Székelyföldi kalandozások

Ahogy már tegnap is mondtam, Árpi házaiba sokszor visszatértünk. Rengeteg kalandot éltünk át.

Az első évben mikor ott jártunk, még nagyon természetközeli volt az egész ház, és mi nagyon szerettük azt.

Rendkívüli élmény volt, amikor esténként tusolni mentünk, és ha kicsit hűvösebb volt a víz, akkor mindenki ott sikoltozott a zuhany alatt. A zuhanyzó egyébként egy hordóból állt, ahova naponta töltötték fel a pasik a vizet, és estére annyira melegedett meg, amennyire a nap ereje ezt lehetővé tette. És a zuhanyzó hely körbe volt véve náddal. Az ajtaja is egy falnyi nád volt, amit le kellett emelni, és visszatenni. Tényleg nagyon, nagyon vicces volt és imádtuk.

Amikor megérkeztünk, még térdig ért a kertben a fű, de szinte azonnal ott termett valaki a szomszédból és lekaszálta. A gyerekeink pedig összehordták a kaszált füvet, és várat építettek belőle. Este kivittük a takarókat, leterítettük ezen a puha fűágyon és néztük a csillagokat. Ott láttam életemben először a Tejutat. Gyönyörű volt és örök élmény.

A házikó Székelyudvarhelytől valamivel több, mint 20 km-re volt. Akkoriban még valami botrányos minőségű úton lehetett kijutni a Küküllő völgyén a zetelaki víztározóhoz, és ott a nyaralóhoz. Külön élmény volt minden alkalommal fel- és lejutni onnan. De mindig megúsztuk tengelytörés nélkül.

Egyik nap gondoltuk sétálunk egyet, és út közben kicsit vásárolunk. Ebből is remek nap született. Ugyanis minden helységben bementünk a helyi kis boltba, ami az esetek többségében egyúttal a kocsma is volt. Miután iszonyú meleg volt, bizony mindenhol megittunk egy-egy sört. Szóval úgy jártunk végig lefelé a völgyben az országúton, hogy hol jobbra, hol balra betértünk a helyi boltba és legurult egy söröcske. A végén már magunkon nevettünk, hogy azért ez nem semmi így.

Persze vásároltunk is, és lelkesen cipeltük magunkkal a szatyrokat, míg az egyik kocsmában megkérdeztük, nem hagyhatnánk-e? Mondták, hogy nyugodtan tegyük le a sarokba, visszafelé is ott lesz. És igen, ott volt. 

A végén egy kanyarban úgy döntöttünk nem bírjuk tovább a meleget, megfürdünk a folyóban. Fürdőruhánk sem volt, de annyira nem zavart minket. 

A pancsolás után aztán elindultunk visszafelé, és ahogy már az előbb is mondtam, igen a szatyrok hiánytalanul ott voltak a kocsmában és vártak minket.

Az egyik kedvenc hely, ahova eljártunk innen Korond volt. Eleinte teljesen elvarázsolt az ottani óriási kirakodó vásár, és lelkesen vásároltunk is mindenfélét. Vettünk szőnyeget, birkabőrt, konyhai fa tálakat, gyerekeknek meg amit kértek. Minden évben úgy mentünk oda, hogy már megvolt, hogy abban az évben mit akarunk majd venni. És persze lassan kitapasztaltuk, hogy ki a megbízható árus, ki a kevésbé megbízható. 

Aztán lassan telítődtünk, már nem igen találtunk olyan dolgokat, ami igazán érdekelt volna, és mi tagadás kikoptak a háztartásból az addig megvett dolgok is. A szőnyeg folyamatosan szórta a szöszeit a házban, óriási megkönnyebbülés volt, amikor megszüntettük. A báránybőrök csak a port gyűjtötték magukba. És a fa edényeket sem használtuk már a lakásban. Egy idő után pedig megszüntettem a dísztárgyakat is a lakásban.

Sajnos, olyan mértéket öltött ez a kirakodó vásár, és egész Romániában minden turisták által látogatott hely tele van ezekkel az árukkal, sőt biztosan mindenki találkozott velük itthon is, hogy teljesen egyértelmű, hogy ezek nem igazi kézműves munkák. Persze, nyilván nem nagy gyárakban készülnek, de még sem igazi népművészek által készített tárgyak. Bár természetesen olyat is lehet kapni, de nyilván annak az árát is rendesen megkérik.

Ezzel együtt, olyan varázsa van az egésznek, hogy még olyan barátainkat is rabul ejtett, akikre nem is gondoltunk volna, hogy tetszeni fog nekik. 

Természetesen jártunk fent a Szent Anna tónál, de a tóról már meséltem. Jártunk a Gyilkos tónál, Békás szorosban. Semmi különlegeset nem tudok róluk mondani, hiszen ezek a helyek minden turista által a megtekintendők között szerepelnek. 

Csíksomlyó is terítékre került, de nem Pünkösdkor. Ott elég nagy élmény volt felmászni a kis kápolnához, mert elég magasra épült, és jó kis meredek út visz fel hozzá. 

Nagy élmény volt Szováta a Medve tóval. Én ott merültem először olyan tóban, illetve egyáltalán vízben, ami annyira sós, hogy fent tart a víz felszínén. Nagyon különleges élmény volt. Sajnos a tó méretei nem végtelenek, és a strand terület napozó része nem túl nagy, így bizony igen csak nagy a zsúfoltság egy-egy szebb nyári napon, de a vízben már senki nem tapossa a másik embert. 

A kötelező helyeket bejártuk, mindenkit, akit rávettünk, hogy jöjjön el velünk Erdélybe elvittünk ezekre a helyekre. Majd egy idő után már inkább a rejtett szépségekre vágytam, és ezért próbáltuk azokat is megkeresni.

Így pl. Korondon már a bazárt jártuk végig, hanem a hátsó utcákat. Persze, az egész kisváros a kirakodó vásárból él, ezért nem könnyű ezek mögé is belátni. De mi ilyen szépségeket is láttunk.

Ez utóbbi kép egy működő vízimalom része. És itt működik a hozzá tartozó panzió is. Nagyon szépen kialakított kertje van, és több medencében pisztrángot is tenyésztenek. 

A rejtett szépségek keresése közben jutottunk el Énlakára. Valami döbbenetesen rossz úton jutottunk el a faluba, és ez azóta sem igen változott, bár talán ma már egy fokkal jobb. De valójában nem is baj, mert így nem sokan vállalkoznak erre az útra.

Énlakán az ember úgy érzi, hogy min. 100 évet visszalépett az időben. Réges-régi házak, kutak várják az embert. A temetőben ősi köveket fordítanak ki a földből, és van egy sok nehézséget megélt templom is, aminek a kazettás mennyezetén igazi ékírásos felirat látható.

Énlaka egy igazi csoda. Olyan történelmi emlékekkel, amiket feltétlenül meg kell őrizni. Mondom, nagy szerencséje a falunak, hogy nem könnyű megközelíteni. De egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Ráadásul az egész falucska roppant módon dimbes-dombos, és keszekusza utcácskákkal van tele. Azt hiszem a világ legjobb helye lehetett valamikor a gyerekeknek, ahol úgy el lehet tűnni a felnőttek szeme elől, hogy még véletlenül sem találnak rá az ember gyerekére. 

Ezen a tüneményes kis falun túl találunk egy másik hasonlóan szépet, még ha nem is ennyire ősi falucskát. Kőrispatakot. Itt is szépséges házikók vannak, és a híres Szalmakalap múzeum. A múzeumban mindig nagyon kedvesen fogadják a látogatókat, részletes tárlat vezetéssel. Az udvar különlegességei a patakból gyűjtött simára koptatott kövekből készült kiállítás, és egy tábla rengeteg, ahol a világ számos városának Kőrispataktól mért távolsága és persze iránya látható. 

Keressetek rá a neten, sok képet, és leírást fogtok találni. A falunak saját honlapja is van.

Az úton tovább haladva jutunk el Bözödújfalu emlékhelyére. 

Bizonyára mindenki ismeri a történetét, hogy szinte egyik napról a másikra kellett elhagyni a lakóknak a falut, mielőtt elárasztották a területet vízzel. Szomorú dolog ez, különösen az érintetteknek, és bár ez az egyik legismertebb ilyen emlékhely, de az egész világon és Romániában is számos településsel megtörtént ugyanez. 

Maga a zelelaki víztározó is így született. 

A víztározó mellett eljuthatunk Varságba. Különleges falu ez is. Majdnem 8000 hektáron terül el. Igazi szórvány település, ahol egy egy porta között nagyon nagy távolságok vannak. A település közelében található a Csorgó kő.

A másik irányban a víztározó mellett Sikaszón és Libánon át el lehet jutni Gyergyószentmiklósra. Nem tudom ma milyen arra az út, akkor tengely törő volt. Ám ezen az úton is nagyon szép falvakban jártunk. Persze, nem is mi lennénk, ha nem lettek volna itt is kutyás élményeink. Itt bizony a kutyák még a kocsikat is megtámadták az úton. Csak úgy kapkodtak a kerekek, a gumik felé, mi meg imádkoztunk, hogy nehogy bele is akadjon valamelyikük foga. De szerencsésen megúsztuk ezt is.

Természetesen jártunk a Gyimesekben is, ami valóban megint csak maga a csoda. 

A történelmi látnivalókat is megnéztük. De egy igazi kalandos út csak ez után várt ránk. Nem mentünk ugyanis vissza Székelyföld irányába, hanem átvágtunk a völgyön Moldova felé. Úgy gondoltuk, hogy a hegység másik oldalán kicsit tovább megyünk, majd az Úz völgyén át térünk vissza a Csíkságba. A térkép szerint persze csak egy alsóbb rendű út vezetett át a völgyön, de reméltük, hogy járható. Mikor betértünk a völgybe még meg is kérdeztük az arra járókat, hogy át tudunk-e kocsival menni? Egy Astra-val és egy Peugeot-tal voltunk. Ott azt mondták, hogy persze, menjünk csak nyugodtan. Kezdetben beton út lesz, aztán már csak földút, de járható. Hittünk azoknak, akik ezt mondták, és neki vágtunk. Az út mindösszesen 44 km. 

Talán látszik, hogy milyen "jó" volt az út. 

Kezdetben valóban még aszfalt is volt. Ez a völgy is egy víztározóval kezdődik. Még mellette betonozott úton tudtunk menni. Aztán már földút következett, de még tényleg teljesen jól járható volt. Majd egyre nagyobb kátyúk következtek. Aztán még nagyobbak. Aztán már nem is volt út, csak a nagy fát szállító kamionok által teljesen széttúrt sár, dagonya és nem is tudom még mi. Ahogy a fotókon is látható a kocsik előtt haladtunk gyalog, és botokkal mértük a kátyúk mélységét, hogy át tudunk-e rajtuk menni vagy sem. Tekeregtek a kocsik ide-oda, mikor épp hol volt jobban járható az útnak nevezett valami. Ha kellett faágakat hordtunk, köveket kerestünk, ami egyébként sajnálatosan kevés volt, és feltöltöttük a gödröket, hogy valamelyest átjárhatóak legyenek. A végén sajnos mégis felakadt egy helyen a Peugeot, és nem és nem tudtuk leszedni a "zátonyról". Míg nem az akkor alig 12 éves kisebbik gyermekünk megkérdezte, hogy miért nem emeljük meg a kocsit emelővel és akkor tegyünk alá valamit és úgy le tud majd jönni. És tényleg. 

Aztán mentünk tovább és egyre jobban kétségbe estünk. Egyrészt mert az út valóban egyre rosszabb és rosszabb lett, még akkor is, amikor mi már azt hittük ennél már nem lehet pocsékabb. De lehetett. Másrészt a teli tankok lassan kezdtek kiürülni hiszen végig egyesben, max. kettesben tudtunk csak haladni. 

Voltak olyan szakaszok, amikor azt hittem örökre ott maradunk. Telefonálni esélytelen volt, mert térerő egyáltalán nem volt a völgyben. Szóval fogalmam sem volt mi lesz, ha ott ragadunk. A kis Astra nem tudta volna áthúzni ilyen úton a nehéz Peugeot. Kétségbe ejtő volt a dolog, és a 44 km ellenére, mi akkor már sok órája úton voltunk.

Már esteledett, amikor kiértünk egy hatalmas legelőre. Olyan víz átmosások voltak az ott egyébként egész jó utakon, hogy nem mertünk átmenni rajtuk. Szélesek és nagyon mélyek voltak. Egész biztosan belesüllyedtek volna a kerekek és akkor tényleg annyi lett volna nekünk. Ezért a fiúk óvatosan letértek a füves részre. Persze a vízmosások ott is megvoltak, de ott talán kicsit átlósabban lehetett venni őket, így ha lassan is, de haladtunk. 

Mi lányok még mindig a kocsik előtt, és a kisebbik csemeténk is. Igen ám, de már esteledett, a feljebb lévő legelőkről lassan ereszkedtek le a nyájak. Na és kik jönnek még a nyáj előtt? Hát persze, hogy a kutyák. A vad, erdélyi juhászkutyák. Innentől a két kocsi nyitott ajtókkal araszolt, hogy ha bármi gond lenne, csak be kelljen ugranunk a kocsiba. Ekkor már valósággal rettegtem, a puszta életünkért is.

A legelő alján hevert egy juhász. A férjem lekiabált neki, hogy merre menjünk tovább, hogy lejussunk a főútra és onnan vissza Csíkszeredába. A juhász teljes nyugalommal kiabált vissza, hogy ezekkel a kocsikkal semerre, mert soha nem jutunk át.

Gondoljátok el. Már eddig is olyan utakon mentünk, hogy szinte lehetetlenség volt rajta átjutni személyautókkal, és akkor azt mondják, nem tudunk tovább menni.

Visszafordulni esélytelen volt. Hogy azokon az utakon még egyszer végig menjünk, az nonszensz volt. Nem volt más választásunk, csak előre menni.

És bő 8-9 óra elteltével - ugye megvan, hogy az egész 44 km - beértünk egy faluba. Megállítottunk egy bácsit, hogy mennyi van még a főútig. Csodálkozva nézett ránk, hogy miért kérdezzük, hát honnan jövünk? Mikor elmondtuk neki hogy a hegyen túlról, elkerekedtek a szemei és valami nagyon csúnyát készült mondani, de jól nevelt volt és a végén csak annyit mondott, hogy: "Hát maguk ...... (itt jött volna az, hogy nagy hülyék, vagy valami hasonló) nagy urak!"

De hála az égnek onnan már nem volt olyan rettentő hosszú a hátralévő út, bár bevallom akkor már az is nagyon soknak tűnt. Mikor kiértünk a főútra az első vágyunk egy benzinkút volt, mert a Peugeot már az utolsó kortyokat fogyasztotta. Eddigre a mi kék Astra-nk homokszínűre változott, és mivel az eső is eleredt, igen furcsán nézett ki. De áldottuk az eget, hogy az eső nem a völgyben kapott el minket, mert akkor az tényleg a világ vége lett volna. Mindenesetre a benzinkutas mikor meghallotta, hogy honnan jöttünk se szó, se beszéd, ott is hagyott minket, hogy akkor tankoljunk csak magunknak.

Mire a szállásra értünk, már nem voltunk se élők, se holtak. Viszont ez az út mindannyiunknak örök emlék marad. 2005-ben történt, de azóta is szállóige az Úz völgye!

Bár mikor mi arra jártunk motorosok nem voltak, de az út minősége miatt teszem fel ezt a képet is. Egyébként egyetlen autóval találkoztunk szembe egész úton. Természetesen egy magyar Suzuki volt. Ők a Csíkság felől jöttek, akkor már órák óta. Nem sikerült megnyugtatnunk őket, hogy még mi vár rájuk.

Egy regény téma születése

Bocsánat, ha hiányoztam, de nem jutottam ide, ezért nem született újabb bejegyzés. 

Vannak még kirándulós történetek, és jönnek is majd, de most azt az utat venném sorra, amely a regényem történetének helyszínét, alapját adta.

Bármilyen furcsa, a férjem, aki míg Romániában élt idegenvezetőként is dolgozott, még sem járt sokat Székelyföldön, és együtt sem nagyon mentünk arra. Mindig azt mondta, hogy a székelység az egy külön világ, és kicsit idegenkedett tőlük. Így Székelyföld nagyon sokáig kimaradt az életünkből.

Aztán egy tavaszon elmentünk szokás szerint az utazás kiállításra, ahol megláttunk egy standot, ahol egy székely népviseletbe öltözött jó kiállású fiatalember állt és ajánlgatta a maga szállását. Mi is oda mentünk, meghallgattuk a történetét, mely szerint ő magának és a feleségének épített fent a Hargitában egy faházat nyaralási lehetőségnek, de úgy gondolták megpróbálják vendégeknek is kiadni. Mutatott fényképeket, szép hely volt, szó se róla. A végén kaptunk tőle egy névjegyet, és ezzel el is jöttünk onnan.

Engem pont abban az időben talált meg egy ismerős, hogy Amway. Mondtam én, hogy nem, és nem, de azzal beszélt rá végül is, hogy éppen nyitnak Románia felé, és attól nekem milyen jó lesz. Így aztán hagytam magam rábeszélni.

Miután már beléptem az Amway-be, megkerestem ezt a székely fiatalembert, hogy megyünk ki, és szeretnénk vele találkozni üzleti ügyben. Ráállt, és megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk.

Természetesen ő elvitt minket a már említett nyaralóba. Arra emlékszem, hogy még tél volt, vagy max. kora tavasz, mert a házból sütött a hideg. Ritkán fáztam annyira épületben, mint akkor.

Árpi békésen meghallgatta az én ajánlatomat, és közölte, hogy igen, biztosan remek, de a nővére vagy ki már foglalkozik vele, ezért ha egyáltalán csatlakozni akarna, akkor nyilván hozzá és nem hozzám.

Majd, bemutatta nekünk a házát, a ház udvarát. Elmondta a díjakat. És mit mondjak. Az üzleti tárgyalás részéről teljes sikerrel zárult, hiszen innentől sok éven át rendszeres visszatérői lettünk a házban. 

A házról csak annyit, hogy akkor még nagyon rurális volt. Volt ugyan benne kicsi konyha, palackos gáztűzhellyel, de folyóvíz nem volt. Nem volt a házban fürdőszoba, sem wc. Ellenben volt a kertben tusoló, és volt kint wc is. Remek tűzrakó hely, grillező kemence a főzéshez. A fedett teraszon pedig a felhordott forrásvízzel tudtunk ennivalót mosni, mosogatni. A kerti tusolóba a kútban összegyűjtött vizet hordták át a férfiak és töltötték fel a tusoló hordóját, hogy a napocska megmelegítse benne a vizet estére. Nem kútvíz volt egyébként, hanem a háztetőről lett a kútba vezetve az esővíz.

Egy kis ingyen reklám Árpinak a zetelaki víztározónál épült házairól: http://erdelyivendeghazak.ro/

Mi a Nagylak 1-ben kezdtük a pályafutásunkat, ott szálltunk meg többször is. Akkor még csak az az egy ház volt, és  mai már nem is ugyanaz, mert Árpi újra építette. 

Imádtuk az egészet. A házat, a tájat körülötte, a gondos figyelmet a házigazdák részéről, Melinda pompás kürtöskalácsát, a szekerezést Venci bácsival. Minden év fénypontja volt, amikor végre mehettünk oda nyaralni. 

Ez már a mai ház.

Akkor még üres volt a szomszédos telek, és bizony felmerült, hogy milyen jó lenne megvenni. Akkori árakon is nagyon olcsón adták még, pár százezer forint lett volna. Jó lett volna nekünk is építeni oda egy nyaralót, és kiadni. Ez lett volna a kiindulás. De sajnos pénzünk nem lévén, nem valósult meg. 

Ám az erdélyi szállás dolog az szöget ütött a fejünkbe, és azért még felvetődött bennünk sokszor. Sajnos saját birtok megvételére később sem volt lehetőség, ezért kitaláltuk, hogy akkor segítsünk Árpinak, és másoknak is, hogy közvetítsünk nekik szállást, csináljunk egy olyan weblapot, ahol meghirdetjük őket.

Így elkezdtem szállásokat keresni, és felvenni a kapcsolatot emberekkel akik szállást adtak ki. És azért elsőre elmondanám a rossz tapasztalatainkat is.

A szállás kiadás lehetősége egy hirtelen felmerült dolog volt az ottani embereknek, és mindenki arra gondolt, hogy ez egy könnyen jött pénz lesz, hiszen van egy-egy faházuk fent valahol a hegyen és majd a vendégek szépen fizetnek érte. A többség sajnos szinte semmit nem csinált a házával ahhoz, hogy az vendégeknek kiadható legyen. Biztosan sokan emlékeztek arra, amikor a balatoni telken épült vityillóba mindenki az otthon már kimustrált bútorait, ágyait vitte le. Székelyföldön pont ugyanígy működött ez. Volt valami kis kalyiba, és benne a régen leselejtezett bútorok, edények. 

Az emailek után elmentünk egy körútra is, hogy megnézzük a szállásokat és személyesen beszéljünk a tulajdonosokkal. Volt, ahol a kiadandó házban szálltunk meg. Az ágy lába pl. téglával volt pótolva, az ágykeret egyetlen éjszaka alatt is többször leesett. Ragadós, szutykos ezeréves műanyag edények voltak, elmoshatatlanul. Tragédia volt az egész. 

Sajnos még olyanba is belefutottunk, hogy egy ismerős pár sürgősen szállást keresett rajtunk át, és mi látatlanban adtunk ki nekik egy szobát, amit sikerült hirtelen felhajtani. Mint kiderült másnap reggel azonnal tovább is álltak onnan, pedig több napra foglalták le a szobát. Soha nem felejtem el nekik, hogy nekünk semmit nem vetettek a szemünkre, nem kértek vissza a díjból, és a kapcsolat is élő maradt. De nem is árulták el, miért mentek el egyetlen éjszaka után.

Így az említett körutunk során elmentünk, hogy megnézzük a szállást. 

Azt hiszem én egyetlen éjszakára sem maradtam volna. Egy elképesztően lepusztult faház sorban volt az egyik szoba. Penészes falakkal, csöpögő csappal a szobában. Dohos, büdös, sötét volt az egész szoba. 

És amikor megjegyeztük, hogy egyáltalán hogy gondolják, hogy ezt kiadják, még csodálkoztak is rajtunk.

Volt rá példa, hogy egy lakott ház egyik szobáját adták ki. A szoba zsúfolásig volt töltve bútorokkal. Lépni nem lehetett benne, nem hogy pl. csomagot lerakni. És ebben a szobában este még kinyitottak egy ágyat, hogy azon aludhatunk. Két főnek szánt ágy volt, de annyira keskeny, hogy mi bizony kértünk még egy ágyat. A szobában lévő fotelágy került ekkor kinyitásra. A fürdőszobát, konyhát együtt lehetett volna használni a tulajdonossal. Konyhába nem is mentünk, de a fürdőszobát igénybe vettük, Ott álltunk sorba, hogy épp mi, vagy a ház gazdája menjen be. És ezt is a legnagyobb természetességgel gondolták megfelelő szállásnak.

Azonban szerencsére találtunk számos nagyon szép és kellemes helyet is, bár egyértelműen Árpi háza vitte a prímet. Ő komolyan gondolta, hogy a vendéget maximálisan ki akarja szolgálni. Ezért kényelmesen, komfortosan felszerelt házat adott ki, új bútorokkal, új ágyneművel, új edényekkel. Sőt, az edényei valódi korondi kerámiák voltak, erről bevallom mi beszéltük le, mert egyszer sikerült eltörnünk egy sótartót és egy kisebb vagyonért tudtuk csak pótolni. Ezért mondtuk neki, hogy ahol egész évben vendégek jönnek mennek, oda nem szabad drága valódi kézműves munkát használni törékeny edényeknek.

És hát igazából nekünk Árpi vendéglátása volt az etalon. 

Ő már akkor is ugyanazt csinálta, amit mi is akartunk, hogy keresett még kiadható szállásokat, hogy tudjon ajánlani más helyeket is a vendégeinek, mert bizony az ő háza hamar megtelt minden évben. Mesélte nekünk, hogy mennyit küzdött a kiadandó házak tulajdonosaival, hogy ezekbe a házakba ne az otthon kiselejtezett ágynemű, konyharuha, edény és bútor kerüljön.

Reméljük azóta már sokat fejlődtek a többi szállásadók is. Mi egyetlen egyszer szálltunk meg máshol, és bár egy remek beosztású ház volt, de a nyaralás azzal kezdődött, hogy kitakarítottunk, és füvet vágtunk legalább ott, ahol a tűzrakóhoz ki akartunk menni. Ez bizony nem szolgáltatás.

Ezért ajánlom mindenkinek, hogy első ránézésre ne foglaljon szállást, mert fotózni remekül lehet, és ha odaér az ember nagy csalódások érhetik. 

Na, de ahogy mondtam bennünk először Árpi házikója kapcsán fogalmazódott meg, hogy milyen klassz lenne építeni ott egy nyaralótelepet, de nem egy sűrűn teleépített kempinget, hanem olyan helyet, ami megőrzi a természetességet, ám mégis kényelmes lakhatást biztosít a nyaralni vágyóknak. Ez az ötlet adja a regényem alap helyszínét.

"Gréta nagy örömmel várja a lányát. Negyedik éve már, hogy itt élnek Erdély szívében a hegyek között. Négy évvel ezelőtt sikerült belefogni élete álma megvalósításába. Hosszú évek óta szeretett volna egy tanyát a havasokban. Egy olyan helyet, ahol vendégeket fogadhat, ahol lovakat tarthat, lovas túrákat indíthat. És egy olyan helyet, ahol ő és a családja is letelepedhet, és teljes nyugalomban élhet. Székelyföldön találta meg azt a több hektárnyi földet, amely lehetővé tette, hogy a vágyak valóra váljanak. A tanya hatalmas volt, erdőkkel, mezőkkel és csodás ligetekkel. Egy ilyen, úthoz közeli ligeten épült fel a nyaralótelep. Faházak, teljes komforttal és saját kertecskékkel. Akár száz embert is tudtak fogadni egyszerre. Közös helyiségek is épültek, étterem, uszoda és egyéb sportlétesítmények. Mindenki megtalálhatta, amire vágyott. Természetesen a gyerekekre is gondoltak, őket fából épült játszótér várta. Sok állatot is tartottak a faluban, lovakat, marhákat, birkákat és még baromfiudvar is volt."

Ám ez csak a helyszín. 

Még a szállások felkutatása alkalmával kerültünk kapcsolatba egy fiatal párral, akik lovastúrákat szerveztek a hegyekben. Szerintem róluk már írtam. 

A fiú, aki a lelke volt ennek az egész dolognak, Csaba - tényleg csak véletlen a név egyezés a regénybeli főszereplővel - azt találta ki, hogy elvisz minket egy egész napra, és amit csak lehet megmutat a túra útvonalaikból.

Így egy reggelen először elvitt minket a Gyergyószentmiklóson lévő istállóba, ahol a lovait tartotta. Főleg lipicai lovai voltak, akiket rideg tartásban tartott. Csodás állatok voltak, és számomra bizony meglepő volt, hogy milyen barátságban megfértek a cicákkal, kutyákkal, akik szintén az istálló szalmáján melegedtek. Csaba elmesélte, hogy egy-egy cica még a lovak hátára is felmerészkedik.

Az akkori párja csak annyit tett hozzá, amikor már a nem tudom hányadik kutyus somfordált be az istállóba, hogy Csaba minden állatot azonnal hazavisz, ha gazdátlanul kóborol az utcán, így bizony cicáknak kutyáknak se szeri, se száma.

Az első utunk Meggyestetőre vitt. Egy darabig két kocsival mentünk, de aztán egy helyen megálltunk és Csaba azt mondta, hagyjuk ott az autónkat, innen az övékével megyünk, ami egy rozoga, öreg Dacia volt. De annyira rozoga volt, hogy konkrétan kiláttunk a kocsiból a lábunk alatt. 

És elindultunk. Kezdetben még nem is volt semmi gond, erdei út volt, bár tudjuk azok milyenek, de azért lehetett rajta menni. Aztán egyre meredekebb lett az út, majd el is fogyott és már csak vízmosásokon mentünk. Mi nem vagyunk ijedősek az autózásban, de bizony itt még a férjem is szinte felkiáltott olykor, hogy biztos, hogy itt fel tudunk menni és hogy erre visz az út?

Csaba mindig kedvesen válaszolt, hogy persze, nincs semmi gond. Itt egyúttal megemlíteném, hogy valami olyan csodaszép nyelvet beszél, és olyan dallama van a beszédének, amit soha se előtte, se azóta senkitől nem hallottam. Élmény őt hallgatni már csak ezért is.

Szóval elképesztő helyeken autóztunk, és gondoltunk rá nem kicsit félve, hogy itt majd le is kell menni. 

Aztán egyszer csak felértünk a hegy tetején szinte egy tanyához, ami az övék volt, és ami a túráik induló pontja volt és gondolom az ma is.

Megnéztük a házat, ami két szintes ám. A földszinten van a konyha, kamra, és ha kell ott is lehet aludni, az emelet pedig a háló rész. Azóta persze változhatott, de akkor így volt.

Aztán sétálni indultunk egy közeli, lakott tanyára, ahol csángók éltek. Sajnos nem emlékszem a házi gazda nevére, de ő meg egy igazi mesemondó volt. Nagy szeretettel fogadtak minket, és mesélt is nekünk lelkesen a medvékkel vívott harcairól a családfő, és ő is Csabáéhoz hasonló ékes csángó nyelven. Nagyon élveztük a találkozót.

Aztán már indultunk is le a hegyről, mert Csaba még egy helyre el akart minket vinni. Elárulom, hogy lefelé még zsibbasztóbb volt az utazás, mert még gyorsabban haladtunk mint felfelé, és nem egyszer gondoltuk, hogy na most felborulunk. De Csaba ismerte a terepet, és egyben leértünk.

Innen megint két kocsival mentünk tovább a Békás szoros felé. Aztán egyszer csak ott is megálltunk, és mi megint átszálltunk az ő autójukba, hogy elvigyenek minket szerintem a világ legszebb falujába. 

Csabáék elmondták, hogy ide a KisBékáson át vezet az út, amit az átlag turista nem ismer, pedig csodaszép és csendes, nyugodt vidék. És hát tényleg.

Az út végén felértünk egy kis faluba. Háromkútnak hívják. Csángók lakják, kedves népek. Csabáék persze rendszeresen visszajártak oda a lovastúrák alkalmával, így sok ismerősük volt, akiket végig is látogattunk.

Itt láttuk azt, hogy egy-egy telek egészen a hegytetőig tart, és hogy minden telken min. 1 forrás van, de van ahol több is. Akkora kaszálók vannak, hogy jobb időkben bizony az asszonyok is kaszálnak, hogy győzzék a munkát.

Itt hallottuk azt, hogy tavasszal felhajtják a ménest a havasi legelőre és mikor leesik a hó, a lovak maguktól lejönnek.

Itt mesélt Csaba erről:

"Csaba hirtelen vágtába ugratja lovát, és a többieket is magával hívja. Nyolc lovas száguld a végeláthatatlan platón, amikor Zsuzsa és az egész társaság észreveszi, hogy a havasi legelőn egy ménes legelészik. A lovak a váratlan zajra először csak a fejüket kapják fel. Kérdőn néznek a hangok irányába. Fülük izgatottan mozog, minden neszre figyelnek. Ezek az állatok egész nyáron itt legelnek fent a hegy tetején, nem őrzi őket senki. Úgy élnek, mint régen a vad lovak. A csapatot egy mén vigyázza, de a lovak egy öreg kanca utasításai szerint töltik mindennapjaikat. Errefelé emberrel, de állattal is csak ritkán találkoznak. Most azonban valami ismeretlen veszély közeledik. A dübörgés egyre közelebbről hallatszik és a porfelhő is mind jobban megközelíti őket. Az eddig békésen legelésző jószágok minden idegszála a közelgő ismeretlenre összpontosít. Végül a matriarcha úgy dönt, menekülni kell, és a közeledő veszedelemmel ellenkező irányban sebes vágtába kezd, maga után hívva összes társát. Mire Csabáék odaérnek hozzájuk, már szélsebesen száguld az egész ménes. Lobogó sörények, dübörgő paták, egyre gyorsuló ütem. A lovasok szinte teljesen lovaik nyakához simulnak, és mámorosan rohannak tovább a ménessel. Szívverésük a vágtázás tempója szerint gyorsul egyre tovább és tovább. Az érzés leírhatatlan, az adrenalin szintje már mindenkinek az eget veri. Az élmény felér egy orgazmussal. Lassan közeleg a fennsík vége, de ők még mindig csak repülnek a szelek szárnyán. A térdig érő selymes füvet a szél oly lágyan fodrozza, hogy az előttük elterülő legelő tengerként ringatódzik. Az aranyló napfény, csillogóvá varázsolja a rétet. A gyönyörűséges érzéstől mindenki kiabál, és egyre csak hajtja tovább a lovat maga alatt. Az egész fennsík morajlik a táltosként szálló állatok patája alatt. A hatalmas zaj még jobban felerősíti az extatikus érzést. A ménes azonban egyik pillanatról a másikra megtorpan, és irányt vált, most már visszafelé tartanak. A nyolc lovas is visszafordulna, de meglátván Csaba jelzésszerű mozdulatát, lassan lefékezik az állatokat. A ménes tovaszáguld, és az emberek maguk maradnak egy ritka élménnyel gazdagabban. Az előbb a csángó ménessel vágtázhattak együtt. Míg élnek emlékezni fognak a mai napra. Ezt a katarzist senki nem felejti el. Együtt száguldani a szabadon élő lovakkal, szabadon szállni az ég felé, felülmúlhatatlan! Lovaik épp úgy élvezték a rohanást, mint a nyeregben ülő emberek. Nagyokat horkantva, habzó szájjal, tajtékos nyakkal álldogálnak a legelő szélén. Még megrándulnak izmaik, még bennük él az előbbi száguldás. Jó néhány percnek kell eltelnie, mire a paripák és a túrázók is újra szabályosan veszik a levegőt, mire a szívük ismét normális ritmusban ver. Ám a lelkükben még nem csitultak az élmények, ezért bár lassan visszafordítják az állatokat, és elhagyják a fennsíkot a most már ismét nyugodtan legelésző ménessel a távolban, de szólni nem tud senki. Gondolatban mindannyian újra és újra átélik a nagy kalandot, és elraktározzák agyuk legmélyebb rejtekeibe, hogy onnan bármikor maguk elé hívhassák."

Én, ahogy írtam már, sajnos nem tudok lovagolni. De ahogy Csaba elmesélte nekünk ezt az élményt, szinte átéltük vele együtt. Azt hiszem aki átéli az sosem fogja elfelejteni.

Ellátogattunk a helyi iskolába is. Képzeljétek, igazi kicsi egy tantermes iskola volt, természetesen fából.

Külön padsorokban ültek a különböző osztályos gyerekek. Természetesen csak az első négy osztály járt ide. 

Az iskolában egyetlen tanító nénije volt, aki mindenkit tanított mindenre. Az ő történetét is hallottuk, mely szerint elszökött a faluból, hogy tanulhasson. Aztán mikor visszatért, és ő lett a tanítónő, akkor már büszke volt rá a családja is. Épp az esküvőjére készült, és nekünk is adott meghívót rá, de sajnos nem tudtunk visszamenni. 

Gondoltam teszek fel róla képet, de inkább nem. Nem szeretnék visszaélni a jogaival, de ha rákerestek hogy Háromkút iskola, akkor fel fog dobni róla is képeket.

Be is mentünk az iskolába, ahol nagyon jól nevelt kis gyerkőcök fogadtak minket, hangosan köszönve. Persze nem zavartunk sokáig, a tanító néni mondta, hogy mindjárt vége az óráknak, menjünk fel a házukba és ott várjuk meg.

Mi fel is mentünk, és akkor és ott láttam ezt:

". Igazi falusi portára érkeztek. A ház előtt a veteményes, benne főleg krumpli, mert itt a hegyen más nem nagyon terem meg. Talán még egy kis zöldség, de ezzel nagyjából le is zárul a választék. A veteményes után ősöreg gerendaház látható. Ott él Jóska bácsi és ott élt az egész családja is, ki tudja már hány generáció?! Nem nagy ház, egy konyha és szoba az egész. Rögtön mellette a nyári konyha bújik meg. Ez az a hely, ahol valójában a család élete zajlik. A „nagy” házat inkább csak télen használják az itt élő népek. A lakóház mögött épültek az istállók és ólak. Ilyenkor nyáron csak a baromfi lakik itthon és a disznók, már ha azt is tart valaki. A lovak, a marhák és a birkák a nyári legelőkön vannak. Az istállók után már nincs több épület, onnan felfelé a család kaszálója található. A hatalmas rétet az erdő követi és az erdő fölött a havasi legelő. Irigylésre méltó porta, de a vele járó munkát senki nem szokta irigyelni. Jobb időkben többször is kaszálnak egy nyáron. A területek nagysága miatt itt bizony még az asszonyok is kénytelenek a kezükbe venni az éles szerszámot. Nélkülük nem lenne elég a dolgos kéz."

Amiért az iskoláról csak múlt időben írok annak az az oka, hogy egy árvíz teljesen elmosta az iskolát. Magyar segítséggel épült újjá, bár ezt én is csak az internetről tudom. Ilyen lett az új iskola.

Különlegessége még a falunak, hogy mindenkit becéznek. Ezért pl. Csaba is Csabika volt. Tényleg mindenki így szólította. Ez nagyon kedves dolognak tűnt nekünk.

A faluban tett látogatásunk után még elmentünk a Kisbékás forrásáig. 

Jártam azóta is újra a faluban. Kedves barátainkat vittük el oda. Sajnos a személyes találkozók ekkor elmaradtak, hiszen egyszeri találkozás után mi nem látogattuk meg az embereket. De a falu és a környék látványa azóta is teljesen rabul ejt, és ma is állítom boldogan élnék ott nyugdíjas koromban. Pár fénykép a netről:

Bár bizonnyal nehéz ott az élet. Munka nincs, csak a maguk megtermelte zöldség, gyümölcs és állatok biztosítják az élelmet. Bár ezek nyilván sokkal finomabbak, mint amiket mi a plazákban veszünk. Télen, a nagy hóban pedig akár hosszabb ideig sem tudnak lejutni még a nagy Békás szorosig sem, nem hogy valamelyik közeli városba. De cserében egy tündérvölgyben élhetnek.

Ez volt az utolsó kirándulásunk azon a napon Csabáékkal. Sajnos a szállás közvetítés nem működött, így feladtuk ezt a lehetőséget, és így a szorosabb kapcsolat is megszűnt Csabával. A facebookon és a honlapján látom én is ahogy fejlődik, ahogy elvégzett egy egyetemet is, hogy a turizmusban meglegyen a szaktudása is, és látom ahogy fáradhatatlanul szervezi a túrákat és viszi a vendégeit szebbnél szebb helyekre lóháton.

Nekünk Csaba egy életre szóló emléket adott akkor ezzel az egyetlen nappal is. Mit kaphatnak akkor azok, akik akár egy hétig is vele járják a hegyeket?

És én kaptam egy alaptörténetet a regényemhez. Mert igen, ebből a két dologból született meg az egész történet háttere. A szállásadásból és a lovastúrákból. 

Ezért is választottam Csaba egyik lovát a könyv borítójára is.

Egy nehéz mászás története avagy minek ennyi cucc egy hátizsákba

Eddig még nem említettem, de nagyon sokszor előfordult velünk anno, hogy elindultunk valahova, és a végén ilyen-olyan okból teljesen máshol kötöttünk ki. A mai történet is így esett meg velünk.

Fogarasi havasok - vad, mégis gyönyörű világ. 

Bár már bejártam Erdély havasainak egy részét, de ide azért félve készültem. Augusztus volt. Azt találtuk ki, hogy repülővel elmegyünk Bukarestbe, legalább a rokonságot is meglátogatjuk, és onnan megyünk tovább vonattal a Fogarasba.

Ekkorra már elég jól felszereltük magunkat túrára való dolgokkal, de ahogy korábban már mondtam, a súly akkor még mifelénk nem számított fontosnak a gyártók szemében.

Sátrat sikerült az NSZK-ban vennem. Direkt figyeltem a súlyára, még 3 kg sem volt. Volt hálózsákunk, de csak az a sima, lap alakú. Vettünk gumimatracot is, egyrészt, hogy ne kelljen többet a kemény földön feküdni, másrészt, így némileg melegebb is a hátunknak az éjszaka. Polifoam derékalj még itthon nem létezett. Voltak főzőedényeink, volt ugye a kis gázpalack. Szóval volt mit becsomagolni. Természetesen vittünk ennivalót is, mi mást, konzervet?! 

Mindkettőnk hátizsákja rendesen fel lett töltve, bizony Nicut szinte hátrahúzta, amikor próbaként felvette. 

A repülőtéren aztán megmérték őket, szerintem akkor még nem igen volt súlykorlátozás, vagy nem tudom hogy volt, de a MALÉV simán elfogadta mindkét zsákot. A súlyukat viszont sosem fogom elfelejteni, Nicu hátizsákja 32 kg-s volt, az enyém "csak" 18 kg.

Bár a kilókon meglepődtünk, de igazán ekkor még nem éreztük át, hogy ez mit jelent. Hiszen a reptérre kivitte a busz, és olyan sokat nem kellett cipelnünk. Még Bukarestben sem volt hatalmas probléma. Más kérdés, hogy a kedves rokon ott még csomagolt egy csomó kaját nekünk, nehogy éhen haljunk. A legkisebb rést is kihasználta a hátizsákban, és csak tömte bele az ennivalót.

Ám ekkor már augusztus vége volt, de legalább is második fele volt. Nicu ismervén a hegyeket, kicsit félt, hogy éjszaka elég lesz-e oda a sátrunk, és a vékonyka kis hálózsákok. Így esett, hogy felhívta a meteorológiai szolgálatot, hogy milyen időt jósolnak a Fogarasba. És igen, közölték, hogy éjszaka már mindig fagy fent a hegyen.

Ez sajnos eldöntötte, hogy nem megyünk oda, mert ahhoz nincs megfelelő felszereltségünk. Szomorúan vettem tudomásul, de el kellet fogadnom.

Évekkel később, autóval azonban mégis jártunk a Fogarasban. Csak épp hogy felmentünk a világhírű Transzfogaras szerpentinen a Bilea tónál lévő házhoz, és vissza.

Nézzétek meg, talán nem véletlenül olyan híres ez az út.

Elég félelmetes volt felmenni rajta, de cserében csodálatos tájakat látott közben az ember. A tónál fent hideg volt, az ottani alagút már be is volt fagyva, ezért átmenni nem is lehetett rajta. Lesétáltunk akkor a tóhoz, de bizony elég ködös volt az idő, így alig találtuk meg. Pedig csodaszép ám az is.

Na de akkor kellett valami más úticél, és meg is találtuk. Királykő vagy Piatra Craiului nem messze Brassótól.

Ez sem rossz, igaz? Vonattal mentünk Brassóig, és onnan egy másik vonattal Zarnesti-ig. A vasúttól pedig gyalog indultunk el a hegy felé. Ez egy bő 12 km-s séta. Tűző napon, 32 és 18 kg-s hátizsákkal a hátunkon. 

Mire a hegy lábához értünk nem voltunk se élők, se holtak. Arról szó sem lehetett, hogy még az nap felmásszunk a hegyre. 

Kellemes kis legelők vannak a hegy lábánál, így az egyiken, aminek a közelében még patakot, forrást is találtunk, szépen felvertük a sátrunkat. Végre lekerültek a nagyon nehéz zsákok a hátunkról. Már ez paradicsomi érzés volt. 

Csodás időnk volt, bőven ráértünk, így a sátorverés után szépen tüzet raktunk és egyértelmű volt, hogy csak valami konzerv kaját ehetünk, hogy fogyjon a súly a zsákokból. 

Tényleg szuper volt minden.

A Királykő valami gyönyörű szép hegység. Az északi oldalán égbeszökő sziklafalak, míg a déli oldalon a gerincről szép lankás, erdős táj várja a turistát. Mi az északi oldalon sátoroztunk.

Másnap reggel mikor felébredtünk, egy birkanyáj kellős közepén találtuk magunkat. Körben legelésztek a juhok, egy kutya ült szemben a sátorral, és mi kuksoltunk bent a sátor védelmében, mert a kutya miatt nem igen mertünk kimenni. És bár messze nem volt olyan vészes a helyzet, mint anno a Radnai havasokban, de inkább mégis megvártuk, míg lassan, de elvonul a nyáj, és a még lassabban a kutyák is. A juhász, aki szintén ott volt, még véletlenül sem szólt a kutyájának, hogy tágítson mellőlünk. 

Reggeli után sátrat bontottunk, és neki fogtunk a csomagolás művészetének. Megosztani a súlyokat, jól elrendezni a zsákokban, hogy ne húzzanak félre, és még arra is figyelni, hogy a hátunkat ne érje semmi kiszögellés, amitől zavaró lenne a hátizsák cipelése. 

Annyi cuccot amennyi nálunk volt, csak úgy tudtunk elcsomagolni, hogy előtte mindent kiborítottunk a zsákokból. A sátrat úgy kellett összehajtogatni, hogy a lehető legkisebb legyen, és bőven elférjen a saját zsákjában. A két gumimatracból az utolsó korty levegőt is ki kellett préselni, hogy minél kisebbre tudjuk összehajtogatni. 

Egy zsibvásár a mi sátorbontásunkhoz képest békés, rendezett, nyugodt hely.

Végül azonban minden a helyére került és mi megindulhattunk a beszálláshoz, fel a sziklák között az Curmatura nevű turistaház felé. 

Még nem meséltem nektek arról, hogy Romániában kiadtak egy nagyon sok kötetből álló könyvsorozatot, amely a Románia területén található összes hegységbe elkalauzol. Térképek, részletes túraleírások találhatóak bennük. Jó pár kötet megjelent belőle magyarul is, de szerintem mind nem lett lefordítva. Nekünk megvan a teljes kollekció, és mindig ezekkel jártunk túrázni. Természetesen most is nálunk volt a hegység könyvecskéje, térképe és túra leírása. 

A könyvecske szerint egy 12 km-s túra várt ránk, 1200 m szintkülönbséggel. Szerintük, és a kihelyezett útjelzések szerint is kb. 3-4 óra.

Mi tagadás, a kutyák és a csomagolás miatt elég későn indultunk. De azt hittük, sebaj, kora délutánra fent vagyunk a turista háznál. 

El is indultunk, még a legelők szélén vezetett az út, lassan kanyarodott felfelé a hegyre. Aztán egyszer csak ott volt előttünk egy kőomlásra hasonlító meredek szoros, és a tábla arrafelé mutatott.

Sikerült életünk legkeményebb útját megtalálni életünk legnehezebb hátizsákjaihoz. Íme:

Nem kell sokáig magyarázzam, hogy természetesen nem értünk fel 3-4 óra alatt. Csak másztunk, másztunk és másztunk. Egy-egy szakasz megtétele után megálltunk pihenni. Hátizsákkal, ilyen meredek helyen csak úgy tudsz megpihenni, ha visszafordulsz, és völgynek lefelé nézel. Így ezt tettük mi is, és csak ámultunk az elénk táruló tájon, ami egyre szebb lett. És közben mindig megállapítottuk, hogy visszafelé nem vezet út, mert itt lemenni ilyen zsákokkal nem tudunk. 

Ahogy haladtunk felfelé, mindig csak egy-egy kisebb szakasz volt belátható az égbe meredő sziklák miatt, és ezért mindig azt gondoltuk, hogy na ott vége, ott felértünk. 

Nem tudom megmondani, hány alkalommal derült ki, hogy nem így van. Így hát mi késő délutánra értünk csak fel oda, ahonnan már nem volt tovább felfelé. Ám a panoráma:

Bár roppantul megszenvedtük amíg felértünk, de ez volt az az út, ahol kínunkban csak röhögtünk magunkon és a brutális zsákjainkon. Amikor viszont ezt megláttuk, akkor csak azt tudtuk mondani, hogy bizony megérte.

Innen még le kellett sétálni a turista házhoz is, ami már kellemes, erdős tájon történt, de annyira fáradt voltam, hogy Nicu azzal csábított végig, hogy lesz sör. A turistaházat el is értük, ám a világon semmit nem lehetett kapni benne, nem hogy sört. 

Nem volt könnyű sátorhelyet találni körülötte, mert nem nagyon van sík terület, viszont sok sátor volt. De azért a végén megtaláltuk a magunk helyét. Letáboroztunk, vacsorára megint konzervet kellett enni, csak fogyjon a súly. Már elvackoltuk magunkat a sátorban, amikor hallottuk, hogy valaki matat a tábortüzünk helyén. Persze, megnéztük ki az, mi az. És képzeljétek csak, egy mesebeli táltos volt, aki éppen parazsat legelt. Viccet félretéve, tényleg egy ló volt, és a tábortűz maradéka között keresgélt valamit, majd miután ezzel végzett, simán bedugta a fejét a sátorba is. 

Másnap egészen különös zajra ébredtem. Nekem úgy tűnt, mintha druzsbával fát vágnának. Mikor ezt felvetettem a férjemnek, hangos nevetésben tört ki. Majd közölte, hogy hát nem egészen, mert ez egy szamár hangja. A sátorból kinézve láttuk is őt a szemközti domboldalon éppen égnek álló farkával rohanva valahova. Hát ennyit az állattani ismereteimről. 

Reggeli után úgy döntöttünk, hogy nekünk ilyen zsákokkal nagyon nehéz lenne tovább menni a gerincen, ezért inkább leereszkedünk és elmegyünk még a kedvenc helyemre, Poiana Brassóba. Lefelé természetesen a lankás, erdős-legelős tájon át való haladást választottuk, és ennek az útnak a vége egy szoroson át vezetett. Ez a zarnesti szoros. Az út 14 km hosszú volt, és 940 m szintkülönbséggel, de most persze lefelé. 

Szépséges utakon mentünk most is, de már nagyon vártam, hogy beérjünk a szorosba, mert úgy gondoltam, az már a megpróbáltatásaink mielőbbi végét fogja jelenteni. És egyszer csak le is értünk, már legalább a térdünket nem terhelte a meredek út lefelé, hanem csak a patak vágta szorosban kellett tovább sétálgatni. A lábaink már szinte lángoltak a bakancsban. Ezért egy kellemes helyen leraktuk a zsákokat, levettük a bakancsokat és boldogan dugtuk a lábunkat a jéghideg patakvízbe. De épp ez esett akkor nagyon jól. 

És itt pont ugyanúgy jártunk, mint előző napon felfelé. Minden kanyar után azt reméltük, kiérünk a szorosból. De nem, az út csak kanyarodott tovább a sziklafalak között.

Nagyjából a felén lehettünk túl, amikor jobbról becsatlakozott egy patak a szorosban lévőbe, és ebben a háromszögben volt egy kis füves terület a patak mellett, ahol láthatóan táboroztak már mások is. Addig nyafogtam, hogy én már nem tudok továbbmenni, amíg Nicu végül beleegyezett és sátrat állítottunk. Végig morgott egyébként, hogy nem tetszik neki a hely. Szorosan zárt völgy minden irányból, nincs menekülési útvonal. 

Tudjátok, Erdély hegyeiben nagyragadozók is élnek, de mi tagadás kicsit tartottunk attól is, hogy akár rossz szándékú emberek is arra járhatnak az éjszaka leple alatt.

Ezzel együtt a sátrat felvertük, gyors vacsora, majd irány a hálózsák.

Miután a fentieket előadta életem értelme, bizony nem nagyon mertem elaludni. Úgy füleltem, mint egy kis nyuszi, aki minden neszre összerezzen. Pár perc alatt kiderült, hogy Nicu ugyanígy volt vele. Pár perc elteltével ugyan is hirtelen a tábortűz helye irányából mindenféle zajt hallottunk. Ám hiába néztünk ki, már teljes sötétség volt, így nem láttunk semmit.

Nagyjából 1 perc alatt eldöntöttük, hogy még sem jó ez a táborhely, és ki kell jutnunk a szorosból. Úgy bontottunk sátrat, hogy mindent, de mindent még a sátorban elrámoltunk a háti zsákokba. Emlékeztek, korábban kirakodó vásárt rendeztünk, hogy jól sikerüljön a csomagolás. Na itt akkor nem kellett. Mi több, órák sem kellettek az egészhez. Szerintem 10 perc alatt minden a zsákokban volt. Már csak a sátrat kellett lebontani, és lehetőleg minden alkatrészét is elrakni, és nem ott felejteni valahol a sötét éjszakában. De ez is sikerült. Mire képes az ember, ha a szükség ezt kívánja.

A zaj észlelésétől fél órán belül úton voltunk. Az is elég kalandos volt, hogy sötét éjjel két árva zseblámpa fényénél túrázzunk, de szerencsésen kiértünk a szorosból, pedig még bőven volt mit menni. 

Végre kiértünk szabad terepre, megláttunk a hold fényében valami kis épületet az út mentén, és ott a túl oldalon felvertük a sátrat és már aludtunk is. Egy órán belül a sátor bontástól már húztuk a lóbőrt.

Az sosem derült ki, hogy mit hallottunk, pusztán annyit láttunk, hogy a tűz helyéről a konzervdobozt valaki, vagy valami kivette onnan. Simán lehetett egy juhász kutya, de magát az állatot nem láttuk.

Mai fejemmel belegondolok ebbe a túrába, és bevallom gyakran rákeresek a neten a Kiráykő fotókra, mindig elámulok, hogy igen, képes voltam rá. Igaz, tényleg csak egyszer jártam ilyen úton, de óriási élmény volt, minden nehézségével együtt.

Ha máshova nem is, de talán a sorosba eljutok még egyszer életemben. Bár az igazi kaland a sziklák között felmászni a gerincre.