Egy regény téma születése

Bocsánat, ha hiányoztam, de nem jutottam ide, ezért nem született újabb bejegyzés. 

Vannak még kirándulós történetek, és jönnek is majd, de most azt az utat venném sorra, amely a regényem történetének helyszínét, alapját adta.

Bármilyen furcsa, a férjem, aki míg Romániában élt idegenvezetőként is dolgozott, még sem járt sokat Székelyföldön, és együtt sem nagyon mentünk arra. Mindig azt mondta, hogy a székelység az egy külön világ, és kicsit idegenkedett tőlük. Így Székelyföld nagyon sokáig kimaradt az életünkből.

Aztán egy tavaszon elmentünk szokás szerint az utazás kiállításra, ahol megláttunk egy standot, ahol egy székely népviseletbe öltözött jó kiállású fiatalember állt és ajánlgatta a maga szállását. Mi is oda mentünk, meghallgattuk a történetét, mely szerint ő magának és a feleségének épített fent a Hargitában egy faházat nyaralási lehetőségnek, de úgy gondolták megpróbálják vendégeknek is kiadni. Mutatott fényképeket, szép hely volt, szó se róla. A végén kaptunk tőle egy névjegyet, és ezzel el is jöttünk onnan.

Engem pont abban az időben talált meg egy ismerős, hogy Amway. Mondtam én, hogy nem, és nem, de azzal beszélt rá végül is, hogy éppen nyitnak Románia felé, és attól nekem milyen jó lesz. Így aztán hagytam magam rábeszélni.

Miután már beléptem az Amway-be, megkerestem ezt a székely fiatalembert, hogy megyünk ki, és szeretnénk vele találkozni üzleti ügyben. Ráállt, és megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk.

Természetesen ő elvitt minket a már említett nyaralóba. Arra emlékszem, hogy még tél volt, vagy max. kora tavasz, mert a házból sütött a hideg. Ritkán fáztam annyira épületben, mint akkor.

Árpi békésen meghallgatta az én ajánlatomat, és közölte, hogy igen, biztosan remek, de a nővére vagy ki már foglalkozik vele, ezért ha egyáltalán csatlakozni akarna, akkor nyilván hozzá és nem hozzám.

Majd, bemutatta nekünk a házát, a ház udvarát. Elmondta a díjakat. És mit mondjak. Az üzleti tárgyalás részéről teljes sikerrel zárult, hiszen innentől sok éven át rendszeres visszatérői lettünk a házban. 

A házról csak annyit, hogy akkor még nagyon rurális volt. Volt ugyan benne kicsi konyha, palackos gáztűzhellyel, de folyóvíz nem volt. Nem volt a házban fürdőszoba, sem wc. Ellenben volt a kertben tusoló, és volt kint wc is. Remek tűzrakó hely, grillező kemence a főzéshez. A fedett teraszon pedig a felhordott forrásvízzel tudtunk ennivalót mosni, mosogatni. A kerti tusolóba a kútban összegyűjtött vizet hordták át a férfiak és töltötték fel a tusoló hordóját, hogy a napocska megmelegítse benne a vizet estére. Nem kútvíz volt egyébként, hanem a háztetőről lett a kútba vezetve az esővíz.

Egy kis ingyen reklám Árpinak a zetelaki víztározónál épült házairól: http://erdelyivendeghazak.ro/

Mi a Nagylak 1-ben kezdtük a pályafutásunkat, ott szálltunk meg többször is. Akkor még csak az az egy ház volt, és  mai már nem is ugyanaz, mert Árpi újra építette. 

Imádtuk az egészet. A házat, a tájat körülötte, a gondos figyelmet a házigazdák részéről, Melinda pompás kürtöskalácsát, a szekerezést Venci bácsival. Minden év fénypontja volt, amikor végre mehettünk oda nyaralni. 

Ez már a mai ház.

Akkor még üres volt a szomszédos telek, és bizony felmerült, hogy milyen jó lenne megvenni. Akkori árakon is nagyon olcsón adták még, pár százezer forint lett volna. Jó lett volna nekünk is építeni oda egy nyaralót, és kiadni. Ez lett volna a kiindulás. De sajnos pénzünk nem lévén, nem valósult meg. 

Ám az erdélyi szállás dolog az szöget ütött a fejünkbe, és azért még felvetődött bennünk sokszor. Sajnos saját birtok megvételére később sem volt lehetőség, ezért kitaláltuk, hogy akkor segítsünk Árpinak, és másoknak is, hogy közvetítsünk nekik szállást, csináljunk egy olyan weblapot, ahol meghirdetjük őket.

Így elkezdtem szállásokat keresni, és felvenni a kapcsolatot emberekkel akik szállást adtak ki. És azért elsőre elmondanám a rossz tapasztalatainkat is.

A szállás kiadás lehetősége egy hirtelen felmerült dolog volt az ottani embereknek, és mindenki arra gondolt, hogy ez egy könnyen jött pénz lesz, hiszen van egy-egy faházuk fent valahol a hegyen és majd a vendégek szépen fizetnek érte. A többség sajnos szinte semmit nem csinált a házával ahhoz, hogy az vendégeknek kiadható legyen. Biztosan sokan emlékeztek arra, amikor a balatoni telken épült vityillóba mindenki az otthon már kimustrált bútorait, ágyait vitte le. Székelyföldön pont ugyanígy működött ez. Volt valami kis kalyiba, és benne a régen leselejtezett bútorok, edények. 

Az emailek után elmentünk egy körútra is, hogy megnézzük a szállásokat és személyesen beszéljünk a tulajdonosokkal. Volt, ahol a kiadandó házban szálltunk meg. Az ágy lába pl. téglával volt pótolva, az ágykeret egyetlen éjszaka alatt is többször leesett. Ragadós, szutykos ezeréves műanyag edények voltak, elmoshatatlanul. Tragédia volt az egész. 

Sajnos még olyanba is belefutottunk, hogy egy ismerős pár sürgősen szállást keresett rajtunk át, és mi látatlanban adtunk ki nekik egy szobát, amit sikerült hirtelen felhajtani. Mint kiderült másnap reggel azonnal tovább is álltak onnan, pedig több napra foglalták le a szobát. Soha nem felejtem el nekik, hogy nekünk semmit nem vetettek a szemünkre, nem kértek vissza a díjból, és a kapcsolat is élő maradt. De nem is árulták el, miért mentek el egyetlen éjszaka után.

Így az említett körutunk során elmentünk, hogy megnézzük a szállást. 

Azt hiszem én egyetlen éjszakára sem maradtam volna. Egy elképesztően lepusztult faház sorban volt az egyik szoba. Penészes falakkal, csöpögő csappal a szobában. Dohos, büdös, sötét volt az egész szoba. 

És amikor megjegyeztük, hogy egyáltalán hogy gondolják, hogy ezt kiadják, még csodálkoztak is rajtunk.

Volt rá példa, hogy egy lakott ház egyik szobáját adták ki. A szoba zsúfolásig volt töltve bútorokkal. Lépni nem lehetett benne, nem hogy pl. csomagot lerakni. És ebben a szobában este még kinyitottak egy ágyat, hogy azon aludhatunk. Két főnek szánt ágy volt, de annyira keskeny, hogy mi bizony kértünk még egy ágyat. A szobában lévő fotelágy került ekkor kinyitásra. A fürdőszobát, konyhát együtt lehetett volna használni a tulajdonossal. Konyhába nem is mentünk, de a fürdőszobát igénybe vettük, Ott álltunk sorba, hogy épp mi, vagy a ház gazdája menjen be. És ezt is a legnagyobb természetességgel gondolták megfelelő szállásnak.

Azonban szerencsére találtunk számos nagyon szép és kellemes helyet is, bár egyértelműen Árpi háza vitte a prímet. Ő komolyan gondolta, hogy a vendéget maximálisan ki akarja szolgálni. Ezért kényelmesen, komfortosan felszerelt házat adott ki, új bútorokkal, új ágyneművel, új edényekkel. Sőt, az edényei valódi korondi kerámiák voltak, erről bevallom mi beszéltük le, mert egyszer sikerült eltörnünk egy sótartót és egy kisebb vagyonért tudtuk csak pótolni. Ezért mondtuk neki, hogy ahol egész évben vendégek jönnek mennek, oda nem szabad drága valódi kézműves munkát használni törékeny edényeknek.

És hát igazából nekünk Árpi vendéglátása volt az etalon. 

Ő már akkor is ugyanazt csinálta, amit mi is akartunk, hogy keresett még kiadható szállásokat, hogy tudjon ajánlani más helyeket is a vendégeinek, mert bizony az ő háza hamar megtelt minden évben. Mesélte nekünk, hogy mennyit küzdött a kiadandó házak tulajdonosaival, hogy ezekbe a házakba ne az otthon kiselejtezett ágynemű, konyharuha, edény és bútor kerüljön.

Reméljük azóta már sokat fejlődtek a többi szállásadók is. Mi egyetlen egyszer szálltunk meg máshol, és bár egy remek beosztású ház volt, de a nyaralás azzal kezdődött, hogy kitakarítottunk, és füvet vágtunk legalább ott, ahol a tűzrakóhoz ki akartunk menni. Ez bizony nem szolgáltatás.

Ezért ajánlom mindenkinek, hogy első ránézésre ne foglaljon szállást, mert fotózni remekül lehet, és ha odaér az ember nagy csalódások érhetik. 

Na, de ahogy mondtam bennünk először Árpi házikója kapcsán fogalmazódott meg, hogy milyen klassz lenne építeni ott egy nyaralótelepet, de nem egy sűrűn teleépített kempinget, hanem olyan helyet, ami megőrzi a természetességet, ám mégis kényelmes lakhatást biztosít a nyaralni vágyóknak. Ez az ötlet adja a regényem alap helyszínét.

"Gréta nagy örömmel várja a lányát. Negyedik éve már, hogy itt élnek Erdély szívében a hegyek között. Négy évvel ezelőtt sikerült belefogni élete álma megvalósításába. Hosszú évek óta szeretett volna egy tanyát a havasokban. Egy olyan helyet, ahol vendégeket fogadhat, ahol lovakat tarthat, lovas túrákat indíthat. És egy olyan helyet, ahol ő és a családja is letelepedhet, és teljes nyugalomban élhet. Székelyföldön találta meg azt a több hektárnyi földet, amely lehetővé tette, hogy a vágyak valóra váljanak. A tanya hatalmas volt, erdőkkel, mezőkkel és csodás ligetekkel. Egy ilyen, úthoz közeli ligeten épült fel a nyaralótelep. Faházak, teljes komforttal és saját kertecskékkel. Akár száz embert is tudtak fogadni egyszerre. Közös helyiségek is épültek, étterem, uszoda és egyéb sportlétesítmények. Mindenki megtalálhatta, amire vágyott. Természetesen a gyerekekre is gondoltak, őket fából épült játszótér várta. Sok állatot is tartottak a faluban, lovakat, marhákat, birkákat és még baromfiudvar is volt."

Ám ez csak a helyszín. 

Még a szállások felkutatása alkalmával kerültünk kapcsolatba egy fiatal párral, akik lovastúrákat szerveztek a hegyekben. Szerintem róluk már írtam. 

A fiú, aki a lelke volt ennek az egész dolognak, Csaba - tényleg csak véletlen a név egyezés a regénybeli főszereplővel - azt találta ki, hogy elvisz minket egy egész napra, és amit csak lehet megmutat a túra útvonalaikból.

Így egy reggelen először elvitt minket a Gyergyószentmiklóson lévő istállóba, ahol a lovait tartotta. Főleg lipicai lovai voltak, akiket rideg tartásban tartott. Csodás állatok voltak, és számomra bizony meglepő volt, hogy milyen barátságban megfértek a cicákkal, kutyákkal, akik szintén az istálló szalmáján melegedtek. Csaba elmesélte, hogy egy-egy cica még a lovak hátára is felmerészkedik.

Az akkori párja csak annyit tett hozzá, amikor már a nem tudom hányadik kutyus somfordált be az istállóba, hogy Csaba minden állatot azonnal hazavisz, ha gazdátlanul kóborol az utcán, így bizony cicáknak kutyáknak se szeri, se száma.

Az első utunk Meggyestetőre vitt. Egy darabig két kocsival mentünk, de aztán egy helyen megálltunk és Csaba azt mondta, hagyjuk ott az autónkat, innen az övékével megyünk, ami egy rozoga, öreg Dacia volt. De annyira rozoga volt, hogy konkrétan kiláttunk a kocsiból a lábunk alatt. 

És elindultunk. Kezdetben még nem is volt semmi gond, erdei út volt, bár tudjuk azok milyenek, de azért lehetett rajta menni. Aztán egyre meredekebb lett az út, majd el is fogyott és már csak vízmosásokon mentünk. Mi nem vagyunk ijedősek az autózásban, de bizony itt még a férjem is szinte felkiáltott olykor, hogy biztos, hogy itt fel tudunk menni és hogy erre visz az út?

Csaba mindig kedvesen válaszolt, hogy persze, nincs semmi gond. Itt egyúttal megemlíteném, hogy valami olyan csodaszép nyelvet beszél, és olyan dallama van a beszédének, amit soha se előtte, se azóta senkitől nem hallottam. Élmény őt hallgatni már csak ezért is.

Szóval elképesztő helyeken autóztunk, és gondoltunk rá nem kicsit félve, hogy itt majd le is kell menni. 

Aztán egyszer csak felértünk a hegy tetején szinte egy tanyához, ami az övék volt, és ami a túráik induló pontja volt és gondolom az ma is.

Megnéztük a házat, ami két szintes ám. A földszinten van a konyha, kamra, és ha kell ott is lehet aludni, az emelet pedig a háló rész. Azóta persze változhatott, de akkor így volt.

Aztán sétálni indultunk egy közeli, lakott tanyára, ahol csángók éltek. Sajnos nem emlékszem a házi gazda nevére, de ő meg egy igazi mesemondó volt. Nagy szeretettel fogadtak minket, és mesélt is nekünk lelkesen a medvékkel vívott harcairól a családfő, és ő is Csabáéhoz hasonló ékes csángó nyelven. Nagyon élveztük a találkozót.

Aztán már indultunk is le a hegyről, mert Csaba még egy helyre el akart minket vinni. Elárulom, hogy lefelé még zsibbasztóbb volt az utazás, mert még gyorsabban haladtunk mint felfelé, és nem egyszer gondoltuk, hogy na most felborulunk. De Csaba ismerte a terepet, és egyben leértünk.

Innen megint két kocsival mentünk tovább a Békás szoros felé. Aztán egyszer csak ott is megálltunk, és mi megint átszálltunk az ő autójukba, hogy elvigyenek minket szerintem a világ legszebb falujába. 

Csabáék elmondták, hogy ide a KisBékáson át vezet az út, amit az átlag turista nem ismer, pedig csodaszép és csendes, nyugodt vidék. És hát tényleg.

Az út végén felértünk egy kis faluba. Háromkútnak hívják. Csángók lakják, kedves népek. Csabáék persze rendszeresen visszajártak oda a lovastúrák alkalmával, így sok ismerősük volt, akiket végig is látogattunk.

Itt láttuk azt, hogy egy-egy telek egészen a hegytetőig tart, és hogy minden telken min. 1 forrás van, de van ahol több is. Akkora kaszálók vannak, hogy jobb időkben bizony az asszonyok is kaszálnak, hogy győzzék a munkát.

Itt hallottuk azt, hogy tavasszal felhajtják a ménest a havasi legelőre és mikor leesik a hó, a lovak maguktól lejönnek.

Itt mesélt Csaba erről:

"Csaba hirtelen vágtába ugratja lovát, és a többieket is magával hívja. Nyolc lovas száguld a végeláthatatlan platón, amikor Zsuzsa és az egész társaság észreveszi, hogy a havasi legelőn egy ménes legelészik. A lovak a váratlan zajra először csak a fejüket kapják fel. Kérdőn néznek a hangok irányába. Fülük izgatottan mozog, minden neszre figyelnek. Ezek az állatok egész nyáron itt legelnek fent a hegy tetején, nem őrzi őket senki. Úgy élnek, mint régen a vad lovak. A csapatot egy mén vigyázza, de a lovak egy öreg kanca utasításai szerint töltik mindennapjaikat. Errefelé emberrel, de állattal is csak ritkán találkoznak. Most azonban valami ismeretlen veszély közeledik. A dübörgés egyre közelebbről hallatszik és a porfelhő is mind jobban megközelíti őket. Az eddig békésen legelésző jószágok minden idegszála a közelgő ismeretlenre összpontosít. Végül a matriarcha úgy dönt, menekülni kell, és a közeledő veszedelemmel ellenkező irányban sebes vágtába kezd, maga után hívva összes társát. Mire Csabáék odaérnek hozzájuk, már szélsebesen száguld az egész ménes. Lobogó sörények, dübörgő paták, egyre gyorsuló ütem. A lovasok szinte teljesen lovaik nyakához simulnak, és mámorosan rohannak tovább a ménessel. Szívverésük a vágtázás tempója szerint gyorsul egyre tovább és tovább. Az érzés leírhatatlan, az adrenalin szintje már mindenkinek az eget veri. Az élmény felér egy orgazmussal. Lassan közeleg a fennsík vége, de ők még mindig csak repülnek a szelek szárnyán. A térdig érő selymes füvet a szél oly lágyan fodrozza, hogy az előttük elterülő legelő tengerként ringatódzik. Az aranyló napfény, csillogóvá varázsolja a rétet. A gyönyörűséges érzéstől mindenki kiabál, és egyre csak hajtja tovább a lovat maga alatt. Az egész fennsík morajlik a táltosként szálló állatok patája alatt. A hatalmas zaj még jobban felerősíti az extatikus érzést. A ménes azonban egyik pillanatról a másikra megtorpan, és irányt vált, most már visszafelé tartanak. A nyolc lovas is visszafordulna, de meglátván Csaba jelzésszerű mozdulatát, lassan lefékezik az állatokat. A ménes tovaszáguld, és az emberek maguk maradnak egy ritka élménnyel gazdagabban. Az előbb a csángó ménessel vágtázhattak együtt. Míg élnek emlékezni fognak a mai napra. Ezt a katarzist senki nem felejti el. Együtt száguldani a szabadon élő lovakkal, szabadon szállni az ég felé, felülmúlhatatlan! Lovaik épp úgy élvezték a rohanást, mint a nyeregben ülő emberek. Nagyokat horkantva, habzó szájjal, tajtékos nyakkal álldogálnak a legelő szélén. Még megrándulnak izmaik, még bennük él az előbbi száguldás. Jó néhány percnek kell eltelnie, mire a paripák és a túrázók is újra szabályosan veszik a levegőt, mire a szívük ismét normális ritmusban ver. Ám a lelkükben még nem csitultak az élmények, ezért bár lassan visszafordítják az állatokat, és elhagyják a fennsíkot a most már ismét nyugodtan legelésző ménessel a távolban, de szólni nem tud senki. Gondolatban mindannyian újra és újra átélik a nagy kalandot, és elraktározzák agyuk legmélyebb rejtekeibe, hogy onnan bármikor maguk elé hívhassák."

Én, ahogy írtam már, sajnos nem tudok lovagolni. De ahogy Csaba elmesélte nekünk ezt az élményt, szinte átéltük vele együtt. Azt hiszem aki átéli az sosem fogja elfelejteni.

Ellátogattunk a helyi iskolába is. Képzeljétek, igazi kicsi egy tantermes iskola volt, természetesen fából.

Külön padsorokban ültek a különböző osztályos gyerekek. Természetesen csak az első négy osztály járt ide. 

Az iskolában egyetlen tanító nénije volt, aki mindenkit tanított mindenre. Az ő történetét is hallottuk, mely szerint elszökött a faluból, hogy tanulhasson. Aztán mikor visszatért, és ő lett a tanítónő, akkor már büszke volt rá a családja is. Épp az esküvőjére készült, és nekünk is adott meghívót rá, de sajnos nem tudtunk visszamenni. 

Gondoltam teszek fel róla képet, de inkább nem. Nem szeretnék visszaélni a jogaival, de ha rákerestek hogy Háromkút iskola, akkor fel fog dobni róla is képeket.

Be is mentünk az iskolába, ahol nagyon jól nevelt kis gyerkőcök fogadtak minket, hangosan köszönve. Persze nem zavartunk sokáig, a tanító néni mondta, hogy mindjárt vége az óráknak, menjünk fel a házukba és ott várjuk meg.

Mi fel is mentünk, és akkor és ott láttam ezt:

". Igazi falusi portára érkeztek. A ház előtt a veteményes, benne főleg krumpli, mert itt a hegyen más nem nagyon terem meg. Talán még egy kis zöldség, de ezzel nagyjából le is zárul a választék. A veteményes után ősöreg gerendaház látható. Ott él Jóska bácsi és ott élt az egész családja is, ki tudja már hány generáció?! Nem nagy ház, egy konyha és szoba az egész. Rögtön mellette a nyári konyha bújik meg. Ez az a hely, ahol valójában a család élete zajlik. A „nagy” házat inkább csak télen használják az itt élő népek. A lakóház mögött épültek az istállók és ólak. Ilyenkor nyáron csak a baromfi lakik itthon és a disznók, már ha azt is tart valaki. A lovak, a marhák és a birkák a nyári legelőkön vannak. Az istállók után már nincs több épület, onnan felfelé a család kaszálója található. A hatalmas rétet az erdő követi és az erdő fölött a havasi legelő. Irigylésre méltó porta, de a vele járó munkát senki nem szokta irigyelni. Jobb időkben többször is kaszálnak egy nyáron. A területek nagysága miatt itt bizony még az asszonyok is kénytelenek a kezükbe venni az éles szerszámot. Nélkülük nem lenne elég a dolgos kéz."

Amiért az iskoláról csak múlt időben írok annak az az oka, hogy egy árvíz teljesen elmosta az iskolát. Magyar segítséggel épült újjá, bár ezt én is csak az internetről tudom. Ilyen lett az új iskola.

Különlegessége még a falunak, hogy mindenkit becéznek. Ezért pl. Csaba is Csabika volt. Tényleg mindenki így szólította. Ez nagyon kedves dolognak tűnt nekünk.

A faluban tett látogatásunk után még elmentünk a Kisbékás forrásáig. 

Jártam azóta is újra a faluban. Kedves barátainkat vittük el oda. Sajnos a személyes találkozók ekkor elmaradtak, hiszen egyszeri találkozás után mi nem látogattuk meg az embereket. De a falu és a környék látványa azóta is teljesen rabul ejt, és ma is állítom boldogan élnék ott nyugdíjas koromban. Pár fénykép a netről:

Bár bizonnyal nehéz ott az élet. Munka nincs, csak a maguk megtermelte zöldség, gyümölcs és állatok biztosítják az élelmet. Bár ezek nyilván sokkal finomabbak, mint amiket mi a plazákban veszünk. Télen, a nagy hóban pedig akár hosszabb ideig sem tudnak lejutni még a nagy Békás szorosig sem, nem hogy valamelyik közeli városba. De cserében egy tündérvölgyben élhetnek.

Ez volt az utolsó kirándulásunk azon a napon Csabáékkal. Sajnos a szállás közvetítés nem működött, így feladtuk ezt a lehetőséget, és így a szorosabb kapcsolat is megszűnt Csabával. A facebookon és a honlapján látom én is ahogy fejlődik, ahogy elvégzett egy egyetemet is, hogy a turizmusban meglegyen a szaktudása is, és látom ahogy fáradhatatlanul szervezi a túrákat és viszi a vendégeit szebbnél szebb helyekre lóháton.

Nekünk Csaba egy életre szóló emléket adott akkor ezzel az egyetlen nappal is. Mit kaphatnak akkor azok, akik akár egy hétig is vele járják a hegyeket?

És én kaptam egy alaptörténetet a regényemhez. Mert igen, ebből a két dologból született meg az egész történet háttere. A szállásadásból és a lovastúrákból. 

Ezért is választottam Csaba egyik lovát a könyv borítójára is.

Egy nehéz mászás története avagy minek ennyi cucc egy hátizsákba

Eddig még nem említettem, de nagyon sokszor előfordult velünk anno, hogy elindultunk valahova, és a végén ilyen-olyan okból teljesen máshol kötöttünk ki. A mai történet is így esett meg velünk.

Fogarasi havasok - vad, mégis gyönyörű világ. 

Bár már bejártam Erdély havasainak egy részét, de ide azért félve készültem. Augusztus volt. Azt találtuk ki, hogy repülővel elmegyünk Bukarestbe, legalább a rokonságot is meglátogatjuk, és onnan megyünk tovább vonattal a Fogarasba.

Ekkorra már elég jól felszereltük magunkat túrára való dolgokkal, de ahogy korábban már mondtam, a súly akkor még mifelénk nem számított fontosnak a gyártók szemében.

Sátrat sikerült az NSZK-ban vennem. Direkt figyeltem a súlyára, még 3 kg sem volt. Volt hálózsákunk, de csak az a sima, lap alakú. Vettünk gumimatracot is, egyrészt, hogy ne kelljen többet a kemény földön feküdni, másrészt, így némileg melegebb is a hátunknak az éjszaka. Polifoam derékalj még itthon nem létezett. Voltak főzőedényeink, volt ugye a kis gázpalack. Szóval volt mit becsomagolni. Természetesen vittünk ennivalót is, mi mást, konzervet?! 

Mindkettőnk hátizsákja rendesen fel lett töltve, bizony Nicut szinte hátrahúzta, amikor próbaként felvette. 

A repülőtéren aztán megmérték őket, szerintem akkor még nem igen volt súlykorlátozás, vagy nem tudom hogy volt, de a MALÉV simán elfogadta mindkét zsákot. A súlyukat viszont sosem fogom elfelejteni, Nicu hátizsákja 32 kg-s volt, az enyém "csak" 18 kg.

Bár a kilókon meglepődtünk, de igazán ekkor még nem éreztük át, hogy ez mit jelent. Hiszen a reptérre kivitte a busz, és olyan sokat nem kellett cipelnünk. Még Bukarestben sem volt hatalmas probléma. Más kérdés, hogy a kedves rokon ott még csomagolt egy csomó kaját nekünk, nehogy éhen haljunk. A legkisebb rést is kihasználta a hátizsákban, és csak tömte bele az ennivalót.

Ám ekkor már augusztus vége volt, de legalább is második fele volt. Nicu ismervén a hegyeket, kicsit félt, hogy éjszaka elég lesz-e oda a sátrunk, és a vékonyka kis hálózsákok. Így esett, hogy felhívta a meteorológiai szolgálatot, hogy milyen időt jósolnak a Fogarasba. És igen, közölték, hogy éjszaka már mindig fagy fent a hegyen.

Ez sajnos eldöntötte, hogy nem megyünk oda, mert ahhoz nincs megfelelő felszereltségünk. Szomorúan vettem tudomásul, de el kellet fogadnom.

Évekkel később, autóval azonban mégis jártunk a Fogarasban. Csak épp hogy felmentünk a világhírű Transzfogaras szerpentinen a Bilea tónál lévő házhoz, és vissza.

Nézzétek meg, talán nem véletlenül olyan híres ez az út.

Elég félelmetes volt felmenni rajta, de cserében csodálatos tájakat látott közben az ember. A tónál fent hideg volt, az ottani alagút már be is volt fagyva, ezért átmenni nem is lehetett rajta. Lesétáltunk akkor a tóhoz, de bizony elég ködös volt az idő, így alig találtuk meg. Pedig csodaszép ám az is.

Na de akkor kellett valami más úticél, és meg is találtuk. Királykő vagy Piatra Craiului nem messze Brassótól.

Ez sem rossz, igaz? Vonattal mentünk Brassóig, és onnan egy másik vonattal Zarnesti-ig. A vasúttól pedig gyalog indultunk el a hegy felé. Ez egy bő 12 km-s séta. Tűző napon, 32 és 18 kg-s hátizsákkal a hátunkon. 

Mire a hegy lábához értünk nem voltunk se élők, se holtak. Arról szó sem lehetett, hogy még az nap felmásszunk a hegyre. 

Kellemes kis legelők vannak a hegy lábánál, így az egyiken, aminek a közelében még patakot, forrást is találtunk, szépen felvertük a sátrunkat. Végre lekerültek a nagyon nehéz zsákok a hátunkról. Már ez paradicsomi érzés volt. 

Csodás időnk volt, bőven ráértünk, így a sátorverés után szépen tüzet raktunk és egyértelmű volt, hogy csak valami konzerv kaját ehetünk, hogy fogyjon a súly a zsákokból. 

Tényleg szuper volt minden.

A Királykő valami gyönyörű szép hegység. Az északi oldalán égbeszökő sziklafalak, míg a déli oldalon a gerincről szép lankás, erdős táj várja a turistát. Mi az északi oldalon sátoroztunk.

Másnap reggel mikor felébredtünk, egy birkanyáj kellős közepén találtuk magunkat. Körben legelésztek a juhok, egy kutya ült szemben a sátorral, és mi kuksoltunk bent a sátor védelmében, mert a kutya miatt nem igen mertünk kimenni. És bár messze nem volt olyan vészes a helyzet, mint anno a Radnai havasokban, de inkább mégis megvártuk, míg lassan, de elvonul a nyáj, és a még lassabban a kutyák is. A juhász, aki szintén ott volt, még véletlenül sem szólt a kutyájának, hogy tágítson mellőlünk. 

Reggeli után sátrat bontottunk, és neki fogtunk a csomagolás művészetének. Megosztani a súlyokat, jól elrendezni a zsákokban, hogy ne húzzanak félre, és még arra is figyelni, hogy a hátunkat ne érje semmi kiszögellés, amitől zavaró lenne a hátizsák cipelése. 

Annyi cuccot amennyi nálunk volt, csak úgy tudtunk elcsomagolni, hogy előtte mindent kiborítottunk a zsákokból. A sátrat úgy kellett összehajtogatni, hogy a lehető legkisebb legyen, és bőven elférjen a saját zsákjában. A két gumimatracból az utolsó korty levegőt is ki kellett préselni, hogy minél kisebbre tudjuk összehajtogatni. 

Egy zsibvásár a mi sátorbontásunkhoz képest békés, rendezett, nyugodt hely.

Végül azonban minden a helyére került és mi megindulhattunk a beszálláshoz, fel a sziklák között az Curmatura nevű turistaház felé. 

Még nem meséltem nektek arról, hogy Romániában kiadtak egy nagyon sok kötetből álló könyvsorozatot, amely a Románia területén található összes hegységbe elkalauzol. Térképek, részletes túraleírások találhatóak bennük. Jó pár kötet megjelent belőle magyarul is, de szerintem mind nem lett lefordítva. Nekünk megvan a teljes kollekció, és mindig ezekkel jártunk túrázni. Természetesen most is nálunk volt a hegység könyvecskéje, térképe és túra leírása. 

A könyvecske szerint egy 12 km-s túra várt ránk, 1200 m szintkülönbséggel. Szerintük, és a kihelyezett útjelzések szerint is kb. 3-4 óra.

Mi tagadás, a kutyák és a csomagolás miatt elég későn indultunk. De azt hittük, sebaj, kora délutánra fent vagyunk a turista háznál. 

El is indultunk, még a legelők szélén vezetett az út, lassan kanyarodott felfelé a hegyre. Aztán egyszer csak ott volt előttünk egy kőomlásra hasonlító meredek szoros, és a tábla arrafelé mutatott.

Sikerült életünk legkeményebb útját megtalálni életünk legnehezebb hátizsákjaihoz. Íme:

Nem kell sokáig magyarázzam, hogy természetesen nem értünk fel 3-4 óra alatt. Csak másztunk, másztunk és másztunk. Egy-egy szakasz megtétele után megálltunk pihenni. Hátizsákkal, ilyen meredek helyen csak úgy tudsz megpihenni, ha visszafordulsz, és völgynek lefelé nézel. Így ezt tettük mi is, és csak ámultunk az elénk táruló tájon, ami egyre szebb lett. És közben mindig megállapítottuk, hogy visszafelé nem vezet út, mert itt lemenni ilyen zsákokkal nem tudunk. 

Ahogy haladtunk felfelé, mindig csak egy-egy kisebb szakasz volt belátható az égbe meredő sziklák miatt, és ezért mindig azt gondoltuk, hogy na ott vége, ott felértünk. 

Nem tudom megmondani, hány alkalommal derült ki, hogy nem így van. Így hát mi késő délutánra értünk csak fel oda, ahonnan már nem volt tovább felfelé. Ám a panoráma:

Bár roppantul megszenvedtük amíg felértünk, de ez volt az az út, ahol kínunkban csak röhögtünk magunkon és a brutális zsákjainkon. Amikor viszont ezt megláttuk, akkor csak azt tudtuk mondani, hogy bizony megérte.

Innen még le kellett sétálni a turista házhoz is, ami már kellemes, erdős tájon történt, de annyira fáradt voltam, hogy Nicu azzal csábított végig, hogy lesz sör. A turistaházat el is értük, ám a világon semmit nem lehetett kapni benne, nem hogy sört. 

Nem volt könnyű sátorhelyet találni körülötte, mert nem nagyon van sík terület, viszont sok sátor volt. De azért a végén megtaláltuk a magunk helyét. Letáboroztunk, vacsorára megint konzervet kellett enni, csak fogyjon a súly. Már elvackoltuk magunkat a sátorban, amikor hallottuk, hogy valaki matat a tábortüzünk helyén. Persze, megnéztük ki az, mi az. És képzeljétek csak, egy mesebeli táltos volt, aki éppen parazsat legelt. Viccet félretéve, tényleg egy ló volt, és a tábortűz maradéka között keresgélt valamit, majd miután ezzel végzett, simán bedugta a fejét a sátorba is. 

Másnap egészen különös zajra ébredtem. Nekem úgy tűnt, mintha druzsbával fát vágnának. Mikor ezt felvetettem a férjemnek, hangos nevetésben tört ki. Majd közölte, hogy hát nem egészen, mert ez egy szamár hangja. A sátorból kinézve láttuk is őt a szemközti domboldalon éppen égnek álló farkával rohanva valahova. Hát ennyit az állattani ismereteimről. 

Reggeli után úgy döntöttünk, hogy nekünk ilyen zsákokkal nagyon nehéz lenne tovább menni a gerincen, ezért inkább leereszkedünk és elmegyünk még a kedvenc helyemre, Poiana Brassóba. Lefelé természetesen a lankás, erdős-legelős tájon át való haladást választottuk, és ennek az útnak a vége egy szoroson át vezetett. Ez a zarnesti szoros. Az út 14 km hosszú volt, és 940 m szintkülönbséggel, de most persze lefelé. 

Szépséges utakon mentünk most is, de már nagyon vártam, hogy beérjünk a szorosba, mert úgy gondoltam, az már a megpróbáltatásaink mielőbbi végét fogja jelenteni. És egyszer csak le is értünk, már legalább a térdünket nem terhelte a meredek út lefelé, hanem csak a patak vágta szorosban kellett tovább sétálgatni. A lábaink már szinte lángoltak a bakancsban. Ezért egy kellemes helyen leraktuk a zsákokat, levettük a bakancsokat és boldogan dugtuk a lábunkat a jéghideg patakvízbe. De épp ez esett akkor nagyon jól. 

És itt pont ugyanúgy jártunk, mint előző napon felfelé. Minden kanyar után azt reméltük, kiérünk a szorosból. De nem, az út csak kanyarodott tovább a sziklafalak között.

Nagyjából a felén lehettünk túl, amikor jobbról becsatlakozott egy patak a szorosban lévőbe, és ebben a háromszögben volt egy kis füves terület a patak mellett, ahol láthatóan táboroztak már mások is. Addig nyafogtam, hogy én már nem tudok továbbmenni, amíg Nicu végül beleegyezett és sátrat állítottunk. Végig morgott egyébként, hogy nem tetszik neki a hely. Szorosan zárt völgy minden irányból, nincs menekülési útvonal. 

Tudjátok, Erdély hegyeiben nagyragadozók is élnek, de mi tagadás kicsit tartottunk attól is, hogy akár rossz szándékú emberek is arra járhatnak az éjszaka leple alatt.

Ezzel együtt a sátrat felvertük, gyors vacsora, majd irány a hálózsák.

Miután a fentieket előadta életem értelme, bizony nem nagyon mertem elaludni. Úgy füleltem, mint egy kis nyuszi, aki minden neszre összerezzen. Pár perc alatt kiderült, hogy Nicu ugyanígy volt vele. Pár perc elteltével ugyan is hirtelen a tábortűz helye irányából mindenféle zajt hallottunk. Ám hiába néztünk ki, már teljes sötétség volt, így nem láttunk semmit.

Nagyjából 1 perc alatt eldöntöttük, hogy még sem jó ez a táborhely, és ki kell jutnunk a szorosból. Úgy bontottunk sátrat, hogy mindent, de mindent még a sátorban elrámoltunk a háti zsákokba. Emlékeztek, korábban kirakodó vásárt rendeztünk, hogy jól sikerüljön a csomagolás. Na itt akkor nem kellett. Mi több, órák sem kellettek az egészhez. Szerintem 10 perc alatt minden a zsákokban volt. Már csak a sátrat kellett lebontani, és lehetőleg minden alkatrészét is elrakni, és nem ott felejteni valahol a sötét éjszakában. De ez is sikerült. Mire képes az ember, ha a szükség ezt kívánja.

A zaj észlelésétől fél órán belül úton voltunk. Az is elég kalandos volt, hogy sötét éjjel két árva zseblámpa fényénél túrázzunk, de szerencsésen kiértünk a szorosból, pedig még bőven volt mit menni. 

Végre kiértünk szabad terepre, megláttunk a hold fényében valami kis épületet az út mentén, és ott a túl oldalon felvertük a sátrat és már aludtunk is. Egy órán belül a sátor bontástól már húztuk a lóbőrt.

Az sosem derült ki, hogy mit hallottunk, pusztán annyit láttunk, hogy a tűz helyéről a konzervdobozt valaki, vagy valami kivette onnan. Simán lehetett egy juhász kutya, de magát az állatot nem láttuk.

Mai fejemmel belegondolok ebbe a túrába, és bevallom gyakran rákeresek a neten a Kiráykő fotókra, mindig elámulok, hogy igen, képes voltam rá. Igaz, tényleg csak egyszer jártam ilyen úton, de óriási élmény volt, minden nehézségével együtt.

Ha máshova nem is, de talán a sorosba eljutok még egyszer életemben. Bár az igazi kaland a sziklák között felmászni a gerincre.

Barlangászok és még mindig a Radnai havasok

Említettem, hogy a férjem miután Magyarországra költözött egy alpin technikával dolgozó céghez került. Ez a cég egy kis szövetkezet volt, akkoriban még elég ritka vállalkozás volt. A Vörös Meteor barlangászai alapították, hogy munka közben is hasznosítsák, amit a barlangokban megtanultak, és hogy az így megkeresett pénzükből újabb kalandokra tudjanak indulni.

Egyik tavasszal mondták, hogy mennek ki a Radnai havasokba, egy Iza nevű barlangba, ami azért különleges, mert vizes barlang.

Mi akkor még tagjai voltunk a VM magashegyi túrázó csoportjának, és gondoltuk szervezünk velük mi is oda egy erdélyi túrát. Sajnosvégül mindösszesen egy srác utazott ki velünk. Nem sokat nyertünk vele, mert eléggé magának való, csendes lélek volt. Még a nevére sem emlékszem. De sebaj, elindultunk vele Kolozsvárra vonattal, majd onnan Sanyival és a feleségével mentünk tovább a Radnai havasokba, szintén egy kis Skoda 100-l. Képzeljétek el ezt, amibe bepréselődött 2 férfi 192 cm magassággal. Mi ketten lányok, és bár nem vagyunk égimeszelők, de nem is vagyunk törpék. Meg ez a fiú, akit nevezzünk Indiánnak. Hosszú fekete haja volt, ezért magunk között csak így hívtuk. No, és a csomagok. 

Bár a kocsiban igen szorosan voltunk, még egy nagy fazék töltött káposzta is volt nálunk, de csodás úton mentünk, nagyon szép völgyekben, folyók mentén. Én a mai napig szeretek autózni, és nagyon élveztem ezt az utazást is. A cél állomás egy olyan ház volt, amit talán favágók használnak. Faépület, egy hatalmas teremmel, amiben az ágyak voltak, végig a falak mentén. Középen volt egy nagy asztal, de lehet több asztal is volt egymás mellé állítva, és mellettük padok. Volt egy előtér is, ahol a bakancsokat lehetett hagyni, de semmi más. A szobában vegyesen aludtunk, fiúk, lányok együtt. Természetesen itt találtuk a férjem kollégáit is, akik már nagyjából elfoglalták az ágyakat, de azért maradt nekünk ötünknek is. Indián valahol az ajtó mellett szerzett magának egy ágyat.

Itt sem töltöttünk többet két-három napnál, bizonnyal csak egy hosszú hétvége volt, talán május elseje miatt. És ebből egy napot mentünk el túrázni.

Sanyi felesége novemberben szült, és azóta ez volt az első alkalom, hogy túrázni indult. Ez bizonnyal megmagyaráz majd valamit.

Szóval, lent a völgyben már ezerrel nyomult a tavasz, de ahogy egyre feljebb haladtunk egyre inkább még hófödte tájakra jutottunk. Még egy befagyott barlang bejárathoz is eljutottunk, ahova a fiúk bizony lemásztak, pedig erősen egy jéghasadéknak tűnt az egész. De hála az égnek, sikerült ki is jönniük belőle. 

Ahogy haladtunk tovább egyszer csak egy álomszép legelőre értünk ki. Nagyjából 1-2 cm hó fedte csak a tájat. És ebből a vékony hótakaróból millió számra dugta ki a fejecskéjét a krókusz. Döbbenetesen szép volt. Nem mertem sehova lépni, hogy ne tapossam le ezt a csodát. De valahogy mégis át kellett jutni a mezőn, így próbáltam oda lépni, ahol csak havat láttam. Persze, krókuszok ott is voltak, csak éppen a hó alatt. 

Nagyon szép fotók készültek itt, de sajnos, ahogy már mondtam diára. Így azokat nem tudom megmutatni.

Aztán persze mentünk tovább, fel egy csúcsra. Bocsánat, de nem tudom a nevét. Térképről próbáltam kiböngészni, talán a Nedeia csúcs volt. 

Mondtam már, hogy én remek túrázó vagyok, mert felfelé úgy érzem kiköpöm a tüdőm, és hogy képtelen vagyok felmenni. Lefelé meg félek.

Hozzám képest Sanyi és a felesége simán egy Reinhold Messner. Kivéve ekkor. Sanyi párja, ahogy írtam, novemberben szülte meg a kislányukat, és azóta nem járt sehol kirándulni. Így kivételesen nem volt olyan jó kondícióban, hogy gond nélkül vegye az akadályt, ami azért nem volt ám olyan rettenetes nagy kihívás, bőven 2000 m alatt volt a csúcs, ahova készültünk. Kivételesen hozzá képest én sokkal jobban bírtam a mászást. És hát mea culpa, bocsánat a gyarlóságomért, de bizony ez nekem még további erőt is adott, és életemben először, egyben utoljára, mi értünk fel elsőnek a csúcsra, és nem Sanyiék. 

Azt is a fiatal édesanya mentségére hozom fel, hogy ott fent a csúcs közelében már nagyon, nagyon erős szél fújt. Nem is lehetett szembe menni vele, mert akkor egyszerűen olyan nyomása volt, hogy nem kaptunk levegőt. Ő Sanyi szélárnyékában mászott, én meg Nicuében, és lehetőleg oldalazva haladtunk, hogy ne menjünk direkt szembe a széllel. De ők ketten körbe járták a csúcsot, hogy inkább majd a hátukba kapják a szelet, és akkor onnan tudnak felmászni.

És aztán egyszer csak ott álltunk fent a csúcson. A Nedeia csúcsa iszonyat magasságban, 1590 méter körül van. De mégis, az utolsó méterek már tényleg komoly kihívást jelentettek. És életemben először öntött el az az adrenalin, ami az igazi hegymászókat valószínűleg mindig elönti, amikor felérnek egy-egy csúcsra. Más magyarázat nem lehet az emberfeletti teljesítményt kívánó Himalája csúcsmászásokra. 

Csak álltam ott fent, néztem körbe a havasok völgyeit, gerinceit és csúcsait csodálva, és tombolt bennem az életöröm. Repülni is képes lettem volna.

Aztán el kellett indulnunk lefelé, hogy sötétedés előtt még a szállásra érjünk. És én, aki korábban mindig a lehető legrövidebb utat választottam, aki soha nem másztam fel mellékesen egy-egy kiemelkedő dombra, vagy szikla tömbre, aki még így is általában mindig leghátul kullogtam, repkedtem előre, felrohantam minden dombocskára, minden patak völgyet megmásztam, sasszézva haladtam a sima turista úton. Akkor ott arra is képes lettem volna, hogy elhordjam az egész hegyet. 

Olyan érzés volt, amit sajnos azóta sem sikerült megtapasztalnom, de az ott örökre a részemmé vált, örökre az emlékezetembe véstem.

És újra elérkeztünk a krókusz mezőre. Ám a májusi napocska csodát tett, és mire visszaértünk a vékony hórétegből egy egészen picurka sem maradt. Így még nagyobb kihívás volt átvágni a mezőn úgy, hogy a legkisebb kárt tegyük a virágokban.

Kellően elfáradva, de rendkívül boldogan érkeztünk meg a szállásra, ahol ott volt az egész barlangász társaság. Legalább húszan biztosan voltunk. Megvacsoráztunk, és mi gyorsan ágyba is bújtunk, mondván alaposan kifáradtunk, pihenjünk.

Igen ám, de a barlangászok nem voltak fáradtak. Ők a barlangot próbálták felderíteni, hogy tudnak majd leszállni, milyen felszerelés kell stb. Így ők remek hangulatban voltak. Hangosak voltak, sokat nevettek, idétlenkedtek, és valaki folyamatosan fújt egy pikulát, de játszani persze nem tudott rajta.

Elaludni lehetetlen volt. Így mi négyen fel is keltünk, kivéve Indiánt, aki dacosan a fejére húzta a hálózsákot, és továbbra is aludni készült. Talán végre sikerült is elaludnia, amikor is komoly "atrocitás" érte.

A barlangász srácok főnöke nem együtt jött velük, hanem csak ezen az estén érkezett. Egyszer csak az tűnt fel a fiúknak, hogy valaki őrült módon nyomja a dudát a sötét erdőben. Hangsúlyozom, valahol egy erdő közepén voltunk, ahova csak földút vezetett, és egy egyszerű faházban, ahol épp csak áram volt.

Kimentek megnézni, hogy mi történhet, és miért ez a nagy zaj.

Kiderült, hogy a főnök érkezett meg autóval. Megkérdeztük mi a fenének nyomta  a dudát? A válasza az volt, hogy azért, mert már alig van benzin a kocsiban, és azt akarta, hogy halljuk, hogy jön, ha idő közben el is akadna, mert elfogyott az üzemanyag, induljunk a keresésére. Mobil telefon még nem létezett, tehát nem tudott volna ránk csörögni.

Mindezen hangosan röhögve vonultunk vissza valamennyien a szobába, és telepedtünk le újra az asztaloknál, majd végül a főnök is belépett, és rögtön ott az ajtóban meglátott egy hálózsákban magasan álló lábfejet, amit megragadott, kicsit megtekergetett, megrázott és örömmel köszöntötte a láb tulajdonosát, hogy Hello!

Ez volt Indián. Ő feküdt az ajtónál, és ő aludt el nagyjából pont ekkorra.

Bevallom, mi könnyesre nevettük magunkat. Tudom, szemétség. De annyira nem próbált egyetlen percig sem a társaság része lenni, és olyan tüntetőleg tartotta magát távol mindenkitől, hogy azt kell mondjam, szinte meg is érdemelte.

Másnap egyébként "bosszút" állt rajtunk. Mert fogta a cuccát, és elrohant egyedül fel egy közeli csúcsra, és valamiért úgy rémlik, hogy nem is velünk jött haza, hanem utána még gyalog lement a legközelebbi helységbe, és onnan egyedül jutott vissza Budapestre.

Többen is próbáltuk erről lebeszélni, mi is, a barlangászok is, de nem hagyta magát. Nagyon megsértődött előző nap, vagy én nem is tudom miért viselkedett így.

De felnőtt ember volt, ez volt a döntése, hát legyen.

Másnap mi sem mentünk túrázni, hanem a fiúkkal mentünk az Iza barlanghoz. Különös nehézséget adott a barlangba való bejutásnak az, hogy rögtön egy vizes részen keresztül lehetett csak lejutni a barlangba, ami szintén víz alatt van. Ezért csak búvár felszereléssel volt ez kivitelezhető. Akkoriban a kinti barlangászoknak nem voltak ilyen felszereléseik, a magyar srácok ezért jártak ki nagyon sokat ehhez a barlanghoz, hogy segítsenek nekik a felderítésben, feltérképezésben, mert nekik megvolt hozzá a felszerelésük is.

Ilyen szép környéken voltunk.

A barlang bejárata nem volt túl messze a háztól, és szép lassan mindannyian oda sétáltunk. A barlangászok persze hozták magukkal a felszerelésüket is. 

Itt van a bejárat:

Hárman öltöztek be búvárruhába. Egy fiatal, vékony gyerek, egy tapasztalt barlangász és a főnök. Az elképzelés az volt, hogy a fiatal fiú és a tapasztalt barlangász együtt ereszkednek le a barlangba, és a főnök kintről biztosítja őket. Ketten el is tűntek lassan a vízben, a főnök meg állt csak a vízben, és egy kötél volt a kezében.

Mi többiek itt álltunk fent ezen a kis hídon.

Aki volt már fiatal férfiak társaságában, ahol maximálisan elengedik magukat, mert csak pasik vannak az el tudja képzelni, hogy milyen társalgás folyt itt is. Dőltünk a nevetéstől, a poénok csak úgy ömlöttek belőlük, na meg az idétlenség is. Természetesen a főnök is részt vett ebben a hülyéskedésben, mert azért igazából csak névleg volt ő a főnök, egyébként épp olyan barlangász volt, mint a többiek. Így ő állt előttünk a vízben, mi fent a hídon, és már szinte a lábunkat csapkodtuk a jó kedvtől. 

Aztán egyik pillanatról a másikra megmerevedett még a levegő is körülöttünk. Az addig még végtelen hülye srácok egyetlen másodperc alatt azonnal a főnök mellett teremtek, aki ekkor már 100%-s figyelemmel fordult a barlang bejárata felé. Fogalmunk nem volt mi történt, de az egyértelmű volt, hogy baj van. Valaki átvette a kötelet a főnök kezéből, aki már rohant is egy újabb oxigén palackért, hogy elinduljon a két lemerült barlangász után. A kötél egyébként afféle Ariadné fonala volt. Egyrészt visszavezette a barlangászokat a felszínre, másrészt azzal tudtak jelezni, hogy gond van, mint ahogy ez itt meg is történt.

Szerencsére mire mentőként a főnök is lemerült volna megjelent a két barlangász, kijutottak a barlangból. Annyi történt, hogy a fiatal fiú csutorája elromlott, nem kapott levegőt és ettől bizony pánikba esett. Márpedig ez egy vizes barlangban, ahol oxigén palackkal kell lemenni a barlangba különösen veszélyes lehet, ráadásul még nem is ismerték teljesen akkoriban a barlangot.

Hála az égnek, a tapasztalt barlangásznak sikerült megnyugtatni, és az ő csutoráját váltogatva tudtak visszajönni a felszínre.

Ez volt a második olyan alkalom, amikor azt tapasztalhattam meg a hegyek, illetve itt a barlangászok világában, hogy lehetnek bármilyen idétlenek, lehetnek piások, mert mi tagadás, tudnak inni is, tűnhetnek végtelenül felelőtlennek, akik magasról tesznek mindenre, és valahol királynak képzelik magukat, mégis olyan elképesztő felelősséggel vannak egymás iránt, amit soha sehol másutt nem tapasztaltam. Ez pedig engem teljesen lenyűgöz. Számomra ez a felelősségvállalás, ez az odafigyelés a létező legnagyobb dolgok egyike. Minden csodálatom az olyan embereké, akik így viselkednek egymással. 

Azt hiszem a hegyek látványán túl, a hegyek között átélhető kalandokon túl ez az a dolog ami elképesztően vonzóvá teszi a hegymászók és a barlangászok világát számomra. Ezért olvastam pl. nagyon sok ilyen témájú könyvet. Ezért várom mindig, hogy végre legyen egy film, ami róluk szól. De a filmek többsége krimibe ágyazott hegymászás, ami teljes abszurdum. Ami pedig még sem az, az általában nagyon gyenge úgy történetben, mint képi látványban. Még nekem is szemet szúrnak benne a hibák, amiket egy gyakorlott, tanult hegymászó sosem követne el. Persze, nyilván aki felmászik 8000 méter fölé, az közben nem akar még filmet is forgatni, mert örül, hogy él, hogy menni tud. Aki meg forgatna filmet, az meg nem képes úgy hegyet mászni, hogy ő is feljusson a csúcsra. De azért még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer valaki leforgat egy ízig-vérig valós hegymászó filmet.

Csak egy kis szösszenet erről a felelősségtudatról a könyvemből:

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon.

Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról." 

Kalandok a Radnai havasokban

Kétszer jártam a Radnai havasokban. Szerintem erre a környékre nem járnak sokan Magyarországról, pedig csak ajánlani tudom. Épp oly csodás hely, mint a többi hegyvidék Romániában.

Az egyik látogatásunk alkalmával autóval mentünk. Bizony, akkor már volt egy Skoda 100-sunk, és az vitt el minket odáig. 

Azért a hegyre persze nem vitt fel, és mi a Cabana Puzdrele-ben készültünk megszállni, ahova autóval nem lehetett feljutni. Így valahol ott kellett volna hagyni.

Ugye, emlékeztek? Külföldi nem szállhat meg román állampolgárnál. Az utcán egy magyar rendszámú autót még sem lenne jó hagyni. Akkor mitévők legyünk?

Nem tudom milyen alapon választottunk ki egy házat, ahova bementünk és megkérdeztük, ott hagyhatnánk-e a kocsit? Cserében benzin jegyet ígértünk. Úgy ám, mert külföldi csak benzin jegyre vásárolhatott benzint, ha éppen volt üzemanyag a kútnál. A jegyeket szállodákban lehetett megvenni. Úgy emlékszem korlátozva volt a mennyiség, de bőven elég volt nekünk, így simán tudtunk adni a ház lakóinak. Ők örültek neki nagyon, mert a ház ura nagy szükségét látta a benzinnek a druzsbájához. Aki nem tudná, benzines láncfűrész volt a druzsba.

Szóval sikerült gyorsan megegyezni. Autót beparkoltuk az udvar legbelső részébe, és letakartuk, hogy a rendszám még véletlenül se látszódjon ki. Oda adtuk a kialkudott benzin jegyeket, majd a hátunkra kaptuk a zsákjainkat és neki indultunk az útnak fel a turistaházhoz. 

Rögtön az elején egy jó durva emelkedővel indult az út, és ekkor nagyjából déli tizenkét óra volt. Ezerrel sütött a nap. Négykézláb másztunk felfelé, miközben a hátunkon jó nehéz hátizsákok voltak, telerámolva több napra való élelemmel, ruhával, hálózsákkal, gázfőzővel, palackkal. 

Ezekben az időkben ilyen túrázásra megfelelő felszerelést kapni még nem volt könnyű. És a súlyokra aztán végképp nem figyeltek itt keleten. Nyugatról pedig még nem igen telt rá az embernek, hogy beszerezze a könnyű, praktikus dolgokat, meg nem is igen jutott ki a nyugati országokba. A gázfőzőnk is csak a kamionos nagybátyámnak volt köszönhető. Maga a fémvázas hátizsák önmagában is igen nehéz volt.

A lényeg, hogy a megrakott zsákjaink igen csak súlyosak voltak. Nem volt könnyű, de leküzdöttük a meredek emelkedőt és hamar kiértünk egy teljesen varázslatos tájra.

Sokat kellett mennünk, legalább is nekünk igen soknak tűnt. Itt velünk volt Sanyi is, igen az a Sanyi, és a felesége is. Ők nálam nagyságrendekkel gyakorlottabb túrázók voltak, de bizony még ők is elfáradtak alaposan.

Egyszer csak a völgyből feltűnt egy fiatal kölyök. Mint kiderült a hegyekbe felcsapott lovak után ment. Reggel indult le a faluba, és ekkor már úton volt visszafelé. Szerintem ő az oda-vissza utat rövidebb idő alatt tette meg, mint mi csak oda. Néztük is nagy csodálkozva.

És akkor itt mesélnék nektek a havasok méneseiről. Itt találkoztam először úgy lovakkal, hogy egy-egy kisebb ménes volt együtt, és egyetlen ember sem volt a közelükben. Ezeket a lovakat tavasszal felhajtják a hegyre, és ősszel pedig lehajtják, mikor leesik az első hó. 

Ne kérdezzétek, hogy nyáron akkor hogy használják őket, mert nem tudom. Lehet, olykor leterelik őket, vagy legalább egyet-egyet belőlük, akire éppen szükségük van. De mégis, elmondhatjuk, hogy a nyár nagyját fent töltik a csodás havasi legelőkön. 

Kevés annál szebbet láttam életemben, mint a havasi legelőkön élő lovak. Majd kicsattannak az erőtől, a jó léttől. Ragyogóan fénylik a szőrük. Egyszerűen ámulatba estem tőlük.

Igen, nagyon szeretem a lovakat, még ha csak távolról is. Életemben egyszer ültem lovon, óvodás koromban, az állatkertben. Szerettem volna megtanulni lovagolni is, de sajnos nem telt rá. Így ez is kimaradt az életemből. De a lovak szépségétől, erejétől, "társadalmi" életüktől elalélok. És ilyen szépséggel itt találkoztam először. 

Több kisebb ménes is utunkba esett amíg felértünk a turistaházig. 

Végül, ha nem is túl frissen, de megérkeztünk a turistaházig is. Megmutatni sajnos nem tudom, mert nem találtam róla fényképet a világhálón, de annyi kiderült számomra, hogy még a 90-s években leégett. 

Meglepetésünkre a turistaház vezetője pont az a férfi volt, akinek az udvarára beparkoltunk a faluban. 

Egyszerű turistaházra gondoljatok. Voltak benne szobák, sok-sok emeletes ággyal, és szorosan egymás mellé beállítva, hogy csak a végükből lehetett bemászni. Rakodó hely semmi, csak az ágy, illetve max. alatta. 

Viszont remek bora volt a gondnoknak, amit mit tagadás fel is vásároltunk az utolsó palackig. :) És nem, nem kellett belőle egy üveggel sem lecipelnünk a hegyről. Mind elfogyott a három nap alatt, amíg ott voltunk. 

Még az nap este a fiúk kitalálták, hogy elmennek a közeli esztenához sajtért. Az esztena a juhnyájak éjjeli pihenőhelye és ahol a nyár folyamán a juhászok élnek, készítik a sajtot. Nincs könnyű élete ott fent a hegyen senkinek. Egyik nap én is eljutottam az egyikbe, ahol meginvitáltak minket a juhászok a kunyhójukba. Gondoljatok el egy kis kunyhót, ahol a falak nem érnek a földig. Okkal persze. Így a nagy esők átfolynak a ház alatt, és nem tesznek kárt a kunyhóban. Viszont semmit nem is lehet a földön tartani. A priccsek is magas lábakon állnak, ahol alszanak. Nincs semmiféle komfort. Nem könnyű élet.

Romániában a havasok zsúfolásig vannak birkanyájakkal. Erről írtam már korábban. Azon túl, hogy lelegelik az állatok az országot, és hogy rengeteg erdőt is kiirtottak az évek során, hogy legyen még több legelő csak az egyik, bár az egyik legsúlyosabb probléma. A másik a kutyák. 

Említettem már, hogy Erdélyben a havasokban igazi nagyragadozók is élnek. Farkasok és medvék. A birka könnyű préda lenne nekik. Az ember azonban meg akarja védeni a haszonállatait. Ezért tart ilyen kutyákból akár 6-8-t is a nyája körül. Ezek a kutyák igazi rideg tartásban vannak. És most a házi kedvencként kutyákat tartók talán hagyják ki a következő pár sort. 

A kutyáknak meg kell védeni a nyájat a farkas, de a medve ellen is. Ezért nem ölebként tartják őket. Természetesen nem bántják egyik állatot sem. De a kutyáknak teljesen önellátónak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy nem kapnak rendszeresen enni. Vadászniuk kell. A vemhes és szoptatós szuka kap a tejből savót, de más eleséget ő sem. És még egy. Ahogy írtam, nem ölebek. Nem simogatják, nem dajkálják őket. 

És még egy, ha ember kerül a kutya útjába, aki nem a gazdája, a kutya, ha kell ellene is megvédi a nyájat. És a juhász nem fog rászólni, mert csak a dolgát végzi.

Többek között ezért is jártak mindig a férjem és a barátja is vadászkésekkel a hegyen. Ahogy nyáj közelébe értünk, mindig azonnal kikapcsolták a késtartóik záró pántját. 

Szóval első este amikor sajtért mentek a fiúk, bizony az egyik kutya megkapta Sanyi bokáját. De ezzel megúszta. Sajtot sajnos nem kaptak, vissza kellett érte menni két nap múlva, akkor jutottam el oda én is, így haza sétáltak. Igen ám, de volt egy juhászkutya, aki valahogy oda szokott a turistaházhoz. Beleszerelmesedett a gondnokba, és mindig oda szökött hozzá. Így történt ez ekkor is. A hatalmas kuvasz ott feküdt a turistaház ajtajában. Se ki, se be. Sanyi és Nicu jöttek volna be a házba, de a kutya nem engedte. Így ők fellapultak a ház falára, kezükben a késeikkel próbálták rávenni a négylábú őrséget, hogy engedje be őket a házba. Mi bentről szurkoltunk nekik, hogy szelíd ám, előtte még simogathattuk is, kivétel erősíti a szabályt alapon, de bizony nem nézett szépen a srácokra. A végén a gondnok oldotta meg a helyzetet, mert előkerítettük, és kiment a kutyához. Tőle eltűrte, hogy megfogja, és eltolja őt az ajtóból, hogy férjeink be tudjanak menekülni.

Másnap egy hosszabb túrára indultunk. Az út szinte végig a gerincen vezetett volna. A tervek szerint végig mentünk volna ott és a végén leereszkedtünk volna Borsa városába. Majd vissza a faluba busszal és újra fel kellett volna mászni a turistaházig ott, ahol eleve felmentünk.

Sajnos még az út felénél sem jártunk, amikor beállt a térdem. Tudtam, hogy nem leszek képes végigmenni az úton, de legfőképpen arra nem, hogy utána még ismét visszamásszak a hegyre a szállásunkig. 

Így mi Nicuval a gerinc túra közepén megkezdtük a leereszkedést a völgybe, és megbeszéltük, hogy Borsa-n a buszmegállóban fogunk találkozni a többiekkel. Igen, többiekkel, mert a turista házból más is hozzánk csapódott a túrára.

Valahogy jelzés nem igen volt azon az úton, ahol mi leereszkedtünk a hegyről. De attól nem féltünk, hogy eltévednénk, mert egy patak völgye szépen vitt lefelé. Békésen sétáltunk, élveztük, hogy kettesben vagyunk, hogy mesés tájon járunk, csodás időnk van, amikor hirtelen csaholásra lettünk figyelmesek. Tudtuk rögtön, hogy nyáj van a közelben, és reménykedtünk, hogy nem akad össze az utunk. Nem nyert. Egyszer csak feltűntek a kutyák a hátunk mögött és a patak egyik oldaláról. Megvan az az érzés, amikor hat ilyen tűnik fel a hátad mögött?

Nicu azonnal előkapta a kést. De a kutyákat az nem tartotta vissza. Csak jöttek, egyre közelebb. Nyájnak, juhásznak nyoma sem volt. 

Életem értelme közölte velem, hogy leszek szíves ugyanolyan nyugodtan sétálni tovább, mint eddig, és még véletlenül se merüljön fel bennem, hogy esetleg menekülésre, futásra vetemedjek.

Szerintem nem kell ecsetelnem milyen roppant "nyugodtan" sétáltam tovább. A fejem úgy járt körbe, mint a ninós autókon a lámpa. 

Miután a kutyák már szinte a sarkunkban voltak, Nicu felkapott egy hosszú botot. Ezzel sikerült távol tartani az őrző-védő egységet. De nem tágítottak. Mi meg csak mentünk, mentünk.

Aztán feltűnt egy hely, ahol a turistautat keresztezte a patak. Eszembe jutottak egyből indiános regényből gyűjtött "tapasztalataim", és abban reménykedtünk, hogy na, majd a patakon túl már nem követnek minket.

Biztos mindenki tudja, hogy tévedtünk. A kutyákat egyáltalán nem aggasztotta, hogy vizes lesz a lábuk. 

Közel fél órán át tartott, hogy szorosan a nyomunkban jöttek, és próbálták egyre szűkebbre fogni a kört körülöttünk. Más kérdés, hogy nekem óráknak tűntek.

Aztán egyszer csak, mintha lehullott volna egy függöny előttük, megálltak, és többé nem jöttek utánunk. Még ugattak, acsarogtak ránk, de ahogy távolodtunk, ők is szerte futottak.

Ott és akkor jöttünk rá, hogy egészen biztosan megvan a távolság nekik a nyájtól, hogy meddig kell távol tartani bárkit, bármit a védett birkáktól. Valószínűleg mi ott jutottunk ki ebből a védelmi övezetből, és ezért hagytak minket elmenni. Többé már nem voltunk veszélyesek számukra.

Az egész akció alatt egyetlen birkával és juhásszal sem találkoztunk.

Talán ez volt az egyik olyan élményem, amikor fél óra alatt öregedtem nagyjából öt évet. 

Innentől már igen szaporán sikerült leérnünk a városba. Hamar megtaláltuk a busz megállót is, már csak az a pár óra volt hátra, amíg bevártuk a többieket is, hogy a gerinctúra után ők is leérjenek. Az időt fagyizással ütöttük el. Volt egy hűtőláda az egyik bolt előtt a megállóban, amiből fagyit árultak. Tölcsérestől volt lefagyasztva, és 1 Lei volt darabja. Az akkor 1,70 Forint volt. Először vettünk egyet-egyet. Aztán még vettünk, meg még, és még. Nem tudom hányat ettünk meg, de félig biztosan leürítettük a ládát. Egyrészt nagyon finom fagyi volt, másrészt sokat kellett várnunk a barátainkra. 

A másik Radnai túra kalandjait majd holnap mesélem el nektek. 

Azért még gyorsan egy kép a máramarosi népviseletről, ami nagyon szép. Egyébként a ház, ahol az autót hagytuk ennek a népviseletnek megfelelő sok-sok hímzett párnával, terítővel volt tele. Bár nem élnék ilyenek között szívesen, de nagyon szép volt az is.

Menjünk a Tátrába

Ezt a blogot alapvetően a könyvem miatt találtam ki, és arról akartam nektek mesélni, hogy kerültem közel a hegyekhez, a havasokhoz. Aztán valahogy lett jócskán magánéleti kitérő is, ami igen nagy sikernek örvendett. A rossz hírem az, hogy ez a vonal ismét vissza fog szorulni, és csak annyit írok a privát életemről, ami szükséges az útleírásaimhoz. Ám azért remélem, a továbbiakban is maradtok a lelkes olvasóim.

Sokszor megkérdezték már tőlem, honnan ismerem ennyire a hegyeket, a hegymászást. Rögtön elmondom, hogy szerintem messze nem ismerem sem a hegyeket, sem a hegymászást olyan nagyon. Amit tudok, és az tényleg nagyon kevés, és nagyon amatőr szint, a saját tapasztalatomból jön, amin ma már bizony én is elcsodálkozok, hogy mikre voltam képes. Másrészt viszont rengeteg hegymászó könyvet olvastam. Ha egy-egy hegymászó cikk megjelenik, azt is mindig elolvasom. Így csipegettem fel azt a kevés tudást, ami valószínűleg csak azok szemében tűnik annyira kiemelkedőnek, akik még ennyit sem jártak a havasokban, mint én. 

És ha már, akkor rögtön szeretném elmondani nektek, hogy a hétvégén ismét született egy nagyszerű hegymászó teljesítmény. Klein Dávid elérte az Annapurnát, első magyarként! Gratulálunk neki, és reméljük, hogy azóta már sikeresen le is ereszkedett, és a Crosshair kuloár sem okozott neki semmi gondot.

Akkor nézzük csak. Azt hiszem ott fejeztem be, hogy Magas Tátra. Szüleimmel ugyan egyetlen egyszer elutaztunk Poprádra, de ilyen-olyan okok miatt nagyjából 2-3 nap után haza is jöttünk, és a hegyből szinte semmit nem láttam akkor.

Férjemmel egy téli időpontban mentünk el először ehhez a csodálatos hegyhez. Szállást is foglaltunk Poprád és a hegység között valahol, egy kis faluban. Akkoriban azért ez még nem volt annyira jellemző, így elég puritán volt a szállás, de volt egy szobánk, és volt egy közös zuhanyzó, wc is, de mivel csak mi voltunk vendégek, így ezen nem kellett osztozni senkivel. Csak arra emlékszem, hogy elég hideg volt a fürdőszobában.

Nem tudom milyen agyament ötletből kifolyólag, de mi úgy mentünk el erre az útra, hogy vittünk magunkkal ruhákat arra az esetre, ha felmegyünk a hegyhez, és vittünk arra is, hogy ha lemegyünk Poprádra. Ahogy meg is tettük ezt rögtön az első este, gondolván, hogy lemegyünk, sétálunk egyet a városban, aztán megvacsorázunk egy étteremben. Hogy kellően kulturált legyen a megjelenésünk, a férjem felvett egy szövetnadrágot, inget, és zakó azért talán nem volt, ezért gondolom, csak egy pulóver került az ingre. Én hasonlóan öltözködtem, de legalább nem szoknyát húztam.

Délután volt még, amikor a piros villamossal leértünk a városba. Szépen elindultunk, sétáltunk, de már akkor éreztük, hogy annyira nincs melegünk. Így végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy beültünk valahova, és ott ittunk egy-egy pohár martinit talán. Nem, nem sört, télen arra nem vágytunk. Aztán mikor eljött a vacsora idő, akkor szépen átsétáltunk egy étterembe. Bár mondhatnám, hogy inkább elég szaporán szedtük a lábunkat, mert bizony kezdett nagyon hideg lenni.

A vacsora után, már elég késő este indultunk vissza a szállásra. Amíg elértünk a piros villamoshoz, már nagyon fáztunk. Megkönnyebbülés volt felszállni rá, és nem fagyoskodni. Ám pár megálló után le kellett szállnunk és elgyalogolni a szállásig. Nem volt messzebb 10-15 percnél, de ez pont elég volt ahhoz, hogy szinte megfagyjunk. A nadrágjaink ráragadtak a fagytól a lábunkra. Rövid dzsekijeink voltak, ezért bizony a fenekünkön is éreztük, hogy ragad a bőrünk a fagytól. 

Életünkben nem fáztunk így, mint ekkor este. Gondolom nem meglepő, hogy a városi ruházat a hátizsákok legaljába kerültek. Soha többet nem vettük elő, amíg ott voltunk. Poprádra is simán sínadrágban mentünk le a továbbiakban, mint mindenki más is egyébként.

A szálláson nem volt semmi étkezési lehetőségünk, így reggelizni is Poprádra jártunk. Rögtön a villamos megállója mellett volt egy szálloda, és oda jártunk az étterembe. Isteni ham and eggs-ket ettünk, igazából ekkor ismerkedtünk meg ezzel a nagyon finom kajával. Minden reggel ezt kértük, nem győztünk betelni vele.

Mielőtt a hegyen történt kalandokba fognék annyit elmondok, hogy mivel többször is jártam a Tátrában már nem biztos, hogy pontosan emlékszem mi mikor történt. Így időrendi pontosság nélkül, inkább csak a sztorikra helyezem a hangsúlyt.

Szóval, emlékeztek ugye, se tesi óra, se semmi egyéb mozgás nem jutott osztályrészemül soha. Még az eleséstől is nagyon féltettek. Így történhetett meg az, hogy pl. nem tudok korcsolyázni. De bizony síléc sem volt soha a lábamon. Ám a tv-ben mindig óriási élmény volt látnom, ahogy az emberek azokkal a hosszú lécekkel olyan lazán és könnyed stílusban suhannak le a csodás havas lejtőkön. Nagyon, de nagyon vágytam rá, hogy én is részese lehessek ennek az élménynek.

Így történt, hogy elmentünk a Tátra aljában egy kölcsönzőbe, hogy béreljünk felszerelést. Férjem valamennyire tud síelni, de azért ő sem egy Alberto Tomba. Sajnos azonban csak nekem kaptunk megfelelő méretű felszerelést. Nicu azt mondta sebaj, legalább így tud, vagy legalább is próbál segíteni nekem, hogy elsajátítsam e csodás sport rejtelmeit. 

Lesztek szívesek innentől teljes komolysággal olvasni a történetet!

Már az elég komoly kihívás volt, hogy a vállamon vigyem a léceket addig a helyig, ahol próbálkozni akartam a síelés tudományával. Nekem folyton szétcsúszott a két léc, és így állandóan keresztben álltak, lecsúsztak, pofán vágtak és még sorolhatnám. Szerencsére nem mentünk messzire, így azért nem tartott olyan sokáig a szenvedésem. 

Találtunk egy kis utcát egy szálloda mögött, ami kellően síknak bizonyult ahhoz, hogy ne essek teljes pánikba tőle, hogy nekem ott le kell majd csúsznom. Felballagtunk a legalább 20 m hosszú "pályám" felső végébe. Felapplikáltam magamra a bakancsot. És nagy nehezen, de beleléptem a léceken lévő kötésbe is. Innentől elég komoly küzdelem kezdődött. A lécek nagyjából száz különböző irányba csúsztak ki alólam. Mentek minden irányba, csak arra nem amerre én szerettem volna, ha haladunk. Azért a végén sikerült abszolválnom egy csúszást roggyantott térdekkel le a brutálisan hosszú, minimum 20 méteres lejtő aljába. Nagyon boldogan lecsatoltam a léceket, vállamra vetettem őket, mint egy full profi síelő, és felmentem az utca felső végébe, hogy újabb lesiklást eszközöljek. Síliftre sem volt szükségem, a 20 métert simán megtettem kb. 2 perc alatt gyalog.

Léceket leraktam, elrohantam az után, amelyik magától is lecsúszott egyedül. Végre sikerült úgy letennem, hogy megvárják, míg belelépek a kötésbe, és máris kezdődhetett elölről az ámokfutásom, ami egy nagyjából 5-6 m-re lévő fenyő tövébe sikerült. 

Nem, nem törtem össze sem magam, sem a léceket, és még a fenyőt sem.

Fentieket újra játsszátok le, és én már megint csúszok. Ekkora népes szurkolótáborom is lett, a szálloda hátsó ablakából az alkalmazottak szorítottak nekem, és lelkesen buzdítottak az ablakon való kikiabálással, miszerint is ho-ho-hooooooooo...... És mikor leértem tapsot is kaptam. 

Nem tudom hányszor másztam meg az utcát, és hányszor sikerült lesiklanom, mélyen beguggolva, ahogy azt kell a lesikló versenyeken, hogy minél gyorsabb legyél. De tulajdonképpen rettentően élveztem. 

Miután ilyen remekül sikerült elsajátítanom a síelés tudományát, még éjjel brutálisan rosszul lettem. Belázasodtam, hánytam, totál elerőtlenedtem, jártányi erőm se igen maradt. Gyanítom, hogy a fenti egész napos kemény edzés merített ennyire ki, mert a páromnak semmi baja nem volt - naná, ő csak csendben szurkolt, hogy ne kenődjek fel a fenyőre. Vacsorára ugyanazt ettük, és neki nem lett tőle semmi baja. Szóval szinte biztos, hogy a kaja nem lehetett az ok. Ráadásul azért másnap estére már fel tudtam kelni, és még egy rövidke sétára is rávett életem értelme. 

Mindenesetre eltelt pár év mire ismét lécet csatoltam. Majd mesélek még azokról is. Élmény lesz. 

A továbbiakban gyalog túrákra mentünk a hegyekbe. Voltunk fent a Lomnici csúcson. Kevés ilyen szépet láttam még, mint akkor onnan. Sajnos saját képeim erről nem igen vannak, mert ekkoriban már diákat csináltunk, és azokat még nem tudtam bescannelni. Így továbbra is a netről gyűjtök nektek képeket.

A csúcsról lanovkával ereszkedtünk vissza az Enciánig, majd onnan gyalog tovább a helységig. Gyönyörű volt az egész.

Aki túrázott már a Magas Tátrában az tudja, hogy létezik egy Magistrál nevezetű túra útvonal a hegy szlovák oldalán.  Ez a túraút nagyjából fele magasságban megy végig az egész hegységen. Olykor lejjebb ereszkedik, de alapvetően ezt a magasságot tartja. Nyáron szinte bárki végig tudja járni, akinek van némi kondíciója. De télen egy fontos határvonal. Felette tilos a hegyen járni a lavina veszély miatt, illetve nagyrészt maga az útvonal is zárva van, hiszen sok helyen igen kitett részen megy, keresztbe a lavinák útvonalán. Természetesen, a "hivatalos" hegymászók télen is járnak magasabban, csúcsokat is megmásznak, de talán ők erre engedélyt kapnak, vagy bevallom nem tudom. 

Szóval ugye tél volt, hó volt, és a Magistrál le volt zárva. Mi egyik nap elhatároztuk, hogy felmászunk a Sliezsky Chata-hoz (turista ház). Gyönyörű időben indultunk. Az út direkt, szinte csak egyenesen felfelé vezet a tengerszemhez és a turista házhoz. Szép kis emelkedő. Széles erdei út, ahol szinte semmi árnyék nincs. Így bizony januárban egy szál pólóban másztunk már a végén, mert a napsütéstől szakadt rólunk a víz. Az utolsó szakasz már csak a sziklák között vezetett, óriási köveket kellett megmászni, hogy a végén felérjünk. Sajnos nem is tudom megmutatni, mert a régi ház helyén ma már egy komoly szálloda működik.

A turista házban megebédeltünk, és ittunk 2-3 üveg Pepsit is fejenként, pótolandó az elvesztett energiát. Nos, a Pepsi nagyságrendekkel került többe, mint az ebéd. Nem véletlenül. Ide ezeket gyalog cipelték fel, még nem nagyon vezetett fel út. Tényleg, itt láttam először olyan srácokat, akik hatalmas, mondom hatalmas hátizsákokkal mentek felfelé, és vittek fel mindent, amire a turista házban szükséges volt. A zsákok a fenekük aljától indult, és jócskán a fejük fölött végződtek. Elképzelésem nincs, hogy lehetett azokat elbírni és oda felhordani.

Lefelé egyszerűbb dolguk volt, mert mentő szánokon húzták le a szemetet, a csere üveget és minden mást, amit le kellett vigyenek.

Ebéd után indultunk volna lefelé. De ott volt a tábla, hogy arra kell menni a Tarajkához. A Magistrálon. Tél van. Le van zárva az út. Nem baj. Olyan szép az idő, ragyogó napsütés van. Még időnk is van. Mi lenne, ha mégis?

Próbáljuk meg? De nincs út sem taposva, és térdig ér a hó. Nem gond, mondja életem értelme, majd én megyek elöl, taposom az utat, és te jössz a lábnyomaimban. Ám legyen, a varázs ott fent a hegyen rám is hatott. 

Alig tettünk meg pár lépést, és nahát, látod, jönnek szemből. Két srác érkezett. Mondom, kérdezzük már meg, honnan jönnek, járható-e az út? Próbálkoztunk akkor még kevés angol tudásunkkal, de ők se nagyon értették, viszont hamar kiderült, hogy magyarok voltak. 

Azt mondták négyen indultak. Nem kell megijedni, nem tűntek el ketten, csak ők elég hamar visszafordultak, mondván nem vállalják az utat.

De nekik immáron van lábnyomuk, mehetünk azon. Igen, kár, hogy ellenkező irányban mentünk. Így bizony elég nehéz volt a lábnyomaikba lépni. Na de ment elöl az uram, én meg az ő nyomában, ne panaszkodjak.

Itt tanultam meg hóban lejtős úton közlekedni. Sarkakat erősen benyomva, a hóra rátámaszkodva kell menni. És tényleg. Mikor így belenyomja az ember a lábát a hóba, kicsit hátra dől a lábszár, és megtámaszkodik a havon. Persze kell hozzá hóvastagság, bár 5 cm hóban is működik, de nem teljesen így. Itt viszont volt simán térdig érő hó. Sziklás terepen indultunk, 

Persze, hóval fedve. Sok kitett rész, lavina völgyek kereszteződése jellemezte a kezdeti szakaszt. Közel 400 m-t ereszkedtünk az úton mire elértünk a Tarajkához. 

Amíg vastagon állt a hó, addig a fenti módszerrel tulajdonképpen kiválóan haladtam. Két apróság zavart csak meg. Az egyik az volt, amikor nem csak térdig süppedtem be a hóba, hanem hirtelen derékig elnyelt. A sziklás terepen, lapos köveken haladva, egyszerűen nem volt miben megkapaszkodnom, hogy segítsen kimászni. Így kiabálni kezdtem a jócskán előttem haladó férjemnek, hogy ugyan jöjjön már vissza és húzzon ki. Végre meghallotta, visszafordult és nem igazán értette mi a gondom. De aztán visszajött, és kihúzott a gödörből. 

Később olyan óriási problémába ütköztem, hogy az egyik lavinavölgy kereszteződésben nem volt egy szem hó sem a sziklákon. Lapos, jeges köveken kellett haladni. Elég félelmetes volt. Felettem a völgy, ahonnan bármikor lejöhet egy lavina, alattam meg a völgy egészen le a Tátra aljáig, kezdetben jócskán sziklás terepen. Azért még ezt leküzdöttem. Majd elérkeztem egy olyan feladathoz, hogy az egyik nagy lapos kőről lejjebb kellett volna lépnem. A szint eltérés legalább 10 cm volt. De lehet, megvolt az 15 is. Én pedig megálltam a magasabban lévő kövön és ott maradtam. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy lejjebb lépjek. Annyira pánikba estem, hogy azt hittem örökre ott maradok, mert nem fogok tudni tovább menni.

Visszahívtam ismét Nicu-t, persze jött is. És ott könyörgött vagy fél órát, hogy lépjek egyet. Csak egyetlen egyet, és túl vagyok rajta. Valamiért teljesen nem tudott visszajönni hozzám, hogy megfogja a kezem és úgy segítsen. 

Óriási harcot vívtam magammal. Nagyjából ilyen tájakon.

A végén persze megléptem azt a világra szóló lépést, de nekem óriási lépés volt. Miután beértünk a törpefenyős részbe, már könnyebb lett volna az út, de addigra bizony eléggé elfáradtunk. Ezért nem figyeltünk már annyira a lépéseinkre, ami miatt sokat csúszkáltunk, és ettől még fárasztóbb lett az egész. De egyszer csak megérkeztünk a Tarajkára. Innen már csak a siklóval kellett lemennünk a hegyről, és indulhattunk is haza a szállásunkra.

Hatalmas élménnyel lettem gazdagabb ezen az úton. Egyrészt mai napig megriadok, ha arra gondolok milyen úton mentünk végig. Szerencsénkre egyetlen lavina sem gondolta, hogy akkor induljon útnak. Másrészt mesés látványban volt részem. Ami szintén örökre belém ivódott. 

Sokan nem szeretik a telet, utálják a havat is, a hideget. Pedig olyan élményeket ad az embernek, amit semmi más. Voltak még téli kalandjaink a Tátrában, és majd elmesélem azokat is. 

Mára már csak egy kis téli életképet mutatok nektek a regényből.

"A reggelit követően jó melegen felöltözök a lovagláshoz. Pajkos teste ugyan finom meleg, és amíg a hátán ülök, nem szoktam fázni, de az istállóig el is kell jutni, és utána vissza is. Amikor kilépek a házból hatalmas kupac hó zuhan a nyakamba. Ezzel egy időben fojtott, rekedtes nevetést hallok a terasz mellől. Nosza, nekem sem kell több, már gyúrom is a hógolyót a korlátról felmarkolt hóból. Mivel csendben maradtam, gonosz merénylőm kíváncsian kibújik az oldalfal mellől, ám már repül is a hógombóc, és zsupsz, a sapkáján landolva hullik a hó az arcába. - Igen? – szólal meg az éj mély hang és a szempilláin rezgő hópelyhekkel árnyékolt sötét szem ördögien villan. Gyorsan alakul Csaba kezében a következő támadáshoz szükséges ágyúgolyó, de én kihasználva elfoglaltságát már rohanok is le a teraszról az istálló irányába. A tízperces utat nagyjából fél óra alatt sikerül megtennünk. A kezdeti hócsatát felváltja a hóbirkózás. Kipirulva, nevetve gurulunk a pihe-puha hóban. Néha gyanítom, hogy a négy-öt éves gyerekek sem bohóbbak nálunk. Mire megérkezünk lovainkhoz, úgy nézünk ki, mint két hóember. Csak a répa orr, és a seprű hiányzik a kezünkből."