Nyaralunk - indulás

Kolozsvári barátunk régóta hív minket, hogy látogassuk meg az új házában, ami a hegyek között van, az Aranyos Beszterce partján. Sokáig halogattuk, mert több, mint 500 km-re van tőlünk és ebből a fele út már Romániában, ahol bizony a közlekedési kultúra nem túl jó, és a korábban általunk járt és ismert utak sem. Idén azonban úgy döntöttünk, legyen, menjünk és útközben egy éjszakát megszállunk valahol.

Szaplonca régóta csak emlegetett hely nálunk, ahol az ún. Vidám temető van, de mivel igen északon van, és eddigi utazásaink során sosem esett útba, ezért mindig kimaradt. Most viszont az utunk pont arra vezetett. Így ott próbáltam meg szállást keresni. 

Ezzel kapcsolatban is voltak averzióim, mert sajnos korábban egy-egy szállás Romániában, hát hogy is mondjam, messze az igényeink alatt volt, kivéve egy helyet, ahova korábban sok éven át visszajártunk.

De végül is találtam egy szállást, amit le is foglaltam egy éjszakára.

Végül elérkezett az indulás pillanata. Az unokahúgom is jött velünk, így hárman indultunk útnak. 

Az első meglepetés az volt, hogy a határon majd egy órát kellett várnunk. Ilyenben már nagyon régen nem volt részünk, de talán a sok nyaralni igyekvő ember miatt alakult ki a sor Csengersimánál.

Miután végre átléptük a határt, és megvettük az útdíjra szóló matricát is, elindultunk Szaplonca felé. 

És már jött is a második meglepetés. Remek utak vártak minket. Frissen aszfaltozva, vagy éppen tökéletesen kijavítva. Ráadásul ezen az északi részen a forgalom sem volt vészes. Így azt kell mondjam, hogy kifejezetten kellemes utunk volt. 

Délután három óra magasságában érkeztünk meg Szaploncára, ahol megkerestük a szállásunkat, ami szinte tökéletesen szemben van a temetővel. Kívülről szinte azt mondanám, hogy jaj, anyám nem ilyen lovat akartam.

Na de ha beljebb megyünk, mindjárt más a hangulat.

Ez konkrétan a mi szobánk volt. Tiszta, kellemes, és teljesen rendben volt. 

Miután megkaptuk a szobánkat, azonnal elindultunk a temetőbe, ahol rengeteg turista volt, és persze az egész környéke tele volt mindenféle árusokkal. Rengeteg hímzett ruhaneműt, szövött szőnyegeket és egyéb népi tárgyakat lehetett kapni, de ez minket annyira nem hozott lázba. 

A temető érdekessége, hogy valamikor egy fafaragó olyan fejfát készített, amin vicces leírások vannak, valamelyest versbe szedve az elhunytról. Aztán ez oly annyira megtetszett mindenkinek, hogy azóta az egész temető ilyenekkel van tele. Alig egy-két olyan síremléket láttunk, ami a hagyományos kő, márvány borítást kapta.

Sajnos, bevallom, bár a férjem fordítgatta a feliratokat, de mivel mind románul van, így annak aki nem beszéli, sőt olvassa a nyelvet, azért messze nem annyira izgalmas, mint vártam.

De este kaptunk a szállásadónktól egy fotó albumot a temetőről, és abban magyarul is le voltak írva a feliratok. 

Miután a temetőben kisétáltuk magunkat, elindultunk egy kolostorhoz, amire a szállásadónk azt mondta, hogy tőlük 1 km-re van. 

Meleg volt, és mi tagadás, mivel én egész nap ülő munkát végzek, így nem tudok sokat gyalogolni, voltak bennem kétségek, de gondoltam, hogy azért 1 km nem fog ki rajtam.

A főútnál találtuk az első táblát ami jelezte, hogy merre lesz a kolostor. Azért már odáig is menni kellett pár száz métert, és ott a táblán azt írták 1 km-re van. 

Hát legyen, menjünk. Ahol a főútról le kellett térnünk ott megint 1 km volt kiírva, pedig közben megint csak haladtunk mondjuk 100 métert. 

Kellemes erdei ösvényen ballagtunk tovább, és egyszer csak jött egy tábla, hogy 500 m. Nem fokozom a feszültséget, ilyen tábla még legalább 1x volt. 

Így ezt a kolostort a későbbiekben csak úgy emlegettük, hogy amelyik többször 500 méterre van. 

Azért megérte a többször 500 m, mert igazán szép látvány fogadott minket. Húgommal mi felmentünk minden lehetséges lépcsőn, meg le is. Szóval jól körbe jártuk az egészet.

Ezután ballagtunk vissza a szállásunkra, hogy ajánljanak egy helyet ahol megvacsorázhatunk. Nem messze onnan volt egy kellemes kis étterem, kiültünk a teraszra és nagyon finom csorbát vacsoráztunk, némi söröcskével.

Vacsora után mikor visszamentünk a szállásunkra, a vendéglátónk nagyon kedvesen azzal fogadott, hogy ha érdekel minket, akkor megmutat egy igazi népi szaploncai szobát. Persze, hogy érdekelt. Ugyanabban az épületben, amiben mi is kaptuk a szobánkat volt ez a szoba is. Mikor beléptünk, nekem konkrétan leesett az állam.

Ebben a szobában nem lakik soha senki. Ami ágynemű látható, azt nem használja soha senki. Ám a huzatok valami olyan csodálatos damasztból voltak, hogy én még olyat nem is láttam. 

A falon lévő szőnyegek anyáról lányára öröklődnek, és minden lány felrakja a saját sornyi szőnyegét. 

Persze nem kell azt gondolni, hogy minek az egész, ha nem használják, mert azért a család jeles ünnepein ott ünnepelnek.

Bár tudom, hogy a férjem nem szeret fotókon szerepelni, de ezen még vannak dolgok amikről mesélni szeretnék.

Egyrészt a felső részen láthatóak az ortodox templomokra és hívőkre jellemző ikonok is.

Másrészt a tányérok. Több mint 100 db tányér van a falon. Természetesen nem használják őket, csak dísz. Amiért mégis meg kellett mutatnom ezt is, annak az az oka, hogy ebben a szobában patyolat tisztaság volt. Nem volt egyetlen porszem, egyetlen pormacska, vagy épp pókháló se semmin. A hófehér damaszthuzatok ragyogtak a tisztaságtól. És minden más is, mert azért volt még rengeteg dísztárgy, és régi edények, és nem is tudom még minden a szobában. Rá is kérdeztem, hogy ezt hogy csinálják, hogy így ragyog minden a tisztaságtól? Azt mondta a hölgy, hogy hát rengeteg munka. 

Miután kellően kigyönyörködtük magunkat a szobában, kihívott minket az udvar hátsó részébe, és ott megmutatta, hogy fon a gyapjúból szálat, és az anyukája megmutatta hogy sző ebből szőnyeget, táskákat egyebeket.

Az új adatvédelmi meg ki tudja milyen törvények miatt az erről készült videókat nem merem ide feltenni, mert mindketten látszanak rajta, de érjétek be annyival, hogy érdekes volt, főleg a fonás. Szövőszéket és rajta szövést már láttam, de a gyapjúból történő fonást, vagy sodrást még nem. 

Szívből ajánlom bárkinek a szállást náluk, mert tényleg kellemesek a szobák, tiszták, rendezettek és nagyon kedvesek a szállás adók is. 

Pensiunea Ileana Sapanta - ha így rákerestek, akkor fel fog dobni sok lehetőséget, de a booking.com-t direktbe nem szeretném reklámozni.

És ezzel véget is ért az első napunk. Jó éjszakát, holnap találkozunk!

Egyszer minden véget ér ...

Igen, a mi négy napos utunk is elérkezett a végéhez. Így reggeli után, csomagolás és indultunk haza. Az elképzelés az volt, hogy út közben benézünk Zakopane-ba is. Ez azonban elég viccesre sikeredett.

Az utak most is tükörsimák voltak, így jó ideig szuperül lehetett haladni. Aztán amikor letértünk Zakopane irányába onnantól kezdődött a kalamajka, ugyanis épp út felújítás, bővítés vagy ki tudja mi zajlott, így bizony dugóból dugóba jutva tudtunk csak haladni. Végül azonban eljutottunk Zakopane-be, a lengyel Tátra fővárosába. Nekem régről voltak emlékeim, hogy van ott egy központi rész, ahol lehet és érdemes sétálni, de valahogy ezt nekünk most nem sikerült megtalálni. Pedig mentünk a centrum tábla után, de hiába. Ezért aztán eldöntöttük, hogy akkor menjünk tovább Poprád irányába hazafelé. Google Maps-t használva GPS-ként igen vicces volt, hogy mindig le akart vinni minket a főútra, de mi nem hagytuk magunkat, és mentünk a mellékúton, kvázi a Tátra aljában. Aki már járt a lengyel Tátrában az tudja, hogy messze nem olyan vad a hegynek ez az oldala, de azért itt is volt egy-két szép kilátás.

Sokat harcoltunk a Google Maps-l, mert tényleg állandóan le akart minket téríteni erről az útról, és ezen sokat nevettünk, míg nem egyszer csak hopp - se szó, se beszéd, se határjelzés, se semmi, és már Szlovákiában voltunk. 

A Bélai Tátrán át haladtunk szépen tovább Poprád irányába, de a végén úgy döntöttünk, hogy nem megyünk le Poprádra, hanem a Tátra szlovákiai oldalán végig megyünk alatta, és úgy fogunk haza jönni. Aki ismeri a Tátrát az tudja, hogy így konkrétan körbe mentünk a Tátra mentén.

A látvány szívszaggató volt. Nem tudom ki emlékszik még rá, hogy 15 évvel ezelőtt hatalmas vihar söpört végig a Tátrán, és a Magistral turista út alatt szinte a teljes erdőt megsemmisítette. Fák millióit törte derékba, vagy épp döntötte ki gyökerestől. 

Nincs saját fotóm erről, de kerestem a neten nektek egyet:

Ezt képzeljétek el úgy, hogy az egész Tátra kelet-nyugat irányú vonulatán. 

Évekkel később jártunk arra, és bevallom már egészen el is felejtkeztem a viharról. Túrázás közben láttam meg döbbenten a tájat, hogy ahol anno sűrű fenyvesekben jártam ott most csak kopár tájat látok, milliónyi fa törött torzójával. Erről sincs saját fotóm, de itt van egy a netről:

A sírás kerülgetett a látványtól. A lomnici felvonó alatt valamikor sétáltam erdőben. Ekkor csak a tűző napon bandukoló turistákat láthattuk. Döbbenetes volt.

Azóta persze újabb évek teltek el. A vihar 2004-ben tombolt, és azóta eltelt 15 év. Az ember azt gondolná, hogy nagyrészt rehabilitálódott a táj. De nem. Sajnos nem. Láttunk persze fiatal erdőket, de nem túl nagy kiterjedésben. Annál több még mindig kopasz területet láthattunk. És ami a legmegrázóbb mementó volt, az itt-ott megmaradt, ám megtépázott, és soha többé nem megújult hatalmas fenyő látványa volt. Fiatal erdőkből magasodtak ki. Nem fotóztam le. Nem tudtam. Az én lelkemben megmaradt a Tátra csodaszép tájként, sűrű erdőkkel borítva. De hoztam még egy fotót a netről, ilyesmit képzeljetek el:

Haza érvén utána néztem ismét a viharnak, mert kíváncsi voltam mikor is történt. Akkor olvastam azt, hogy bár millió szám telepítettek fákat a vihar után, ám a szú is támadásba lendült, és bizony millió szám pusztította el az erdő fáit. Rendkívül szomorú látvány.

Azért a kirándulás nem végződhetett ilyen bánatosan, és így haza felé tartva még gyorsan bevásároltunk. Sört ugye hoztuk még Lengyelországból. Szlovákiában pedig sajtot vásároltunk. Mostanra már csak a sörből maradt mutatóban 1-2 palack.

Remek négy napunk volt az egyik legszebb lengyel városban. Köszönjük az ajándékot, csodás élményeket szereztünk. Nektek pedig csak ajánlani tudom, irány Krakkó és környéke.

És még mindig Lengyelország

Nos, a harmadik napunk is elérkezett Krakkóban, és erre a napra egy kicsit távolabbi kirándulást terveztünk, ezért reggeli után kocsiba pattantunk hogy elmenjünk Wieliczkába. 

Én jártam már ott, de akkor vonattal, és sokkal távolabbinak tűnt a település, de most már szinte Krakkó széle, és a már sokszor emlegetett remek minőségű utaknak hála alig fél óra alatt ott is voltunk.

A régi emlékeim szerint semmi különösebb nem volt akkor a sóbánya bejáratánál. Volt egy kocsma, ahova betértünk egy teára, és ennyi.

Na ehhez képest mostanra csodásan kiépült park várja az embert. Miután leparkoltunk elindultunk a bejáratot megkeresni. Közvetlen a parkoló mellett is van egy bejárat, de onnan tovább küldtek minket, hogy nem itt lehet bemenni. Ezért egy csodás parkon át felballagtunk a főbejárathoz. Ott remekül megszervezve külön pénztárakkal a külföldieknek, és külön a lengyeleknek, a reptérhez hasonlóan kordonokkal kialakítva a bejárat annak függvényében, hogy ki milyen nyelvű vezetést kér. Lehet választani angol, német, spanyol nyelven is, és elvileg külön előre leszervezve csoportoknak magyarul is. 

Mi az angol csoportot választottuk, és ezzel némi várakozás után meg is kezdődött életünk nagy kalandja.

Mindenki - a lengyel csoportok is - kapnak egy fülest, és rádión csatlakoznak az idegenvezetőhöz, akinek így nem kell kiabálni, mégis mindenki hallja őt.

Szóval megkaptuk a fülesünket, és elindultunk a bányába. Ahova gyalog kell lemenni. 64 m mélységbe. 18 cm-s lépcsőmagassággal számolva (bár nem tudom milyen magasak voltak) ez 355 lépcsőfok. Itthon egy emelet általában 18 lépcsőfok. Tehát több, mint 19 emelet mélységbe mentünk le. És csak futottunk, futottunk, már ahogy én tudtam, és mivel eléggé elöl voltam a sorban így mindenki más is csak az én tempómban futhatott lefele, és még mindig csak egy újabb forduló jött, aztán még egy és még egy, végeláthatatlan számban, mire végre leértünk. 

Hála az égnek, lent a lépcsők végénél egy pad várja a megfáradt turistát, így bizony oda lerogytam és kicsit kiszuszogtam magam, amíg a többiek is leértek.

Nem tudom hány km-t mentünk lent, de összességében 2 óra hosszat tartott a látogatás. Csodálatos szobrok, építmények mind-mind sóból kifaragva, ill. persze ilyen olyan fa kiegészítőkkel. 

Sajnos az én fotóim nagyon rosszul sikerültek, ezért csak a férjem által készített képeket tudom nektek megmutatni.

Sokat fejlődött a kiállítás, mióta én ott jártam. Itt pl. sújtólég robbanást imitáltak nekünk, nagy robbanás hanggal, villanásokkal. De azért megnyugtattak, hogy bár a bánya máig is működik, legalább is olyan értelemben, hogy folyamatosan karban tartják a turisták miatt, de remek szellőző berendezések vannak, ezért minket igazából nem fenyeget ilyen veszély. 

És a sok folyosó, a sok kisebb csoda után elértünk a szerintem elképesztően szép nagy templom terembe. Minden sóból van benne. Értelemszerűen a falai, a lépcsők, a kristálycsillárok, és minden minden az oldal falain lévő faragvány. 

II. János Pál pápa szobra 12 tonna sóból kifaragva.

Ahogy haladtunk egyre tovább úgy mentünk egyre lejjebb és lejjebb. A végén 136 m mélyre érkeztünk. És reméltem, hogy itt jön majd az egyik legizgalmasabb rész, mert anno minket igazi bánya lifttel vittek fel, ami úgy működött mint egy építkezésen a lift, betereltek minket egy ketrecbe, majd meglepetésszerűen elindultunk lefelé. De gyorsan meg is állt a lift, ahol mi már akkor teljes sötétségben álldogáltunk, és jöttünk rá, hogy a liftünk két szintes, mi vagyunk az alsóban és most terelik be a többi látogatót a felsőbe. Majd mikor ez is megvolt, akkor elindult a lift felfelé a teljesen sötét aknában ebből a 136 m mélységből. Nagyon izgalmas volt.

Hát ez sajnos már a múlté. 

Most a kirándulás végén éttermek vannak, ajándék boltok vannak, majd ezeken áthaladva érünk el oda, ahol ketté válik a kirándulók áradata, mert van aki még elmegy a múzeumot is megnézni, de van aki csak kifelé szeretne már menni. Mi is ezt a csoportot választottuk, és csak álltunk, és álltunk, legalább 15-20 percet, mire végre megnyitották a kordonokat, hogy akkor mehetünk. Még oda is jött velünk egy idegenvezető, mint kiderült azért okkal. Többször megkérdezte, hogy tényleg ki akarunk-e menni? Mondtuk igen. Azt felelte OK, és hogy ne ijedjünk meg, mert kb. 15 percnyire vagyunk még a lifttől. És elindultunk szinte rohanva a bánya vágatokban, ahol egyedül tutira eltévedtünk volna, és csak futottunk, futottunk, miután már lementünk vagy 500 lépcsőfoknyit, legyalogoltunk jó pár km-t, és bevallom már alig éltem, de a néni csak rohant elöl, mire végre oda értünk a teljesen új, modern és korszerű lifthez. Ezzel pedig gyorsan ki is értünk a felszínre.

Igazából máig nem értem, hogy miért kellett ezt az utolsó pár száz métert szinte futva megtennünk, miközben előtte pedig várattak minket vagy 20 percet, de ez van.

Roskadozva vánszorogtunk ki a kijáraton, és közben az is kiderült, hogy a kijárat a település közepén van, és onnan még jócskán kellett gyalogolni vissza a parkolóba is. Ráadásul nem volt kitáblázva hogy merre kell menni. Ezt kicsit rossz néven vettem, de végül is megtaláltunk mindent. 

A bánya, az ott lévő csodás látványosságok most is elvarázsoltak. Jártam már erdélyi sóbányákban is, Tordán és Parajdon is. Bevallom, nekem egyik sem olyan szép és látványos, mint ez. Főleg mióta a tordai bányából a világítással diszkót "varázsoltak". Pedig annak is megvolt a varázsa a sok-sok emeletnyi lépcsővel lefelé.

De Wieliczka gyönyörű. És bár nagyon elfáradtam, de egyetlen percig sem bántam meg, hogy elmentünk.

Talán egyetlen negatívum, hogy mivel nagyon, nagyon sok turista van, ezért a csoportokat eléggé hajtják végig az egészen, miközben olykor várakozni kell, mert a másik csoport még ott áll valahol. És mi egy tavaszi hétköznap voltunk ott. De ez a roham tempó kicsit elvesz a varázsból. 

Ez után a kirándulás után megint csak azt tudom mondani, hogy menjetek el Krakkóba, és nézzétek meg a környékbeli látványosságokat is.

Mi haza érve kidőltünk, mint egy liszteszsák. Ám vacsora időre úgy gondoltuk valahogy bevonszoljuk magunkat ismét a főtérre, már csak azért is, mert a következő nap már indultunk haza. Így el is indultunk, aztán pár száz méterre a hoteltől volt egy pillanat, amikor majdnem visszafordultunk a fáradtság miatt. De a végén erőt vettünk magunkon, és beballagtunk a főtérre. 

Megkerestük az egyik lengyel ételeket ajánló éttermet, és ott leültünk a teraszra. Most már óvatosan, okulva az előző napi fagyoskodásból, és egy kinti fűtőalkalmatosság mellé csücsültünk, de szerencsére a nap is kellemesen sütött.

Én ún. zurek-t kértem. Ez egy krumplileves, cipóban tálalva mindenféle jóval egybe főzve. Bevallom kicsit csalódás volt. A leves elég hamar elmállasztotta a cipó falát, és így a végén már csak egy trutyi volt, ráadásul krumplit még elvétve sem találtam benne.

A párom bigos-t evett. Ez leginkább a mi székelykáposztánkhoz hasonlatos. Meglepődtünk, mert egy aprócska lábosban kapta fedővel együtt. A láboska annyira parányinak tűnt, hogy azon nevettünk, hogy hát attól nem fog a falnak menni, ha ezt megeszi. De a láboska becsapós volt, mert tulajdonképpen egy egészen komoly adag harapnivaló volt benne.

És ekkor jött a lényeg. A leves után én akartam enni a híres lengyel almáspitéből is, így azt is rendeltem.

A sütit szarlotka-nak hívják, sarlotkának kell ejteni. Sajnos nem fényképeztem le, de én még ilyen csodát nem láttam. Tésztája szinte nem volt, csak valami csodás ízű alma, talán tojáshab rajta, és az egészhez vanília fagyit is kaptam. Mennyei volt. Talán ez hasonlít rá a legjobban:

 Csak az enyémben nem darabos volt az alma, hanem reszelt. Életem legfinomabb almáspitéje volt! Imádom! 

Egyébként tudtátok, hogy Lengyelország alma nagyhatalom? 

Akármerre jártok Lengyelországban, feltétlenül egyetek szarlotka-t! Isteni!

És vacsora után bizony még haza is kellett menni. Párom csábítgatott, hogy még egy körséta a főtéren? Hősként igent mondtam rá, és még legalább a Posztó csarnok béli bazárt végigjártuk. Út közben az egyik keresztutcába benézve láttunk már előző nap is egy szép épületet, most az én férjem rá kérdezett, hogy megnézzük? Mondtam: nem! Mi tagadás, minden erőmre szükség volt, hogy a bányalátogatás után még haza jussak a hotelbe. De abszolváltam! Büszke vagyok magamra.

Az ezt követő napon már sajnos hazafelé kellett indulnunk, de élményeink jutottak arra az útra is, szóval még jön majd egy folytatás.

Másnap Krakkóban

Másnap reggel egy remek svédasztalos reggeliben volt részünk a hotelben. Tényleg volt minden, amit csak akartunk. Így egy igazán finom, és gazdag reggeli után, még kicsit rápihentünk a szobánkban és aztán elindultunk Krakkó központja felé, de most a Wavel-t, a várat akartuk megnézni.

Gyalog mentünk, mert továbbra sem akartunk a parkolással küzdeni, és mert igazából tényleg nem is volt olyan messze. 

Egyébként Krakkóban van lehetőség bringákat bérelni, mint Budapesten a Bubi rendszer. Van rengeteg konflis, amivel lehet egy kisebb városnéző sétát tenni. És van egy csomó apró elektromos buszocska is, amiket szintén lehet bérelni, persze sofőrrel együtt. Sőt, a központi részen rengetegen jöttek mentek ezzel az elektromos valamivel, aminek két kereke van oldalt és a közepén áll az ember egy kormányt irányítva. Nem tudom a nevét, bocsánat. Rengeteg ilyet is láttunk. 

Talán már említettem az előző posztban is, de bringás tényleg rengeteg van. A helyiek közül is nagyon sokan közlekednek vele. 

Nekem egyetlen problémám volt ezzel, mégpedig az, hogy leginkább a járdákon közlekednek, és bár azok bőven elég szélesek hogy bringások is használják, de igazi bringa út csak kevés helyen van kijelölve. Ezért bizony gyalogosként elég gyakran kell félre állni, vagy éppen ugrani egy gyorsan haladó bringás elől. De végső soron komoly probléma ebből sem volt.

Szóval felmentünk a várba. 

Körbe sétáltunk, minden kis zegét-zugát megnéztük. 

Az egyik oldalról a Visztula kanyarulata tárult elénk. Nagyon kellemes volt ott nézelődni, és láttuk, hogy hajókázni is lehet a folyón.

Több kapun lehet bejutni a várba, ahol egyébként templomok, múzeumok, és több kávézó, ill. étterem is található. Mi is egy másik kapun mentünk ki, nem ott ahol bementünk, mert le akartunk menni a folyó partjára. 

A Visztula partján van a Wavel sárkánya is.

Azt hiszem kb. fél óránként igazi tüzet is okádik ám! 

A kisfiú, aki ott csodálja nagyon aranyos volt. Angol vagy legalább is angol nyelvű család voltak, és a kép szélén látható anyukája mondogatta neki, hogy Cheese, cheese, és hogy fordulj már, de mindhiába. A kicsi ugyan egyre hátrált, ahogy az anyja hangját hallotta, de még véletlenül sem fordult meg. Végül is nem minden nap lát az ember igazi tűzokádó sárkányt.

Ja, és ha már hátrálás. Még fent a vár központjában, egyszer csak valaki hátulról rám lépett. Egy turista volt, aki fotózás közben úgy hátrált, hogy nem nézett hátra. De úgy rálépett a bokámra, hogy utána még igen csak éreztem jó ideig. Aztán másnap este tűnt fel fürdéskor, hogy tiszta kék-zöld a bokám. Hát mondom, akkor nem hiába nyafogtam, hogy azért ez eléggé jujjj volt. Mostanra már elmúltak a színek a bokámról, de bizony ha megérintem azt a pontot, ahol teli erőből rálépett, ott most is ugyanúgy belehasít a fájdalom. Nem lennék meglepve ezek után, ha sikerült volna egy porcot letörnie ezzel annak aki rám lépett. Lehet, hogy valami bakancsban volt, vagy nem tudom hogy sikerült neki ez így. 

A Visztula partján sétáltunk be a város központjába. Végig füves partoldal, ahol már most is többen ültek kint, de sejtem, hogy egy-egy meleg nyári napon tele van az egész part piknikező emberekkel. Nagyon kellemes volt.

Majd elfordulva a parttól megint csak az óváros felé vettük az irányt. Úgy terveztük, hogy a Posztó csarnok körüli egyik étteremben fogunk pizzázni.

Tudom, nem autentikus lengyel étel, de mi erre kívántunk rá. Gyorsan meg is találtuk a helyet, ahol kaphattunk pizzát. De pechünkre az a terasz ott még árnyékban volt. Miután leültünk kiderült, hogy még jó szeles is. Mi tagadás, egy csepp melegünk nem volt. Én szereztem egy pokrócot, és abba bugyoláltam magam, a férjem hősiesen tűrt. 

Ezzel tényleg csak az volt a gond, hogy egyébként egy elképesztően finom pizzát kaptunk. Én hogy őszinte legyek, ennyire jót talán utoljára Olaszországban ettem. Nagyon, nagyon finom volt, de bizony mire megettük már ki is hűlt, a hideg és a szél miatt. Inni ismét söröcskét kértünk, és bár nem azt kaptuk, mint előző nap, de ez is igazán finom volt.

Ebéd után haza sétáltunk, jobban mondva én már csak vánszorogtam. Aki ismer, tudja, hogy sajnos én nagyon keveset megyek, inkább csak ülök már csak a munkámból adódóan is egész nap. No meg a korom sem segít, mert bizony már fájnak a csípőim, a térdem, bokám. Még szerencse hogy más ízület nincs a lábunkban. 

Szóval tényleg már csak vonszoltam magam haza felé, de azért végre haza értünk, és el is dőltünk mindketten egy kis délutáni szundira. 

És hogy lássátok mekkora hős vagyok, utána még este elmentünk ismét a Visztula partjára - és ezzel erre a napra 10 km sétát abszolváltam ám. Igaz, akkor már nem a központi részre, hanem a szálloda másik oldala irányába. Ott is üldögéltünk egy keveset, és ott is azt láttuk, hogy a folyó partja szépen ki van alakítva a sétálóknak, bringázóknak, rollerezőknek, hogy remek járdák vannak erre, senkinek nem kell félnie, hogy felbukik rajtuk, mert hibátlanok. És hogy szép zöld a part, padokkal kialakítva. 

Igazán kellemes program még ez is, hogy lemegy oda az ember.

Haza felé még láttunk egy temetőt. Nem kell berzenkedni, eleve nem is mentünk be, csak kívülről csodáltam, hogy milyen régi lehet, mert a köveken már szinte egyiken sem lehetett olvasni a feliratot, mert mindent elborított a borostyán, és csak 1-1 új sírkő volt az egész csendes, elhagyatott helyen. De nagyon békés hangulata volt, ráadásul épp ment le a nap, szóval tessék:

A vacsoránkat ismét a szálloda éttermében fogyasztottuk el, de ekkor már találkoztunk a csoporttal is, akik miatt már előző este is alig volt hova leülnünk. Egy iskolás csoport volt, és inkább nem is mesélek, hogy mennyire gusztustalanul idétlenek voltak, a maguk 14 év körüli korával. Bevallom alig vártam, hogy végezzünk és felmenjünk a szobánkba, hogy megnézzünk egy "izgalmas" lengyel szinkronnal adott filmet.

Holnap messzebbre kirándulunk, majd mesélek.

Ismét utazunk, de most Lengyelországba

Bár az előző utazós posztot igazából be sem fejeztem, máris újjal jelentkezek. Azt hiszem ez sokkal izgalmasabb, látványosabb és pozitívabb lesz. 

Igen, úgy gondoltam, hogy végre nem panaszkodni, hanem dicsérni fogok, mert az eltelt négy napban szinte semmi olyat nem találtam, ami zavart volna. Aztán az élet úgy hozta, hogy ez a poszt is negatívan fog kezdődni. Gondoltam ugyan, hogy majd a végére teszem be, azt ami történt, de inkább ezzel kezdem, és aztán minden jó, ha a vége jó.

Szóval négy napot Lengyelországban, egész pontosan Krakkóban tölthettünk gyerekeinknek hála, mert a férjem kapta ajándékba tőlük ezt az utazást. Most elöljáróban csak annyit, hogy a lengyel utak, akár gyorsforgalmi, akár falun áthaladó alsóbb rendű, akár városban található, szóval az utak minősége olyan, hogy le a kalappal. Sehol, mondom sehol nincs egyetlen kátyú, az utak szélei padkázottak, nincsenek letöredezve, tökéletesek mindenhol. Egyszerű bizonyíték a férjem megjegyzése: "Tudom nézni a közlekedési táblákat, a forgalmat és a tájat, mert nem azzal kell foglalkoznom, hogy a kátyúkat kerülgessem, és azokat figyeljem."

És itt kapcsolódik ehhez a negatív kezdet.

Miután haza érkeztünk szerda este, csütörtök kora reggel csörgött a telefonom. A fiam hívott. Nem szokása, ezért kicsit meglepődtem. Ez volt az oka:

Igen, ez az ő autója. Rögtön mondom mindenki megnyugtatására, hogy a gyerek egyben, egyetlen karcolás nélkül szállt ki a kocsiból.

És hogy mi történt? Előzésben volt, amikor az előzött autó beljebb húzódott, két kerékkel már a másik sávban volt. Ezért a fiam is balra húzta a kormányt, hangsúlyozom csak húzta, nem rántotta, ez konkrétan látszik az árokba csúszás szögéből. Szóval balra húzta a kormányt, a nem létező padkán megcsúszott és már vitte is tovább a magas nedves fű az árokba, majd a végén fejre borult. 

Azt hiszem köszönhetően annak, hogy nem félre rántotta a kormányt, és így igen kis szögben érkezett az árokba, valamint annak, hogy ahogy látható az árok alaposan ki volt bélelve fűvel és egyéb gazokkal, nem történt nagyobb baj. 

Valószínű, hogy az előzött autó pedig azért húzódott beljebb, mert az út másik oldalán éppen egy nagy kátyút próbált kikerülni. Hogy miért nem nézett közben tükörbe, és miért nem észlelte a gyerek kocsiját, az most más kérdés. De a két dolog - olyan szinten kátyús út, hogy ki kell kerülni, és letöredezett szélű út, ahol rendes padka sincs pont elég volt ahhoz, hogy egy teljesen sima útszakaszon megtörténjen a baj. 

Persze, mondhatjuk, hogy biztosan túl gyorsan ment a fiam kocsija. Nem tudom, én csak arra tudok hagyatkozni, amit a fiam elmondott, de a nyomok alapján nem így van. Persze, biztosan nem 60-l araszolt. És persze, ha szóvá tennénk a közút kezelőnek, hogy miattuk, ill. amiatt történt a baleset, mert az út szinte járhatatlan, miközben naponta igen sokan közlekednek rajta, akkor nyilván rögtön közölnék, hogy hát nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel haladt. Bevallom nem emlékszem van e a szakasz előtt tábla, amely figyelmeztet az útviszonyokra. De ha lenne is, az még nem mentség. Az még nem mentség arra, hogy a honi utak nagy része olyan rettenetes állapotban van, hogy mondjuk csak 50-60-l lehetne rajtuk araszolni, és még lehet az is sok. 

Nem akarok további fejtegetésekbe bocsátkozni. Csak egészen halkan jegyzem meg, hogy egy nálunk sokkal mélyebbről, elképesztő szegénységből induló országban, ahogy már említettem, tükör sima utak vannak. A legkisebb hibát is azonnal javítják. Nem kátyúznak, mert nincs kátyú. Van egy parányi hajszál repedés, és behegesztik, nyilván a megfelelő módszerekkel. Úgy tűnik így is lehet. Szomorú, hogy itthon nem így van.

És akkor jöjjön a sokkal vidámabb folytatás. A férjem tavaly töltötte a 60-t, és a gyerekeink egy utazással, pontosabban egy krakkói szállással lepték meg ez alkalomból. Mivel a szülinapja decemberben van, és nem akartunk télen hidegben, havazásban utazni, ezért lett az időpont mostanra időzítve, és azt kell mondjam, hogy remek időjárást fogtunk ki.

Vasárnap reggel indultunk, Salgótarján, Beszterce, Rózsahegy felé. A 21-s út - hogy kicsit visszatérjünk az előzőekre, hát igen, néhol katasztrófa, de éppen most folytatják, hogy végig kétszer két sávos legyen, szóval legyünk elnézőek.

Kiérve Szlovákiába érzékelhetően jobbak lettek az utak, így ott már kényelmesebben tudtunk haladni. Majd átértünk Lengyelországba, és ahogy már írtam, tükör sima utak vártak minket. Minden településen járda is volt, ami ugye itthon megint csak nem jellemző a községekben, de itt végig. Térkőből kirakva, olyan minőségben hogy korcsolyázni lehet rajta. És nem csak a településen, hanem a köztük lévő utak mentén is. De legyen enyhítés, hogy egy-egy település között nem voltak nagy távolságok.

Aki tudja, hogy honnan jött Lengyelország, annak bizony ez döbbenetes változás. Szépen felújított házak sorakoztak mindenfelé, új építésűek is. Az egész látványból egyértelmű volt, hogy itt egy gazdagodó országban vagyunk, pedig tudomásom szerint politikai csatározások, és problémák ott is vannak. 

Még egy meglepő dolog volt. Bár nyilván ez sokaknak már nem új, de mi nem utazgattunk túl sokat az elmúlt jó pár évben, ezért nem tapasztalhattuk meg ezt.

Azt hiszem sokan emlékszünk arra, amikor régen egy-egy határra érkeztünk, és a gyomrunk csomóba ugrott, még akkor is, ha erre semmi okunk nem volt. Hát mi itt két határon is átmentünk, és bizony volt, ahol csak a feliratokon vettük ezt észre. 

Nem tagadom, jó érzés volt!

Na de a lényeg, késő délután érkeztünk meg Krakkóba, ahol az utak minősége pont ugyanolyan, mint amiről eddig meséltem. Krakkó sem mai település, valahogy mégis talán olyan szerencsésen épült, hogy rengeteg széles útja van, amelyek 2x2 sávosak, és bizony simán meg merik engedni rajtuk a 70-l való közlekedést. Szóval ütemesen, jól lehet közlekedni. Ja igen, még egy "apróság", bár tényleg tempósan közlekednek a lengyelek, de a közlekedési kultúrájukból is lenne mit tanulni.

A szállásunk a Bátory Hotelben volt. Csak ajánlani tudom. Ha rákattintotok a nevére itt az előző mondatban, felhozza a hotel oldalát. 

Három csillagos szálloda, ami azt hiszem igazán nem luxus, de mindent úgy találtunk, ahogy azt foglalás előtt a neten láttuk.

Képzeljétek, az ágy kényelmes volt, a párnák kiválóak. A fürdőszoba illatos, tiszta, mindennap tükörfényesre takarított zuhany fülkével. Bekészítve ingyen ásványvíz, forróvíz, tea filter, 3 az 1-ben kávé porok. Még saját kis széfünk is volt, aminek jó hasznát vettem, mert így nem cipeltem magammal mindenhova az IPad-t, aminek azért van súlya. 

Látszik az utolsó fotón, hogy légkondi is volt, de arra nekünk most nem volt szükségünk. 

TV síkképernyős, nem száz éves. Talán az egyetlen negatívum egyébként azt volt, hogy nem igen volt legalább angol nyelvű adás, de az ember végül is nem tv-zni megy Krakkóba. Itt rögtön el is mesélem, hogy roppant "izgalmasan" vannak szinkronizálva kint a filmek. Igazából nincsenek szinkronizálva. Erre nyelvet tanulók rögtön mondhatnák is, hogy na, az nagyon klassz, mert akkor az eredeti nyelven lehet hallgatni. Ám ez nem teljesen így van, ugyanis elég halkra van véve az eredeti szöveg, és hang alámondás van hozzá. Egy férfi beszél olykor, teljesen intonáció mentesen, akár férfi akár nő beszél éppen a filmben, az alámondást ugyanaz az unalmas fa hang mondja, és bár nem tudok lengyelül, de szerintem ráadásul csak összefoglalókat mond, és nincs a film még így sem teljesen szinkronizálva. 

Nekünk ez nagyon vicces volt, de gondolom ott régóta így van, ezért nekik ez fel sem tűnik, és teljesen megszokták.

És hogy miért meséltem el ezt ennyire részletesen, már mint a szállodai szobánkat? Olvassátok el az előző posztomat - itt használható párnák voltak, ráadásul fejenként kettő, ott ugye egy agyon mustrált, szinte lepedő vékonyságú, alvásra teljesen alkalmatlan párna. Itt illatos fürdőszoba - ja igen, kézmosó és tusoló folyadék bekészítéssel, naponta tükörfényesre takarítva - ott büdös, penészes tusoló és fürdőszoba. Itt szóltam egyik reggel hogy nem ég az olvasó lámpám, estére természetesen rendben volt, ott szóltunk egy törött wc ülőke miatt, ami a harmadik napon is ugyanolyan törött volt. Az, hogy itt képek is voltak a falon, hogy a tapéta is modern volt, és ezért az egész szoba nagyon kellemes miliőt adott, ott meg sima, kopár falak között voltunk, már említésre sem érdemes.

Az ottani szállásunk kb. 8.000.- Ft volt fejenként és éjszakánként. Itt olyan 10.000.- Ft körül, de ebben volt ám svédasztalos reggeli is, abban meg semmi. 

Ugye, hogy van különbség? 

A lényeg, hogy nagyon megörültünk a szobánknak, mert tényleg roppant kényelmes és kellemes volt. Nagyon nem rakodtunk ki, hanem elég hamar elindultunk a város központba, ahol a főtéren az igazi látványosság van. A szállodától nagyjából 15-20 perc sétára volt a központ, így nem kifejezetten nagy kihívás, max. nekünk, akik az utóbbi években már alig gyalogolunk. De kocsival eszünk ágában sem volt menni, mert nem akartunk parkoló kereséssel küzdeni. Így gyalog indultunk neki. És tényleg egész hamar beértünk Krakkó főterére, ahol az volt csak kicsit lehangoló, hogy a főtér egyik oldala tele volt bódékkal. Egyébként szépen, rendezetten megépített fabódék voltak, de mind zárva, így nem volt igazán hangulata. Fogalmam sincs mire készülhettek, mert azért nem volt olyan késő, ezért gyanítom, hogy még ki sem nyitottak. Talán a mai virágvasárnapra készültek már.

Függetlenül attól, hogy április eleje még nem igazán szezon utazásra Európában, de rengetegen voltak a főtéren. A téren körben és a központi épület, a Posztó csarnok két oldalán is temérdek étterem van, és mind kerthelyiségekkel kitelepülve. Zsúfolásig volt mindegyik emberekkel. 

És az elmaradhatatlan konflisok:

Én jártam már egyszer régen Krakkóban, és konflis akkor is volt. De akkor talán 1-2 járta csak a történelmi városközpontot, most viszont rengeteg volt belőle. Szebbnél szebb lovakkal, csinos nőkkel a bakon, és egy egy hajtóval. Hátul pedig élvezhetik a város látványát a kedves utasok.

Megint egy aprócska vicces dolog. Sehol, de sehol nem láttunk a városban lócitromot. Pedig tényleg rengeteg konflis van. Én nem láttam, de a férjem igen, hogy bizony amikor látják, hogy pottyanni készül a dolog, akkor a bakról egy hosszú bottal egy szatyrot tartanak alá, és így kerülik el, hogy a város tele legyen lócitrommal. 

Első este nem akartunk megküzdeni a találjunk helyet valamelyik étteremben akcióval, ezért miután körbe sétáltuk a főteret, hazafelé indultunk, hogy a szálloda éttermében vacsorázzunk. Az étterem a szobák bútorzatával hasonló stílusban van berendezve, így kellemes kis hely. De meglepetésünkre teljesen üres volt. Ám amikor le akartunk ülni valahova, a pincér hölgy mindig odébb terelt, hogy bocs, de foglaltak az asztalok. Azért a végén találtunk egy szabad asztalt is, és mint kiderült diák csoportokat vártak vacsorára. (Megint csak egy gondolat, ti tizenéves korotokban iskolával kirándulva három csillagos hotelekben laktatok?) 

Finom vacsorát kaptunk, férjem valami fűszeres húst evett bundában, én a kedvencemet a rántott húst. De mindketten elégedettek voltunk vele. És örömmel rendeltünk egy kis finom sört is a vacsorához, mert utána már nem kellett autóba ülni. Szeretjük a barna sört, ezért azt kértünk. Miután az első kortyokat megittuk, megállapítottuk, hogy na ez igazán finom, ezért ebből a 3 dl-s üveg roppant kevéske lesz, kérünk majd még. Aztán pár perccel később éreztük, hogy hűha, erősen hat a sör. Megnéztük a címkét, és 9,5%-s alkohol tartalmú sör volt. Ugye senkit nem fog meglepni, hogy végül nem kértünk belőle többet. A relatív hosszú utazás, és a központban történő séta után a fáradtságunkra bőven elég volt egy-egy üveg ebből a csodából - amiből persze hoztunk haza is, és este tízkor már durmoltunk is a szobánkban.

A remek első napot továbbiak követték, de arról majd a folytatásban mesélek.