Végre péntek ...

Valahogy még mindig nem akar igazi nyár lenni. Nem mintha szeretném a 30 fokot, vagy pláne, ha még annál is több van, de nálunk ma reggelre megint esett, aztán dél körül is, és megint csak 21 fok körül van. Na de sebaj, a lényeg, hogy végre péntek. Ne is foglalkozzunk azzal, hogy esős hétvégét ígérnek.

Ki szokott fürdőbe járni?

Gyerekkorunkban ugye a strand volt a legfőbb nyári program. Amíg Újpesten éltünk, nekem is a Tungi volt a csúcs! Ott tanultam meg úszni, és ott tűntem el egy pillanat alatt a szüleim szemei elől is, de szerencsére a szemfüles törülköző szomszédok elcsíptek.

A Balcsi mellett egyértelműen ez volt a legjobb.

Aztán tíz évesen elköltöztünk Újpestről. Tényleg, erről még nem is meséltem. De ezt majd csak legközelebb, most fürdünk. 

Szóval Újpestről Zuglóba költöztünk és a Tungi már nagyon messze volt. Ellenben a Dagályra mindössze egyetlen busszal el tudtunk jutni. Így bizony ált. sulis koromban volt olyan, hogy egész nyáron, minden nap mentünk a Dagályra. Már kora délelőtt kint voltunk, és kora délután mentünk haza. Egész nap úsztunk, rengeteget a víz alatt. Ma már szétrobban a fejem attól is, ha csak véletlenül elmerülök, de akkoriban szinte többet voltunk a medence alján, mint a víz színén.

Persze lehetett fiúzni is, a szokásos lángos is lecsúszott mindig. És mivel egész nyáron kint voltunk, még én is tudtam kicsit barnulni. 

Aztán telnek az évek, és már nem olyan izgalmas a strand, de semmi gond, ahogy az embernek gyerekei születnek, ez ismét program lesz. Pontosan addig, amíg fel nem nőnek. Így valóban, amikor megszületettek a gyerekek újra strandra járók lettünk. Felfedeztünk egy nagyon szép, tiszta, és nagyon ápolt strandot, Nagykátán. Nekünk az egészen közel van, így remek helynek bizonyult. Palatinuson is jártam gyerekkoromban, meg talán még később is, de nagyon nehéz megközelíteni, és elképesztően sokan vannak. Ezért nekem nem lett soha a kedvenc helyem. 

Szóval Nagykáta. Bárkinek nyugodt lélekkel ajánlom, mert tényleg nagyon szép és tiszta hely. Természetesen gyógyvíz is van, sőt már gyógyfürdő is, közösen a stranddal. 

Igen ám, de a gyerekek időközben felnőttek, és már nem kívántak velünk strandolni. Mivel mi napozni nem szeretünk, így már minket sem vonzott. Sőt, némileg megszaporodott az éveink száma is, és egyre inkább elkezdtünk vonzódni a termálfürdőkhöz. És mára már ott tartunk, hogy 2-3 havonta biztosan felkeresünk egyet-egyet.

Jártunk az országban több helyen is. Még gyerekekkel voltunk Harkányban. Nekünk nagyon szimpatikus, szinte mediterrán hangulatú volt ott minden. Utcára kitelepedett éttermek, cukik. Éjszaka vagy este a parkban zenés kiülős helyek. Így miután alaposan kiáztattuk magunkat napközben a strandon, estére is maradt bőven kellemes program.

Akkoriban a harkányi strand már óriási volt, és persze volt termál medence is. Szóval lehetett pancsolni a gyerkőcökkel, aztán lehetett ázakodni a finom meleg vízben is.

Mivel ma a fürdőkről akarok mesélni, ezért azt meg sem említem mennyi remek helyre lehet innen kirándulni is.

Voltunk természetesen Sárváron is. Útban Olaszország felé, egy nagyon szuper napot töltöttünk el ott is. Akkoriban még nagyon menő volt a sárvári termálsó, nem is tudom azóta mi lett ezzel? Mondjuk mi soha nem használtuk, de attól még jó is lehetett.

Azonban talán kevesebben tudják, hogy bizony termálvíz és strand van Vasváron is. És Olaszország felé az is útba esett. Ott is aludtunk a kempingben. Régi történet ez is, de akkor még nem volt egy nagyon felszerelt kemping, ám egy éjszakára megfelelt.

A fürdést viszont nagyon élveztük, mert rajtunk kívül szinte senki nem volt ott. Na jó, nem csoda, mert az időjárás viszont pocsék volt.

Hévíz. Hévíz szerintem már az építményei miatt is egy csoda. Ám bevallom, én kicsit féltem benne a mély víz miatt. Tudok úszni, de nem vagyok egy úszóbajnok. Ott viszont úszni kell, mert nincs hol leállni. Voltak ilyen fakorlátok, amiken lehetett lógni, pihenni, de engem pl. az áramlat besodort alá, és ez elég ijesztő volt. Nem kértünk gumiövet, mert úgy gondoltuk, tudunk úszni, jó lesz úgy. Hát jobb lett volna az úszógumival. Érdekes, hogy azóta sem mentünk vissza, pedig tényleg csodálatos hely.

Zalakaros - itt már gyerek nélkül jártunk. Ismeritek a telefonos szállás ajánlatot, hogy két éjszaka szinte ingyen. Na mi egy ilyennel mentünk Zalakarosra, mert a Mendan lánc akkor építkezett ott, és az apartmanos rész még csak épp, hogy lakható volt, de igazából nem volt még készen teljesen. Így valóban nagyon olcsón ajánlották fürdőbelépővel együtt. 

Az apartman kényelmes volt, de még nem volt semmi dekoráció szinte sehol. Igaz nem is azt akartuk látni. Az apartman ház mellett is volt egy fürdő, konkrétan egy medence. Ide fürdőköntösben le tudtunk ballagni a szobánkból. Itt volt olyan élményben részem, hogy egyik este csak mi ketten voltunk a férjemmel a medencében. Olyan volt, mintha a saját uszodánk lett volna. Azt kell mondjam, nem egy rossz érzés a dolog. Senki nem fröcskölt, senkit nem kellett kikerülni, nem kell magyarázni ugye?

Nem rossz, mi? Ki mondja, hogy nem fogadná el a háza mellett?

De természetesen átjárhattunk a nagyobb fürdőbe is, ami már a hotelben volt. 

Ez viszont nagyon izgalmas építmény, ahogy a fotón is látszik, több szinten lehet jönni menni a medencék között. Imádtuk. 

A zalakarosi fürdőben és a strandon nem jártunk. Ez utóbbiban azért nem, mert október volt. A városi fürdőre meg a hotel fürdője mellett nem igen volt igényünk.

Miskolctapolca - sokáig kedvenc helyünk nekünk és persze a gyerekeknek is. Képesek voltunk lemenni kocsival akár egyetlen fürdés kedvéért is. Aki megalkotta, nem ma - tényleg az úttörő táborral is jártunk ott, csak amikor arról írtam, akkor ez eszembe sem jutott - szóval aki ezt kitalálta nagyon jól tette. Jönni-menni a barlangi folyosókon úszva, közben élvezni a masszírozó vízeséseket tényleg remek szórakozás. Ám a legutóbbi látogatásunk nagy csalódás volt. A fürdőt nagyon szépen felújították, és most még nagyobb felületen van víz, mint korábban, és a barlangi fürdő rész is nagyobb lett. Ám nem tudom miért, sokkal hidegebb is lett a víz. És nem, nem csak mi fáztunk. Más vendégek is cidriztek a barlangi medence vizében. Így a legtöbb időt a termál medencében töltöttük, aminek viszont semmi különlegessége nem volt, és igazából még az sem volt elég meleg. Ez nagy kár, ha hidegebb lett az ottani víz, mert egyébként tényleg nagyon látványos, élménydús hely. 

Nagyon sokan dicsérték Hajdúszoboszlót. Sokaktól, a saját szüleimtől is mindig csak azt hallottam, hogy remek hely. Így egy alkalommal Erdélyből hazafelé úgy döntöttünk, megállunk ott és fürdünk egyet. Igazság szerint eleve nagyon nehezen találtuk meg az élményfürdőt. 

Igen, bocsánat itt szeretnék megjegyezni valamit. Szeretjük már a meleg vizet és a meleg vizű fürdőket. De mi az élményfürdőket keressük. Ugyan nem csúszdázunk, de a jacuzzit imádjuk, és élvezzük a sodró folyósokat is, valamit főleg a párom nagyon szereti amikor az erős vízsugárral tudja a hátát, vállát veretni.

Szóval igen, Hajdúszoboszlón is az élményfürdőt kerestük, amit nagy nehezen, de meg is találtunk. Különleges, izgalmas medencéket találtunk, különböző korok, vagy ötletek alapján kialakítva. Még olyan medence is volt benne, amiben szinte fekete, olajos szagú víz volt. Azonban sajnos pl. ehhez sem volt kiírva, hogy miért is jó, ha abban fürdünk. 

Jártunk ott azóta még egyszer, mert erdélyi barátaink ott szerveztek találkozót. Ünnepek voltak, ez tény. A strand még nem volt nyitva, ezért akkor is a fürdőbe mentünk. 

És bocs mindenkitől, de minket továbbra sem varázsolt el. Annyira nem, hogy a végén haza is mentünk, mert az a rengeteg ember és a visszhangzó épület zajától már szabályosan fájt a fejünk. 

Mivel a második alkalommal több napot töltöttünk ott, ezért szerencsére másnap eszembe jutott, hogy van egy nagyon kedves ismerősöm Balmazújvárosban, ami csak egy ugrásra van onnan, és ő mesélte, hogy nem régen nyílt náluk egy szuper fürdő. Nosza, felhívtam szegényt, hogy szerinte ott is ennyi vendég van, vagy tudunk kellemesen is fürödni. Így javaslatára kikötöttünk másnap a balmazújvárosi Kamilla fürdőben. Nem is tudom mit mondjak, hogy ajánlom, vagy sem? Nem, nem azért, mert csalódtunk benne. Sőt, éppen hogy nem. Ugyanis tényleg egy szuper hely, azóta pedig tovább bővült a szauna részlege. Bár ez minket nem érdekel, de biztosan van, akit igen. Szóval azért nem tudom ajánljam-e, mert azért ez egy kicsike fürdő, a város méreteihez illesztve. Ünnep ide vagy oda, mi bizony nagyon kényelmesen, kevés vendéggel megosztva pancsolhattunk a medencékben, és ez így volt tökéletes. Ha most ajánlgatom, és nyilván nem csak én, akkor szép lassan ez is a zsúfoltság áldozata lesz. Na, mindegy, menjetek, nézzétek meg, mert érdemes.

Sokáig a kedvenc helyünk volt az esztergomi fürdő. Kellően közel van nekünk, és szintén egy remekül kitalált élményfürdő. Ráadásul ez volt az, aminek egészségügyi hatásait is volt, aki észlelte magán a családból. Ám sajnos egyszer csak bezárták, felújítás címén. Volt, hogy oda mentünk és zárva volt, nagy bánatunkra. Így bizony már nagyon régen nem fürödtünk ott. Itt még a csúszdákat is használták családom bátrabb tagjai. Talán azóta ismét kinyitott, de mi közben átszoktunk máshova. De azért lehet előfordulunk még ebben is.

Amikor zárva találtuk az esztergomi fürdőt, akkor bánatunkban elmentünk a megyeri Aquaworld-be. Nagyon szép hely, tényleg csodásra építették. Mivel mi hála az égnek, akár hétköznap délelőtt is el tudunk jutni pancsolni valahova, így még tömegre sem feltétlenül panaszkodhatok. Ám bevallom még sem szeretem igazán, két okból. A legdrágább hely, ahol az utóbbi években jártunk. És itt nincs termál víz sehol. Sejtem melegítik csak a medencék vizét, és azért az nem ugyanaz.

Ahogy írom ezt a bejegyzést, sorra ugranak fel a helyek. Tényleg elképesztő mennyi fürdő van az országban, és milyen nagyon sokban nem is jártunk még.

Még az egyetemi éveim alatt volt egy szabadon felvehető tárgyunk is, és én idegenforgalmi földrajzot választottam. Ott hallottam először, hogy Magyarország nagyhatalom lehetne a termál vizei miatt, mert olyan elképesztő mennyiségben található az ország alatt. Jószerivel bárhol lefúrnak, előbb utóbb feltör a termálvíz. És ez önmagában még nem is minden. A magyarországi termálvizek ugyanis jóval melegebbek, mint más országok termálvizei. Általában jóval alacsonyabb is a határ ahhoz, hogy egy vizet termálvíznek nyilvánítsanak, mint nálunk. Szóval tényleg óriási kincs birtokában vagyunk, és nagyon örömteli, hogy ennyi fürdő épült-épül, mint amennyivel büszkélkedhetünk.

Egerszalók. Teljesen véletlenül fedeztük fel. Egerbe készültünk, és nem akartunk autópályán menni, mondván megtakarítjuk az autópálya matrica árát. A mellékutakon egyszer csak táblákat láttunk, hogy merre kell menni egy fürdőhöz. Akkor még nem volt ott strand, és főleg nem volt egy hatalmas betonlétesítmény, mint luxus szálloda, hanem csak a kicsapódott sómedencék, a csordogáló melegvíz, és az ezt élvező emberek. Már a látvány is lenyűgöző volt, hófehér medencék, gőzölgő patakok. Persze volt már kialakítva egy kis medence is, amit nagy örömmel próbáltunk ki mi is. De az egész még nem volt felfedezve, nem volt kiépítve, és talán ettől volt olyan varázslatos, amilyen.

Aztán mára sajnos ez lett belőle.

Lehet, van akinek ez tetszik, szerintem rémes. 

Ne adjátok fel, voltunk még máshol is. Például Demjénben. Sajnos akkor még nem volt készen az ottani barlangfürdő, de ettől még a termálfürdő részleg nagyon kellemes volt. Ha nem tudtam teljes mértékben kiélvezni annak csak az volt az oka, hogy a külső medencék nem igen biztosítanak árnyékot, a belső medence pedig igen apró volt. De a strand rész tényleg nagyon kellemes, szép hely. Még a barlangfürdőbe is szeretnék eljutni, remélem hamarosan sikerül.

Amikor megnyílt a ceglédi fürdő, természetesen azt is gyorsan felkerestük, mert hogy az is közel van. Bocsánat, de nagy csalódás volt. Először is olyan sokan voltunk így frissen nyitás után, hogy pl. csak a pincében tudtunk átöltözni, úgy, hogy egy lepedővel voltunk elválasztva nők és férfiak, és ott tudták elvenni a ruháinkat. A víz egyik medencében sem volt igazán kellemesen meleg, illetve amelyikben mégis, az zsúfolásig volt. Mert bizony a fedett rész nem nagy. Úgy tudom azóta továbbfejlesztették a fürdőt, lehet ma már jobban tetszene, de nem jártunk ott azóta sem, és akkor is elég hamar eljöttünk, mert kifejezetten fáztunk.

Ugye mindenkinek megvan még a bedobott cédula, mely szerint elviszik az embert busszal érdekes helyekre, és ott meg kell hallgatni egy előadást, ezért alig kell fizetni egy-egy ilyen kirándulásért. Na mi is kaptunk egyszer egy ilyet, és az agárdi termálba hirdettek egy utat. Bár nem szeretünk buszozni, már csak azért sem, mert az uram nem fér be az ülések közé a majd 2 méteres magasságával, de ezt valahogy úgy gondoltuk bevállaljuk. Az első meglepetés az volt, hogy mi akkor kb. olyan jó negyvenesek voltunk. A többi utas meg olyan jó hetvenes. Majdnem visszafordultunk a busztól, de ha már, akkor végül is elmentünk velük. 

Addig sosem hallottam arról, hogy a Velencei tó partján is van termál fürdő, ezért nagy izgalommal vártuk. Ugyan első körben be sem engedtek minket, mert hogy épp tele volt a fürdő, ezért plázázni vitték a társaságot, de utána már szabad volt az út, és mehettünk pancsolni. Igazából egyetlen nagy és nagyon forró vizes medence volt az épületben. Amennyire emlékszem tíz percnél többet tényleg nem is bírtunk benne maradni. Viszont volt egy kicsike kültéri medence is, abban már sokkal jobban éreztük magunkat. Összességében nagyon tetszett a hely egyébként, így később is előfordultunk benne, és így itt volt olyan élményben részünk, hogy vastagon állt a hó a külső részen és mi abban futottunk ki a kinti medencéhez. Mi több, rendszeresen ki is másztunk a vízből megmerítkezni a hóban, majd gyorsan vissza a meleg vízbe. Csodás volt.

Később a fürdő felújításra került, és jócskán ki is bővítették. Talán pont ezért számunkra elveszítette a varázsát, és azóta már nem járunk oda.

És a nem túl régen felfedezett, mostanában leginkább látogatott hely, Kecskemét. Nekünk kellemesen elérhető távolságban van. Hatalmas, még sok látogató esetén sem igazán zsúfolt fürdő rengeteg lehetőséggel. Egybe épült az uszodával, van termál részleg, van élményfürdő, van SPA, vannak csúszdák, és ha jól tudom kondi terem is, ahova mi sosem mentünk, természetesen van szauna, és minden egyéb szolgáltatás, ami ma elvárható egy fürdőkomplexumtól. Mivel nagyon nagy, ezért mi nagyon szeretjük, hiszen sosincs túlzsúfolva. Arról nem is beszélve, hogy talán itt találtuk eddig a legnagyobb jacuzzit, ami mit tagadjam, a kedvenc helyünk. Az már csak ráadás, hogy remek büféje is van, és finomakat szoktunk ott ebédelni.

Vannak kültéri medencék is, amelyeket télen is lehet használni. És persze sok és nagy beltéri is. Még a felső teraszon is van egy kis medence, ahol elvileg lehetne koktélozni, de a koktélbárt még soha nem találtuk nyitva.

Határozottan tudom, hogy jártunk még máshol is. De az a helyzet, hogy nem emlékszem a városra, és így a fürdő nevére sem. Pedig az is kellemes hely volt, bár ott többször is rászóltak az akkor még kicsi fiunkra, hogy ne pancsoljon, mert zavarja a felnőtteket. Pedig nem mondanám, hogy olyan fröcskölést rendezett, mint egy bálna. Emiatt kicsit rosszul éreztük ott magunkat, de ezzel együtt kellemes, szép hely volt az is.

Tudom, hogy még számos hely lenne az országban, amit érdemes felkeresni. Akinek van kedve ajánlani általa ismert, kedvelt fürdőket, azoknak megköszönöm, ha ajánlják őket.

A fővárosi fürdőkről szót sem ejtettem. Ennek az az oka, hogy mióta férjhez mentem nem voltam egyikben sem. Előtte egyik másikban azért előfordultam.

A Széchenyi Fürdő gimis tesi óráink helyszíne volt. Lévén hosszú hajam volt akkor, és igen sok, és sűrű, nekem nem volt öröm hogy az óra végén sosem tudtam rendesen megszárítani a hajam, és kénytelen voltam mindig sapkát felvenni.

Később az egyetemi éveim alatt is előfordultam ott talán egyszer, de nekem nem lett a szívem csücske, lévén minden kővel van burkolva, és be van zárva az egész egy épületrendszerbe.

Jártam a Rudas Fürdőben is. Barátnőmékkel mentem először, és emlékszem, hogy akkor még alig tudtam úszni. Pechemre a mély oldalon mentünk be a medencébe, így bizony kemény harc volt, hogy az akkori tudásommal eljussak a medence másik végébe, ahol már le tudtam állni. 

Gellért fürdő - csodaszép. Ez egyértelmű. Szintén egyetemi éveink alatt kunyeráltunk oda a tesi tanszéktől bérletet. Ezzel együtt nem mentünk el sokszor. A nagy medence vize nagyon hideg volt, a meleg víz meg tele volt... hát mit is mondjak, elég kétes egyedekkel. Így nem lelkesedtünk az újabb látogatásért.

Ahol rendszeresen előfordultam az a margitszigeti sportuszoda volt. Két évig jártam oda tesiórára az egyetem alatt. Külön "élmény" volt, amikor szombaton reggel hétre kellett kiérni. De ezzel együtt ide szerettem járni. Én mindig fel voltam mentve tesiből, talán írtam már erről. De itt ezt a két évet, amíg kötelező volt tesizni bizony végig csináltam az uszodában. És nem csak pancsoltunk. Ki volt adva, hogy hány hosszt kell leúszni. És a tanárnőnk nagyon fürge volt, mert mire mi átúsztunk a túlsó végébe az 50 méteres medencének, ő már ott volt, és nem engedte meg, hogy ott pihenjünk, lógjunk a medence szélén. Aztán később egy másik tanár itt tanított háton úszni. Más kérdés, hogy igazából végül is nem sikerült begyakorolnom és megtanulnom, de ennek megint csak a hosszú hajam volt az oka. 

És még vizsgaidőszakban is szívesen mentünk ki ide. Miért? Hát persze hogy azért, mert itt edzett a vízilabda válogatott. Mi pedig ültünk a tribünön, úgy tettünk mintha lelkesen tanulnánk, de azért lányok ugye tudjátok valójában hol volt a szemünk? Ezért nem is ajánlom senkinek tanulási helyszínként.

Természetesen voltam a Komjádiban is. Igaz csak egyetlen egyszer. Valahogy nem tett rám mély benyomást. Kicsit elhanyagolt is volt, és nem tudom, de nem éreztem magam ott jól. Persze ez sem ma volt.

Azt hiszem talán minden hely eszembe jutott, amiben csak megfordultam valaha. Budapesten ami nagyon izgatja a fantáziámat az a Király fürdő. És most hogy közben nézegettem képeket, még Veli bej fürdője is izgalmasnak mutatkozik. 

Tudom, sokan vonakodnak a fürdők felkeresésétől mondván sokan vannak, ki tudja ki milyen nyavalyával, betegséggel merül el a habokban. Van aki kifejezetten érzékeny a fürdőkben tényleg könnyen elkapható betegségekre. Én szerencsére nem panaszkodhatok, mert eddig még megúsztam ezeket. Remélem továbbra is így lesz, mert azt kell mondjam, igen is remek szórakozás és nagyon kellemes egy-egy fürdőzéssel töltött nap. 

Szóval aki szereti, azoknak csak ajánlani tudom, hajrá, menjetek fürödni a szebbnél szebb fürdőinkbe.

És még mindig Balaton

Ahogy ígértem nektek, maradunk még a Balatonnál ma is.

Még később is megfordultunk a szüleimmel a tó partján. Nem tudom honnan, de valami magán szállást foglaltunk. Ez nem volt túl pazar, pl. a baromfi udvarban volt a budi, ahova ki kellett járni, de ez van. Szántódon volt a szállásunk, kicsit messze a strandtól is, de azért túl élhető volt így is. Ide magunkkal vittük anyukám keresztlányát is, aki a pótcsaládom lánya és egyben a barátnőm is volt. Hosszú gyalogtúrákat tettünk vele is, mert rendszeresen átjártunk Földvárra. 

Talán még egy kompozás is volt a túlpartra.

Innen egy "izgalmas" kalandra emlékszem. Esténként már nem mertünk elmenni a budiig, így egyik késő este is csak kikuporodtunk az egyik barackfa alá elintézni ügyes-bajos, ám apróbb dolgainkat. Közben, ha már az orrunk előtt lógtak, szedtünk pár szem barackot is, amit egyébként egyetlen egyszer sem ajánlott fel a ház tulajdonosa. Azonban igen csak pechünk volt, mert a sötétben nem láttuk sajnos, hogy nem igazán érett példányokat sikerült leszednünk, és a sietség okán, nehogy lebukjunk, nem volt idő megtapogatni sem a gyümölcsöt. 

Így jár aki lopni próbál. :)

Később a pótcsaládommal is voltam a Balcsin, velük Zamárdiban. Az gyári üdülő volt, és saját stéggel rendelkeztek. Na az valami gyönyörűség. Kicsi üdülő volt, ezért sosem volt tele a stég, viszont jól el volt dugva a strand népei elől. Így hát nagyon szerettünk oda kijárni.

Ennek a nyaralásnak külön emelte a fényét, hogy pótanyám remekül főzött, sütött, és ott volt akkor már a nagy szerelmem gyereke is, így a nagyi minden nap készített valami finomságot neki. Képes volt este hatkor is neki fogni palacsintát, vagy éppen fánkot sütni. Ennek persze mi is örültünk, nem csak a kisunoka. 

Én meg közben irigykedtem rendesen, mert a pótcsaládom minden tagja pillanatok alatt képes volt egészen sötétbarnára lesülni. Én meg ugye a fehér bőrömmel! :(

Ezzel a családdal később is mentem még a Balatonhoz, nem is egyszer. Vettek ugyanis egy telket fent Fűzfő tetején. Az első alkalommal is mentem velük, amikor valamiért a család édesanyja nem volt velünk. A nagy ő és az édesapja neki fogtak egy faházat barkácsolni, hogy éjszaka legyen már hol aludnunk. Mi pedig főztünk, bográcsban paprikás krumplit. Igazából még csak a tízes éveink első felénél jártunk akkoriban, így nem voltunk túl gyakorlottak, de beletettünk mindent, amit csak jónak gondoltunk.  Tudom, hogy még tojás is került bele, mert a lecipelt tojásokból egy eltörött, és nem akartuk kidobni. Ezzel még nem is volt gond. Ám a pirospaprikával már igen. Beletettük szépen, ahogy kell. Ám  nem volt színe. Ezért tettünk bele még egy kicsit, aztán még egy kicsit. És még mindig nem volt színe az egésznek. Nem mondom el, hogy mennyi pirospaprika került bele, de amikor tálaltunk kiderült a turpisság. Igazából csípős pirospaprika volt, aminek alapból sem volt túl erős a színe. Na de az ereje!

Pótapám kifejezetten szerette az erős ételeket. De amikor ebből a paprikáskrumpliból az első kanállal a szájába került, cseppecskét elvörösödött a feje. Brutálisan erős lett. Mert az íze végett még egy kis csípős zöldpaprika is bele lett karikázva ám.

Más kajánk viszont nem volt. Így ha nehezen is, és rengeteg kenyérrel, de valahogy mind megvacsoráztunk.

Lassan elérkezett a megérdemelt pihenés is. A házikó állt. Felállították a vázát, és körbe felkerült rá a faborítás is. Ennyi, de mégis csak fedél lett a fejünk fölé. Viszont a kemény padlón kellett aludni. Én megvallom, ilyen szempontból királykisasszony vagyok. Nekem mindenemet nyomta a deszka alattam. Tény, akkor még igen csak soványka is voltam. És ha ez nem lett volna elég, akkor ráadásnak pótapám olyan harsány horkolásba kezdett, hogy képtelenség volt tőle elaludni. A fél éjszakát azzal töltöttük, hogy őt lökdöstük, pisszegtünk neki, a végén már rugdostuk is, de mindhiába. Talán egy pár percnyi horkolás szünetben sikerült a végén elaludnom, de örültem mikor másnap este már a saját ágyamban feküdhettem le. 

Később téglaház épült itt a faházikó helyére és még abban is megfordultam, de azokat már nem mondanám nyaralásnak.

Azonban közben egy újabb remek lehetőség merült fel számomra, hogy tényleg ne legyen egy nyár sem a Balaton nélkül. Volt ugyanis egy nagyon jó barátnőm a suliból, akik miután visszatértek négy éves külföldi kiküldetésből, vettek egy nyaralót Kenesén. Igen, ahol már ovis koromban is jártam. És mivel igen jó és szoros barátság volt köztünk, és a szülők is kedveltek, így rendszeres vendég lettem ebben a nyaralóban. 

Remek életünk volt mindig. Finom kaják, nasik, fürdés reggeltől estig. Este különösen jó volt, mert egyrészt már ingyen volt a strand. De ami még ennél is jobb volt, az este a Balaton vize.

Nem írtam még erről, bár szerintem aki csak egyszer is fürdött a Balcsiban az mind tudja. A Balaton vize csodásan selymes. Lágyan ölel körül, amikor belemerülsz, és simogat. Olyan finoman simogat, ahogy egyetlen természetes víz sem teszi. Este pedig, egy-egy forró nap után, ez még inkább így van. Amikor a víz már melegebb, mint a levegő. Amikor már az összes nyaraló felment a víz partról és alig csak páran fürdenek, úsznak a csendes vízben. Az örök élmény. És mi ezt szinte egyetlen este sem hagytuk ki.

Már egyetemre jártam, amikor egy vizsgaidőszakban csábított le a nyaralóba a barátnőm. Már csak mi ketten mentünk, nem szülői kísérettel. Neki valami szerelmi bánata volt talán, nekem meg vizsgáim. Próbáltam kifogásokat találni, hogy én most miért nem, de azt mondta tanulni ott is lehet.

Gondolom mindenki pontosan tudja, hogy nagyjából és egészében mennyit tanultam. Nem lehetek eléggé hálás a vizsgáztató tanárnak, hogy amíg felkészültünk a kihúzott tételből, addig kiment a szobából és legalább a könyvet ismertem és tudtam mit hol kell keresnem benne, hogy válaszolni tudjak majd. Négyest kaptam, bizony!

De a vizsgaizgalmakért cserében viszont egy hét csodás Balaton parti pihenést, nyaralást. 

Emlékeztek még a Retyezáti túrámra. Amikor onnan haza értem, koszosan, fáradtan, egy hátizsáknyi büdös és koszos ruhával, felhívtam anyukámat, hogy megjöttem. Mondta, hogy örül, de ne nagyon csomagoljak ki, vagy legalább is csomagoljak valahogy újra, mert ott van a vonatjegyem és másnap megyek a Balatonra. Hova? - kérdeztem. Mert hogy semmiféle balatoni utazást nem terveztem. 

Kiderült, hogy az én drága, első munkahelyemen lévő, akkor már csak volt kolléganőim fizettek be egy balatoni nyaralást maguknak két hétre. Ám egyikük csak egy hétre tudott elmenni, ezért átadta nekem a számára feleslegessé vált egy hetet, teljesen ingyen és bérmentve. Örök hálám Jucus!

Így hát lecsutakoltam magam, próbáltam tiszta cuccokat összeszedni, és újra csomagoltam, hogy másnap induljak Csopakra, a külker. üdülőbe. Külker. üdülő volt, tehát ez is már szinte luxus kategória akkoriban. Szállodai körülmények, saját fürdőszobával. Remek étkezés, saját bár az épületben. Ez fontos lesz, majd meglátjátok. 

Az egyik aprócska emlékem, hogy reggelire mindig friss zsömlék voltak. Szinte még melegek. Minden reggel azt ettem vajjal és lekvárral. Azóta sem találtam meg újra azt az ízt, amit akkor ott minden reggel. Imádtam.

Ellenben, ismét nem volt szerencsém, mert bár augusztus volt, de az időjárás vetekedett mondjuk a februárival. Hideg volt, tomboló szél, és szinte folyton eső eső. Egész héten. Szerintem egyetlen egyszer sem jutottunk le a vízre fürödni. Viszont minden időnket a bárban töltöttük, kivéve ha nem esett, mert olyankor mentünk sétálni, és zabáltuk a lángost, a kukoricát. Életemben nem ittam annyi rumos colát, mint akkor és ott. Naponta öt-hat simán lement. Annyira fáztunk, hogy a piával próbáltuk legalább egy kicsit melegíteni magunkat. Ennek csak a cola volt ellenére, mert a sok létől viszont folyton pisilni is kellett.

Hála az égnek itt egy zárt épületben volt pingpong asztal. Így ha éppen nem a bárban iszogattunk, akkor pingpongoztunk. 

És itt fertőződtem meg örökre a videó játékkal is. Ki emlékszik még arra a zöld mezőre két kis fehér pálcikával oldalt és a röpködő kis fehér labdával a képernyőn? Igen, video pingpongoztunk. Órákon át, napokon át ez a három akarom mondani a kajálásokkal együtt ez a négy dolog töltötte ki az időnket. Ettünk, ittunk, játszottunk élőben, vagy géppel. 

De együtt voltunk, nagyokat nevettünk, mindenkit kipletykáltunk és remekül éreztük magunkat. Mondjuk jól esett volna egy két alkalommal csobbanni is a Balcsiban, de ez teljesen esélytelen volt.

Azt hiszem ez volt az utolsó igazi balatoni nyaralásom. Amikor már a férjemmel mentünk le a pótcsaládomhoz, ő egy nap után megkérdezte, hogy akkor mi a mai program. Mondtam, strand. Eléggé elcsodálkozott, hogy komolyan mondom? Minden nap strand és ennyi? Na igen, ő a hegyek embere, és nem tud megülni egy helyben. Így hát nem is mentünk strandolni, hanem Nagyvázsonyba, Veszprémbe, Badacsonyra. 

És bár még mi is kaptunk szakszervezeti beutalót, de soha nem a Balaton mellé. Előfordultunk még persze ott, de csak átutazóban egyszer-egyszer, még talán egy egész napra sem. 

Bár az egész gyerekkorom úgy telt, hogy a Balaton minden nyári szünet kötelező része volt, én ezt már nem adtam tovább a gyerekeimnek. Kicsit sajnálom, de amit cserében kaptak, talán kárpótolta őket.

A lányomnak még egy nagyon rossz emléket is sikerült összeszednie, mert őt egyszer elküldtük vitorlás táborba, ahol sajnos nagyon nem érezte jól magát, és okkal.

Azonban ő van olyan szerencsés, hogy a legjobb barátnője már évek óta a Balaton mellett él, így legalább ifjúságában ő is jó pár vidám napot töltött ennek a csodás tónak a partján.

És a fiam sem maradt ki a tó melletti buliból, mert ő meg a haverjaival járt lent többször is pár napokra.

És ahogy írok, eszembe jutott, hogy volt még egy nagyon szép emlékem a Balcsiról. Ott buliztam egy szilveszter éjszaka. Egyik ismerős családjának volt nyaralója fent a hegyen, azt hiszem szintén Fűzfőn. Fűteni lehetett, de villany például nem volt a házban. És az egész egy helyiségből állt. Ide mentünk le vagy húszan várni az új évet, és egy jót bulizni. Nem mesélek, de remekül sikerült. És az éjfélt követő percekben elkezdett havazni is. Fent álltunk a Balaton fölött, a hegy tetején és csodáltuk a pilinckázó hópelyheket. Majd a nagy öröm okán le is sétáltunk a tó partjára. Izgalmas volt éjszaka teljes sötétségben, de mindenki épségben leért. 

Csoda hogy a Balaton egy igazi szerelem?

Nekem a tenger a Balaton ....

Jön a nyár, menjünk a Balcsira. És amúgy is passzol a gyerekkori emlékeimhez. Balaton - nagy szerelem. Még ha jó pár éve ez nem is látszik.

Egészen kicsi voltam még, amikor a nagyszüleim elvittek nyaralni a Balcsira. Nagyapám a hajógyárban dolgozott, és ott szerzett mindig szakszervezeti beutalót. Engem vittek magukkal. Az unokahúgomat nem. Fogalmam sincs miért alakult ez így, de azt tudom, hogy mindig hallottam anyutól, hogy bizony az unokahúgom édesanyja zokon vette ezt. Csak úgy megjegyzem, nem régen szóba került ez közöttünk a húgommal, és kiderült, hogy semmi valóság alapja nincs ennek, soha nem csinált gondot ebből a nagynéném. Na mindegy, nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy a hajógyári üdülő Balatonkenesén volt, közvetlenül a vízparton, saját partszakasszal, stéggel. Még óvodás voltam, amikor oda jártunk. Bizony, jártunk, mert többször is voltunk. Imádtam. Már eleve a nagyival nyaralni önmagában is remek. Pedig igazából szigorúak voltak ám, de én jó gyerek voltam. Két hét a Balcsin. Csodás!

Az üdülő kertjében volt játszótér is, hintával, amit nagyon szerettem. Pancsolni is csodás volt a Balcsi selymes vizében. És most ki fogtok nevetni, de amire nagyon emlékszem, hogy minden nap elmentünk egy utcai kútra, hogy szódavizet csináljunk. Bizony, a nagyszüleimnek akkor már volt szódásszifonjuk, amivel otthon is lehetett szódavizet csinálni. Én függő vagyok e téren, a mai napig csak buborékos vizet iszok, és úgy érzem, csak az oltja a szomjam. De akkor nem juthattam hozzá mindennap, így a Balcsin a napi két üveg szódavíz gyártása az külön program volt. Nem tudom miért kellett kútra mennünk a vízért, de tudom, hogy minden nap, késő délután fogtuk a két szifont, és elsétáltunk a közelbe, ahol az utcai kúton megtöltöttük vízzel, és aztán nagyapám megcsinálta a szódavizet. Csodás emlék. Pedig milyen apróság, igaz?

Úszni nem tudtam még ekkor, ezért természetesen csak úszógumival és csakis nagyszülői felügyelettel pancsolhattam, de szerencsére jöttek velem minden nap, ha az idő engedte.

Az egyik ilyen nyaralás vége rossz emlékű volt, mert már indulásra készültünk, amikor én még lekértem magam a kertbe, és mezítláb nagy ügyesen beleléptem egy darázsba. Mit mondjak, visítottam, mint az újévi malac. Pláne, amíg kiszedték a fullánkot a talpamból. Azt hiszem azóta nem járok mezítláb sehol. 

Aztán ovis korom után többé nem mentünk a nagyszüleimmel nyaralni. De jött a már említett fonyódi gyermek üdülős nyaralás. Na az pocsék volt, ne is beszéljünk róla újra.

Úgy rémlik egyszer talán a szüleimmel is voltam Fonyódon, mert a Tungsramnak meg ott volt üdülője. De ebből sajnos nem emlékszem semmire.

Azonban jött egy év, amikor 4 hétig voltam a Balaton partján. Talán a legklasszabb nyaralós évem volt. 

Először anyuékkal utaztunk le a szokásos szakszervezeti beutalóval Balatonszéplakra, az Ezüst partra. Szuper modern szállodai szintű elszállásolásunk volt. Három magas szálloda, minden szoba saját fürdőszobával. Akkoriban ez tényleg luxusnak számított. Talán ez volt az.

További luxus volt, hogy 3 féle menüből választhattunk előre ebédet, vacsorát. Ez természetesen a beutaló díjában benne volt, nem kellett érte külön fizetni. Csak az italért. Ezt a nagy éttermet folyamatosan járták az italos pincérek, Bambival, Utasüdítővel és sörrel. 

Itt történt meg, hogy egy napon szerencsétlen italos pincér elhasalt egy nagy tálca innivalóval. Minden összetört, szerencsére nem lett semmi baja a fiatalembernek, de azért mi nagyon sajnáltuk őt.

A szobákhoz, ha jól emlékszem nyugágy is járt. És természetesen saját strandja volt az egész komplexumnak. A hetvenes évek legelején ez tényleg szuper luxus volt. Egyetlen dologról nem tudtak gondoskodni, a jó időről. Két héten át szakadt az eső, tombolt a vihar, a szél, kimozdulni is alig lehetett a szobákból. Ebédelni is alig tudtunk lemenni, mert a viharos szél, majdnem felborított minket. Az egyetlen szórakozás az volt, hogy esténként, ha jó idő volt elmentünk a helyi klubba, ahol lehetett táncolni, iszogatni. A szüleim sajnos nem táncoltak, és mivel én is csak alig 12 éves voltam, így természetesen én sem. De emlékszem rá, hogy a klub közepén volt egy nagy pálmafa, talán üvegtetővel fölötte, és azt táncolták körül. Külön élmény volt, hogy egyszer körbe állták és úgy táncoltak, nem párokba állva. Nagyon tetszett nekem. De azért "rémes" élmény is jutott, egyik este egy béka ült a székem alá. És jól érezte magát. Sokáig maradt. Én pedig végig felhúzott lábakkal kuporogtam, és rettentően féltem szegénytől. :)

Az utolsó 2-3 napra elállt a szél, és már eső is alig volt, de fürödni természetesen nem tudtunk, hiszen a víz nagyon lehűlt a közel két hetes rossz időjárás alatt. Viszont ott tanultam meg pingpongozni, jobb híján, ha már fürödni nem mehettünk. Nem vagyok egy nagy pingpong zsonglőr, csak ütögetek, ha alkalom adódik - de régen is volt utoljára. Ráadásul nekem az volt az élmény, ha vissza tudtam ütni, így amikor jó pingpongozókkal kerülök össze az különösen világvége, mert ők lecsapnak, és mindenféle csavart labdákat adnak, hogy ne tudjam visszaütni, és nagyjából öt perc alatt rommá vernek. Én meg csak állok, és nem értem, hogy akkor most mi is van. Szóval nem vagyok egy versenyző típus a pingpong asztal mellett.

Így hát eltelt a két hét, luxus körülmények között, de a Balcsi vizének élvezete nélkül. 

Ám szerencsémre nem sokkal később indultak a barátnőmék is a Balatonra, és mivel négy ágyas szobákat kaptak, volt egy fölösleges ágyuk, lévén a barátnőm is egyke. Ezért elvittek engem is magukkal. Ekkor a Nehézipari Minisztérium üdülőjébe mentünk. Akkor is Széplakra, de ez egy inkább tábori jellegű üdülő volt, kis épületekkel. A házból kilépve azonnal a kertben találtuk magunkat, ami gyerekeknek megfizethetetlen, de jelzem a szülőknek is, mert nem kell folyton őrizni a kölköket, hanem ők is pihenhetnek, szórakozhatnak, ha akarnak.

Amilyen pocsék időnk volt a szüleimmel, olyan pazar időjárást kaptunk erre a két hétre. Fehér bőrű vagyok, ahogy már mondtam, de mégis, az a pár nap az előző nyaralás alapján megalapozta a színem, így talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két hét elteltével barna lett a bőröm, és nem kínlódtam egyszer sem azzal, hogy leégtem.

Itt nem volt közvetlen strand az üdülő mellett, de ez nem volt gond. Szépen lesétáltunk minden nap délelőtt és délután is a vízhez.

Megvolt minden tipikus balatoni élmény - lángos, fagyi, dinnye, főtt kukorica. Nem, sült hekk nem, mert én nem szeretem a halat.

Viszont ekkorra már tudtam némileg úszni, így mindjárt nagyobb élmény volt a fürdés is. 

Sosem felejtem el, egyszer a barátnőm apukája is bejött velünk úszni, és csábított minket, hogy menjünk csak utána. Mi a barátnőmmel csak úsztunk-úsztunk, bár egyikünk sem volt még gyakorlott úszó. Néha szóltunk az apukájának, hogy biztosan jó még, le fog érni a lábunk? Mondta, hogy persze, menjünk csak. Aztán egyszer csak megállt, mi beértük, le akartunk állni, de ő utánunk nyúlt, hogy ne, mert már rég nem ér le az ő lába sem, és leszünk szívesek akkor most megfordulni és visszaúszni. Nem volt más választásunk, mint hogy szépen visszatempóztunk. De utána viszont roppant büszkék voltunk, hogy sikerült!

Ez a nyaralásom tényleg annyira remek volt, hogy még van róla egy csomó emlékem.

Itt nyaralt egy másik család is, két lánnyal. A kisebbik nagyjából a mi korosztályunk volt, de azért idősebb volt nálunk. Első pillanattól azt néztem, hogy annyira ismerősnek tűnik az arca, de vajon honnan? Aztán kiderült, hogy egy akkor rendkívül ismert, és népszerű magyar színész unokahúga volt. Na ki tudja ki ő? Azért majd a blog végén elárulom.

Nagyon hasonlított a kislány a nagybátyjára, és mi különösen örültünk, hogy vele nyaralhatunk és nem mellesleg remekül szórakoztunk is, mert tényleg jó fej csajszi volt. De azért akkoriban egy ilyen kaliberű színésznek csak a rokonságával is kapcsolatba kerülni nagyon nagy dolog volt. 

Ráadásul ők hoztak magukkal egy sima szőrű foxit is, aki roppant jó fej volt. Imádtuk. Esténként fürdeni is levittük a tóba. Nem, akkor még nem kellett külön strand neki. Olyan cuki volt, mert nem szeretett úszni, ezért a hátsó lábain gyalogolt a vízben és közben csapkodott az elsőkkel, hogy megtartsa az egyensúlyát. Senki nem maradt szárazon körülötte.

És még mindig nincs vége a kalandoknak. Ebben az időszakban már kőkemény Omega-Illés-Metró rajongó volt minden fiatal. Természetesen mi is. Aki élt már ekkor, az tudja, hogy Siófok volt a központi helye ezeknek az együtteseknek, hiszen ott koncerteztek a legtöbbet. Természetesen kiegészítve a három akkor legjelentősebb énekesnővel - Koncz-Zalatnay-Kovács Kati. 

Nem tudom hogy fedeztük fel, de mivel rendszeresen átsétáltunk Siófokra, amivel szinte össze volt épülve már akkor is Széplak, egyszer csak láttunk egy nyaralót, ahol az Illés együttes tagjait véltük felfedezni. És bár én nem voltam Illés rajongó, de azért ez kellően izgalmas tény volt ahhoz, hogy amikor csak tudtunk, átsétáltunk abban a reményben, hogy meglátjuk az együttes tagjait a házban, a kertben. 

Az egyik alkalommal azonban volt némi kalandunk is. Ugyanis jött egy hirtelen délutáni zivatar. Az, hogy eláztunk, nem volt gond, mert meleg volt. De rendesen villámlott, dörgött. És akkoriban még féltem a villámlástól. Viszont emlékeztem, hogy nagyapám mesélte kiskoromban, hogy ha pusztaságon ér a vihar és villámlik, akkor lehetőleg keressek valami olyan mélyebb helyet, amibe belefeküdhetek úgy, hogy lehetőleg egy szintbe kerüljek a föld felszínével. És persze ezt lelkesen el is meséltem a barátnőmnek, aki konkrétan dőlt a nevetéstől, és közölte velem, hogy ha gondolom, nyugodtan feküdjek bele az út menti vízelvezető árokba. 

Nem, persze, hogy nem feküdtem bele, viszont majdnem hazáig szaladtunk, és ronggyá ázva érkeztünk meg szegény szülők megnyugvására, akik igen csak aggódtak, hogy hol a bánatban vagyunk. Mert persze, sosem meséltük el, hogy mi bizony átjárunk Siófokra. 

Azért lassan kiderül, hogy még sem voltam teljesen makulátlan, és én is követtem el gyermeki stikliket. 

És még mindig van egy emlékem erről a nyaralásról. Utolsó napunk volt már, délután indult a vonatunk. Közeledett egy vihar is, de még azért elég messze volt. Természetesen lekönyörögtük magunkat a partra egy utolsó fürdésre. És ahogy addig is, ekkor is vittünk magunkkal gumimatracot. Én a mai napig nem tudom mi a jó abban, hogy fekszem a matracon és lebegek a vízen és rommá égek, soha nem űztem ezt a sportot. Ellenben matraccal úszni, tolni a matracot, felmászni rá és leborulni a vízbe, sőt még felállni is tudtunk rajta a fejes ugrásokhoz, szóval játszani a matraccal, az remek szórakozás. Ennél már csak az a jobb, amikor kezd fodrozódni a Balcsi vize, fehér tarajos hullámok érkeznek, és te matraccal úszol fel ezekre, majd zuhansz a mélybe a hullám másik oldalán, aztán már jön is a következő.

Ezt annyira élveztük, hogy a végén a szülők lejöttek értünk a partra, mert bizony elfelejtettünk felmenni. Valami elképesztően csodás élmény volt. 

Nos, így telt el ez a csodás két hét a Balaton partján. Mivel azonban még számos élményem van a Balcsiról, ezért most azt mondom, folytatása következik....

De azért ahogy ígértem, a híres színészt Somogyvári Rudolfnak hívták. Sajnos nagyon fiatalon, pár évvel ezután a nyaralás után meghalt.

Milyen is a vizuális memória - legalább is az enyém

Kis piac. Nagy piac. Fény mozi. Alkotmány mozi. Munkásotthon művelődési ház. Récsei cukrászda. Árpád kórház. Állami áruház. Víztorony. Megyeri csárda. Szinva patak.

Gondolom a felsorolás végére már sokan tudják, hogy továbbra is Újpesten maradtunk.

Sok emlékkép villant be a fejemben a legutóbbi poszt után. Nekem ilyen a vizuális memóriám. Vannak emlékképek amiket konkrétan látok, és amihez aztán hozzá tudom csatolni az érzést, és az egész történést is.

Amikor legutóbb a Víztoronyról meséltem, utána csak úgy jöttek elő folyamatosan ezek az emlékek. Gondoltam mesélek még róluk nektek is.

Ahogy mondtam, közvetlenül a Víztorony tövében laktunk. Deák Ferenc utca 141 szám alatt. Azóta az a ház már rég nem létezik. A ház egy udvart vett körül, és körben kis lakások voltak kialakítva. A velünk szemben lévő oldalon még egy emelet is volt, nem csak földszint.

A házban születésem után laktunk óvodás koromig. Több gyerek is lakott ott, de én voltam a legkisebb. Talán ez volt az oka, hogy utáltam fogócskázni, vagy bújócskázni. Hiszen a többiek mindig gyorsabbak és ügyesebbek voltak nálam. 

Viszont a tolvaj lépés már nekem is öröm volt, mert abban én is lehettem az első. 

Nagyon szerettem a színcápa nevű játékot is. Az ugróiskolát is hamar megtanultam. 

Ezekkel mi egész nap remekül elvoltunk, sejtem a mai gyerekek azt sem igen tudják miről beszélek. 

Említettem nektek, hogy a ház mellett volt egy grund. Teljes mértékben igazi grund. Egy nagy üres telek, ahol konkrétan nem volt az égvilágon semmi. Illetve hazudok, mert volt egy szőnyegporoló. Ez sajnos csak a nagyobb lányoknak szolgált tornaeszközként, én még nagyon kicsi voltam hozzá.

De, egyszer egy remek színdarabot szerveztünk oda. Mindent a világon mi találtunk ki. A történetet, a koreográfiát, a jelmezt. Igaz, a jelmezben a szüleink nagy segítségünkre voltak. Anyukám és pótanyám is varrt rendszeresen, így rájuk hárult a legtöbb munka. Főleg, hogy a jelmezek leginkább krepp papírból készültek. Szinte csak az előadás előtt lehetett ránk varrni. Egyetlen dolog lett talán kölcsönzőből szerezve, bár igazából már nem is emlékszem rá, honnan került hozzánk. Az én szárnyaim. Szerintem pillangó voltam, és ahhoz kellettek a szárnyak. Emlékszem rájuk. Drótkeretben valami tüllanyag. És vállpántokkal lehetett a vállamra venni. Rettentő boldog voltam velük, mert talán csak nekem volt. És végre kiemelkedtem a nagyok közül ezzel. 

Arról fogalmam nincs miről szólt az előadás, de a szülőket meghívtuk és nagyon rendesek voltak, mert el is jöttek és megnézték a mi remek műsoronkat.

Ezzel egyébként nagyjából le is zárult mindannyiunk színészi karrierje, de mégis szép emlék maradt. 

Gyermekkorom telei bőséggel hoztak havat. Bizonyára hideget is, de arra nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna. Maximum a kezem fagyott le, ha hógolyóztunk. 

Télen remek volt, hogy én vagyok a legkisebb. Nem volt felénk egyetlen dombocska sem, ahonnan le lehetett volna csúszkálni szánkóval, ezért nekünk saját szánkózást kellett kitalálnunk. Az, hogy húzzuk egymást egy idő után rém unalmas. Bár nekem nem kellett senki húznom, mindig engem húztak, hiszen ugye én voltam a kicsi. Nos, az ötlet az volt, hogy aki húzta a szánkót, az teli erőből rohant maga után húzva a szánkót, majd hirtelen megállt, és mivel a szánkó még lendületben volt, de a madzag megállt a gyerekkel együtt, így hirtelen visszarántotta az egész szánkót, és aki rajta ült az belerepült a hóba. Igen, akkora hó volt, hogy ez egy percig sem volt gond. Soha, egyikünk sem ütötte meg magát ettől. Viszont imádtuk. Én különösen, hiszen engem minden gyerek tudott húzni, és rengeteg borulásra volt így lehetőségem. Persze, mire haza mentünk mindenem csurom víz volt, mert azért a borulások alkalmával jutott a hóból mindenhova. Szóval anyukám nem volt túl boldog, de ez van.

És akkor egy kicsit ugrok is időben, csak hogy még maradjunk a havas teleknél. 

Mikor már suliba jártam, egy hosszabb saroknyi utat az Árpád úton kellett megtennem. Itt takarították a havat a járdákról, és felhalmozták a járdák szélén. Gondoljátok el mennyi hó lehetett, ha néha olyan magas kupacok voltak, mint én, és nem voltam alacsony gyerek. Persze, nem egy havazásból, hanem  folyamatos havazásokból. De a lényeg, hogy remek hókupacok voltak. És természetesen a suliból haza menni csak úgy lehetett, hogy fel kellett mászni minden egyes kupacra. Ezek persze beroppantak, besüllyedtek a lábunk alatt, és általában bokáig, vagy akár térdig is eltűntünk a hóban. És bizony akkor még nem voltak hótaposók, csak egyszerű, kis, féllábszárig érő bőrcsizmácskák. Mit jelentett ez? Hát persze, hogy azt, hogy az összes hó belekerült a csizmába, és mire az ember gyereke hazaért addigra tocsogott a lába a hólében. 

Fogalmam sincs anyu hogy szárította ki minden éjjel a csizmát, hogy másnapra ismét fel tudjam venni, de én száraz csizmára emlékszem reggelente.

Egyébként ugorjunk vissza csak egyetlen pillanatra még óvodás koromra. Hócipő? Tudjátok mi az? Beugrik?

Nem találtam képet róla, pedig már vagy egy órája keresgélek. Ez egy gumiból készült fehér cipő volt, amit ráhúztak a rendes cipőnkre. Így védték meg a beázástól a kis bőrcipőket. A baj igazából a felhúzása volt. Ez ugyanis teljes mértékben rápasszolt a rendes cipőre, ezért felhúzni valami brutálisan nehéz volt. Szegény szülők tolták, vonták, húzták, gyömöszölték mire végre mindenhol passzolt az alatta lévő cipőcskére. Mi gyerekek meg ellentartottunk, amennyire tudtunk. 

Szerintem utálta a szülő és mi, gyerekek is.

Na de menjünk vissza ovis és sulis koromra, mikor még nagy havazások voltak. A Deák utcából a másfél sarokra lévő Széchenyi utcába költöztünk. Ilyen utca azt hiszem már nincs is. Ez az utca ferdén nyílt a Deák utcából, így az ottani házzal szemben lévő háznak a bejárata a Deák utcában volt, de az udvara oda nyílt a Széchenyibe. 

Itt is voltunk többen gyerekek, és az említett Deák utcai házban is voltak. Kicsit két ellentétes csapat voltunk, bár persze tudtunk együtt is játszani. De a tél az csatát hozott, hócsatát.

A mi udvarunkba építettünk egy akkora hóbunkert, hogy simán elfértünk benne szinte mindannyian, és voltunk öten-hatan gyerekek. És még elfért az előre elkészített több száz hógolyó is. Egész napos kemény munkánk volt ebben az előkészületben. 

Amit aztán a szembe házbeli gyerekek egyetlen este alatt szétromboltak. Így persze nem csak a csata maradt el, hanem sokáig szóba sem álltunk az ilyen álnok népséggel. 

Az egyik legszebb emlékképem télről, hogy apukám húz szánkón, és megyünk a szintén Deák utcában lévő cipészműhelybe, a Tyukodi bácsihoz. Tél van, már sötét, csak az akkori gyenge fényű lámpák égnek, de ezeknek mégis olyan meleg, barátságos fényük volt. Kocsi nem igen járt mifelénk, így apu simán húzhatott az úttesten. Be voltam bugyolálva takaróba. És ahogy ott mentünk, közben érezni lehetett a kéményekből felszálló füstöt. Hiszen akkor még mindenki fával-szénnel fűtött. Tudom, ma ha ilyet érez valaki, azonnal légszennyezést és büdöset kiált, de nekem az egyik legszebb gyerekkori emlékemet idézi elő. 

Térjünk vissza még a kezdeti időkre, a Deák utcába.

Itteni emlékem még két dolog. Egyik húsvétra kaptam egy játék babakocsit. Nagyjából olyan volt, mint az igazi babakocsik. 

Szerintem rémes darab volt. Az már csak hab a tortán, hogy sosem szerettem babázni. Pedig anyukám csodás ruhákat varrt a babámnak. De én ezt a kocsit szinte csak arra használtam, hogy benne tartottam a babát. Szegény szüleimnek biztos nagy lemondással járt, hogy ezt megvegyék nekem, és ha ünneplőbe öltözve sétálni indultunk, anyu mindig vitette a babakocsit is. Ha tudná, hogy utáltam.

A másik, szintén húsvéti ajándék, egy pótkerekes bicikli. Két bajom volt vele. Az egyik a pótkerék, amitől hol jobbra, hol balra dőltem vele, de még véletlenül sem tudtam vele egyensúlyban kerekezni. Így viszont mindig féltem, hogy felborulok. Mi tagadás, sosem tanultam meg ezzel bringázni, és szegény szüleimnek ez is egy felesleges pénzkidobás volt. 

Egyébként a másik bajom az volt, hogy nekünk azt mondták, húsvétra a nyuszi tojja az ajándékot. Na én elképzeltem, hogy szerencsétlen állat egy pótkerekes bringát hogy tudott kitojni. Rettentően sajnáltam érte. És most nem röhög senki! 

További emlékem még innen, szintén bringázás. Barátnőmmel elcsentük a jövendőbelim bringáját. Ez nálunk jóval nagyobb volt és férfi kerékpár. Még a barátnőm sem érte fel úgy, hogy üljön rajta, ezért állva tekerte. Közben én ültem előtte a vázon. Ez teljes mértékben tiltott tevékenység volt számunkra. Talán ettől is volt annyira élvezetes. Egészen addig, amíg jött egy kanyar, nem is akármilyen, mert ott szinte 360 fokban vissza kellett kanyarodni a másik utcába, és ez bizony kifogott rajtunk. Én átszálltam a kormány fölött. Barátnőm meg bringástól terült el. Elképesztően nagyot zakóztunk. És hát a drága bringa. Bizony, némileg nyolcas alakzatot vett fel a kereke. Innen már csak tolni tudtuk hazáig. Nagyon be voltunk tojva, hogy mi lesz ebből. Sajnos a csattanóra nem emlékszem, de biztosan nem dicsértek meg minket. És gyanítom a szerelmem sem volt oda a boldogságtól, hogy tönkre tettük a bringáját.

Azért később megtanultam ám egyedül is tekerni. Ez az emlék már megint későbbi. amikor már a Széchenyi utcában laktunk. 

Unokatestvéremék a Megyeri úton laktak, a temető előtt. Szerintem nagyon szuper házakban éltek. Sorházak voltak, és minden lakás két szintes volt. Még ma is állnak, és a rokonságuk egy része ma is ott él.

Én imádtam ott játszani náluk, bár ebbe nyilván az is belejátszott, hogy az édesanyja teljes mértékben partner volt a játékainkban. 

Szóval egy szép napon ott voltam náluk. Unokahúgom mondta, menjünk bringázni. Hát mondtam az nehéz lesz, mert én nem tudok. De a végén valahogy mégis csak kimentünk a járdára. Az unokahúgom tekert végig, el a sarokig, meg vissza, aztán oda adta a bringát, és én ott szerencsétlenkedtem vele a ház előtt. Aztán megjelent az édesanyja, aki egy alacsony, duci kis nő volt. Látta, hogy csak kínlódok, és mondta, hogy figyeljek, ő megtanít bringázni. Kétkedve fogadtam, de mondtam, hogy rendben.

Azt mondta, üljek fel a bringára, ő hátul fogja a nyerget és tart. Aztán tekerjek olyan gyorsan amennyire csak tudok, és tartsam egyenesen a kormányt. Mondtam, hogy rendben, de ugye ő tartani fogja a nyerget. Simán közölte, hogy persze, ő ott lesz végig mögöttem és fogja a nyergemet. Fel sem merült bennem, hogy nem fog tudni velem szaladni. 

Szóval felültem, és minden erőmet beleadva tekerni kezdtem. Az első pár lépésben még tényleg fogta a nyerget, a felülésnél segített egyenesben tartani. De nyilvánvaló, hogy két-három lépés után már elengedett, és én egyedül száguldottam el a sarokig. Nagyjából 200 métert képzeljetek el. Ezt tekertem végig. A járda végére érve kiabáltak utánam, hogy fékezzek. Ezt valahogy meg is oldottam, leszálltam és teljes döbbenettel néztem, hogy de hol van a nagynéném? Ő persze ott állt a házuk előtt. Én szomorúan fogtam a bringát és elkezdtem tolni visszafelé. Ő meg oda kiabált, hogy miért tolom, üljek fel rá, és menjek vissza. Mondtam, hogy de én nem tudok bringázni. Ő meg, hogy dehogynem, hiszen most mentem el a sarokig. És akkor újra felültem és bár nehezebben indultam el, mint az első körnél, de a végén sikerült, és bicikliztem! Én, egyedül, és mind a 200 métert!

Végtelenül boldog voltam, és ahogy haza értem azonnal közöltem, hogy biciklire van szükségem.

Mázlim volt, mert az egyik szomszéd lány meg éppen kinőtte a sajátját és meg tudtuk venni tőlük. Onnantól aztán kinyílt a világ. A nyarak minden napja bringázással telt reggeltől estig. Sosem voltunk otthon, max. ebédre mentünk haza. Boldog, szép nyarak voltak.

Azért térjünk még vissza kicsit a Deák utcába. Ott kezdtem el lopni. Jól van na, csak semmi pánik. Virágot loptunk minden tavasszal, mikor nyílt az orgona. És igazából nem is volt az lopás, és nem csak azért, mert virágot lopni nem bűn, hanem mert mi csak azokat az ágakat szabadítottuk meg a virágtól, amik kilógtak a kerítéseken. De igen, sokáig, minden tavasszal állandó program volt az orgonaszedés mások kertjéből. Lehet nem véletlen, hogy a saját orgona bokrom nem az utcai kerítésnél van. :D

A költözéseket nehezen viseltem. Valószínűleg azért, mert nagyon nehezen barátkoztam. Így igen csak megviselt az is, amikor a Deák utcából másfél sarokkal odébb költöztünk. Apukám vitt ki az ottani gyerekekhez, hogy játszanak velem. Utána már nem volt gond. Remek volt ott lakni. Tényleg rengeteget játszottunk, és én gyakran visszatértem a barátnőmhöz a Deák utcába is.

Télen hógolyóztunk, szánkóztunk és az udvaron műkorcsolyáztunk. Nem volt korcsolyánk, én máig sem tudok korizni. De szaladgáltunk fel-alá, mintha csúszkálnánk és közben ugrottunk, pördültünk, hogy meglegyenek a leszúrt rittbergerek és axelek is. 

Nyáron labdáztunk, sátrat vertünk az udvaron és oda költöztünk, bár éjszakára nem engedték meg a szüleink, hogy ott aludjunk. Volt egy hatalmas eperfa, annak az egyik ágára került fel mindig a hinta. Azon egészen az égig szálltunk. Csodás volt.

És itt nyáron már késő estig kint lehettünk. Volt egy nagy hosszú padja a házmesteréknek, azon üldögéltünk esténként és Amerikából jöttem játékot játszottunk. Csodás esték voltak.

Itt volt az első házi állatom is. Egy nyuszi. Minden zsebpénzemet ráköltöttem, hogy neki ennivalót vegyek. Nagy boldogság volt.

A házmester fiának voltak egy ideig sünijei. Az külön érdem volt, ha valakinek megmutatta őket. Nekem a tenyerembe tette a bébiket, és tényleg nem szúrtak, viszont nagyon édik voltak.

Na és persze itt is volt tiltott gyümölcs, a padlás. Már a padlásfeljáró is remek játszóhely volt. Ennél csak a padlás, és a tető volt még jobb. A világítóablakokon simán kifértünk, és órákat üldögéltünk fent a tetőn beszélgetve. 

Aztán a szüleim lakást kaptak Zuglóban és mi ismét elköltöztünk. Nekem meg oda halt a lelkem. Rettenetesen hiányoztak a barátaim, az osztálytársaim, és Újpest. Zugló akkor olyan volt számomra, mintha ma elköltöznék New Yorkba. Pusztán az a rengeteg sín, ami pl. a Bosnyák teret keresztezte, totál káosz volt számomra. 

És bár csak tíz évet éltem Újpesten, én ma is újpesti lánynak tartom magam. Azért a Fradi szurkolóknak mondom, hogy no para, a gyerekeim viszont Ferencvárosban jártak bölcsibe, oviba és iskolába. 

Pár szóban, emlékképben ez volt életem első tíz éve. És egy alap fotó Újpestről. Ennek a teknősnek szerintem minden gyerek ült a hátán. Én is, de azt a fotót most nem találtam.

A második családom avagy az első szerelem története

Születésem idején az édesanyák csak hat hétig maradhattak otthon a babájukkal. Utána csak az tudott otthon maradni, akit a férje el tudott tartani. Nálunk ez nem így volt. Menthetetlenül bölcsibe kerültem volna, ha nem lakik a házban velünk szemben egy olyan baráti család, akiket anyukám már kora kamaszkora óta ismert, és ha ott az édesanya nincs éppen otthon. De mázlim volt, mert ő nem dolgozott akkoriban, hanem otthon volt a saját két gyereke mellett, és egyszer csak én is hozzájuk kerültem. Azért egyszer csak, mert előtte egy idős néni lett volna a "dajkám", de valamiért nem működött a dolog. A férje nem tudta elviselni a gyereksírást, én meg sírtam, így aztán folyton kézben voltam. Arra már nem emlékszem az elbeszélésekből sem, hogy ez anyunak vagy a néninek nem tetszett, de gyorsan véget ért a nénivel való együttlétem, és akkor kerültem ehhez a baráti családhoz. Egészen óvodás koromig hordott anyu hozzájuk. Ezer és még egy emlékem van erről az időszakról, mert én nagyon szerettem náluk lenni, hiszen ők is szerettek engem. Ráadásul kaptam arra az időszakra két nagytesót is. 

Anyukám reggel hatra járt dolgozni. Ez azt jelentette, hogy engem valamikor fél öt és öt között felöltöztetett, összecsomagolt és átvitt a szomszédba. Télen - érdekes, mert erre konkrétan emlékszem, a vizuális memóriámban felvillan a kép - párnák közé tett, hogy ne fázzak meg, és úgy vitt fel a "bölcsödémbe". Na igen, akkor még voltak mínuszok és nagy hó is.

Egyébként erre szoktam mondani, hogy születésemtől egészen iskoláig keltem ilyen hajnalban, mert aztán óvodába is így kellett kelni, csak oda már magával vitt anyu, mert a munkahelyén volt az ovi, és sokszor érzem úgy, hogy ezt a hat illetve hét évet, mivel év vesztes vagyok, soha nem fogom tudni bepótolni alvásban. 

A családdal való kapcsolatomról talán külső szemlélőnek az mond el a legtöbbet, hogy idegenek mindig azt hitték rokonok vagyunk, unokatestvérek a gyerekekkel. Pedig rokonság nincs köztünk, de a barátság azóta is tart. A család lányáról elmondhatom, hogy életem legrégebbi barátnője, hiszen ő születésemtől ismert. 

Újpesten éltünk, a Víztorony közvetlen szomszédságában. De tényleg, akkor még csak a Víztorony volt, aztán egy grund, és a ház, ahol laktunk. A Víztorony kertje tiltott terület volt, de nem a szülők miatt, hanem valamiért a torony őrzője zavart el minket onnan mindig. Pedig csuda izgalmas volt ott játszani. 

 

Egyszer azonban beengedett minket a toronyba az ott felügyelő ember, és lelkesen buzdított arra, hogy nyugodtan menjünk fel a lépcsőn. Emlékszem, hogy a lépcső a torony falán ment körbe körbe. El is indultunk, de aztán egyszer csak megijedtünk, mert a férfi nem jött, és attól féltünk ránk zárja az tornyot. Így aztán nagyon gyorsan lerohantunk, és még gyorsabban rohantunk ki az épületből. Sokáig féltünk aztán, és nem is mertünk a torony közelében menni. De ma az interneten találtam fényképet belülről. És tényleg olyan, mint amire emlékszem.

A grund azonban a miénk volt. Ott nem zavartunk senkit, és mi ezt ki is használtuk.

Sok mindent kaptam ettől a családtól. Például a család feje tanított meg járni. Máig emlékszem hogy ő állt a nagy kétajtós ruhásszekrényük előtt, illetve nem is állt, hanem leguggolt, kitárta a karjait és hívogatott: Ki szeret engem? - kérdezte. És én lassan, döcögősen elindultam felé. Ő pedig mindig hátrált egy kicsit, amíg a szekrény ezt engedte. A végén pedig boldog örömmel zuhantam a karjaiba. 

A lányuk tanított meg írni. Ő három évvel idősebb nálam, és így iskolába is előbb járt. Sokat játszottunk iskolást. És talán nem is sejti, de a toll is megvan, amivel írni tanultam tőle. Ez egyébként később okozott gondokat, mert a suliban nem lehetett töltött tollat használni, hanem csak mártogatóst. És azzal valami pocsékul ment az írás, de a szabály kérem az szabály volt.

A család édesanyja pedig ellátott minden olyan feladatot, amit egy édesanya elvégez a gyermeke körül. Ennem adott, öltöztetett, fürdetett ha kellett, játszott velem, elaltatott, mesélt és mindent, mindent, amit csak kellett. Nem mellesleg mondom, hogy imádtam a főztjét. 

Így történt, hogy én a mai napig is második anyukámként gondolok rá. Sajnos pár éve már ő is elhagyott minket örökre, mint ahogy a férje is jó pár évvel korábban. 

Az életem nagyon sokban kötődött-kötődik hozzájuk. Nem csak bölcsis koromban voltak ők az életem részei, hanem szinte egész életemben. Voltam velük nyaralni, vagy akár csak hétvégi pár napos kiruccanáson. Ott voltam velük, amikor a Balaton mellett egy hegytetőn vettek telket és fel kellett rá húzni valami lakható épületet. 

Láttam a boldog és a kevésbé boldog perceiket. Voltam esküvőn, temetésen. Hiszen sok-sok éve már, hogy egymásnak vagyunk.

Ám volt a családnak még egy tagja. Talán volt akinek feltűnt, hogy azt mondtam két testvért kaptam. Bizony, a barátnőmnek volt egy bátyja is. Ő legalább 6-7 évvel volt nálam idősebb. Nagyon helyes, csendes, aranyos fiú volt. Aki ráadásul szeretett velem játszani. És mi tagadás én is. Imádtam őt. Ő volt számomra az első, igazán nagy, és tényleg valós szerelem. Ha ő hívott játszani, mindent és mindenkit ott hagytam. Kisgyerekként voltam olyan bátor és mindenkivel közöltem, hogy ő az én nagy szerelmem és ő lesz a férjem. Emlékszem, hogy mindig kinevettek miatta a felnőttek, de engem ez sem zavart. A szerelmem iránta töretlen volt, és továbbra is állítottam, csakis ő lehet a férjem.

Amikor óvodába kerültem, nem csak az változott meg, hogy már nem voltam naponta együtt ezzel a családdal, hanem pár házzal odébb is költöztünk. Tényleg csak másfél sarok volt, de mégis. Ettől én még sokat jártam hozzájuk, és továbbra is imádtam a jövendőbelimet, de már nem játszottunk annyit együtt. 

És akkor beütött a világ vége. Egyik nap átmentem a barátnőmhöz, abban a szobában játszottunk, ahol a bátyja lakott. (Összesen két szoba volt a lakásban, illetve ez a szoba is konyha volt eredetileg, de szobát csináltak belőle, hogy a nagy fiú külön lakhasson.) Ültünk az ágyon, velünk szemben volt egy üveges vitrin. És a vitrin üvege mögött megláttam egy hosszú hajú lány fényképét. Korábban sosem láttam azt a képet ott, és a lány is ismeretlen volt számomra. Persze, megkérdeztem ki az? És amikor a barátnőm elmondta, hogy a bátyja barátnője bennem egy egész világ omlott össze. Nem is akartam elhinni. Pedig azért már akkor nem volt mindennapos téma, hogy ő az én vőlegényem. Ám mégis, ez a fotó arról tanúskodott, hogy megcsalt, elhagyott. Iszonyatosan fájt.

Pedig, ha most így visszagondolok rá, nem emlékszem arra, hogy ő igent mondott volna nekem. Természetesen csak, mint kisgyerekek játszottunk együtt. De nekem akkor is ő volt az első, a mindent elsöprő szerelem.

Sajnos az élete vakvágányra futott, és már nagyon régóta nincs is velünk. Édesanyja mondta egyszer fájó szívvel, hogy talán jobb élete lett volna, ha tényleg én leszek a felesége.

A második férfi az életemben, aki miatt ilyen fájó féltékenységet éreztem, az a nagybátyám volt. Nem volt nagyon nagy korkülönbség köztünk, talán olyan 15 év körül. És mit ad az ég, ő is nagyon szeretett velem játszani. Persze erre ritkán került sor, mert ő aktívan focizott, aztán már csajozott is, közben katona is lett. De ha találkozhattam vele, az mindig ünnepnap volt. 

Már kilenc, tíz éves lehettem, amikor mentünk egyszer a nagyiékhoz, ő még otthon élt velük, és egyszer csak haza ért, és nem egyedül jött. Hozott magával egy szőke bombázót is. Ráadásul úgy mutatta be nekünk, hogy a menyasszonya. 

Őrült féltékenység tört rám, és bizony gyűlöltem a szőke szépséget, aki elveszi tőlem a nagybátyámat. Sokáig haragudtam rá. De az esküvőjük az első igazi lagzi élményem maradt mind a mai napig. Csodaszép menyasszonnyal, és tánccal, vidámsággal. 

Sokára született meg az egyetlen gyermekük, akinek én lettem a keresztanyja. Gondolom ebből sejthető, hogy addigra már régen megbékéltem a helyzettel, és szívembe fogadtam az ifjú feleséget is. 

Szomorú, hogy ez a házasság sem ért szép véget, és a nagybátyám is korán eltávozott közülünk.

Remélem nem én voltam a rossz ómen nekik.

Később aztán jöttek a kamaszkori plátói szerelmek. Kezdetben popegyüttesek énekeseibe, vagy színészekbe habarodtam bele. De akár a téren játszó srácok közül is volt aki elrabolta a szívemet úgy, hogy ő még csak nem is tudott róla. Én meg képes voltam órákig bámulni az emeletről, hogy focizik.

Majd elérkezett az igazi kapcsolatok kora is. Nem voltam fiúzós lány, nem volt sok kalandom. És ami volt, azok sem voltak túl tartósak. Bár volt akire több évet is vártam, többször is próbálkoztunk, hátha lesz valami a kapcsolatunkból, de valamiért hol egyikünk, hol másikunk kihátrált a kapcsolatból.

Aztán jött a sorsfordító találkozás, amiről már írtam nektek, és azóta is tart. Megtaláltam a férjem

Az előbbiekből mindenki úgy gondolhatja, hogy én egy alapvetően féltékeny nő vagyok. Egyébként ez nekem is csak most tűnt fel. Pedig meg kell mondjam nem így van. Tény, ehhez kell, hogy olyan társat találjon az ember, akiben maximálisan megbízhat. És bár tudom, hogy ő is olvassa amiket itt összeirkálok, de mégis nyugodtan mondom, hogy én benne megtaláltam. Mindig megbíztam benne, minden téren. Mindig a támaszom volt, mindig biztonságban éreztem magam mellette. Sokan mondják, akik régen is ismertek, főleg kislány koromban, hogy de hiszen te egy csendes, visszahúzódó lány voltál. És tényleg. Kifejezetten azt mondanám magamról, hogy gyáva, félénk nyuszi voltam. Mellette teljesen megváltoztam.

Barátnőm volt az, aki az ismerkedésünk után azt mondta, hogy ő való mellém, mert ő bele fog vinni egy csomó olyan kalandba, amibe magamtól soha az életben nem vágnék bele. És ezekről olvashattatok. Nélküle tényleg soha, de soha nem mertem volna egyiket sem bevállalni. De kettesben valahogy olyan egyértelmű volt. 

És ez most már tart harminchatodik éve. Bár még nem vagyunk ennyi éve házasok. Biztosan volt nagy adag szerencse is abban, hogy mi összetalálkoztunk. De azt hiszem mindkettőnk részéről volt hatalmas adag tolerancia is, hogy el tudjuk fogadni olyannak a másikat amilyen. Ehhez pedig az kellett, hogy szeressük egymást.

Persze nem volt mindig móka és kacagás a mi életünk sem. Sok nehézséget csináltunk végig együtt, ami mindig megerősítette a kapcsolatunkat. De volt éppen olyan sok boldog és vidám pillanat is. 

Na de most már túl sokat tudtok a magánéletemről, így itt ezt be is fejeztem. Kívánok mindenkinek sok szép és boldog szerelmet, mert az érzés megér minden fájdalmat, és mélybe zuhanást, hiszen amikor repülünk tőle, az maga a csoda. Legyetek hát szerelmesek, és ne féljetek azoktól az érzésektől, amelyeket megélhettek általa! 

"Egyszer csak megszólal az éj mély hang: - Rendben. Legyen, ahogy akarod. Nekem már azt hiszem mindegy. Ma is odahalna egy részem, ha nemet mondanál, meg három nap múlva is úgy lesz. Szeretlek. Olyan mély szerelemmel, amilyet még sosem éreztem senki iránt. Azt akarom, hogy ezt is tudd, amikor döntesz, de ne ezért mondj igent! A saját érzelmeid motiváljanak! Ha igent mondasz, veled szeretném leélni az életemet! Ezért komolyan gondold meg, mit válaszolsz! A döntésed egy életre szóljon! – és ezzel belecsókol Zsuzsa nyakába." Veled vagy nélkülem 

És akkor a könyv ...

Amikor kitaláltam, hogy blogot írok, kifejezetten a megjelent könyvem miatt szántam rá magam. Gondoltam a bloggal felkeltem a figyelmet iránta, és majd sokan el akarják olvasni.

Aztán mi történt, mi nem, lassan gyermek és ifjú korom emlékei kerültek a posztokba. Én végül is élvezettel írom őket, mert nekem is sok szép emléket idéznek fel. És azért egyelőre úgy tűnik, nézettség is van, szóval másokat is szórakoztat.

Érdekes dolog ez a bloggolás, mert azért rendesen van benne kitárulkozás is. Van barátnőm, aki konkrétan azt mondta nekem, hogy "ezek szerint én eddig nem is ismertelek", pedig bizony már 40 éves a kapcsolatunk. Ezzel együtt persze azért nagyon igyekszem, hogy csak olyasmit írjak le, amit bármikor akár szóban is megosztok azzal, aki meghallgat.

Egyelőre még vannak előjegyzésben témáim, szóval még biztosan folytatni fogom, legfeljebb azért nem írok minden nap. Bármilyen meglepő, de én ezeket a posztokat nem 10 perc alatt dobom össze, és nincs minden nap 1-2 órám rá, vagy éppen hangulatom sem. Mert bizony már kaptam kritikát is, hogy egy-egy bejegyzést nagyon elkapkodtam, és hogy már nem mindig olyan tartalmasok, mint kezdetben. Elfogadom, és elhiszem, és azt kell mondjam ennek talán az volt az oka, hogy igyekeztem naponta írni és ezek szerint nem voltam mindig kellően "ihletett".

Így lehet kicsit ritkulni fognak a posztok, de jönnek továbbra is. ígérem.

Ma ismét öröm ért, mert egy Facebook oldal is megosztotta a könyvemet. Íme: Könyvmolyok szerint a világ

Nagy boldogság lenne, ha ennek az oldalnak a segítségével kikerülne a baráti körömön kívülre is a könyv. Remélem senkinek nem fog csalódást okozni.

Sokan kérdezték már, hogy de hogy, meg nem is tudtuk, és hogy hogy? Igen, nem tizenévesen, és nem is huszonévesen fogtam bele az írásba. Bár első alkalommal, naplószerűen még az első túrákról kezdtem írogatni. Talán pont a Királykői túra után. Piatra Craiului túra Azonban nem folytattam, és nem lett belőle akkor semmi, bár a férjem próbált rávenni, hogy írjam csak, mert jó. Szóval ez akkor abbamaradt.

Másrészt viszont egészen kicsi koromtól úgy alszom el, hogy mesélek magamnak, miután lefeküdtem. Ajánlom bárkinek, remekül altat! :) Egészen hosszú történeteket szoktam volt így kreálni. Kislány koromban mindig szerelmes voltam valakibe, Zoránba, aztán a Kóborba. :D Szép "szerelmek" voltak. Amikor már igazi pasi is került mellém, akkor is tudtam álmodozni róla, hogy hova megyünk, mit csinálunk, hogy lesz majd évek múlva. Mára már az ilyen meséimnek semmi köze hozzám, vagy a családomhoz, teljes mértékben kitalált személyek szerepelnek egy-egy történetben, és így volt ez sok évvel ezelőtt is, amikor kitaláltuk, hogy irodát nyitunk. Már akkor is biztosítással foglalkoztunk, csak akkor még egy biztosító ügynökeként. Szépen kibéreltünk egy irodát, gyönyörűen berendeztük, és aztán megnyitottunk és én vártam az ügyfeleket. Annyi eszünk mondjuk nem volt, hogy valami ünnepélyes megnyitót csináljunk, kihirdetve a környéknek, hogy itt vagyunk, vagy lehet csak pénzünk nem volt ilyesmire. De ez egy vidéki kisváros központjában, egy emeleten lévő iroda volt. Így senki, egyáltalán senki nem jött be az irodába, legfeljebb ha valaki az emeleti kínai boltot kereste, de oda nem rajtunk át vezetett az út. Mivel internetet akkor még oda nem tudtunk beköttetni én nagyon szenvedtem ott napi nyolc órát. Egyedül voltam, mert a férjem továbbra is kijárt a meglévő és új ügyfeleinkhez is. Én meg csak ültem, tettem-vettem, amit lehetett azt megcsináltam az adminisztrációs munkákból, ettem-ittam, lementem a bolt alatt megnyílt pékségbe, és tudtam, hogy kétszáz kilós leszek, ha továbbra is minden nap onnan veszem a reggelit, ebédet, tízórait, uzsonnát, hogy teljen az idő. Szeretek számítógépes játékokat játszani, ezért azzal is elment naponta valamennyi idő. De még mindig rengeteg maradt amiben nem volt mit csinálnom.

És akkor egy nap megnyitottam a word-t és elkezdtem írni. Az első sorokat ezerszer átfogalmaztam persze, mert valahogy sehogy sem tetszettek. De aztán átszakadt a gát, és csak írtam és írtam. Repültek az órák.

Az irodát hamar bezártuk, de az írás maradt. Éjszakákon át ültem a gép mellett és írtam.

Ám hogy milyen más állapotba kerültem ettől az egésztől, és hogy lett végül egy kézbe vehető, vagy éppen Kindle-re tölthető könyv az én írásomból, arról majd még mesélek. Most érjétek be ennyivel.

Viszont ha már, akkor mutatom, hogy a könyvet megvehetitek online - könyvesbolti terjesztésre sajnos nem futja, de az Underground Kiadó üzletében azért 1-1 példány szokott lenni, de figyelem, az üzlet csak délután van nyitva. Online rendelést is át lehet venni az üzletben, ha valaki úgy szereti jobban. Ja és telefonon is meg lehet rendelni a könyvet, ha esetleg idegenkedik valaki az online vásárlástól.

Online vásárlás

A kiadó telefonszáma, ahol rendelhető a könyv: +36 30 632 4806

Illetve mostanra már e-könyvként is megvásárolható: E-könyv

Már többen kértek tőlem folytatást. Sajnos mindig el kell keserítenem őket, hogy egyelőre nincs. De azért azt is meg szoktam súgni, és most nektek is elárulom, hogy van egy másik teljes történet a fejemben. Már csak le kell írni. Ami, ha majd tovább mesélek erről, akkor ti is meglátjátok, nem is olyan egyszerű. De azért raja vagyok  dolgon! 

Ízelítőnek azért ennyit kaptok belőle: