Énekeljünk

Bocsánat, még tart a kihívás is, én meg jól eltűntem, de mindenféle fennforgások voltak, amik miatt nem jutottam el odáig, hogy bármit is írjak. Majd mesélek a fennforgásokról is, de babonás okokból arra még várni kell egy keveset.

Szóval a kihívás 7. napjánál tartunk. A feladat 3 jelenlegi kedvenc dal. Egy korábbi posztban már volt ehhez hasonló, és akkor is írtam, hogy nincsenek már jelenlegi kedvenc dolgaim. Vannak olyan dalok, zenék, amiket ősidők óta szeretek. Ezért most sem fogok tudni olyanokat írni, ami most éppen a kedvencem, mert már nagyon régen szeretem mindhármat.

1. Barbra Streisand Woman in love - nos ez az egyik örök kedvenc. Barbra-t mind színésznőt is imádom, de ezt a dalt olyan csodálatosan énekli, hogy a szívemből egy darab mindig vele szakad.
2. Vangelis A paradicsom meghódítása - tudom, tudom, ez nem olyan igazi dal, hiszen nem énekel benne egy valaki, de azért kórus van. Ez is egy örök kedvenc, nagyon szeretem, ahogy szinte árad a zene. Aztán az imádatot csak fokozta, amikor az Aggteleki cseppkőbarlangban hallgathattam meg. Az ottani akusztikának köszönhetően minden porcikámat átjárta ez a mű. Csak ajánlani tudom, hogy aki teheti, menjen oda el, és élje át ezt az élményt, mert csodálatos.
3. John Lennon Imagine - talán sosem volt annyira aktuális ez a dal, mint most. Angolul tudók előnyben. Hallgassátok, értsétek meg, és próbáljunk meg e szerint élni. 

Nos, ennyi. Persze, van még sok-sok kedvenc, de ma ezek jutottak eszembe. Jó szórakozást mindenkinek! 

Amitől agyvérzést kapok

Sziasztok!

Ma arról kell írnom, ami idegesít, nagyon. Pillanatra el is gondolkodtam, hogy van-e ilyesmi, mert nincsenek mániáim, hogy jaj ezt vagy azt utálom, és zavar. De azért találtam egy-két dolgot.

• Mindig igyekeztem a legjobban végezni a munkáimat, és nem úgy, hogy más is hozzá férjen. Szóval azt hiszem rendes dolgozó voltam mindig. Még butának sem tartom magam, sőt, azt hiszem vagyok már olyan korban, hogy nyugodtan kimondom, igen, van eszem, egészen okos vagyok. Így ha megmondják, hogy mit kérnek tőlem munkában, akkor én azt megcsinálom. Ha valami nem világos, akkor addig kérdezek, amíg már tudni fogom mi az amit várnak tőlem. És megcsinálom. Ám ha ilyenkor visszaadják, hogy nem így gondoltam, hanem amúgy, attól valóban agyvérzést tudok kapni. Mert ilyenkor úgy érzem hiába töltöttem vele perceket, vagy órákat, hiába tettem oda magam, az egész mehet a kukába, mert valaki figyelmetlen volt, és amikor kérte tőlem az adott dolgot, akkor nem volt annyira figyelmes, nem tisztelte annyira a munkámat, hogy pontosan elmondja mire gondolt. És ezt nem szeretem. Nem szeretem, ha nem tisztelnek meg, ha semmibe veszik azt, amit elvégzek és leteszek az asztalra.
• Nagyon nehezen viselem, ha valaki buta. Bocsánat, de ez van. Én sem tudok mindent, és nagyon tisztelem is azokat, akikről nyilvánvaló, hogy nálam sokkal okosabbak és sokkal többet tudnak. De amikor valakinek fekete sötétség van a fejében, én azt nagyon nehezen viselem. Még akkor is, ha tudom, hogy nem feltétlenül tehet róla, mert hiszen lehet ez eleve egy születési adottság, amiről nyilván nem tehet, vagy felnőhetett olyan környezetben is, ahol nem volt lehetősége arra, hogy tanuljon, okosodjon. Ennél jobban már csak a korlátolt butaságot gyűlölöm. Attól valóban el tudja önteni az agyamat a vörös köd.
• Azt is nagyon nehezen viselem, hogy nem tudunk nemet mondani. Illetve ha nemet akarnánk mondani, akkor csak sunyin meghúzódunk, próbálunk eltűnni a színről, hátha észre sem vesznek minket. Sajnos belekerültem már nem egyszer olyan szituációba az életem során, amikor vártam volna valakitől valamit, egy választ, valami reakciót, vagy legalább egy mondatnyi magyarázatot, hogy mi miért történik úgy ahogy, ill. miért nem történik. És felnőtt emberek nem képesek arra, hogy ilyenkor azt mondják, hogy bocs, de nem. Isten bizony még magyarázatot sem várnék, bár persze nem zavarna. De legalább annyi becsület lenne bennük, hogy oda álljanak és elmondják a válaszukat az adott helyzetre, és kimondják azt, hogy NEM.
• A nagyképű, öntelt embereket is nehezen viselem. Mára már tudom kezelni őket, de ez hosszas tanulási folyamat volt. Nem tudok elképzelni semmi olyan szituációt, amitől bárki jogot formálhatna arra, hogy öntelt legyen és nagyképű. De ráadásul általában azok viselkednek így, akiknek aztán tényleg semmi okuk rá.
• Azt sem viselem el, ha hülyének néznek, és ha meg akarják nekem mondani, hogy mit kellene tennem. Na ettől tüzet okádok! 
• A hazugság sem az a kategória amit tolerálni tudok. Bár ahogy múlik felettem az idő, igen, én is egyre többször kényszerülök rá, mert olyan szituációkba kerülök, hogy mindenkinek az a legjobb, ha nem mondok igazat. De amikor valaki egyik hazugságból a másikba csap, és a végén már önmaga sem tudja miről is beszél, miközben én őszinte, becsületes és elfogadó voltam vele szemben, attól harapok.

A végére egészen belejöttem. Így hirtelen most ennyi. 

És akkor a kedvencek ...

Mai feladat a kedvencekről mesélni. Mi a kedvenc zeném, könyvem, filmem stb. mostanában. 

Igazság szerint már nem vagyok rajongója ilyen dolgoknak, és azt sem mondanám, hogy ami kedvenc, az csak épp mostanában az, vagy lett az. Ezzel együtt próbálok megfelelni az elvárásnak és akkor hajrá.

Film

Facebookos ismerőseim a megmondhatói, hogy imádom a Bor, mámor, Provance című filmet. Akárhányszor képes vagyok megnézni, az sem baj, ha nem látom teljes egészében. Hogy mi vonz benne ennyire? Persze, szeretem nagyon Russel Crowe-t, és szerintem ebben is remekül játszik. Csoda klassz a ház, ahol történik az egész. Sosem akartam sem szőlész, sem borász lenni, de azért egy szőlő ültetvény is el tud varázsolni. Nagyon tetszik a zene is, amit a nagybácsi hallgatott mindig. És még sem ezek külön-külön amik hatnak rám, hanem együtt az egész. A film hangulata. Árad belőle a béke, a nyugalom, a szeretet és a szerelem. Szóval oda vagyok érte. 

A másik nagy kedvenc az Oscar. Sokszor csodálkozva hallgatom, ahogy sokan képesek sorokat, komplett mondatokat, poénokat idézni filmekből. De végül is én az Oscar-ral vagyok így. Persze csak egy-egy szlogen jön belőle, de akkor is. Stallone-t mindenki Rocky-nak, Rambónak és hasonló témájú filmekben szereplő színésznek ismeri. Bár a Rocky 1. szerintem is remek volt. Ám az Oscar-ban megismerhetjük Stallone humoros oldalát is, és szerintem brillírozik. Szóval aki sok nevetésre vágyik, az ne hagyja ki.

És amit sajnos nagyon régen nem láttam, a Zöld kártya. Ezt a Depardieu-t imádtam. Az esetlensége, a bája, a kedvessége mind-mind a filmben van. Aranyos a történet is, de megint a hangulat az ami igazán elvarázsol ebben a filmben is. Sajnos sosem adják a tv-ben. És sosem volt videó lejátszónk, sőt már dvd lejátszónk sincs, így sehogy nem tudom megnézni. Neten meg nem sikerült megtalálnom.

Mamma Mia - igen, én az Abba-ra táncoltam a discókban, ezért az Abba zenéje számomra mindig is fantasztikus lesz. De a parádés szereposztás már eleve remek szórakozássá teszi ezt a filmet. És míg a Bor, mámor, Provance-ban a béke, a nyugalom varázsol el, itt meg pont az a sodró lendület ami végig vonul az egész filmen. A Winner takes it all pedig mindig könnyeket csal a szemembe. 

Könyv

Imádom a könyveket. Nagyon szeretek olvasni, már egészen kis koromtól kezdve. Örök és nagyon szép emlékem, amikor egy karácsonyra a családtól összesen 14 db könyvet kaptam. Minden más feledésbe merült, csak ezeket rakosgattam, szaglásztam, lapozgattam egész este. Mindig nagyon sokat olvastam, bár persze voltak időszakok az életemben, amikor nem volt rá alkalom. Pl. az elmúlt pár évben olyan dolgok történtek velem, velünk, amikből nem tudtam elmenekülni az olvasásba. Vagy, amikor megírtam a saját könyvemet, akkor szándékkal nem olvastam semmit. Még véletlenül sem akartam az olvasmányaimból bármit is beleírni a Veled vagy nélkülem című könyvembe. 

Azt kell mondjam, hogy olvasásban mindig korszakaim voltak. Egy időben csak Guy de Maupassant regényeket olvastam. Vagy Merle-t. Vagy Hemingway-t. Vagy mindent ami a náci koncentrációs táborokról szólt. És ez valahogy azóta is így van. Ám mostanra már nem fér bele a nehéz, fajsúlyos olvasmány. Úgy érzem azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, szórakozzak, ezért az étlapomon nem Tolsztoj, vagy Bulgakov szerepel. 

Aki ismer tudja, hogy utálom a sci-fit. (Bocsánat a rajongóktól!) Sőt, a fantasy sem az én világom. És mégis, az egyik legnagyobb élményt Margit Sandemo Jéghegyek népe című sorozatától kaptam. 

45 kötet. Azért nem kell megijedni, mert ezek csak kb. A6-s méretűek, de tény, hogy mindegyik kb. 300 oldal. A középkorból indul a történet és egészen napjainkig tart. Egy család életét követhetjük nyomon, ahol mindig minden generációban megszületik egy jó és egy rossz leszármazott. Az ő harcuk, és a család élete adja az egész regényfolyam vezérfonalát. Erre van feltűzködve sok-sok érdekes adalék a skandináv népek életéből. És teljes mértékben része a regénynek egyfajta mese és varázslat, tündérekkel, boszorkákkal, ördögökkel, elvarázsolt helyekkel és mindennel, ami csak egy mese kelléke. Ráadásul annyira képszerűen vannak leírva azok a történetek, ahol ezek a részletek különösen fontosak, hogy az ember szinte ott érzi magát a szereplőkkel együtt. Nagyon-nagyon szeretem. 

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kislány koromban is sokkal jobban elvarázsoltak a skandináv mesék - Soria Moria Palota, mint a magyar népmesék. Lehet ezért szerettem bele ebbe a regénybe is.

Gabriel Garcia Marquez Száz év magány Meglepő lesz, de nem tudom elmondani, hogy miről szól a könyv. Egy érzésről tudok mesélni. Gimis koromban volt a chilei puccs, ami után sok menekült érkezett az országba - bocsánat, nem akartam a mostani menekült ügyhöz hasonlítani. Pár fiatal ellátogatott a gimibe hozzánk közülük, és ők meséltek a Nobel díjas íróról és a regényről. Nagy lelkesedésemben rohantam megvenni és el is olvastam. Jelentem rendkívül hősies módon, ugyanis egy árva szót sem értettem az egészből, de mert Nobel díjat kapott érte Marquez és mert a chilei fiatalok meséltek róla, úgy voltam vele, hogy ha belepusztulok is el fogom olvasni. És lőn. Nekem akkor ez a könyv semmit nem jelentett. Semmit nem értettem belőle. Unalmas volt. 

Aztán teltek az évek, és a kezembe akadt. Gondoltam legyen, nézzem meg még egyszer miért is kapott Nobel díjat érte az írója. És belefogtam újra. És csak olvastam és olvastam, és nem tudtam letenni. Pár nap alatt kivégeztem az egészet, és amikor a végére értem, úgy éreztem belehalok, ha nem maradhatok meg abban a hangulatban ami átitatja az egész regényt, és ezért újra el kell olvasnom, az elejétől kezdve. 

Valóban fantasztikus írás. Elvarázsol, elvisz egy egészen más világba. Csak ajánlani tudom mindenkinek. De! Felnőtt korban érdemes csak olvasni, mert szerintem csak akkor érti meg az ember. Legyen alkalma rá annak aki olvassa, hogy ne kelljen mással foglalkoznia. Tudjon elmerülni a könyvbe, és ne foglalkoztassa semmi más.

Vannak még Marquez könyveim, de mert nincs lehetőségem erre az átszellemült tudat állapotra, nem is fogok bele egyikbe sem. Majd ha nyugdíjas leszek és nem lesz semmi dolgom, majd akkor újra előveszem őket.

Csingiz Ajtmatov A versenyló halála Gimnázium negyedik évében kaptuk meg kötelező olvasmányként. Nagyon nem örültünk neki, úgy gondoltuk nem ezt kellene olvasgatnunk, hanem tételeket csinálni és tanulni az érettségire. Ám az egyik legmeghatározóbb könyvélményem lett. Gyönyörű szép nyelven íródott, már az önmagában elvarázsol. Alig történik valami az egész műben, mégis annyi érzés, annyi fájdalom, annyi szeretet, megértés és annyi emberség van benne, hogy lenyűgöző. Feltétlenül ajánlom olvasásra.

Zene

Már általános iskolában sikerült közel kerülni a komoly zenéhez, de a gimnáziumi évek alatt különösen sokat kaptam a klasszikus zenéből. Remek tanáraink voltak, akik éppen a Zeneakadémián voltak végzősök, és akik rajongtak a zenéért, és ezt át is tudták adni nekünk. Akkoriban a Játék és Muzsika című vetélkedő minden kérdésére tudtam a választ, amin magam is sokszor meglepődtem. Azóta sajnos az egész a feledés homályába veszett, mert a férjem nem kapott ilyen oktatást, és nem kifejezetten a klasszikus zene rajongója. Így a család, és korábban az egyetem mellett a klasszikus zene elszállt az életemből.

De azért mondom, hogy pl. Gershwin zenéjét nagyon szerettem. Bachot, Beethoven -t is szívesen hallgattam. Dvorak Moldva című művét "rongyosra" hallgattam, teljesen elvarázsol. Sőt, nagyon megérintett a Carmina Burana is, pedig úgy gondolom nem könnyű zene.

Hacsaturján Spartacus című balett művét volt szerencsém látni az Operaházban Róna Viktor főszereplésével és Seregi László rendezésében. Meghatározó élmény volt. 

Sajnos nem igen tudok több zeneszerzőt említeni, mert fájdalom, de mára nem emlékszem már arra, hogy akkoriban mely művek tetszettek.

Természetesen a könnyűzene is jelen volt az életemben egészen kicsi koromtól, hiszen akkor indult a remek beat korszak. Omega mindenek felett. Illés az örök ellenség volt. Mára már nagyon szeretem az ő számaikat is. 

Jöhetett akkoriban a Deep Purple, és sok-sok társuk. Érdekes, Beatles rajongó sosem voltam, igaz a Rolling Stones sem volt a kedvencem. Bár mára ők is szívesen hallgatottak lettek. 

Igen, Julio Iglesias is nagy szerelem volt, talán a spanyol nyelv iránti rajongásom miatt.

Na és természetesen Abba, Boney M és a többiek. Ők már nem a gyermekkoromat, hanem a fiatalságomat jelentették. 

Mára nincs kedvenc együttesem, énekesem. Sokak zenéjét kedvelem, sok zenéről fogalmam sincs ki játssza énekli, de attól én még szívesen hallgatom. De pl. Rúzsa Magdi dalait szeretem, szívesen hallgatom. Szeretem a karcos hangját, és hogy szárnyára kap a dallam, ha őt hallgatom.

De ezt pl. nagyon szeretem: Stupid love , Na és ezt is, nagyon. Ezzel szinte szárnyal a lelkem: Ghost .

Talán sikerült egy kis képet adnom arról, hogy miket szeretek. Ahogy leírtam és végiggondoltam az összeset, azt hiszem mindegyikre elmondhatom, hogy a hangulat ragad meg legjobban mindegyikben. Szóval nem kiragadott dolgok, hanem együtt, az összesség, amit attól kapok. Remélem én is tudtam ebből egy kicsit adni ma nektek. 

A mai nap

Negyedik nap. A kihívás negyedik napja. Jelentem ezt is teljesítettem. Készítettem pár fotót a mai napról. Négyet kértek, ötöt csináltam. 

Természetesen a reggel nálunk is reggelivel indul. Itt még csak épp meg van terítve az asztal. Viszont a nem látszó paradicsom és az uborka a kertecskémből való. A kis kék tálban vannak. Az uborka annyira friss, és szinte édes. Imádom!

Tegnap nem volt nálunk áram, így nem tudtunk dolgozni. De voltak dolgok, amiket meg kellett csinálni, mert postára is kellett adni. Így reggeli után bevettem magam az irodába.

A posta és egy röpke vásárlás után már jöhetett is az ebéd. Ma taco-t vagy mit ettünk. Tudjátok, azok a nagy lepények, bele saláta, apróra vágott pirított hús, és finom öntetek. Ebbe is saját termés került. 

És mert szép idő volt, és amúgy is a kertben volt dolgunk, így ott is ettük meg. Gyanítom az utolsó kinti étkezések egyike volt.

Ebéd után röpke pihenő, majd irány a kert. Első körben leszedtem a zöld héját egy rakat mandulának. Ez rém unalmas munka, pedig még egy egész vödörnyi van, valamint egy jó adag még a fán is. És akkor a csonthéját még nem is törtük meg. 

Utána viszont jött a deréktörő gazolás. Nincs sok virágágyás a kertben, de épp elég azt rendbe tenni. Különösen, hogy egy ronda vékony szálú futó gaz teríti be folyton és kúszik mászik az ott lévő virágaimra. Nehezítés, hogy az ágyás fel lett töltve mulccsal, ami egyébként szinte az összes többi gazt távol is tartja, mert csak ez nő ki belőle, de ez gazdagon. A mulcs alól kihúzni a gyökerét szinte lehetetlen, ráadásul nem is látni honnan nő ki, mert mindenhol letapad. De időről időre meg kell vele küzdenem. Most még a rózsát is visszavágtam, amit végképp nem szoktam ilyenkor, csak tavasszal, de idén annyira tönkre ment, és olyan csúnya volt, hogy kénytelen voltam rá. 

Valószínűleg gomba támadta meg. Én viszont semmiféle vegyszert nem használok a kertben. Eddig még általában túl élték a növényeim, ami pedig végképp nem, legfőképpen a tetűt, az bizony kikerül a kertből. De 27 éve működök így, és igazából büszke is vagyok rá, hogy nálunk nincs vegyszerezés.

A mai munkám eredménye.

Ezt az utolsó képet csak azért kapjátok, mert az egyik kedvenc kompozícióm a kertben és ilyenkor ősszel olyan szépek együtt.

Gasztrobloggerek ne aggódjatok!

Eljött a kihívás harmadik napja is. Mai feladatom 3 kedvenc étel vagy ital receptjének megosztása.

Nos, sajnos a cola receptjét nem tudom, ezért azt nem tudom megosztani veletek. A Guinness receptje sincs a birtokomban, szóval abba se reménykedjetek. Így bizony marad az ételek receptje. 

Ezzel már csak egy bajom van. Nem szeretek főzni, ezért a létező legegyszerűbb ételeket szoktam készíteni. Ráadásul anyukám sem volt egy nagy ínyenc, így nincs is semmi receptem tőle. 

Azért gondolkodok, és próbálkozok, hogy ne az imádott krumplis tészta, vagy rakott krumpli receptjét osszam meg veletek.

1. Tejszínes csirke - általában csirkecombból csinálom. Lehúzom a bőrt róluk, besózom teszek rá majorannát vagy kakukkfüvet és tepsibe teszem az egészet. Közben megpucolom a krumplit hozzá, karikára vágom és azt is a tepsibe teszem, azért lehetőleg a csirke combok alá. Természetesen azt is megsózom. Majd az egészet felöntöm, végiglocsolom tejszínnel és már mehet is a sütőbe. Ropogósra sütve az igazi. 
2. Húsgombóc csorba - Erdélyből való a receptem. A pacal csorba kivételével jöhet csirke csorba, de más húsból is lehet, illetve imádom a húsgombóccal készült csorbát is. Én úgy szoktam elkészíteni, hogy kevés hagymát dinsztelek, majd egy marék apróra vágott savanyú káposztát teszek rá, és karikára vágott sárgarépát ill. fehérrépát. Az egészet kicsit megszórom vegetával - igen, van amikor szeretem, van amikor rá se tudok nézni - és megpárolom pár percig. Aztán felengedem vízzel, amit tovább sózok, fűszerezek és ami igen fontos, kerül bele lestány is. Amikor már forr akkor teszem bele a húsgombócokat. Azok simán darált húsból készülnek, kicsit előfőzött rizzsel, és ízlés szerint fűszerezve. Pirospaprika nem kerül bele. Hagyom még felforrni, kicsit főni a gombócokat és aztán kész is. Nagy melegben a savanykás íze miatt igazán remek könnyű, és mégis laktató ebéd.
3. A harmadik receptem nevét nem tudom. Egy nagyon kedves ismerősöm osztotta meg egyik nap, hogy ilyet készített, és ő mondta a nevét is, de én nem jegyeztem meg. Aztán pár napja belefutottam máshol is a receptbe, ahol már olasz ételként hirdették. Nem vagyok profi olasz konyhából, de nekem nem annyira passzol bele. De ha mégis, az sem gond. Finom volt és laktató, ez a lényeg. Szóval pár szem krumplit megfőztem sós vízben, majd leszűrve krumplinyomón áttörtem és hagytam kihűlni. Miután kihűlt kapott még egy kevés sót, és annyi lisztet, hogy egy nem folyós, de kellemesen lágy tésztát kapjunk. Az elkészült tésztát kettéválasztottam. Az egyikből egy serpenyőbe való kerek lapot kell nyújtani, és beletenni a kiolajozott serpenyőbe. Ezután halmozzunk rá sonkát, és szórjuk meg reszelt sajttal. Természetesen szinte bármit bele lehet tenni, amit szeretünk. Aztán a tészta második feléből is nyújtunk egy kerek lapot és rátesszük erre az egészre. A szélét ügyesen rányomkodjuk, hogy mindenhol legyen teljesen lezárva, és sütés közben ne csurogjon ki belőle a sajt. Közepes lángon megsütjük a lepény egyik felét, majd tányérra csúsztatjuk, ha kell kicsit beolajozzuk újra a serpenyőt, és aztán egy hirtelen mozdulattal beleborítjuk a lepényt, hogy a másik oldala is megsüljön. Ahogy a tészta megsült, már készen is van. Mint a tortát úgy kell szeletelni, és nagyon finom és laktató hamit kapunk. Mi savanyúsággal ettük, de nyilván jó hozzá a zöld saláta is, vagy kinek mi kívánkozik hozzá.

Jó étvágyat kívánok! És mondom, nem kell egyetlen gasztrobloggernek sem attól tartani, hogy elveszem a kenyerét, mert ahogy mondtam, nem szeretek főzni. Szóval főzésről nem fogok soha blogot írni, ez biztos. 

Vicces és cikis! Mára ilyeneket kerestem nektek.

A kihívás második napja. Feladat, leírni a három legviccesebb és a három legcikisebb történetet az életemből. Mi tagadás, egy kivételével bizony gondolkodnom kellett rajta. Hála az égnek a viccesek előbb jutottak eszembe, és igazán cikisre nem is emlékeztem. 

Gondolkodtam, hogy tárjam elétek? Három ilyen, aztán három olyan? Uncsi. Ezért kronologikus sorrendben kapjátok meg. 

Íme:

• Tíz éves koromban költöztünk Újpestről Zuglóba. Majd egyszer mesélek erről is, de most egy fiúról akarok csak beszélni. Ő a házmesterék fia volt abban az újpesti házban, ahol éltünk. Idősebb volt nálam pár évvel, és mivel én még alig három éves voltam, amikor oda költöztünk, a szárnyai alá vett. Sok mindenben segített nekem, de legfőképpen abban, hogy összebarátkozzam a házbéli gyerekekkel. Miután elköltöztünk onnan megszakadt minden kapcsolatom az ottaniakkal. Már gimis voltam, amikor írtam neki egy levelet, hogy mennyire fájlaltam akkoriban, hogy elköltöztünk és mennyire hiányoztak. A végén megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő már szinte felnőtt fiatal ember volt, én meg azért még csak egy zsenge kamaszlány. Szépen kiöltöztünk mindketten, míg régen csak ócska játszó ruhában láttuk egymást minden nap. Sétálni mentünk, beszélgettünk és rettentő kínosan éreztük magunkat mindketten. Hiszen nem randevú volt ez, mégis olyan íze volt kicsit, amiben viszont ő is és én is nagyon rosszul éreztük magunkat. Soha többet nem találkoztunk. Évekkel később az iwiw-n futottunk össze, már mindketten családosan, és így az egy-két alkalommal megejtett beszélgetés is sokkal jobban visszaidézte a gyermekkori barátság hangulatát. De az a találkozó, az igen, az ciki volt.
• Érettségi után egy évig dolgoztam. Nagyon meghatározó és nagyon jó élmény volt. Csupa fiatal közé kerültem és remekül éreztük magunkat együtt, ráadásul egy olyan épületben ami még ma sem számítana rossz helynek, pedig igen régen volt. Aztán eljött szilveszter estéje, amikor is dolgoztunk. Külker. cég volt, ahol ugye volt a magasabb kaszt az üzletkötőké, és voltunk mi egy szinttel lejjebb, a bonyolítók. Szilveszter napján az összes üzletkötő, többségük férfi volt, úgy érezte, hogy körbe kell járja az összes bonyolítót egy üveg töménnyel és koccintani kell az új évre. Így csak jöttek, jöttek és én hiába próbáltam kibújni az újabb és újabb pohár vodkák, konyakok elfogyasztása alól, egyszerűen nem sikerült. Délben már haza engedtek minket, és életemben először és már most mondom utoljára, fogalmam nincs hogy jutottam haza. Vannak emlékképeim, de leginkább csak arról, hogy egy-egy megállóban állok a kolléganőmmel és nagyon beszélgetünk. A köztes szakaszokat teljes homály fedi. Mikor haza értem, még felkínlódtam magam a negyedikre a lakásba, bementem, leültem a konyhába és apukámmal közöltem, hogy kérek egy pohár tejet. Tudni kell, hogy előtte utoljára csecsemő koromban ittam tejet, mert nem szeretem, nem megy le a torkomon. Apukám nagyon rendes volt, nem szólt egy szót sem, csak annyit kérdezett, hogy ittál? Szóval ez megint csak a ciki emlékeim között szerepel, bár ha belegondolok, hogy egy délutáni alvás után még végig buliztam Budapestet, igaz, hogy csak üdítővel, akkor nem is olyan rossz.
• Egyetemi élmény a következő. A csoportunk szervezett egy kirándulást, ott alvósat. Pécs-Szigetvár volt a célpont. Egyetemisták egyik legfontosabb programja az ivás. Így természetesen a fiúk is azonnal a városba vittek minket, hogy menjünk sörözni. Olyan helyeken jártam velük, ahova magamtól soha az életben be nem mertem volna tenni a lábam. Volt ahol a vendégek már délben az asztalon táncoltak, de volt ahol a WC-re is kísérővel mentünk ki lányok, mert egyedül nem mertünk. A szállásunk egyetlen egy szoba volt. Nem csináltunk abból gondot, hogy lányok külön, meg fiúk külön. Bár nem volt egy pár sem a csoportban. Este leültünk ki nevet a végént játszani. Csak egy tábla volt, ezért mind nem tudtunk játszani, de aki nem jutott bábuhoz, az is lelkesen kibicelt. Különösen, mert ki adtuk szabályba, hogy ha úgy dob bárki, hogy azzal ki tud ütni valakit, akkor nem léphet más bábuval, akkor sem, ha neki az jobb lenne, ki KELL ütnie, aki előtte van. Tizenegyen voltunk összesen, ha jól emlékszem, de a nagyobbik oldal is 6 játékost enged. Ám ezzel a szabállyal hosszú órákon át tartott egyetlen parti is. Nagyon élveztük, rengeteget nevettünk, dühöngtünk, szóval klassz volt. Aztán egyszer csak sötétbe borult a szoba. Fogalmunk nem volt mi történt? Valaki felállt, elment a kapcsolóhoz, hogy kipróbálja és simán felkapcsolta. Eltelt vagy 2 perc, és megint sötét lett. Megint ment valaki és megint csak annyi történt, hogy fel kellett kapcsolni. Nem, semmi ezoterikus nem történt, nem jártak szellemek a szobában. Az egyik lány volt. Ő ugyanis elunta a mi játékunkat, és úgy döntött lefekszik és alszik. Ám zavarta  fény, és zavarta a hangzavar is. Szólni azonban hiába szólt, nem is hallottuk. Így hát arra gondolt megoldja a problémáját, és szó nélkül lekapcsolta a lámpát. Eljátszottunk még ezzel egy darabig, és mivel nálunk akkor már a tetőfokára hágott a jó kedv, nekem ez vidám sztoriként maradt meg. A lány egyébként a végén, az éjszaka közepén felpattant, összeszedte a cuccát és elment. Próbáltuk utána küldeni a fiúkat, de azt mondták, felnőtt, megoldja. És mivel a múlt heti évfolyambulin is ott volt, azt kell mondjam valóban nem volt semmi gond. Nem hiszem hogy olvassa ezt, de ha mégis, akkor így utólag bocsi! 
• Férjemmel sokat jártunk túrázni. Leginkább Erdélyben, de Magyarországon is. Itthon csatlakoztunk a Vörös Meteor nevű egyesülethez, és egy időben velük jártunk kirándulni. Aztán próbáltunk szervezni egy erdélyi kirándulást is a csoportnak, de a végén csak egyetlen fiú jött velünk. Így mentünk mi ketten a párommal, kolozsvári barátunk a feleségével és ez a srác. A cél a Radnai havasok voltak, mert a férjem munkahelyéről is oda ment az egész társaság arra a hétvégére egy barlanghoz. (Barlangászok dolgoztak együtt az akkor még unikumnak számító alpin technikával.) A szállásunk itt is egy hatalmas szoba volt, ahol együtt aludtunk mindannyian, és voltunk vagy húszan összesen. A terem két oldalán voltak az ágyak merőlegesen a falra és középen meg egy hosszú asztal padokkal. Fényes jókedve volt itt is a társaságnak, és bár mi megpróbáltunk korán lefeküdni, de rájöttünk, hogy esélytelen, így felkeltünk és csatlakoztunk a társasághoz. Nem úgy az a fiú, aki az egyesületből jött velünk. Ő hősiesen küzdött, fejére húzta a hálózsákot, forgolódott, míg azért egyszer csak már elcsendesült. Vélhetően a hangzavar ellenére is sikerült elaludnia. Aztán valaki meghallotta, hogy őrült dudálás visszhangzik az erdőből. Mind kivonultunk a ház elé az éjszakai sötétségben, hogy mi lehet ez, és egyszer csak begördült a főnök kocsija. Kiderült, hogy ő nyomta végig a dudát, mert hogy fogytán volt a benzinje és azt remélte, hogy ha kifogy és nem tud végig jönni akkor a dudálás miatt csak keresni fogjuk. Akkor ugye a mobil telefon még nem létezett. Szóval már ezt a történetet is nagyon élveztük és ezen nevetve, mit nevetve, hangosan röhögve vonultunk vissza mindannyian a szobába. Említett srác ágya az ajtóban volt, és ő továbbra is aludt. Gondolom örült, hogy végre csend van. Már mind bent voltunk, amikor belépett a főnök is, aki csak azt látta, hogy ott alszik valaki, de fogalma sem volt arról, hogy idegen is van a teremben, ezért egy laza mozdulattal megfogta a hálózsákban felálló lábat, megrázta és vidáman a döbbenten felülő srác arcába nézve köszönt neki, hogy mi újság? Sosem fogom elfelejteni szegény gyerek arcát. Fuldokolva nevettünk. Tudom, gonosz dolog, de akkor is így történt.
• Mondom ciki dolgot nem igen találtam, de volt egy amire ráfoghatom, hogy az volt, bár inkább félelmetes, legalább is nekem. Erdélyben jártunk és már hazafelé tartottunk, amikor eldöntöttük, hogy elmegyünk a Vadu Crisului - nál lévő barlanghoz. Akkor már mindkét gyerekünk is velünk volt, és gondoltuk egy szép élményt szerzünk nekik is. Kocsival voltunk, és a barlang nem közelíthető meg közúton. Így hát a kocsit leparkoltuk, és elindultunk gyalog. Ez idáig még nem is lett volna gond. DE! Az út egy vasúti alagúton át vezetett. Olyanon ahol vonatok is járnak. És nem, nincsen kiépített gyalogjárda mellette, csak afféle szerviz út a vasutasoknak. Édesanyák, lelki szemeitek biztosan látják, hogy tök sötétben botorkáltok egy vasúti alagútban, ahol bármelyik percben jöhet a vonat, és a két kicsi porontyotok előttetek tapogatja a lábával az utat. És igen, elég hosszú alagút. Gyalog mindenképpen. Két életet leéltem mire kijutottunk a túloldalán. Igen, a másik kettőt pedig visszafelé. Ráadásul a barlang nem is volt látogatható, zárva volt, lelakatolva. 
• Mivel három ilyen és három olyan történet kell a kihíváshoz, jöjjön életem talán legviccesebb története. Legalább is nekem mindenképpen az, és bár már több, mint tíz éve történt, én még mindig könnyesre nevetem magam, ha csak eszembe jut. Külön pozitív a dologban, hogy rólam szól az egész, tehát saját magamon szoktam remekül szórakozni, ha felidézem ezt a történetet. Az úgy volt, hogy egy karácsonyt a Magas Tátrában töltöttünk gyerekestől. Csak ajánlani tudom egyébként, csodás élmény volt. Talán meséltem már a síelési próbálkozásaimról, de ha nem, a lényeg, hogy kudarcba fulladtak. Viszont egy kollegina ajánlotta, hogy próbáljam ki a sífutást, az remek, sokkal könnyebb, és még hatalmas lejtőkről sem kell lesiklani, amitől én félek. Így esett, hogy béreltünk a szállodában sífutó léceket és cipőket, és nyakunkba vettük a környéket. Ott ennek hatalmas kultúrája van. Remek időt fogtunk ki, és minden éjjel esett vagy fél méter hó, amit minden reggelre letakarítottak a gyalogjárdákról, még ha nem is aszfaltig, de teljesen járhatóvá. Ám a kis hókotró olyan jól volt kitalálva, hogy miközben a járdákról letolta a nagy havat, addig mellette meghúzta a sífutóknak a pályát. Így mi is beléptünk ezekbe a vályúkba és próbáltunk szépen síelni. A technika azért nem olyan egyszerű, de a család többi részének azért egész jól ment. Aztán elértem egy részre, ahol legalább 3 m hosszan volt egy aprócska lejtő, legalább 2-3 fokos. Nekem ez már iszonyat meredek volt, ezért én kiléptem a pályáról, lecsatoltam a léceket, nyakamba vettem és persze a két léc négy vége kb. százfelé állt, de leküzdöttem magam. Család közben már rég tovább síelt. Én komótosan visszacsatoltam a léceket, nagy nehezen visszaléptem a pályára, és haladtam tovább. Csak úgy mondom, volt még ilyen, de azért egyszer csak eljutottam az igazi nagy sífutó pálya aljába, ahol is elkanyarodott az út, valamint kereszteződött máshonnan befutó utakkal is, és az én utam kicsit emelkedett felfelé. Már az elég problémás volt, hogy hirtelen elég sokan lettünk, hiszen mondom, kereszteződés volt, és addigra már mindenhonnan özönlöttek a sífutók. És akkor most mindenki kapcsolja be a fejében a videólejátszót, és a következőket lássa maga előtt. Végre egy pillanatra magamra maradtam és neki veselkedtem, hogy felküzdjem magam azon az egy síléc hosszúságú emelkedőn, amíg nem akar megint mindenki ott útvonalat váltani. Előre toltam az egyik lécem, a botokkal is előre támaszkodtam abban a reményben, hogy azzal tudom segíteni, hogy felfelé haladjak a havon csúszó léceimmel. Látjátok már? Igen, igen, pont úgy történt. Az én léceim hátrafelé kezdtek csúszni, amit nagy mértékben sikerült elősegítenem az elöl lévő botokra való támaszkodással. Mintegy hátra löktem magam. Lábaim csúsztak hátra, felsőtestem maradt elöl a botokkal és a végén mint egy szál deszka, totálisan pofára estem a hóban. Ahogy az a burleszkekben szokott lenni. És ez még nem is a legkínosabb volt az egészben. Ugyanis, már esés közben láttam az egész jelenetet kívülről, így még nem terültem ki, de már dőltem a röhögéstől. Szerintem legalább 5-10 percet feküdtem ott hason, pofával a hóban - csak úgy mondom, senki nem segített felkelni - és csak röhögtem, és küzdöttem, mert a lábaim a lécekkel, ugye ez nem oldódik le, keresztbe kasul álltak, több csomót sikerült kötnöm rájuk amiket képtelen voltam kibogozni és így talpra küzdeni magam. Az már csak a ráadás volt, hogy mindeközben megállás nélkül jöttek mentek a síelők, és mivel ezt a futópálya közepén sikerült megejtenem, így útjukban voltam, és hol jobbról, hol balról léptek ki a vályúból hogy kikerüljenek, amivel tovább nehezítették azt, hogy fel tudjak állni. Azért a végén sikerült, de a léceket már nem voltam hajlandó újra a lábamra tenni. Felgyalogoltam a nagy olimpiai pályáig, ahol a családom addigra már az x-dik kört rótta. Mikor leértek megkérdezték mi van, hol voltam? Csak annyit feleltem, hogy én kisíeltem magam. Remélem másoknak is van vizuális fantáziájuk, és nem csak nekem potyognak még mindig a könnyeim a nevetéstől. Soha többet nem került síléc a lábamra. De ez legyen a legnagyobb bajom.

Nos, meséltem akkor nektek három vicces, és három ciki történetet is. Remélem ma sem unatkoztatok. 

És megint valami új

Meséltem már többször is, hogy ezt az egész bloggolást a könyvem miatt kezdtem el. Bár a kéziratot olvasva szinte mindenki azt mondta, hogy remek, és le sem tudta tenni, illetve mikor lesz készen a folytatás, még sem érdekelt egyetlen kiadót sem. Ill. volt aki azt mondta, magán kiadásban szívesen. Ezeknél a kiadóknál ez százezrekbe került volna, ami épp nem állt rendelkezésemre. Így a regény maradt a virtuális fiókomban, azaz a számítógépemen. 

Aztán egy kedves ismerősömtől megtudtam, hogy van lehetőség könyvkiadásra az ilyen csóróknak is, mint nekem. Az Underground Kiadó volt az, akinek a kezelésében papírformátumot öltött a regény. Nagy volt az öröm, de rá kellett jönnöm, hogy nem a kiadás az igazi kihívás, hanem a terjesztés. A kiadó ugyanis mindösszesen csak 1-2 példányt nyomtat ki egyszerre, és nem terjeszti könyvesboltokban sem a kiadványait, csak a saját boltjukban kaphatók. Ám a bolt kicsike, sanszos, hogy alig tudnak róla, nem a körút közepén van. Egyébként meg csak megrendelésre készül újabb példány a könyvből, amit aztán a megrendelő átvehet postázva vagy személyesen. Itt lehet megrendelni: Veled vagy nélkülem

Így hát az ilyen írók, mint én, már ha írónak nevezhetem magam egyáltalán, kénytelenek maguk próbálkozni azzal, hogy fogyjon is a könyv. 

Ennek köszönhető az is, hogy e-könyvként is megjelent a regény. Azt pedig itt lehet megvenni: E-könyv

Persze, próbáltam további ötleteket is megfogadni abból a  célból, hogy népszerűsítsem a könyvem. Egy ilyen tanács volt, hogy írjak blogot, amiben a könyvről osztok meg gondolatokat, részleteket és így próbálok további olvasókat szerezni. Így hát egyszer csak itt találtam magam, és megírtam életem első posztját.

És hogy mindezt most miért írtam le? Nos, nem tudom ismeritek-e, de van egy izgalmas oldal, a Moly A lányom mesélt róla, és így lettem én is regisztrált tag. Ajánlom egyébként minden könyvszeretőnek az oldalt. 

Aztán ma ott olvastam egy kihívást a bloggolóknak. Kihívás Érdekesnek találtam, és gondoltam részt veszek benne.

Az első napi feladat egyik részét már teljesítettem is, hiszen leírtam miért írok blogot. Illetve bocsánat, a fentiek miatt kezdtem el. Azóta pedig tapasztalhattátok, hogy már igen csak másról szól az egész. Szól az utazásaimról, a gondolataimról, rólam. De talán nem baj ez, és remélem többeket érdekel.

Az első napi feladat másik része, hogy mondjak el 5 tényt magamról. Legyen.

1. Nem vagyok már mai csibe. Ezt csak azért gondoltam leírni, mert talán nem az én korosztályom legjellemzőbb szórakozása, hogy blogot ír. De hiába próbálnám szépíteni bizony, mindjárt 60.
2. Magyarországon élek. Bár mindig külföldre vágytam. Nekem nem jött össze, de a gyerekeim külföldön élnek. Másrészt viszont életem javát Budapesten töltöttem el. El sem tudtam képzelni, hogy elköltözzek onnan, valahova vidékre. Aztán ez is megtörtént, immáron több, mint 17 éve. És legyek őszinte? Egyáltalán nem bántam meg, sőt! Ma már semmi pénzért nem költöznék vissza a fővárosba, és akkor is alig várom, hogy eljöhessek onnan, ha oda visznek az intézendők. 
3. Közgazdász lettem. Véletlenül. Abban reménykedtem, hogy ezzel a végzettséggel majd sokat utazhatok. Annyira nem jött össze, mint amennyire ezt én gondoltam. Igazából nem érzek sok affinitást ehhez a világhoz, miközben azért némi érzékem van hozzá. Mai fejemmel biztosan egész másfelé indulnék. Na de 18 évesen még semmit nem tudtunk a világról.
4. Imádom a kertem. A negyedik emeleten nőttem fel. A lakásban leginkább csak szanzavéra volt, szinte semmi más. Volt biológus barátnőm, aki kinevetett, hogy fogalmam sincs melyik fa, bokor, növény micsoda. De engem ez egyáltalán nem érdekelt, és igazából a nevek még ma sem nagyon izgatnak. Ám 27 évvel ezelőtt úgy alakult, hogy családi házba költöztünk. És én, meg a férjem szerettük volna, ha szép kertünk van, és ha egy-két dolgot még a tányérra is tudunk onnan tenni. Mondjuk alig 200 m2-n ez nem volt annyira könnyű, de megcsináltuk. Amikor elköltöztünk onnan, nem a házat sajnáltam, amit a két kezünkkel építettünk fel, hanem a kertet. És most megint itt tartunk. 17 évig alakítottuk, neveltük a kertünket, és most eladjuk. De remélem sikerül megint szerezni egy újabb kertet, amit ismét kedvünkre alakítgathatunk. Szóval szeretem a kertet. Szeretek tavasszal naponta kimenni, és megcsodálni a természet ébredését, a rügyek fakadását, a feslő virágbimbókat. Örömmel tölt el, ha termés van a gyümölcsfákon, vagy a veteményesben. Nem tudom, képes lennék-e kert nélkül élni.
5. Rajongok az utazásért. Ahogy már az előző pontokban is írtam, közgazdász is azért lettem, hogy utazhassak. Aztán úgy alakult, hogy a férjem kolozsvári, és az ismerkedésünk után még 2,5 évig ott is élt. Utazni meg csak nekem volt lehetőségem hozzá abban az időszakban. Így akkoriban a végén már szinte havonta ültem fel a Balt-Orient Expresszre. Szerencsémre a férjem is imád utazni, kirándulni, túrázni. Így egész életünkben mindig mentünk valahova, ha lehetőségünk volt rá. Sikerült is elhinteni ezt a mániát a gyerekeinkbe is. 

Öt tényt kellett a kihívás alapján megosztani magamról. Megtörtént ez is. Talán van akinek újdonság volt, amit olvasott. Akinek meg nem, azokban csak megerősítettem, hogy jól tudták ezeket rólam.

És mert a kert tényleg nagy szerelem, legalább egy képet mutatok nektek.

A kihívás tizenkét napos, szóval még jövök!