de legalább egy pár sort nézzetek el nekem.

Bár nem gondolom továbbra sem, hogy világklasszis a csapat, és a benne játszók sem feltétlenül. De egyrészt mindenképpen nagy-nagy gratula nekik, mert amit most letettek az asztalra, akarom mondani a fűre, az tényleg óriási eredmény az elmúlt "pár" évre visszatekintve. Nyilván vannak még hibák, nyilván vannak még gondok, de én hosszú évek óta először láttam olyan csapatot játszani, aki nem adta fel a meccset, ha kapott egy gólt, vagy ha éppen kiegyenlített az ellenfél. És ez szerintem hatalmas eredmény. Az meg, hogy ilyen fantasztikus ünneplést kapott tőlük az ország, mert lássuk be, ez nem csak nekik óriási élmény, és öröm, hanem nekünk szurkolóknak is, azt csak külön köszönöm.

És akkor tényleg utazzunk tovább. Ott tartottam, hogy megvolt életem első repülése, és hogy micsoda fantasztikus élmény volt számomra.

Bár nem sikerült külker. üzletkötővé válnom, de a nyelvtudásomnak hála, mégis olyan munkahelyeim voltak, ahonnan szinte mindig volt legalább egy-két kiküldetésem.

A MASPED-nél volt alkalmam még egy utazásra. Az az út már az igazi nyugatra vitt, Nyugat-Németországba mentünk, Hamburgba.

Sok emlékem van erről az útról. Először is Berlinig repültünk a főnökömmel. Fiatalabbak kedvéért, az akkor még Kelet-Németország fővárosa volt. Természetesen a MALÉV repített minket oda, szokás szerint kedves, mosolygós sztyuikkal, és hát az akkoriban még luxusnak számító jobbnál jobb alkoholos italokkal kényeztetve az utasokat.

Berlinből vonattal mentünk tovább Hamburgba.

Kelet-Berlinből. A vasútállomás egy átmenő állomás volt. Óriási ellenőrzés után jutottunk be az állomásra. Már az elég elrettentő volt. Pláne, hogy én akkor még a húszas éveim elején jártam, sosem találkoztam ilyesmivel. A főnököm már rutinos volt, és próbált is felkészíteni rá, de azért nem volt kellemes élmény.

Két sínpár egymás mellett, és a sínek mellett széles sáv felfestve. Erre tilos volt rálépni. Nem azért, hogy el ne sodorjon a majd beérkező szerelvény. Más "biztonsági" okai voltak. A két sínpár felett vashíd, rajta katonák. Pont olyanok, amilyeneket a háborús filmekben láttunk. Bricsesznadrág, sötét egyenruha, géppisztoly a kezükben, terpeszállásban folyamatosan fürkészve az állomást minden irányban, hátha valaki szökni próbálna. Nagyon, nagyon nyomasztó és félelmetes volt. 

Amikor a vonatunk begördült, nem lehetett továbbra sem felszállni rá. Meg kellett várni, amíg engedélyt adtak rá. 

A további döbbenetes hatást a demarkációs zóna tette rám. Emlékeim szerint pár méter széles sáv. Mindkét oldalán betonfalak, szögesdróttal a tetején. Sok helyütt elgereblyézve, hogy meglátsszon rajta azonnal, ha valaki odalépne. Máshol láncra kötött kutyák, és a lánc egy hosszú dróton futott, így a kutyák igen nagy területet be tudtak járni. Azt hiszem a főnököm olyasmit is mondott, hogy ahol nem volt kutya, ott alá van aknázva a terület. De ma már úgy gondolom, ezt ő sem tudhatta biztosan, de attól még lehet, hogy tényleg így volt. És egy ilyen fal választott ketté egy várost, ahol családok éltek a fal két oldalán, és nagyon nehézkes, vagy éppen teljesen lehetetlen volt számukra a találkozás akár hosszú évtizedeken át is.

Szóval a szavam is bent akadt, amíg e mellett a szakasz mellett haladtunk.

Aztán persze jött ismét Kelet-Németország, majd a határ, és máris a "bűnös" nyugaton vonatoztunk tovább. 

Hamburg egy világvárosnak tűnt számomra. Hatalmas üzletközpontok, rengeteg metró állomás, nagyon sok vonallal, óriási forgalom. És a kikötő.

Egyik üzletfelünk a kikötőbe vitt el minket ebédelni. Egy olyan étteremben ettünk, ami szinte benyúlt a kikötő felé. Így folyamatosan láthattam a ki-beúszó óriási óceánjárókat. Egészen apró kalauz hajók navigálták, de volt akit húztak a megfelelő dokkba. Lenyűgöző látvány volt.

Aztán az étteremben két meglepetésben is részem volt. Én válogatós vagyok, halat és egyéb herkentyűket sem eszem. De azért a főnököm rábeszélt, hogy legalább a lazacot kóstoljam meg. Mondtam, hogy rendben, akkor jöjjön lazac.

Én voltam az egyetlen nő a társaságban, így természetesen nekem tálaltak először. Kaptam egy fém tálat, amiben volt hat lyuk és minden lyukban volt valami zöldes trutyi. Az egészhez kaptam még egy fém kanálszerű fogót, vagy mit. Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam. Szóhoz sem tudtam jutni, már csak azért sem, mert azt azért tudtam, hogy a lazac rózsaszínű kellene legyen.

Aztán mikor mindenkit kiosztott a pincér, a velem szemben ülő férfi rám mosolygott, és közölte, hogy elnézést, a felszolgáló tévedésből tette elém a csigákat, de természetesen nyugodtan megehetem, ha gondolom.

Hát nem gondoltam, nagyon nem. Óriási megkönnyebbüléssel adtam neki át, evőeszközöstől, mindenestől.

Ja, a lazac? Azóta sem ettem.

De ezzel még nem volt ám vége. Desszert is jött. Én kiválasztottam egy Eisberg nevű fagylaltkelyhet. A német partner mondta, hogy tényleg semmi gond, természetesen azt kérek, amit akarok, ők kifizetik - mert hogy ezek az utak azért is voltak ám jók, mert mindig a külföldi fél hívott meg minket ebédelni - de azt mondta, higgyem el, nem fogom tudni megenni. Látván a csodálkozásomat, rögtön közölte is, hogy rendben, kérjük a fagylaltkelyhet. 

Megkaptam. Majd 30 cm magas kehely volt. Zsúfolásig fagyival, gyümölccsel, öntettel, tejszínhabbal. Akkor még nem kellett vigyáznom a vonalaimra, de látván a küzdelmemet, nagyon kedvesen megjegyezte a német partner, hogy tényleg csak annyit egyek belőle, amennyi jól esik. Szerintem a fele sem ment le.

Jártunk ezen az úton még Brémában, Lübeckben is. Nem volt arra időnk, hogy sokat sétáljunk, mert ide csak mentünk és jöttünk, hiszen a szállásunk Hamburgban volt. De az igazi Hansa városok hangulata azért megérintett.

Itt jártam életemben először McDonald's-ban. Ki gondolta akkor, hogy egyszer még dolgozni is fogok nekik. Amit kaptam enni, az azonban már akkor is ízlett. Igen, sajnos azóta is szeretem a "főztjüket", bár nem eszem túl gyakran.

És rengeteget fáztam is ez alatt az út alatt. Május volt már, és én meleg tavaszi hónapra készültem. Ki gondolta, hogy Hamburg annyival északabbra van? Mert én sajnos nem. Sokszor valósággal vacogtam már. Minden tárgyaláson azonnal bólintottam a kérdésre, hogy teát vagy kávét, és hosszú percekig melengettem a kezem a forró teás csészéken. Na és persze ázni is volt szerencsénk párszor.

Volt még egy élményem Hamburgban. A MASPED-nek volt állandó kiküldötte a városban, akik mindig vendégül látták az éppen kint járó kollégákat. Így minket is meghívtak. Valahol a városon kívül, vagy nagyon a szélén laktak, szép zöldövezetben, nagyon szép, tágas, világos lakásban. A rágcsa chips volt. Szintén életemben először találkoztam vele. Mint ahogy a sós mogyoróval is. Szinte letehetetlennek bizonyultak számomra. Érdekes, ma már egyik sem érint meg. A mellé kapott narancs juice pedig csak hab volt a tortán. Komolyan mondom, már szégyelltem magam, hogy csak habzsoltam ezeket befelé, és nagyon, de nagyon nehezemre esett, hogy ne faljam fel mindet, ami az asztalon van.

Persze, ebédet is kaptunk, de abból már csak arra emlékszem, hogy finom, friss zöldborsó leves volt, bébi répával. Na azzal is akkor találkoztam először. Azóta is nagyon szeretem.

Hamburgi utunk egy nagy vásárlással fejeződött be, főnököm meglepetésére, nem ruhákat, nem kozmetikumokat, nem harisnyát vagy épp parfümöt akartam vásárolni, hanem egy remek, kétszemélyes, minél könnyebb sátrat. Meg is vettem, és hősiesen haza is cipeltem. Talán tavaly dobtuk ki, mert már annyira bepenészedett, miután sajnos egy elázás után nem lett rendesen kiszárítva.

Hazafelé az út ismét Berlinbe vezetett. Itt találkoztunk a főnököm egy volt ismerősével. Talán levelező társa volt még az egyetemi évei alatt. Tényleg, ilyenek nekem is voltak. A férfi meghívott minket a házába, ami egészen új volt még, és nagyon szép. Pedig Kelet Berlinben éltek, mégis egészen más volt ez a ház, mint nálunk bármelyik. 

Majd kivitt minket a reptérre, és irány haza Budapest a MALÉV szárnyain.

Folytatása következik! 

Utazzunk ma is! Malévos emlékeim egy része

Nézegetem a statisztikát, és az a gyanúm főleg nők olvassák a blogomat. Hogy miből szűrtem ezt le? Az egyik legkevesebb olvasót a foci EB-ről írt posztom vonzotta. Ebből gondolom. Bár nyilván más csajszik is szeretik a focit, ahogy én is. De mégis az a gyanúm, hogy a lányokat-asszonyokat nem annyira érdekelte ez a poszt.

Rendben, értettem, akkor ma is utazunk.

Talán már eddig is kiderült, hogy szeretek utazni. Saját erőből külföldre leginkább csak a szomszédos országokba jutottam el, legalább is ifjúságom hajnalán ez mindenképpen így volt. 

Az egyetem elvégzése után az első munkahelyem viszont nagyon szerencsés volt ilyen szempontból. Akkor a MASPED-nél dolgoztam, a tranzit osztályon. Így mi abban a kivételezett helyzetben voltunk, hogy nyugati partnerekkel is dolgoztunk. Ez 1981 táján ritka lehetőség volt. 

A főnökeink rendszeresen jártak meglátogatni a nyugati üzletfeleket, és mivel nagyon jó fejek voltak, mindig úgy utaztak, hogy egy valaki beosztott is velük mehetett. És még arra is mindig figyeltek, hogy lehetőleg mindannyian utazzunk legalább egyszer egy évben.  

Így esett, hogy életem első "nyugati" utazása az akkori Jugoszláviába vitt el. Első úti célunk Szabadka volt.

Alig egy napot ha ott töltöttünk, de amire nagyon emlékszem, egészen más hangulata volt a városnak, mint nálunk bármelyiknek. Valahogy olyan nyitott, vidám volt. És az ottani emberek sokkal csinosabban, igényesebben voltak öltözve, mint mi akkor. 

Elmentünk egy nagy üzletközpontba is, talán egy akkori plazába. Biztosan volt benne több üzlet is, bár azért nem volt akkora, mint a mostani budapesti plazák, de ami nagyon megmaradt, az egyik üzletben kapható nagyon vastag, nagyon puha gyönyörű szép frottír törölközők. Na, ez van, mondtam már, vizuális memóriám van, és vannak amik beleégnek. Akkor is, ha nem különösebben fontos dolgok.

Innen Belgrádba mentünk tovább. Vonattal. Ez fontos a későbbiek miatt.

Belgrádban már több napot eltöltöttünk, és a tárgyalások után sétálgattunk a városban, illetve mi is csatlakoztunk a rengeteg teraszon üldögélő emberhez egy kávéra, üdítőre. Igazi mediterrán hangulat volt. Sok vidám, jól öltözött ember, jöttek-mentek, intézték a dolgaikat, és ha volt egy kis idejük, akkor leültek valamelyik kávézó, étterem teraszára és élvezték a csodás napsütést. Nagyon-nagyon tetszett.

Sajnos azóta sem jártam Belgrádban. Nagyon szomorú, hogy mióta én ott jártam a délszláv háború milyen pusztítást, rombolást okozott a területen, és még fájóbb, amit bizonnyal az emberek lelkében okozott. Nem emlékszem különösebben a városra, sajnos. De nekem akkor annyira új volt minden. Már eleve, hogy üzleti tárgyalásra menjek. Hogy a tárgyalások németül folytak, és én nem tudok igazából németül. Általános sulis koromban tanultam 3-4 évig, de egyetlen mondatot sem tudnék összerakni. Így az is nagyon komoly koncentrációt igényelt tőlem, hogy a tárgyalásokon ne csak buta nőként bazsalyogjak, hanem próbáljam felfogni miről van szó, és ha másképp nem is, de legalább a főnököm segítségével válaszoljak is. Ezért nagyon fáradt voltam már mire kiszabadultunk sétálni. 

De azt hiszem, hogy Belgrád nagyon szép város. Jó lenne még egyszer megnézni.

Ám igazából a nagyon nagy élmény csak a haza utazásunk során ért.

Ehhez tudnotok kell, hogy mivel kislány koromban jónak bizonyultam nyelvtanulásban, sokan sokszor mondták, hogy menjek el majd stewardessnek. 

Én soha nem repültem. A reptéren is csak azért jártam, mert volt egy barátnőm, akik évekig külföldön éltek és mikor ők elmentek kikísértem őket, vagy elébük mentem.

Szóval a repülés olyan elképzelhetetlen, elérhetetlen álom volt számomra, amiről mindig azt hittem, hogy olyan egyszerű és szegény földi halandók, mint én, sohasem fogják kipróbálni. Talán ezért is tett rám mindig annyira mély benyomást, ha valaki megjegyezte legyek majd stewardess.

Sokáig álmodtam, hogy utazok valahova, repülővel. De a gép sosem szállt fel.

Stewardess ugyan nem lettem, de Belgrádból repülővel utaztunk haza. 

Az is egy fontos info, hogy szinte az összes kolléganőm félt a repüléstől. Így a férfi főnökeink mindig meg kellett küzdjenek a rettegő kolleginák félelmeivel. Ezért velem kapcsolatban is erre készült a főnököm.

Már az is egy különleges dolog volt, ahogy becsekkoltunk. Talán van még aki emlékszik a nagyon piros indigós repülőjegyekre. Akinek ilyen a kezébe került, az már valami kivételezett helyzetben volt, hiszen repülni készült. Szóval be kellett csekkolni, nem magyarul. Persze, elvileg angolul beszéltem már akkor is, de erősen kihangsúlyoznám, hogy csak elvileg. De azért leküzdöttem az akadályt. :)

Útlevél ellenőrzés is megvolt. Akkortájt még nem voltak olyan biztonsági ellenőrzések, mint mostanában, így az nem jelentett gondot.

Aztán bejutottunk a Kánaánba, a tranzitba. Egy olyan helyre, ahol az üzletekben csupa olyasmit lehetett kapni, amiről itthon még álmodni sem mertünk. Ahogy mindenki, én is valami italt vettem apukámnak. Sejtem, hogy örült, mert ő soha nem ivott ilyen extra italokat. Bőven beérte a sörrel, és a kövidinkával, ha egyáltalán ivott valamit.

Aztán egyszer csak bemondták, hogy lehet beszállni a gépünkbe. Jó kis MALÉV gép volt, talán TU154-s. Minden csodaszámba ment.

A feliratok, a levegőztető, a kis lámpa a fejünk fölött. Amikor a stewi elmutogatta, mit hol merre miért. Aztán ugye be kellett kapcsolni az öveket. És egyszer csak a gép elkezdett gurulni.

A főnököm próbált volna nyugtatni, hogy nem kell félni, de mondtam, hogy felejtsen el, csupa izgalom vagyok, és alig várom az egészet. Nem kicsit csodálkozott.

Végre kigurultunk a felszálló pálya végébe, ahol megálltunk. Akkor még fogalmam sem volt miért, és kezdtem bizony aggódni, hogy nem lesz itt semmi a végén a repülésből.

De persze a gyakorlottak már tudják, hogy szó sem volt erről. A gép megállt, és a pilóták szép lassan felnyomták a tolóerőt, amikor is a gép már olyan mértékben dübörgött és rezgett, hogy az ember úgy érezte mindjárt szétrobban attól a hatalmas erőtől ami benne van - komolyan mondom, amíg írom is tiszta libabőr lettem - és aztán hirtelen, mint amikor letépi magát a kutya a láncról teli erőből feldübörögtek a motorok és mi olyan tempóban kezdtünk gurulni a kifutó pályán, amiről nem is álmodtam. Brutális érzés! Aztán alig telt el pár pillanat és huss, a hatalmas vasmadár máris elemelkedett a földről. Folyamatosan emelkedtünk, egy-egy magasságon megpihentünk, majd újra feljebb vitték a gépet, míg elértük az utazó magasságot.

Ha valaki repült már Belgrádból Budapestre, akkor tudja, hogy alig egy óra a távolság repülővel. Így mire kikapcsolhattuk az öveket, és hozták az enni és innivalót, már meg is kezdtük az ereszkedést, és hipp-hopp a gép már landolt is Ferihegyen.

Mikor gurultunk be az épület elé a főnököm megkérdezte, hogy na milyen volt, nagyon féltem?

Csak annyit tudtam kérdezni tőle, mint a Vidámparkban, hogy: "Nem megyünk még egy kört?"

Számomra egy csoda, mind a mai napig, hogy egy ilyen súlyú vasszerkezet képes a levegőben "lebegni", ill. repülni és még arra is menni, amerre a pilóta akarja. 

Talán a közlekedés nem mindennapi jellege miatt, nyilván az ára miatt is, olyan különleges nimbusz veszi körül a repülést szerintem még ma is az olcsó fapados járatok ellenére is, ami vagy örökre elvarázsolja azt aki átélte, aki részt vehetett benne, vagy örökre utálni fogja. Én az elsőkhöz tartozom.

Talán meglepő lesz, de a férjem, mielőtt megismertem sport repülő volt. Pilóta szeretett volna lenni. Ilyen-olyan okokból ez nem sikerült neki. 

Aztán a kerozin füstje megcsapta a lányomat is. Ferihegyen, a Malévnál talált munkát magának, és azonnal beleszeretett. Nagy álma volt, hogy stewardess legyen. Nem olcsó elképzelés ez, mert jó pénzbe kerül a tanfolyamok és engedélyek megszerzése, de minden pillanatát imádta.

Aztán stewi lett belőle. Igen, anno nekem ajánlgatták, és ő valósította meg. De nem, ne gondolja senki, hogy én ültettem el benne ezt a vágyat, és az én álmaimat általa véltem valóra váltani. Ez teljesen az ő vágya volt.

Mint ahogy az is, hogy nagyon gyorsan felismerte, nem neki való az "álommeló". Sajnos egészségileg sem bírta, állandó arcüreg gyulladással küzdött a sok le- és felszállástól. De míg ahhoz, hogy megkapja valaki a stewardess végzettségről a bizonyítványt nagyon sokat kell tanulni, addig ezekre az ismeretekre a mindennapi utak során szinte semmi szükség nincs. A kommunikáció az utasokkal kimerül a Tea? Coffee? kérdezgetésében, és nagyjából ennyi. Épp nemrégen mondta, hogy ha volt egy egy turbulencia, annak ők már kifejezetten örültek, mert volt legalább valami történés is azon az úton. 

Szóval bizony alig várta, hogy az álommelóból elküldjék. Mert télen, karácsony után, amikor a szezon kicsit lejjebb ment, olyankor a stewikat elküldték 1-2 hónapra. Aztán persze a többséget ismét felvették, de a lányom ekkor már nem akart repülőn dolgozni.

Ám a kerozin füstje azért hatott, mert természetesen a reptérre visszament dolgozni, és boldogan végezte a munkáját tovább a check-in pultok mögött. Kezdetben mint sima agent, ám hamarosan már supervisorként, segítve az agentek munkáját.

Aztán megtörtént az, amit senki nem hitt hogy megtörténhet. A Malév csődöt jelentett. Hogy ez mit jelentett az ott dolgozóknak, azon túl, hogy munka nélkül maradtak, le sem lehet írni. A Malév nem csak a munkahelyük, hanem a családjuk is volt. A második otthonuk, amit imádtak, ahol komoly közösségek kovácsolódtak, ahol házasságok kötettettek, majd babák születettek. És ez az egész egyik pillanatról a másikra megszűnt. Mindezt úgy, hogy szinte semmi pontos információt nem kapott senki. 

Nem kívánom senkinek azt a rettentő fájdalmat, elkeseredést, amit ez jelentett ennek a sok fiatalnak, és persze idős embernek is akik ott dolgoztak. És egész családok dolgoztak ott, és lehetetlenültek el a csőd miatt. Iszonyú napokat éltünk meg. És bármennyire hihetetlen volt, és feküdtünk le esténként azzal a gondolattal, hogy csak rossz álom az egész, másnap reggel mindig szembesülnünk kellett azzal, hogy nem, nem álom, hanem valóság.

Amikor a Malév gépek visszarepültek oda, ahonnan bérelték őket, több ezren sírtak. 

Mindennek négy éve. De a volt Malévosok a mai napig a csőd napján megváltoztatják a facebook profiljukat, és Malév egyenruhában készült képeket tesznek fel. A borítóképük általában valamelyik Malév gép, vagy legalább a reptér. Még mindig vannak, akik elmennek és mécseseket gyújtanak a reptér előtt. Egyre kevesebben ugyan, de nem azért, mert egyre kevesebben emlékeznek. Hanem mert a többség elhagyta az országot. Ahogy a mi lányunk is. Ő ma is reptéren dolgozik, ahogy nem egy volt kolléganője is. De ott már nem találta meg azt a családot, ami számára a Malév volt.

Bár nem a Malévról gondoltam ma írni, de így alakult. A Malévnak köszönhetem az első és még utána jó pár repülős élményemet. Majd mesélek még róluk. A Malév volt a lányom második családja és vált számára egy örök fájdalmas emlékké. Így arra gondoltam, ma ezzel fejezem be ezt a bejegyzést.

Foci EB!!!!

Bocsánat, hogy eltűntem, de mindenféle fennforgás volt, anyukám kórházba került. Emiatt sem értem rá. 

És a másik, hogy bizony foci EB van. És bármennyire meglepő, én bizony nő létemre szeretem a focit.

Tudjátok, mert már leírtam párszor, hogy mindig el voltam tiltva a mozgástól, a tesi óráktól meg pláne. Valahol azért bennem lehetett, hogy mégis mocorognék, mert párszor visszacsempésztem magam tesi órákra, oly annyira, hogy az egyetemen, ahol végre nem volt iskola orvos, bizony végig úsztam a két évet. Soha, senkinek nem említettem, hogy eü. okok miatt én korábban mindig el voltam tiltva a tornától. 

Ezzel együtt talán meglepő lehet, hogy viszont igen sok sportot szeretek nézni. Én imádom az Olimpiát is, úgy a télit, mint a nyárit. Mikor véget ér nagyon nagy hiány érzetem van, hogy nincsenek már közvetítések, amiket nézhetnék. 

Jöhetnek a vizes sportok, úszás, vízilabda, kajak-kenu. Jöhet az atlétika. Kézilabda, kosárlabda, röplabda. Balczó András idejében nagyon szerettem az öttusát is. Ami nekem nem szórakoztató, az pl. a vívás, vagy a ping-pong.

Teniszt sokáig nem szerettem, nem értettem mi a jó abban, hogy azt nézzem. És bár most sem vagyok tenisz rajongó, de életem egyik legnagyobb élményét egy Borg-McEnroe csatától kaptam. Fantasztikus volt, és akkor ott megértettem mi a jó a tenisz nézésében.

Az amerikai sportokat nem említem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, megérteni a szabályaikat, pedig rengeteg filmet láttam már ezekről.

De nem is sorolom, hiszen a fociról akartam írni.

Újpesten éltem tíz éves koromig. A már említett grundot elég gyorsan beépítették egy új társasházzal. Ott lakott, így a közvetlen szomszédságunkban Bene Ferenc. Az iskolába ahova jártam Szűcs Lajos édesapja volt a gondnok. És anyu mindkét öccse focizott. A kisebbik nagy tehetség volt, ám nagy svihák is. Így esett, hogy kártyázás miatt kivágták az edző táborból, amin ő megsértődött, és az edzője soha többé nem tudta visszaimádkozni a csapatba. A nagyobbik pedig már mindjárt 80 éves lesz, de pár évvel ezelőtt még simán játszott senior csapatban. 

Na, ilyen indíttatás után ugye egyértelmű, hogy én is foci rajongó lettem. Szerencsémre olyan régen születtem, hogy simán alkalmam volt még a magyar foci remek meccseit látni. 

Egészen kicsi koromtól jártam meccsekre, ahova anyukám vitt el, hogy megnézzük az öccsét. Igen, valóban, talán ez is furcsa, de apukám egyáltalán nem volt sport kedvelő. Sem aktívan, sem passzívan. Neki a sport kimerült a bringázásban. Anyut ugyan soha nem láttam sportolni, de tudom, hogy dobott súlyt, mert még bronzérmet is nyert vele. Hogy milyen versenyen, azt viszont nem tudom. És anyu volt az, aki a tv elé is leültetett, ha valami sport volt.

Most, hogy nézem a foci EB meccseit, mindig eszembe jut, amikor nagyapámmal ültünk a tv előtt, persze foci meccset néztünk, és ő elmagyarázta nekem, hogy mi a szöglet, mi a les. Sőt, még azt is, hogy ha két-három ember is áll egy másik focistával szemben, akkor cselezve tudja mégis ő megtartani és esetleg továbbvinni a labdát. Ez biztos nevetséges, de én akkor alig 3-4 éves voltam. És kicsit ez is örömmel tölt el most, hogy oly gyakran eszembe jut a nagyapám, és a közös pillanatok.

Én még láttam Pelét is focizni. 

Nem emlékszem úgy meccsekre, mint arra az igazi rajongó férfiak képesek, hogy meccseket emlegetnek, és konkrét eseteket, hogy ki kinek hogy adta át, fejelte, vagy éppen rúgta, de pl. arra konkrétan emlékszem, hogy egy alkalommal mikor nagyapámmal néztünk meccset, egy szögletet úgy csavart be valaki, hogy az azonnal a kapuba ment. Azóta sem láttam olyat. 

Anyukám még fejből tudta, sőt szerintem tudja ma is az Aranycsapatban játszók neveit. 

Emlékeztek még a SZÚR-ra? Nem jártunk igazából soha sehova szórakozni, de a SZÚR-kra sokszor elmentünk. És nem csak a műsor miatt, hanem a meccs miatt is. Bár a tv-ben sokkal többet lát az ember egy meccsből, de a hangulat az nem pótolható.

Ám sajnos aztán egyre inkább elvadult a szurkoló tábor, és később már soha többet nem mentem meccsekre. Férjemet sokszor próbáltam rávenni, de mindig azt mondta, hogy ő nem akarja megveretni magát, azért, mert másoknak elborult az agya. Így hát marad a tv.

Nem tudok nektek magyar játékosokat felsorolni, hogy kiket szerettem, vagy sem. Nyilván elsősorban a régi újpesti játékosok voltak közel a szívemhez, Zámbó, Dunai, Bene, Göröcs és a többiek.

Ráadásul már régóta csak nemzetközi meccseket nézek meg, és nem BL és egyéb döntőket, hanem EB-t és VB-t. Illetve a selejtezőket.

Így talán sokkal inkább külföldi játékosokat sorolhatnék, akik játéka megragadott. Persze ehhez hozzájárult a magyar foci nagyon hosszan tartó lejtmenete is. 

Egy valakit tudok igazából megemlíteni, akinek a játéka teljesen elvarázsolt. Egyszer volt egy barátságos meccs a Népstadionban. Nem olyan nagyon borzasztó régen, de azért nem is mostanában. A vendégcsapat Brazília volt. A magyar csapat már akkor is elég gyenge volt, de ezen a meccsen egészen jól helyt állt.

Két sztár játékosa volt akkor a brazil válogatottnak. Az egyik Ronaldo volt. Nem, nem a portugál játékos, hanem a brazil. Ő nem varázsolt el annyira, mert leginkább csak állt és várt, tény azonban, hogy ha hozzá került a labda, akkor csodákra volt képes.

A másik csoda azonban teljesen elvarázsolt. Tőle láttam azt, hogy valóban szambázik a foci pályán. Olyan elképesztő cseleket tudott akár az egész pályán végigvezetni, és mindezt annyira könnyedén, hogy csak ámultam-bámultam. Őt pedig Ronaldinho-nak hívták.

Nézzétek:

És mert a brazilok tényleg nagyon tudnak valamit, a másik kedvenc brazil játékosom Neymar. 

Egyébként mindegyikükre jellemző, hogy hangulatban kell legyenek, mert láttam mindegyiket úgy a pályán, hogy semmit nem csináltak, de ha volt kedvük játszani, az pazar élményt jelentett a nézőknek.

Azt hiszem igazából mindenkit meglepett, hogy a magyar csapat kijutott az EB-re. Sokan, igen én is, pesszimisták is voltunk, hogy bizonnyal nem lesz eredményes a szereplés. Kicsit félek is attól, hogy most a nagy eufóriától a 2:0 győzelem után, nehogy megint csalódás érjen minket szurkolókat, és a játékosokat is. 

Valamiért Magyarországon tényleg a foci a legkedvesebb sport, persze a vízilabdán, az úszáson, a kajak-kenun és az összes többi siker sportunkon túl. A sok évnyi eredménytelenség után mindig csodálkoztam, miért megy annyi kisfiú focizni, és csinálja lelkesen kora ifjúságáig. Miért ösztönzik apukák, vagy akár anyukák is erre őket, hiszen a magyar fociban sikert elérni jó néhány éve nem igen lehetett. De ők tényleg nem adták fel. Nagyon sok ismerősöm van, ahol a gyerekek fociznak. Kívánom, hogy most tényleg jöjjön egy felmenő ág, és hogy ez majd töltse el örömmel, sikerekkel ezt a sok gyereket. 

A magyar csapatnak pedig köszönöm az első meccset, mert még az eredménytől elvonatkoztatva is azt kell mondjam, élmény volt nézni. Szurkolok nekik, hogy érjenek el további sikereket is.

Így hát még sok estén, délutánon marad a meccs nézés, de azért majd igyekszem írni is azoknak, akiket érdekelnek a posztjaim.

A végére talán akkor még annyit: Hajrá Magyarország!

Végre péntek ...

Valahogy még mindig nem akar igazi nyár lenni. Nem mintha szeretném a 30 fokot, vagy pláne, ha még annál is több van, de nálunk ma reggelre megint esett, aztán dél körül is, és megint csak 21 fok körül van. Na de sebaj, a lényeg, hogy végre péntek. Ne is foglalkozzunk azzal, hogy esős hétvégét ígérnek.

Ki szokott fürdőbe járni?

Gyerekkorunkban ugye a strand volt a legfőbb nyári program. Amíg Újpesten éltünk, nekem is a Tungi volt a csúcs! Ott tanultam meg úszni, és ott tűntem el egy pillanat alatt a szüleim szemei elől is, de szerencsére a szemfüles törülköző szomszédok elcsíptek.

A Balcsi mellett egyértelműen ez volt a legjobb.

Aztán tíz évesen elköltöztünk Újpestről. Tényleg, erről még nem is meséltem. De ezt majd csak legközelebb, most fürdünk. 

Szóval Újpestről Zuglóba költöztünk és a Tungi már nagyon messze volt. Ellenben a Dagályra mindössze egyetlen busszal el tudtunk jutni. Így bizony ált. sulis koromban volt olyan, hogy egész nyáron, minden nap mentünk a Dagályra. Már kora délelőtt kint voltunk, és kora délután mentünk haza. Egész nap úsztunk, rengeteget a víz alatt. Ma már szétrobban a fejem attól is, ha csak véletlenül elmerülök, de akkoriban szinte többet voltunk a medence alján, mint a víz színén.

Persze lehetett fiúzni is, a szokásos lángos is lecsúszott mindig. És mivel egész nyáron kint voltunk, még én is tudtam kicsit barnulni. 

Aztán telnek az évek, és már nem olyan izgalmas a strand, de semmi gond, ahogy az embernek gyerekei születnek, ez ismét program lesz. Pontosan addig, amíg fel nem nőnek. Így valóban, amikor megszületettek a gyerekek újra strandra járók lettünk. Felfedeztünk egy nagyon szép, tiszta, és nagyon ápolt strandot, Nagykátán. Nekünk az egészen közel van, így remek helynek bizonyult. Palatinuson is jártam gyerekkoromban, meg talán még később is, de nagyon nehéz megközelíteni, és elképesztően sokan vannak. Ezért nekem nem lett soha a kedvenc helyem. 

Szóval Nagykáta. Bárkinek nyugodt lélekkel ajánlom, mert tényleg nagyon szép és tiszta hely. Természetesen gyógyvíz is van, sőt már gyógyfürdő is, közösen a stranddal. 

Igen ám, de a gyerekek időközben felnőttek, és már nem kívántak velünk strandolni. Mivel mi napozni nem szeretünk, így már minket sem vonzott. Sőt, némileg megszaporodott az éveink száma is, és egyre inkább elkezdtünk vonzódni a termálfürdőkhöz. És mára már ott tartunk, hogy 2-3 havonta biztosan felkeresünk egyet-egyet.

Jártunk az országban több helyen is. Még gyerekekkel voltunk Harkányban. Nekünk nagyon szimpatikus, szinte mediterrán hangulatú volt ott minden. Utcára kitelepedett éttermek, cukik. Éjszaka vagy este a parkban zenés kiülős helyek. Így miután alaposan kiáztattuk magunkat napközben a strandon, estére is maradt bőven kellemes program.

Akkoriban a harkányi strand már óriási volt, és persze volt termál medence is. Szóval lehetett pancsolni a gyerkőcökkel, aztán lehetett ázakodni a finom meleg vízben is.

Mivel ma a fürdőkről akarok mesélni, ezért azt meg sem említem mennyi remek helyre lehet innen kirándulni is.

Voltunk természetesen Sárváron is. Útban Olaszország felé, egy nagyon szuper napot töltöttünk el ott is. Akkoriban még nagyon menő volt a sárvári termálsó, nem is tudom azóta mi lett ezzel? Mondjuk mi soha nem használtuk, de attól még jó is lehetett.

Azonban talán kevesebben tudják, hogy bizony termálvíz és strand van Vasváron is. És Olaszország felé az is útba esett. Ott is aludtunk a kempingben. Régi történet ez is, de akkor még nem volt egy nagyon felszerelt kemping, ám egy éjszakára megfelelt.

A fürdést viszont nagyon élveztük, mert rajtunk kívül szinte senki nem volt ott. Na jó, nem csoda, mert az időjárás viszont pocsék volt.

Hévíz. Hévíz szerintem már az építményei miatt is egy csoda. Ám bevallom, én kicsit féltem benne a mély víz miatt. Tudok úszni, de nem vagyok egy úszóbajnok. Ott viszont úszni kell, mert nincs hol leállni. Voltak ilyen fakorlátok, amiken lehetett lógni, pihenni, de engem pl. az áramlat besodort alá, és ez elég ijesztő volt. Nem kértünk gumiövet, mert úgy gondoltuk, tudunk úszni, jó lesz úgy. Hát jobb lett volna az úszógumival. Érdekes, hogy azóta sem mentünk vissza, pedig tényleg csodálatos hely.

Zalakaros - itt már gyerek nélkül jártunk. Ismeritek a telefonos szállás ajánlatot, hogy két éjszaka szinte ingyen. Na mi egy ilyennel mentünk Zalakarosra, mert a Mendan lánc akkor építkezett ott, és az apartmanos rész még csak épp, hogy lakható volt, de igazából nem volt még készen teljesen. Így valóban nagyon olcsón ajánlották fürdőbelépővel együtt. 

Az apartman kényelmes volt, de még nem volt semmi dekoráció szinte sehol. Igaz nem is azt akartuk látni. Az apartman ház mellett is volt egy fürdő, konkrétan egy medence. Ide fürdőköntösben le tudtunk ballagni a szobánkból. Itt volt olyan élményben részem, hogy egyik este csak mi ketten voltunk a férjemmel a medencében. Olyan volt, mintha a saját uszodánk lett volna. Azt kell mondjam, nem egy rossz érzés a dolog. Senki nem fröcskölt, senkit nem kellett kikerülni, nem kell magyarázni ugye?

Nem rossz, mi? Ki mondja, hogy nem fogadná el a háza mellett?

De természetesen átjárhattunk a nagyobb fürdőbe is, ami már a hotelben volt. 

Ez viszont nagyon izgalmas építmény, ahogy a fotón is látszik, több szinten lehet jönni menni a medencék között. Imádtuk. 

A zalakarosi fürdőben és a strandon nem jártunk. Ez utóbbiban azért nem, mert október volt. A városi fürdőre meg a hotel fürdője mellett nem igen volt igényünk.

Miskolctapolca - sokáig kedvenc helyünk nekünk és persze a gyerekeknek is. Képesek voltunk lemenni kocsival akár egyetlen fürdés kedvéért is. Aki megalkotta, nem ma - tényleg az úttörő táborral is jártunk ott, csak amikor arról írtam, akkor ez eszembe sem jutott - szóval aki ezt kitalálta nagyon jól tette. Jönni-menni a barlangi folyosókon úszva, közben élvezni a masszírozó vízeséseket tényleg remek szórakozás. Ám a legutóbbi látogatásunk nagy csalódás volt. A fürdőt nagyon szépen felújították, és most még nagyobb felületen van víz, mint korábban, és a barlangi fürdő rész is nagyobb lett. Ám nem tudom miért, sokkal hidegebb is lett a víz. És nem, nem csak mi fáztunk. Más vendégek is cidriztek a barlangi medence vizében. Így a legtöbb időt a termál medencében töltöttük, aminek viszont semmi különlegessége nem volt, és igazából még az sem volt elég meleg. Ez nagy kár, ha hidegebb lett az ottani víz, mert egyébként tényleg nagyon látványos, élménydús hely. 

Nagyon sokan dicsérték Hajdúszoboszlót. Sokaktól, a saját szüleimtől is mindig csak azt hallottam, hogy remek hely. Így egy alkalommal Erdélyből hazafelé úgy döntöttünk, megállunk ott és fürdünk egyet. Igazság szerint eleve nagyon nehezen találtuk meg az élményfürdőt. 

Igen, bocsánat itt szeretnék megjegyezni valamit. Szeretjük már a meleg vizet és a meleg vizű fürdőket. De mi az élményfürdőket keressük. Ugyan nem csúszdázunk, de a jacuzzit imádjuk, és élvezzük a sodró folyósokat is, valamit főleg a párom nagyon szereti amikor az erős vízsugárral tudja a hátát, vállát veretni.

Szóval igen, Hajdúszoboszlón is az élményfürdőt kerestük, amit nagy nehezen, de meg is találtunk. Különleges, izgalmas medencéket találtunk, különböző korok, vagy ötletek alapján kialakítva. Még olyan medence is volt benne, amiben szinte fekete, olajos szagú víz volt. Azonban sajnos pl. ehhez sem volt kiírva, hogy miért is jó, ha abban fürdünk. 

Jártunk ott azóta még egyszer, mert erdélyi barátaink ott szerveztek találkozót. Ünnepek voltak, ez tény. A strand még nem volt nyitva, ezért akkor is a fürdőbe mentünk. 

És bocs mindenkitől, de minket továbbra sem varázsolt el. Annyira nem, hogy a végén haza is mentünk, mert az a rengeteg ember és a visszhangzó épület zajától már szabályosan fájt a fejünk. 

Mivel a második alkalommal több napot töltöttünk ott, ezért szerencsére másnap eszembe jutott, hogy van egy nagyon kedves ismerősöm Balmazújvárosban, ami csak egy ugrásra van onnan, és ő mesélte, hogy nem régen nyílt náluk egy szuper fürdő. Nosza, felhívtam szegényt, hogy szerinte ott is ennyi vendég van, vagy tudunk kellemesen is fürödni. Így javaslatára kikötöttünk másnap a balmazújvárosi Kamilla fürdőben. Nem is tudom mit mondjak, hogy ajánlom, vagy sem? Nem, nem azért, mert csalódtunk benne. Sőt, éppen hogy nem. Ugyanis tényleg egy szuper hely, azóta pedig tovább bővült a szauna részlege. Bár ez minket nem érdekel, de biztosan van, akit igen. Szóval azért nem tudom ajánljam-e, mert azért ez egy kicsike fürdő, a város méreteihez illesztve. Ünnep ide vagy oda, mi bizony nagyon kényelmesen, kevés vendéggel megosztva pancsolhattunk a medencékben, és ez így volt tökéletes. Ha most ajánlgatom, és nyilván nem csak én, akkor szép lassan ez is a zsúfoltság áldozata lesz. Na, mindegy, menjetek, nézzétek meg, mert érdemes.

Sokáig a kedvenc helyünk volt az esztergomi fürdő. Kellően közel van nekünk, és szintén egy remekül kitalált élményfürdő. Ráadásul ez volt az, aminek egészségügyi hatásait is volt, aki észlelte magán a családból. Ám sajnos egyszer csak bezárták, felújítás címén. Volt, hogy oda mentünk és zárva volt, nagy bánatunkra. Így bizony már nagyon régen nem fürödtünk ott. Itt még a csúszdákat is használták családom bátrabb tagjai. Talán azóta ismét kinyitott, de mi közben átszoktunk máshova. De azért lehet előfordulunk még ebben is.

Amikor zárva találtuk az esztergomi fürdőt, akkor bánatunkban elmentünk a megyeri Aquaworld-be. Nagyon szép hely, tényleg csodásra építették. Mivel mi hála az égnek, akár hétköznap délelőtt is el tudunk jutni pancsolni valahova, így még tömegre sem feltétlenül panaszkodhatok. Ám bevallom még sem szeretem igazán, két okból. A legdrágább hely, ahol az utóbbi években jártunk. És itt nincs termál víz sehol. Sejtem melegítik csak a medencék vizét, és azért az nem ugyanaz.

Ahogy írom ezt a bejegyzést, sorra ugranak fel a helyek. Tényleg elképesztő mennyi fürdő van az országban, és milyen nagyon sokban nem is jártunk még.

Még az egyetemi éveim alatt volt egy szabadon felvehető tárgyunk is, és én idegenforgalmi földrajzot választottam. Ott hallottam először, hogy Magyarország nagyhatalom lehetne a termál vizei miatt, mert olyan elképesztő mennyiségben található az ország alatt. Jószerivel bárhol lefúrnak, előbb utóbb feltör a termálvíz. És ez önmagában még nem is minden. A magyarországi termálvizek ugyanis jóval melegebbek, mint más országok termálvizei. Általában jóval alacsonyabb is a határ ahhoz, hogy egy vizet termálvíznek nyilvánítsanak, mint nálunk. Szóval tényleg óriási kincs birtokában vagyunk, és nagyon örömteli, hogy ennyi fürdő épült-épül, mint amennyivel büszkélkedhetünk.

Egerszalók. Teljesen véletlenül fedeztük fel. Egerbe készültünk, és nem akartunk autópályán menni, mondván megtakarítjuk az autópálya matrica árát. A mellékutakon egyszer csak táblákat láttunk, hogy merre kell menni egy fürdőhöz. Akkor még nem volt ott strand, és főleg nem volt egy hatalmas betonlétesítmény, mint luxus szálloda, hanem csak a kicsapódott sómedencék, a csordogáló melegvíz, és az ezt élvező emberek. Már a látvány is lenyűgöző volt, hófehér medencék, gőzölgő patakok. Persze volt már kialakítva egy kis medence is, amit nagy örömmel próbáltunk ki mi is. De az egész még nem volt felfedezve, nem volt kiépítve, és talán ettől volt olyan varázslatos, amilyen.

Aztán mára sajnos ez lett belőle.

Lehet, van akinek ez tetszik, szerintem rémes. 

Ne adjátok fel, voltunk még máshol is. Például Demjénben. Sajnos akkor még nem volt készen az ottani barlangfürdő, de ettől még a termálfürdő részleg nagyon kellemes volt. Ha nem tudtam teljes mértékben kiélvezni annak csak az volt az oka, hogy a külső medencék nem igen biztosítanak árnyékot, a belső medence pedig igen apró volt. De a strand rész tényleg nagyon kellemes, szép hely. Még a barlangfürdőbe is szeretnék eljutni, remélem hamarosan sikerül.

Amikor megnyílt a ceglédi fürdő, természetesen azt is gyorsan felkerestük, mert hogy az is közel van. Bocsánat, de nagy csalódás volt. Először is olyan sokan voltunk így frissen nyitás után, hogy pl. csak a pincében tudtunk átöltözni, úgy, hogy egy lepedővel voltunk elválasztva nők és férfiak, és ott tudták elvenni a ruháinkat. A víz egyik medencében sem volt igazán kellemesen meleg, illetve amelyikben mégis, az zsúfolásig volt. Mert bizony a fedett rész nem nagy. Úgy tudom azóta továbbfejlesztették a fürdőt, lehet ma már jobban tetszene, de nem jártunk ott azóta sem, és akkor is elég hamar eljöttünk, mert kifejezetten fáztunk.

Ugye mindenkinek megvan még a bedobott cédula, mely szerint elviszik az embert busszal érdekes helyekre, és ott meg kell hallgatni egy előadást, ezért alig kell fizetni egy-egy ilyen kirándulásért. Na mi is kaptunk egyszer egy ilyet, és az agárdi termálba hirdettek egy utat. Bár nem szeretünk buszozni, már csak azért sem, mert az uram nem fér be az ülések közé a majd 2 méteres magasságával, de ezt valahogy úgy gondoltuk bevállaljuk. Az első meglepetés az volt, hogy mi akkor kb. olyan jó negyvenesek voltunk. A többi utas meg olyan jó hetvenes. Majdnem visszafordultunk a busztól, de ha már, akkor végül is elmentünk velük. 

Addig sosem hallottam arról, hogy a Velencei tó partján is van termál fürdő, ezért nagy izgalommal vártuk. Ugyan első körben be sem engedtek minket, mert hogy épp tele volt a fürdő, ezért plázázni vitték a társaságot, de utána már szabad volt az út, és mehettünk pancsolni. Igazából egyetlen nagy és nagyon forró vizes medence volt az épületben. Amennyire emlékszem tíz percnél többet tényleg nem is bírtunk benne maradni. Viszont volt egy kicsike kültéri medence is, abban már sokkal jobban éreztük magunkat. Összességében nagyon tetszett a hely egyébként, így később is előfordultunk benne, és így itt volt olyan élményben részünk, hogy vastagon állt a hó a külső részen és mi abban futottunk ki a kinti medencéhez. Mi több, rendszeresen ki is másztunk a vízből megmerítkezni a hóban, majd gyorsan vissza a meleg vízbe. Csodás volt.

Később a fürdő felújításra került, és jócskán ki is bővítették. Talán pont ezért számunkra elveszítette a varázsát, és azóta már nem járunk oda.

És a nem túl régen felfedezett, mostanában leginkább látogatott hely, Kecskemét. Nekünk kellemesen elérhető távolságban van. Hatalmas, még sok látogató esetén sem igazán zsúfolt fürdő rengeteg lehetőséggel. Egybe épült az uszodával, van termál részleg, van élményfürdő, van SPA, vannak csúszdák, és ha jól tudom kondi terem is, ahova mi sosem mentünk, természetesen van szauna, és minden egyéb szolgáltatás, ami ma elvárható egy fürdőkomplexumtól. Mivel nagyon nagy, ezért mi nagyon szeretjük, hiszen sosincs túlzsúfolva. Arról nem is beszélve, hogy talán itt találtuk eddig a legnagyobb jacuzzit, ami mit tagadjam, a kedvenc helyünk. Az már csak ráadás, hogy remek büféje is van, és finomakat szoktunk ott ebédelni.

Vannak kültéri medencék is, amelyeket télen is lehet használni. És persze sok és nagy beltéri is. Még a felső teraszon is van egy kis medence, ahol elvileg lehetne koktélozni, de a koktélbárt még soha nem találtuk nyitva.

Határozottan tudom, hogy jártunk még máshol is. De az a helyzet, hogy nem emlékszem a városra, és így a fürdő nevére sem. Pedig az is kellemes hely volt, bár ott többször is rászóltak az akkor még kicsi fiunkra, hogy ne pancsoljon, mert zavarja a felnőtteket. Pedig nem mondanám, hogy olyan fröcskölést rendezett, mint egy bálna. Emiatt kicsit rosszul éreztük ott magunkat, de ezzel együtt kellemes, szép hely volt az is.

Tudom, hogy még számos hely lenne az országban, amit érdemes felkeresni. Akinek van kedve ajánlani általa ismert, kedvelt fürdőket, azoknak megköszönöm, ha ajánlják őket.

A fővárosi fürdőkről szót sem ejtettem. Ennek az az oka, hogy mióta férjhez mentem nem voltam egyikben sem. Előtte egyik másikban azért előfordultam.

A Széchenyi Fürdő gimis tesi óráink helyszíne volt. Lévén hosszú hajam volt akkor, és igen sok, és sűrű, nekem nem volt öröm hogy az óra végén sosem tudtam rendesen megszárítani a hajam, és kénytelen voltam mindig sapkát felvenni.

Később az egyetemi éveim alatt is előfordultam ott talán egyszer, de nekem nem lett a szívem csücske, lévén minden kővel van burkolva, és be van zárva az egész egy épületrendszerbe.

Jártam a Rudas Fürdőben is. Barátnőmékkel mentem először, és emlékszem, hogy akkor még alig tudtam úszni. Pechemre a mély oldalon mentünk be a medencébe, így bizony kemény harc volt, hogy az akkori tudásommal eljussak a medence másik végébe, ahol már le tudtam állni. 

Gellért fürdő - csodaszép. Ez egyértelmű. Szintén egyetemi éveink alatt kunyeráltunk oda a tesi tanszéktől bérletet. Ezzel együtt nem mentünk el sokszor. A nagy medence vize nagyon hideg volt, a meleg víz meg tele volt... hát mit is mondjak, elég kétes egyedekkel. Így nem lelkesedtünk az újabb látogatásért.

Ahol rendszeresen előfordultam az a margitszigeti sportuszoda volt. Két évig jártam oda tesiórára az egyetem alatt. Külön "élmény" volt, amikor szombaton reggel hétre kellett kiérni. De ezzel együtt ide szerettem járni. Én mindig fel voltam mentve tesiből, talán írtam már erről. De itt ezt a két évet, amíg kötelező volt tesizni bizony végig csináltam az uszodában. És nem csak pancsoltunk. Ki volt adva, hogy hány hosszt kell leúszni. És a tanárnőnk nagyon fürge volt, mert mire mi átúsztunk a túlsó végébe az 50 méteres medencének, ő már ott volt, és nem engedte meg, hogy ott pihenjünk, lógjunk a medence szélén. Aztán később egy másik tanár itt tanított háton úszni. Más kérdés, hogy igazából végül is nem sikerült begyakorolnom és megtanulnom, de ennek megint csak a hosszú hajam volt az oka. 

És még vizsgaidőszakban is szívesen mentünk ki ide. Miért? Hát persze hogy azért, mert itt edzett a vízilabda válogatott. Mi pedig ültünk a tribünön, úgy tettünk mintha lelkesen tanulnánk, de azért lányok ugye tudjátok valójában hol volt a szemünk? Ezért nem is ajánlom senkinek tanulási helyszínként.

Természetesen voltam a Komjádiban is. Igaz csak egyetlen egyszer. Valahogy nem tett rám mély benyomást. Kicsit elhanyagolt is volt, és nem tudom, de nem éreztem magam ott jól. Persze ez sem ma volt.

Azt hiszem talán minden hely eszembe jutott, amiben csak megfordultam valaha. Budapesten ami nagyon izgatja a fantáziámat az a Király fürdő. És most hogy közben nézegettem képeket, még Veli bej fürdője is izgalmasnak mutatkozik. 

Tudom, sokan vonakodnak a fürdők felkeresésétől mondván sokan vannak, ki tudja ki milyen nyavalyával, betegséggel merül el a habokban. Van aki kifejezetten érzékeny a fürdőkben tényleg könnyen elkapható betegségekre. Én szerencsére nem panaszkodhatok, mert eddig még megúsztam ezeket. Remélem továbbra is így lesz, mert azt kell mondjam, igen is remek szórakozás és nagyon kellemes egy-egy fürdőzéssel töltött nap. 

Szóval aki szereti, azoknak csak ajánlani tudom, hajrá, menjetek fürödni a szebbnél szebb fürdőinkbe.