Foci EB!!!!

Bocsánat, hogy eltűntem, de mindenféle fennforgás volt, anyukám kórházba került. Emiatt sem értem rá. 

És a másik, hogy bizony foci EB van. És bármennyire meglepő, én bizony nő létemre szeretem a focit.

Tudjátok, mert már leírtam párszor, hogy mindig el voltam tiltva a mozgástól, a tesi óráktól meg pláne. Valahol azért bennem lehetett, hogy mégis mocorognék, mert párszor visszacsempésztem magam tesi órákra, oly annyira, hogy az egyetemen, ahol végre nem volt iskola orvos, bizony végig úsztam a két évet. Soha, senkinek nem említettem, hogy eü. okok miatt én korábban mindig el voltam tiltva a tornától. 

Ezzel együtt talán meglepő lehet, hogy viszont igen sok sportot szeretek nézni. Én imádom az Olimpiát is, úgy a télit, mint a nyárit. Mikor véget ér nagyon nagy hiány érzetem van, hogy nincsenek már közvetítések, amiket nézhetnék. 

Jöhetnek a vizes sportok, úszás, vízilabda, kajak-kenu. Jöhet az atlétika. Kézilabda, kosárlabda, röplabda. Balczó András idejében nagyon szerettem az öttusát is. Ami nekem nem szórakoztató, az pl. a vívás, vagy a ping-pong.

Teniszt sokáig nem szerettem, nem értettem mi a jó abban, hogy azt nézzem. És bár most sem vagyok tenisz rajongó, de életem egyik legnagyobb élményét egy Borg-McEnroe csatától kaptam. Fantasztikus volt, és akkor ott megértettem mi a jó a tenisz nézésében.

Az amerikai sportokat nem említem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, megérteni a szabályaikat, pedig rengeteg filmet láttam már ezekről.

De nem is sorolom, hiszen a fociról akartam írni.

Újpesten éltem tíz éves koromig. A már említett grundot elég gyorsan beépítették egy új társasházzal. Ott lakott, így a közvetlen szomszédságunkban Bene Ferenc. Az iskolába ahova jártam Szűcs Lajos édesapja volt a gondnok. És anyu mindkét öccse focizott. A kisebbik nagy tehetség volt, ám nagy svihák is. Így esett, hogy kártyázás miatt kivágták az edző táborból, amin ő megsértődött, és az edzője soha többé nem tudta visszaimádkozni a csapatba. A nagyobbik pedig már mindjárt 80 éves lesz, de pár évvel ezelőtt még simán játszott senior csapatban. 

Na, ilyen indíttatás után ugye egyértelmű, hogy én is foci rajongó lettem. Szerencsémre olyan régen születtem, hogy simán alkalmam volt még a magyar foci remek meccseit látni. 

Egészen kicsi koromtól jártam meccsekre, ahova anyukám vitt el, hogy megnézzük az öccsét. Igen, valóban, talán ez is furcsa, de apukám egyáltalán nem volt sport kedvelő. Sem aktívan, sem passzívan. Neki a sport kimerült a bringázásban. Anyut ugyan soha nem láttam sportolni, de tudom, hogy dobott súlyt, mert még bronzérmet is nyert vele. Hogy milyen versenyen, azt viszont nem tudom. És anyu volt az, aki a tv elé is leültetett, ha valami sport volt.

Most, hogy nézem a foci EB meccseit, mindig eszembe jut, amikor nagyapámmal ültünk a tv előtt, persze foci meccset néztünk, és ő elmagyarázta nekem, hogy mi a szöglet, mi a les. Sőt, még azt is, hogy ha két-három ember is áll egy másik focistával szemben, akkor cselezve tudja mégis ő megtartani és esetleg továbbvinni a labdát. Ez biztos nevetséges, de én akkor alig 3-4 éves voltam. És kicsit ez is örömmel tölt el most, hogy oly gyakran eszembe jut a nagyapám, és a közös pillanatok.

Én még láttam Pelét is focizni. 

Nem emlékszem úgy meccsekre, mint arra az igazi rajongó férfiak képesek, hogy meccseket emlegetnek, és konkrét eseteket, hogy ki kinek hogy adta át, fejelte, vagy éppen rúgta, de pl. arra konkrétan emlékszem, hogy egy alkalommal mikor nagyapámmal néztünk meccset, egy szögletet úgy csavart be valaki, hogy az azonnal a kapuba ment. Azóta sem láttam olyat. 

Anyukám még fejből tudta, sőt szerintem tudja ma is az Aranycsapatban játszók neveit. 

Emlékeztek még a SZÚR-ra? Nem jártunk igazából soha sehova szórakozni, de a SZÚR-kra sokszor elmentünk. És nem csak a műsor miatt, hanem a meccs miatt is. Bár a tv-ben sokkal többet lát az ember egy meccsből, de a hangulat az nem pótolható.

Ám sajnos aztán egyre inkább elvadult a szurkoló tábor, és később már soha többet nem mentem meccsekre. Férjemet sokszor próbáltam rávenni, de mindig azt mondta, hogy ő nem akarja megveretni magát, azért, mert másoknak elborult az agya. Így hát marad a tv.

Nem tudok nektek magyar játékosokat felsorolni, hogy kiket szerettem, vagy sem. Nyilván elsősorban a régi újpesti játékosok voltak közel a szívemhez, Zámbó, Dunai, Bene, Göröcs és a többiek.

Ráadásul már régóta csak nemzetközi meccseket nézek meg, és nem BL és egyéb döntőket, hanem EB-t és VB-t. Illetve a selejtezőket.

Így talán sokkal inkább külföldi játékosokat sorolhatnék, akik játéka megragadott. Persze ehhez hozzájárult a magyar foci nagyon hosszan tartó lejtmenete is. 

Egy valakit tudok igazából megemlíteni, akinek a játéka teljesen elvarázsolt. Egyszer volt egy barátságos meccs a Népstadionban. Nem olyan nagyon borzasztó régen, de azért nem is mostanában. A vendégcsapat Brazília volt. A magyar csapat már akkor is elég gyenge volt, de ezen a meccsen egészen jól helyt állt.

Két sztár játékosa volt akkor a brazil válogatottnak. Az egyik Ronaldo volt. Nem, nem a portugál játékos, hanem a brazil. Ő nem varázsolt el annyira, mert leginkább csak állt és várt, tény azonban, hogy ha hozzá került a labda, akkor csodákra volt képes.

A másik csoda azonban teljesen elvarázsolt. Tőle láttam azt, hogy valóban szambázik a foci pályán. Olyan elképesztő cseleket tudott akár az egész pályán végigvezetni, és mindezt annyira könnyedén, hogy csak ámultam-bámultam. Őt pedig Ronaldinho-nak hívták.

Nézzétek:

És mert a brazilok tényleg nagyon tudnak valamit, a másik kedvenc brazil játékosom Neymar. 

Egyébként mindegyikükre jellemző, hogy hangulatban kell legyenek, mert láttam mindegyiket úgy a pályán, hogy semmit nem csináltak, de ha volt kedvük játszani, az pazar élményt jelentett a nézőknek.

Azt hiszem igazából mindenkit meglepett, hogy a magyar csapat kijutott az EB-re. Sokan, igen én is, pesszimisták is voltunk, hogy bizonnyal nem lesz eredményes a szereplés. Kicsit félek is attól, hogy most a nagy eufóriától a 2:0 győzelem után, nehogy megint csalódás érjen minket szurkolókat, és a játékosokat is. 

Valamiért Magyarországon tényleg a foci a legkedvesebb sport, persze a vízilabdán, az úszáson, a kajak-kenun és az összes többi siker sportunkon túl. A sok évnyi eredménytelenség után mindig csodálkoztam, miért megy annyi kisfiú focizni, és csinálja lelkesen kora ifjúságáig. Miért ösztönzik apukák, vagy akár anyukák is erre őket, hiszen a magyar fociban sikert elérni jó néhány éve nem igen lehetett. De ők tényleg nem adták fel. Nagyon sok ismerősöm van, ahol a gyerekek fociznak. Kívánom, hogy most tényleg jöjjön egy felmenő ág, és hogy ez majd töltse el örömmel, sikerekkel ezt a sok gyereket. 

A magyar csapatnak pedig köszönöm az első meccset, mert még az eredménytől elvonatkoztatva is azt kell mondjam, élmény volt nézni. Szurkolok nekik, hogy érjenek el további sikereket is.

Így hát még sok estén, délutánon marad a meccs nézés, de azért majd igyekszem írni is azoknak, akiket érdekelnek a posztjaim.

A végére talán akkor még annyit: Hajrá Magyarország!

Végre péntek ...

Valahogy még mindig nem akar igazi nyár lenni. Nem mintha szeretném a 30 fokot, vagy pláne, ha még annál is több van, de nálunk ma reggelre megint esett, aztán dél körül is, és megint csak 21 fok körül van. Na de sebaj, a lényeg, hogy végre péntek. Ne is foglalkozzunk azzal, hogy esős hétvégét ígérnek.

Ki szokott fürdőbe járni?

Gyerekkorunkban ugye a strand volt a legfőbb nyári program. Amíg Újpesten éltünk, nekem is a Tungi volt a csúcs! Ott tanultam meg úszni, és ott tűntem el egy pillanat alatt a szüleim szemei elől is, de szerencsére a szemfüles törülköző szomszédok elcsíptek.

A Balcsi mellett egyértelműen ez volt a legjobb.

Aztán tíz évesen elköltöztünk Újpestről. Tényleg, erről még nem is meséltem. De ezt majd csak legközelebb, most fürdünk. 

Szóval Újpestről Zuglóba költöztünk és a Tungi már nagyon messze volt. Ellenben a Dagályra mindössze egyetlen busszal el tudtunk jutni. Így bizony ált. sulis koromban volt olyan, hogy egész nyáron, minden nap mentünk a Dagályra. Már kora délelőtt kint voltunk, és kora délután mentünk haza. Egész nap úsztunk, rengeteget a víz alatt. Ma már szétrobban a fejem attól is, ha csak véletlenül elmerülök, de akkoriban szinte többet voltunk a medence alján, mint a víz színén.

Persze lehetett fiúzni is, a szokásos lángos is lecsúszott mindig. És mivel egész nyáron kint voltunk, még én is tudtam kicsit barnulni. 

Aztán telnek az évek, és már nem olyan izgalmas a strand, de semmi gond, ahogy az embernek gyerekei születnek, ez ismét program lesz. Pontosan addig, amíg fel nem nőnek. Így valóban, amikor megszületettek a gyerekek újra strandra járók lettünk. Felfedeztünk egy nagyon szép, tiszta, és nagyon ápolt strandot, Nagykátán. Nekünk az egészen közel van, így remek helynek bizonyult. Palatinuson is jártam gyerekkoromban, meg talán még később is, de nagyon nehéz megközelíteni, és elképesztően sokan vannak. Ezért nekem nem lett soha a kedvenc helyem. 

Szóval Nagykáta. Bárkinek nyugodt lélekkel ajánlom, mert tényleg nagyon szép és tiszta hely. Természetesen gyógyvíz is van, sőt már gyógyfürdő is, közösen a stranddal. 

Igen ám, de a gyerekek időközben felnőttek, és már nem kívántak velünk strandolni. Mivel mi napozni nem szeretünk, így már minket sem vonzott. Sőt, némileg megszaporodott az éveink száma is, és egyre inkább elkezdtünk vonzódni a termálfürdőkhöz. És mára már ott tartunk, hogy 2-3 havonta biztosan felkeresünk egyet-egyet.

Jártunk az országban több helyen is. Még gyerekekkel voltunk Harkányban. Nekünk nagyon szimpatikus, szinte mediterrán hangulatú volt ott minden. Utcára kitelepedett éttermek, cukik. Éjszaka vagy este a parkban zenés kiülős helyek. Így miután alaposan kiáztattuk magunkat napközben a strandon, estére is maradt bőven kellemes program.

Akkoriban a harkányi strand már óriási volt, és persze volt termál medence is. Szóval lehetett pancsolni a gyerkőcökkel, aztán lehetett ázakodni a finom meleg vízben is.

Mivel ma a fürdőkről akarok mesélni, ezért azt meg sem említem mennyi remek helyre lehet innen kirándulni is.

Voltunk természetesen Sárváron is. Útban Olaszország felé, egy nagyon szuper napot töltöttünk el ott is. Akkoriban még nagyon menő volt a sárvári termálsó, nem is tudom azóta mi lett ezzel? Mondjuk mi soha nem használtuk, de attól még jó is lehetett.

Azonban talán kevesebben tudják, hogy bizony termálvíz és strand van Vasváron is. És Olaszország felé az is útba esett. Ott is aludtunk a kempingben. Régi történet ez is, de akkor még nem volt egy nagyon felszerelt kemping, ám egy éjszakára megfelelt.

A fürdést viszont nagyon élveztük, mert rajtunk kívül szinte senki nem volt ott. Na jó, nem csoda, mert az időjárás viszont pocsék volt.

Hévíz. Hévíz szerintem már az építményei miatt is egy csoda. Ám bevallom, én kicsit féltem benne a mély víz miatt. Tudok úszni, de nem vagyok egy úszóbajnok. Ott viszont úszni kell, mert nincs hol leállni. Voltak ilyen fakorlátok, amiken lehetett lógni, pihenni, de engem pl. az áramlat besodort alá, és ez elég ijesztő volt. Nem kértünk gumiövet, mert úgy gondoltuk, tudunk úszni, jó lesz úgy. Hát jobb lett volna az úszógumival. Érdekes, hogy azóta sem mentünk vissza, pedig tényleg csodálatos hely.

Zalakaros - itt már gyerek nélkül jártunk. Ismeritek a telefonos szállás ajánlatot, hogy két éjszaka szinte ingyen. Na mi egy ilyennel mentünk Zalakarosra, mert a Mendan lánc akkor építkezett ott, és az apartmanos rész még csak épp, hogy lakható volt, de igazából nem volt még készen teljesen. Így valóban nagyon olcsón ajánlották fürdőbelépővel együtt. 

Az apartman kényelmes volt, de még nem volt semmi dekoráció szinte sehol. Igaz nem is azt akartuk látni. Az apartman ház mellett is volt egy fürdő, konkrétan egy medence. Ide fürdőköntösben le tudtunk ballagni a szobánkból. Itt volt olyan élményben részem, hogy egyik este csak mi ketten voltunk a férjemmel a medencében. Olyan volt, mintha a saját uszodánk lett volna. Azt kell mondjam, nem egy rossz érzés a dolog. Senki nem fröcskölt, senkit nem kellett kikerülni, nem kell magyarázni ugye?

Nem rossz, mi? Ki mondja, hogy nem fogadná el a háza mellett?

De természetesen átjárhattunk a nagyobb fürdőbe is, ami már a hotelben volt. 

Ez viszont nagyon izgalmas építmény, ahogy a fotón is látszik, több szinten lehet jönni menni a medencék között. Imádtuk. 

A zalakarosi fürdőben és a strandon nem jártunk. Ez utóbbiban azért nem, mert október volt. A városi fürdőre meg a hotel fürdője mellett nem igen volt igényünk.

Miskolctapolca - sokáig kedvenc helyünk nekünk és persze a gyerekeknek is. Képesek voltunk lemenni kocsival akár egyetlen fürdés kedvéért is. Aki megalkotta, nem ma - tényleg az úttörő táborral is jártunk ott, csak amikor arról írtam, akkor ez eszembe sem jutott - szóval aki ezt kitalálta nagyon jól tette. Jönni-menni a barlangi folyosókon úszva, közben élvezni a masszírozó vízeséseket tényleg remek szórakozás. Ám a legutóbbi látogatásunk nagy csalódás volt. A fürdőt nagyon szépen felújították, és most még nagyobb felületen van víz, mint korábban, és a barlangi fürdő rész is nagyobb lett. Ám nem tudom miért, sokkal hidegebb is lett a víz. És nem, nem csak mi fáztunk. Más vendégek is cidriztek a barlangi medence vizében. Így a legtöbb időt a termál medencében töltöttük, aminek viszont semmi különlegessége nem volt, és igazából még az sem volt elég meleg. Ez nagy kár, ha hidegebb lett az ottani víz, mert egyébként tényleg nagyon látványos, élménydús hely. 

Nagyon sokan dicsérték Hajdúszoboszlót. Sokaktól, a saját szüleimtől is mindig csak azt hallottam, hogy remek hely. Így egy alkalommal Erdélyből hazafelé úgy döntöttünk, megállunk ott és fürdünk egyet. Igazság szerint eleve nagyon nehezen találtuk meg az élményfürdőt. 

Igen, bocsánat itt szeretnék megjegyezni valamit. Szeretjük már a meleg vizet és a meleg vizű fürdőket. De mi az élményfürdőket keressük. Ugyan nem csúszdázunk, de a jacuzzit imádjuk, és élvezzük a sodró folyósokat is, valamit főleg a párom nagyon szereti amikor az erős vízsugárral tudja a hátát, vállát veretni.

Szóval igen, Hajdúszoboszlón is az élményfürdőt kerestük, amit nagy nehezen, de meg is találtunk. Különleges, izgalmas medencéket találtunk, különböző korok, vagy ötletek alapján kialakítva. Még olyan medence is volt benne, amiben szinte fekete, olajos szagú víz volt. Azonban sajnos pl. ehhez sem volt kiírva, hogy miért is jó, ha abban fürdünk. 

Jártunk ott azóta még egyszer, mert erdélyi barátaink ott szerveztek találkozót. Ünnepek voltak, ez tény. A strand még nem volt nyitva, ezért akkor is a fürdőbe mentünk. 

És bocs mindenkitől, de minket továbbra sem varázsolt el. Annyira nem, hogy a végén haza is mentünk, mert az a rengeteg ember és a visszhangzó épület zajától már szabályosan fájt a fejünk. 

Mivel a második alkalommal több napot töltöttünk ott, ezért szerencsére másnap eszembe jutott, hogy van egy nagyon kedves ismerősöm Balmazújvárosban, ami csak egy ugrásra van onnan, és ő mesélte, hogy nem régen nyílt náluk egy szuper fürdő. Nosza, felhívtam szegényt, hogy szerinte ott is ennyi vendég van, vagy tudunk kellemesen is fürödni. Így javaslatára kikötöttünk másnap a balmazújvárosi Kamilla fürdőben. Nem is tudom mit mondjak, hogy ajánlom, vagy sem? Nem, nem azért, mert csalódtunk benne. Sőt, éppen hogy nem. Ugyanis tényleg egy szuper hely, azóta pedig tovább bővült a szauna részlege. Bár ez minket nem érdekel, de biztosan van, akit igen. Szóval azért nem tudom ajánljam-e, mert azért ez egy kicsike fürdő, a város méreteihez illesztve. Ünnep ide vagy oda, mi bizony nagyon kényelmesen, kevés vendéggel megosztva pancsolhattunk a medencékben, és ez így volt tökéletes. Ha most ajánlgatom, és nyilván nem csak én, akkor szép lassan ez is a zsúfoltság áldozata lesz. Na, mindegy, menjetek, nézzétek meg, mert érdemes.

Sokáig a kedvenc helyünk volt az esztergomi fürdő. Kellően közel van nekünk, és szintén egy remekül kitalált élményfürdő. Ráadásul ez volt az, aminek egészségügyi hatásait is volt, aki észlelte magán a családból. Ám sajnos egyszer csak bezárták, felújítás címén. Volt, hogy oda mentünk és zárva volt, nagy bánatunkra. Így bizony már nagyon régen nem fürödtünk ott. Itt még a csúszdákat is használták családom bátrabb tagjai. Talán azóta ismét kinyitott, de mi közben átszoktunk máshova. De azért lehet előfordulunk még ebben is.

Amikor zárva találtuk az esztergomi fürdőt, akkor bánatunkban elmentünk a megyeri Aquaworld-be. Nagyon szép hely, tényleg csodásra építették. Mivel mi hála az égnek, akár hétköznap délelőtt is el tudunk jutni pancsolni valahova, így még tömegre sem feltétlenül panaszkodhatok. Ám bevallom még sem szeretem igazán, két okból. A legdrágább hely, ahol az utóbbi években jártunk. És itt nincs termál víz sehol. Sejtem melegítik csak a medencék vizét, és azért az nem ugyanaz.

Ahogy írom ezt a bejegyzést, sorra ugranak fel a helyek. Tényleg elképesztő mennyi fürdő van az országban, és milyen nagyon sokban nem is jártunk még.

Még az egyetemi éveim alatt volt egy szabadon felvehető tárgyunk is, és én idegenforgalmi földrajzot választottam. Ott hallottam először, hogy Magyarország nagyhatalom lehetne a termál vizei miatt, mert olyan elképesztő mennyiségben található az ország alatt. Jószerivel bárhol lefúrnak, előbb utóbb feltör a termálvíz. És ez önmagában még nem is minden. A magyarországi termálvizek ugyanis jóval melegebbek, mint más országok termálvizei. Általában jóval alacsonyabb is a határ ahhoz, hogy egy vizet termálvíznek nyilvánítsanak, mint nálunk. Szóval tényleg óriási kincs birtokában vagyunk, és nagyon örömteli, hogy ennyi fürdő épült-épül, mint amennyivel büszkélkedhetünk.

Egerszalók. Teljesen véletlenül fedeztük fel. Egerbe készültünk, és nem akartunk autópályán menni, mondván megtakarítjuk az autópálya matrica árát. A mellékutakon egyszer csak táblákat láttunk, hogy merre kell menni egy fürdőhöz. Akkor még nem volt ott strand, és főleg nem volt egy hatalmas betonlétesítmény, mint luxus szálloda, hanem csak a kicsapódott sómedencék, a csordogáló melegvíz, és az ezt élvező emberek. Már a látvány is lenyűgöző volt, hófehér medencék, gőzölgő patakok. Persze volt már kialakítva egy kis medence is, amit nagy örömmel próbáltunk ki mi is. De az egész még nem volt felfedezve, nem volt kiépítve, és talán ettől volt olyan varázslatos, amilyen.

Aztán mára sajnos ez lett belőle.

Lehet, van akinek ez tetszik, szerintem rémes. 

Ne adjátok fel, voltunk még máshol is. Például Demjénben. Sajnos akkor még nem volt készen az ottani barlangfürdő, de ettől még a termálfürdő részleg nagyon kellemes volt. Ha nem tudtam teljes mértékben kiélvezni annak csak az volt az oka, hogy a külső medencék nem igen biztosítanak árnyékot, a belső medence pedig igen apró volt. De a strand rész tényleg nagyon kellemes, szép hely. Még a barlangfürdőbe is szeretnék eljutni, remélem hamarosan sikerül.

Amikor megnyílt a ceglédi fürdő, természetesen azt is gyorsan felkerestük, mert hogy az is közel van. Bocsánat, de nagy csalódás volt. Először is olyan sokan voltunk így frissen nyitás után, hogy pl. csak a pincében tudtunk átöltözni, úgy, hogy egy lepedővel voltunk elválasztva nők és férfiak, és ott tudták elvenni a ruháinkat. A víz egyik medencében sem volt igazán kellemesen meleg, illetve amelyikben mégis, az zsúfolásig volt. Mert bizony a fedett rész nem nagy. Úgy tudom azóta továbbfejlesztették a fürdőt, lehet ma már jobban tetszene, de nem jártunk ott azóta sem, és akkor is elég hamar eljöttünk, mert kifejezetten fáztunk.

Ugye mindenkinek megvan még a bedobott cédula, mely szerint elviszik az embert busszal érdekes helyekre, és ott meg kell hallgatni egy előadást, ezért alig kell fizetni egy-egy ilyen kirándulásért. Na mi is kaptunk egyszer egy ilyet, és az agárdi termálba hirdettek egy utat. Bár nem szeretünk buszozni, már csak azért sem, mert az uram nem fér be az ülések közé a majd 2 méteres magasságával, de ezt valahogy úgy gondoltuk bevállaljuk. Az első meglepetés az volt, hogy mi akkor kb. olyan jó negyvenesek voltunk. A többi utas meg olyan jó hetvenes. Majdnem visszafordultunk a busztól, de ha már, akkor végül is elmentünk velük. 

Addig sosem hallottam arról, hogy a Velencei tó partján is van termál fürdő, ezért nagy izgalommal vártuk. Ugyan első körben be sem engedtek minket, mert hogy épp tele volt a fürdő, ezért plázázni vitték a társaságot, de utána már szabad volt az út, és mehettünk pancsolni. Igazából egyetlen nagy és nagyon forró vizes medence volt az épületben. Amennyire emlékszem tíz percnél többet tényleg nem is bírtunk benne maradni. Viszont volt egy kicsike kültéri medence is, abban már sokkal jobban éreztük magunkat. Összességében nagyon tetszett a hely egyébként, így később is előfordultunk benne, és így itt volt olyan élményben részünk, hogy vastagon állt a hó a külső részen és mi abban futottunk ki a kinti medencéhez. Mi több, rendszeresen ki is másztunk a vízből megmerítkezni a hóban, majd gyorsan vissza a meleg vízbe. Csodás volt.

Később a fürdő felújításra került, és jócskán ki is bővítették. Talán pont ezért számunkra elveszítette a varázsát, és azóta már nem járunk oda.

És a nem túl régen felfedezett, mostanában leginkább látogatott hely, Kecskemét. Nekünk kellemesen elérhető távolságban van. Hatalmas, még sok látogató esetén sem igazán zsúfolt fürdő rengeteg lehetőséggel. Egybe épült az uszodával, van termál részleg, van élményfürdő, van SPA, vannak csúszdák, és ha jól tudom kondi terem is, ahova mi sosem mentünk, természetesen van szauna, és minden egyéb szolgáltatás, ami ma elvárható egy fürdőkomplexumtól. Mivel nagyon nagy, ezért mi nagyon szeretjük, hiszen sosincs túlzsúfolva. Arról nem is beszélve, hogy talán itt találtuk eddig a legnagyobb jacuzzit, ami mit tagadjam, a kedvenc helyünk. Az már csak ráadás, hogy remek büféje is van, és finomakat szoktunk ott ebédelni.

Vannak kültéri medencék is, amelyeket télen is lehet használni. És persze sok és nagy beltéri is. Még a felső teraszon is van egy kis medence, ahol elvileg lehetne koktélozni, de a koktélbárt még soha nem találtuk nyitva.

Határozottan tudom, hogy jártunk még máshol is. De az a helyzet, hogy nem emlékszem a városra, és így a fürdő nevére sem. Pedig az is kellemes hely volt, bár ott többször is rászóltak az akkor még kicsi fiunkra, hogy ne pancsoljon, mert zavarja a felnőtteket. Pedig nem mondanám, hogy olyan fröcskölést rendezett, mint egy bálna. Emiatt kicsit rosszul éreztük ott magunkat, de ezzel együtt kellemes, szép hely volt az is.

Tudom, hogy még számos hely lenne az országban, amit érdemes felkeresni. Akinek van kedve ajánlani általa ismert, kedvelt fürdőket, azoknak megköszönöm, ha ajánlják őket.

A fővárosi fürdőkről szót sem ejtettem. Ennek az az oka, hogy mióta férjhez mentem nem voltam egyikben sem. Előtte egyik másikban azért előfordultam.

A Széchenyi Fürdő gimis tesi óráink helyszíne volt. Lévén hosszú hajam volt akkor, és igen sok, és sűrű, nekem nem volt öröm hogy az óra végén sosem tudtam rendesen megszárítani a hajam, és kénytelen voltam mindig sapkát felvenni.

Később az egyetemi éveim alatt is előfordultam ott talán egyszer, de nekem nem lett a szívem csücske, lévén minden kővel van burkolva, és be van zárva az egész egy épületrendszerbe.

Jártam a Rudas Fürdőben is. Barátnőmékkel mentem először, és emlékszem, hogy akkor még alig tudtam úszni. Pechemre a mély oldalon mentünk be a medencébe, így bizony kemény harc volt, hogy az akkori tudásommal eljussak a medence másik végébe, ahol már le tudtam állni. 

Gellért fürdő - csodaszép. Ez egyértelmű. Szintén egyetemi éveink alatt kunyeráltunk oda a tesi tanszéktől bérletet. Ezzel együtt nem mentünk el sokszor. A nagy medence vize nagyon hideg volt, a meleg víz meg tele volt... hát mit is mondjak, elég kétes egyedekkel. Így nem lelkesedtünk az újabb látogatásért.

Ahol rendszeresen előfordultam az a margitszigeti sportuszoda volt. Két évig jártam oda tesiórára az egyetem alatt. Külön "élmény" volt, amikor szombaton reggel hétre kellett kiérni. De ezzel együtt ide szerettem járni. Én mindig fel voltam mentve tesiből, talán írtam már erről. De itt ezt a két évet, amíg kötelező volt tesizni bizony végig csináltam az uszodában. És nem csak pancsoltunk. Ki volt adva, hogy hány hosszt kell leúszni. És a tanárnőnk nagyon fürge volt, mert mire mi átúsztunk a túlsó végébe az 50 méteres medencének, ő már ott volt, és nem engedte meg, hogy ott pihenjünk, lógjunk a medence szélén. Aztán később egy másik tanár itt tanított háton úszni. Más kérdés, hogy igazából végül is nem sikerült begyakorolnom és megtanulnom, de ennek megint csak a hosszú hajam volt az oka. 

És még vizsgaidőszakban is szívesen mentünk ki ide. Miért? Hát persze hogy azért, mert itt edzett a vízilabda válogatott. Mi pedig ültünk a tribünön, úgy tettünk mintha lelkesen tanulnánk, de azért lányok ugye tudjátok valójában hol volt a szemünk? Ezért nem is ajánlom senkinek tanulási helyszínként.

Természetesen voltam a Komjádiban is. Igaz csak egyetlen egyszer. Valahogy nem tett rám mély benyomást. Kicsit elhanyagolt is volt, és nem tudom, de nem éreztem magam ott jól. Persze ez sem ma volt.

Azt hiszem talán minden hely eszembe jutott, amiben csak megfordultam valaha. Budapesten ami nagyon izgatja a fantáziámat az a Király fürdő. És most hogy közben nézegettem képeket, még Veli bej fürdője is izgalmasnak mutatkozik. 

Tudom, sokan vonakodnak a fürdők felkeresésétől mondván sokan vannak, ki tudja ki milyen nyavalyával, betegséggel merül el a habokban. Van aki kifejezetten érzékeny a fürdőkben tényleg könnyen elkapható betegségekre. Én szerencsére nem panaszkodhatok, mert eddig még megúsztam ezeket. Remélem továbbra is így lesz, mert azt kell mondjam, igen is remek szórakozás és nagyon kellemes egy-egy fürdőzéssel töltött nap. 

Szóval aki szereti, azoknak csak ajánlani tudom, hajrá, menjetek fürödni a szebbnél szebb fürdőinkbe.

És még mindig Balaton

Ahogy ígértem nektek, maradunk még a Balatonnál ma is.

Még később is megfordultunk a szüleimmel a tó partján. Nem tudom honnan, de valami magán szállást foglaltunk. Ez nem volt túl pazar, pl. a baromfi udvarban volt a budi, ahova ki kellett járni, de ez van. Szántódon volt a szállásunk, kicsit messze a strandtól is, de azért túl élhető volt így is. Ide magunkkal vittük anyukám keresztlányát is, aki a pótcsaládom lánya és egyben a barátnőm is volt. Hosszú gyalogtúrákat tettünk vele is, mert rendszeresen átjártunk Földvárra. 

Talán még egy kompozás is volt a túlpartra.

Innen egy "izgalmas" kalandra emlékszem. Esténként már nem mertünk elmenni a budiig, így egyik késő este is csak kikuporodtunk az egyik barackfa alá elintézni ügyes-bajos, ám apróbb dolgainkat. Közben, ha már az orrunk előtt lógtak, szedtünk pár szem barackot is, amit egyébként egyetlen egyszer sem ajánlott fel a ház tulajdonosa. Azonban igen csak pechünk volt, mert a sötétben nem láttuk sajnos, hogy nem igazán érett példányokat sikerült leszednünk, és a sietség okán, nehogy lebukjunk, nem volt idő megtapogatni sem a gyümölcsöt. 

Így jár aki lopni próbál. :)

Később a pótcsaládommal is voltam a Balcsin, velük Zamárdiban. Az gyári üdülő volt, és saját stéggel rendelkeztek. Na az valami gyönyörűség. Kicsi üdülő volt, ezért sosem volt tele a stég, viszont jól el volt dugva a strand népei elől. Így hát nagyon szerettünk oda kijárni.

Ennek a nyaralásnak külön emelte a fényét, hogy pótanyám remekül főzött, sütött, és ott volt akkor már a nagy szerelmem gyereke is, így a nagyi minden nap készített valami finomságot neki. Képes volt este hatkor is neki fogni palacsintát, vagy éppen fánkot sütni. Ennek persze mi is örültünk, nem csak a kisunoka. 

Én meg közben irigykedtem rendesen, mert a pótcsaládom minden tagja pillanatok alatt képes volt egészen sötétbarnára lesülni. Én meg ugye a fehér bőrömmel! :(

Ezzel a családdal később is mentem még a Balatonhoz, nem is egyszer. Vettek ugyanis egy telket fent Fűzfő tetején. Az első alkalommal is mentem velük, amikor valamiért a család édesanyja nem volt velünk. A nagy ő és az édesapja neki fogtak egy faházat barkácsolni, hogy éjszaka legyen már hol aludnunk. Mi pedig főztünk, bográcsban paprikás krumplit. Igazából még csak a tízes éveink első felénél jártunk akkoriban, így nem voltunk túl gyakorlottak, de beletettünk mindent, amit csak jónak gondoltunk.  Tudom, hogy még tojás is került bele, mert a lecipelt tojásokból egy eltörött, és nem akartuk kidobni. Ezzel még nem is volt gond. Ám a pirospaprikával már igen. Beletettük szépen, ahogy kell. Ám  nem volt színe. Ezért tettünk bele még egy kicsit, aztán még egy kicsit. És még mindig nem volt színe az egésznek. Nem mondom el, hogy mennyi pirospaprika került bele, de amikor tálaltunk kiderült a turpisság. Igazából csípős pirospaprika volt, aminek alapból sem volt túl erős a színe. Na de az ereje!

Pótapám kifejezetten szerette az erős ételeket. De amikor ebből a paprikáskrumpliból az első kanállal a szájába került, cseppecskét elvörösödött a feje. Brutálisan erős lett. Mert az íze végett még egy kis csípős zöldpaprika is bele lett karikázva ám.

Más kajánk viszont nem volt. Így ha nehezen is, és rengeteg kenyérrel, de valahogy mind megvacsoráztunk.

Lassan elérkezett a megérdemelt pihenés is. A házikó állt. Felállították a vázát, és körbe felkerült rá a faborítás is. Ennyi, de mégis csak fedél lett a fejünk fölé. Viszont a kemény padlón kellett aludni. Én megvallom, ilyen szempontból királykisasszony vagyok. Nekem mindenemet nyomta a deszka alattam. Tény, akkor még igen csak soványka is voltam. És ha ez nem lett volna elég, akkor ráadásnak pótapám olyan harsány horkolásba kezdett, hogy képtelenség volt tőle elaludni. A fél éjszakát azzal töltöttük, hogy őt lökdöstük, pisszegtünk neki, a végén már rugdostuk is, de mindhiába. Talán egy pár percnyi horkolás szünetben sikerült a végén elaludnom, de örültem mikor másnap este már a saját ágyamban feküdhettem le. 

Később téglaház épült itt a faházikó helyére és még abban is megfordultam, de azokat már nem mondanám nyaralásnak.

Azonban közben egy újabb remek lehetőség merült fel számomra, hogy tényleg ne legyen egy nyár sem a Balaton nélkül. Volt ugyanis egy nagyon jó barátnőm a suliból, akik miután visszatértek négy éves külföldi kiküldetésből, vettek egy nyaralót Kenesén. Igen, ahol már ovis koromban is jártam. És mivel igen jó és szoros barátság volt köztünk, és a szülők is kedveltek, így rendszeres vendég lettem ebben a nyaralóban. 

Remek életünk volt mindig. Finom kaják, nasik, fürdés reggeltől estig. Este különösen jó volt, mert egyrészt már ingyen volt a strand. De ami még ennél is jobb volt, az este a Balaton vize.

Nem írtam még erről, bár szerintem aki csak egyszer is fürdött a Balcsiban az mind tudja. A Balaton vize csodásan selymes. Lágyan ölel körül, amikor belemerülsz, és simogat. Olyan finoman simogat, ahogy egyetlen természetes víz sem teszi. Este pedig, egy-egy forró nap után, ez még inkább így van. Amikor a víz már melegebb, mint a levegő. Amikor már az összes nyaraló felment a víz partról és alig csak páran fürdenek, úsznak a csendes vízben. Az örök élmény. És mi ezt szinte egyetlen este sem hagytuk ki.

Már egyetemre jártam, amikor egy vizsgaidőszakban csábított le a nyaralóba a barátnőm. Már csak mi ketten mentünk, nem szülői kísérettel. Neki valami szerelmi bánata volt talán, nekem meg vizsgáim. Próbáltam kifogásokat találni, hogy én most miért nem, de azt mondta tanulni ott is lehet.

Gondolom mindenki pontosan tudja, hogy nagyjából és egészében mennyit tanultam. Nem lehetek eléggé hálás a vizsgáztató tanárnak, hogy amíg felkészültünk a kihúzott tételből, addig kiment a szobából és legalább a könyvet ismertem és tudtam mit hol kell keresnem benne, hogy válaszolni tudjak majd. Négyest kaptam, bizony!

De a vizsgaizgalmakért cserében viszont egy hét csodás Balaton parti pihenést, nyaralást. 

Emlékeztek még a Retyezáti túrámra. Amikor onnan haza értem, koszosan, fáradtan, egy hátizsáknyi büdös és koszos ruhával, felhívtam anyukámat, hogy megjöttem. Mondta, hogy örül, de ne nagyon csomagoljak ki, vagy legalább is csomagoljak valahogy újra, mert ott van a vonatjegyem és másnap megyek a Balatonra. Hova? - kérdeztem. Mert hogy semmiféle balatoni utazást nem terveztem. 

Kiderült, hogy az én drága, első munkahelyemen lévő, akkor már csak volt kolléganőim fizettek be egy balatoni nyaralást maguknak két hétre. Ám egyikük csak egy hétre tudott elmenni, ezért átadta nekem a számára feleslegessé vált egy hetet, teljesen ingyen és bérmentve. Örök hálám Jucus!

Így hát lecsutakoltam magam, próbáltam tiszta cuccokat összeszedni, és újra csomagoltam, hogy másnap induljak Csopakra, a külker. üdülőbe. Külker. üdülő volt, tehát ez is már szinte luxus kategória akkoriban. Szállodai körülmények, saját fürdőszobával. Remek étkezés, saját bár az épületben. Ez fontos lesz, majd meglátjátok. 

Az egyik aprócska emlékem, hogy reggelire mindig friss zsömlék voltak. Szinte még melegek. Minden reggel azt ettem vajjal és lekvárral. Azóta sem találtam meg újra azt az ízt, amit akkor ott minden reggel. Imádtam.

Ellenben, ismét nem volt szerencsém, mert bár augusztus volt, de az időjárás vetekedett mondjuk a februárival. Hideg volt, tomboló szél, és szinte folyton eső eső. Egész héten. Szerintem egyetlen egyszer sem jutottunk le a vízre fürödni. Viszont minden időnket a bárban töltöttük, kivéve ha nem esett, mert olyankor mentünk sétálni, és zabáltuk a lángost, a kukoricát. Életemben nem ittam annyi rumos colát, mint akkor és ott. Naponta öt-hat simán lement. Annyira fáztunk, hogy a piával próbáltuk legalább egy kicsit melegíteni magunkat. Ennek csak a cola volt ellenére, mert a sok létől viszont folyton pisilni is kellett.

Hála az égnek itt egy zárt épületben volt pingpong asztal. Így ha éppen nem a bárban iszogattunk, akkor pingpongoztunk. 

És itt fertőződtem meg örökre a videó játékkal is. Ki emlékszik még arra a zöld mezőre két kis fehér pálcikával oldalt és a röpködő kis fehér labdával a képernyőn? Igen, video pingpongoztunk. Órákon át, napokon át ez a három akarom mondani a kajálásokkal együtt ez a négy dolog töltötte ki az időnket. Ettünk, ittunk, játszottunk élőben, vagy géppel. 

De együtt voltunk, nagyokat nevettünk, mindenkit kipletykáltunk és remekül éreztük magunkat. Mondjuk jól esett volna egy két alkalommal csobbanni is a Balcsiban, de ez teljesen esélytelen volt.

Azt hiszem ez volt az utolsó igazi balatoni nyaralásom. Amikor már a férjemmel mentünk le a pótcsaládomhoz, ő egy nap után megkérdezte, hogy akkor mi a mai program. Mondtam, strand. Eléggé elcsodálkozott, hogy komolyan mondom? Minden nap strand és ennyi? Na igen, ő a hegyek embere, és nem tud megülni egy helyben. Így hát nem is mentünk strandolni, hanem Nagyvázsonyba, Veszprémbe, Badacsonyra. 

És bár még mi is kaptunk szakszervezeti beutalót, de soha nem a Balaton mellé. Előfordultunk még persze ott, de csak átutazóban egyszer-egyszer, még talán egy egész napra sem. 

Bár az egész gyerekkorom úgy telt, hogy a Balaton minden nyári szünet kötelező része volt, én ezt már nem adtam tovább a gyerekeimnek. Kicsit sajnálom, de amit cserében kaptak, talán kárpótolta őket.

A lányomnak még egy nagyon rossz emléket is sikerült összeszednie, mert őt egyszer elküldtük vitorlás táborba, ahol sajnos nagyon nem érezte jól magát, és okkal.

Azonban ő van olyan szerencsés, hogy a legjobb barátnője már évek óta a Balaton mellett él, így legalább ifjúságában ő is jó pár vidám napot töltött ennek a csodás tónak a partján.

És a fiam sem maradt ki a tó melletti buliból, mert ő meg a haverjaival járt lent többször is pár napokra.

És ahogy írok, eszembe jutott, hogy volt még egy nagyon szép emlékem a Balcsiról. Ott buliztam egy szilveszter éjszaka. Egyik ismerős családjának volt nyaralója fent a hegyen, azt hiszem szintén Fűzfőn. Fűteni lehetett, de villany például nem volt a házban. És az egész egy helyiségből állt. Ide mentünk le vagy húszan várni az új évet, és egy jót bulizni. Nem mesélek, de remekül sikerült. És az éjfélt követő percekben elkezdett havazni is. Fent álltunk a Balaton fölött, a hegy tetején és csodáltuk a pilinckázó hópelyheket. Majd a nagy öröm okán le is sétáltunk a tó partjára. Izgalmas volt éjszaka teljes sötétségben, de mindenki épségben leért. 

Csoda hogy a Balaton egy igazi szerelem?

Nekem a tenger a Balaton ....

Jön a nyár, menjünk a Balcsira. És amúgy is passzol a gyerekkori emlékeimhez. Balaton - nagy szerelem. Még ha jó pár éve ez nem is látszik.

Egészen kicsi voltam még, amikor a nagyszüleim elvittek nyaralni a Balcsira. Nagyapám a hajógyárban dolgozott, és ott szerzett mindig szakszervezeti beutalót. Engem vittek magukkal. Az unokahúgomat nem. Fogalmam sincs miért alakult ez így, de azt tudom, hogy mindig hallottam anyutól, hogy bizony az unokahúgom édesanyja zokon vette ezt. Csak úgy megjegyzem, nem régen szóba került ez közöttünk a húgommal, és kiderült, hogy semmi valóság alapja nincs ennek, soha nem csinált gondot ebből a nagynéném. Na mindegy, nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy a hajógyári üdülő Balatonkenesén volt, közvetlenül a vízparton, saját partszakasszal, stéggel. Még óvodás voltam, amikor oda jártunk. Bizony, jártunk, mert többször is voltunk. Imádtam. Már eleve a nagyival nyaralni önmagában is remek. Pedig igazából szigorúak voltak ám, de én jó gyerek voltam. Két hét a Balcsin. Csodás!

Az üdülő kertjében volt játszótér is, hintával, amit nagyon szerettem. Pancsolni is csodás volt a Balcsi selymes vizében. És most ki fogtok nevetni, de amire nagyon emlékszem, hogy minden nap elmentünk egy utcai kútra, hogy szódavizet csináljunk. Bizony, a nagyszüleimnek akkor már volt szódásszifonjuk, amivel otthon is lehetett szódavizet csinálni. Én függő vagyok e téren, a mai napig csak buborékos vizet iszok, és úgy érzem, csak az oltja a szomjam. De akkor nem juthattam hozzá mindennap, így a Balcsin a napi két üveg szódavíz gyártása az külön program volt. Nem tudom miért kellett kútra mennünk a vízért, de tudom, hogy minden nap, késő délután fogtuk a két szifont, és elsétáltunk a közelbe, ahol az utcai kúton megtöltöttük vízzel, és aztán nagyapám megcsinálta a szódavizet. Csodás emlék. Pedig milyen apróság, igaz?

Úszni nem tudtam még ekkor, ezért természetesen csak úszógumival és csakis nagyszülői felügyelettel pancsolhattam, de szerencsére jöttek velem minden nap, ha az idő engedte.

Az egyik ilyen nyaralás vége rossz emlékű volt, mert már indulásra készültünk, amikor én még lekértem magam a kertbe, és mezítláb nagy ügyesen beleléptem egy darázsba. Mit mondjak, visítottam, mint az újévi malac. Pláne, amíg kiszedték a fullánkot a talpamból. Azt hiszem azóta nem járok mezítláb sehol. 

Aztán ovis korom után többé nem mentünk a nagyszüleimmel nyaralni. De jött a már említett fonyódi gyermek üdülős nyaralás. Na az pocsék volt, ne is beszéljünk róla újra.

Úgy rémlik egyszer talán a szüleimmel is voltam Fonyódon, mert a Tungsramnak meg ott volt üdülője. De ebből sajnos nem emlékszem semmire.

Azonban jött egy év, amikor 4 hétig voltam a Balaton partján. Talán a legklasszabb nyaralós évem volt. 

Először anyuékkal utaztunk le a szokásos szakszervezeti beutalóval Balatonszéplakra, az Ezüst partra. Szuper modern szállodai szintű elszállásolásunk volt. Három magas szálloda, minden szoba saját fürdőszobával. Akkoriban ez tényleg luxusnak számított. Talán ez volt az.

További luxus volt, hogy 3 féle menüből választhattunk előre ebédet, vacsorát. Ez természetesen a beutaló díjában benne volt, nem kellett érte külön fizetni. Csak az italért. Ezt a nagy éttermet folyamatosan járták az italos pincérek, Bambival, Utasüdítővel és sörrel. 

Itt történt meg, hogy egy napon szerencsétlen italos pincér elhasalt egy nagy tálca innivalóval. Minden összetört, szerencsére nem lett semmi baja a fiatalembernek, de azért mi nagyon sajnáltuk őt.

A szobákhoz, ha jól emlékszem nyugágy is járt. És természetesen saját strandja volt az egész komplexumnak. A hetvenes évek legelején ez tényleg szuper luxus volt. Egyetlen dologról nem tudtak gondoskodni, a jó időről. Két héten át szakadt az eső, tombolt a vihar, a szél, kimozdulni is alig lehetett a szobákból. Ebédelni is alig tudtunk lemenni, mert a viharos szél, majdnem felborított minket. Az egyetlen szórakozás az volt, hogy esténként, ha jó idő volt elmentünk a helyi klubba, ahol lehetett táncolni, iszogatni. A szüleim sajnos nem táncoltak, és mivel én is csak alig 12 éves voltam, így természetesen én sem. De emlékszem rá, hogy a klub közepén volt egy nagy pálmafa, talán üvegtetővel fölötte, és azt táncolták körül. Külön élmény volt, hogy egyszer körbe állták és úgy táncoltak, nem párokba állva. Nagyon tetszett nekem. De azért "rémes" élmény is jutott, egyik este egy béka ült a székem alá. És jól érezte magát. Sokáig maradt. Én pedig végig felhúzott lábakkal kuporogtam, és rettentően féltem szegénytől. :)

Az utolsó 2-3 napra elállt a szél, és már eső is alig volt, de fürödni természetesen nem tudtunk, hiszen a víz nagyon lehűlt a közel két hetes rossz időjárás alatt. Viszont ott tanultam meg pingpongozni, jobb híján, ha már fürödni nem mehettünk. Nem vagyok egy nagy pingpong zsonglőr, csak ütögetek, ha alkalom adódik - de régen is volt utoljára. Ráadásul nekem az volt az élmény, ha vissza tudtam ütni, így amikor jó pingpongozókkal kerülök össze az különösen világvége, mert ők lecsapnak, és mindenféle csavart labdákat adnak, hogy ne tudjam visszaütni, és nagyjából öt perc alatt rommá vernek. Én meg csak állok, és nem értem, hogy akkor most mi is van. Szóval nem vagyok egy versenyző típus a pingpong asztal mellett.

Így hát eltelt a két hét, luxus körülmények között, de a Balcsi vizének élvezete nélkül. 

Ám szerencsémre nem sokkal később indultak a barátnőmék is a Balatonra, és mivel négy ágyas szobákat kaptak, volt egy fölösleges ágyuk, lévén a barátnőm is egyke. Ezért elvittek engem is magukkal. Ekkor a Nehézipari Minisztérium üdülőjébe mentünk. Akkor is Széplakra, de ez egy inkább tábori jellegű üdülő volt, kis épületekkel. A házból kilépve azonnal a kertben találtuk magunkat, ami gyerekeknek megfizethetetlen, de jelzem a szülőknek is, mert nem kell folyton őrizni a kölköket, hanem ők is pihenhetnek, szórakozhatnak, ha akarnak.

Amilyen pocsék időnk volt a szüleimmel, olyan pazar időjárást kaptunk erre a két hétre. Fehér bőrű vagyok, ahogy már mondtam, de mégis, az a pár nap az előző nyaralás alapján megalapozta a színem, így talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két hét elteltével barna lett a bőröm, és nem kínlódtam egyszer sem azzal, hogy leégtem.

Itt nem volt közvetlen strand az üdülő mellett, de ez nem volt gond. Szépen lesétáltunk minden nap délelőtt és délután is a vízhez.

Megvolt minden tipikus balatoni élmény - lángos, fagyi, dinnye, főtt kukorica. Nem, sült hekk nem, mert én nem szeretem a halat.

Viszont ekkorra már tudtam némileg úszni, így mindjárt nagyobb élmény volt a fürdés is. 

Sosem felejtem el, egyszer a barátnőm apukája is bejött velünk úszni, és csábított minket, hogy menjünk csak utána. Mi a barátnőmmel csak úsztunk-úsztunk, bár egyikünk sem volt még gyakorlott úszó. Néha szóltunk az apukájának, hogy biztosan jó még, le fog érni a lábunk? Mondta, hogy persze, menjünk csak. Aztán egyszer csak megállt, mi beértük, le akartunk állni, de ő utánunk nyúlt, hogy ne, mert már rég nem ér le az ő lába sem, és leszünk szívesek akkor most megfordulni és visszaúszni. Nem volt más választásunk, mint hogy szépen visszatempóztunk. De utána viszont roppant büszkék voltunk, hogy sikerült!

Ez a nyaralásom tényleg annyira remek volt, hogy még van róla egy csomó emlékem.

Itt nyaralt egy másik család is, két lánnyal. A kisebbik nagyjából a mi korosztályunk volt, de azért idősebb volt nálunk. Első pillanattól azt néztem, hogy annyira ismerősnek tűnik az arca, de vajon honnan? Aztán kiderült, hogy egy akkor rendkívül ismert, és népszerű magyar színész unokahúga volt. Na ki tudja ki ő? Azért majd a blog végén elárulom.

Nagyon hasonlított a kislány a nagybátyjára, és mi különösen örültünk, hogy vele nyaralhatunk és nem mellesleg remekül szórakoztunk is, mert tényleg jó fej csajszi volt. De azért akkoriban egy ilyen kaliberű színésznek csak a rokonságával is kapcsolatba kerülni nagyon nagy dolog volt. 

Ráadásul ők hoztak magukkal egy sima szőrű foxit is, aki roppant jó fej volt. Imádtuk. Esténként fürdeni is levittük a tóba. Nem, akkor még nem kellett külön strand neki. Olyan cuki volt, mert nem szeretett úszni, ezért a hátsó lábain gyalogolt a vízben és közben csapkodott az elsőkkel, hogy megtartsa az egyensúlyát. Senki nem maradt szárazon körülötte.

És még mindig nincs vége a kalandoknak. Ebben az időszakban már kőkemény Omega-Illés-Metró rajongó volt minden fiatal. Természetesen mi is. Aki élt már ekkor, az tudja, hogy Siófok volt a központi helye ezeknek az együtteseknek, hiszen ott koncerteztek a legtöbbet. Természetesen kiegészítve a három akkor legjelentősebb énekesnővel - Koncz-Zalatnay-Kovács Kati. 

Nem tudom hogy fedeztük fel, de mivel rendszeresen átsétáltunk Siófokra, amivel szinte össze volt épülve már akkor is Széplak, egyszer csak láttunk egy nyaralót, ahol az Illés együttes tagjait véltük felfedezni. És bár én nem voltam Illés rajongó, de azért ez kellően izgalmas tény volt ahhoz, hogy amikor csak tudtunk, átsétáltunk abban a reményben, hogy meglátjuk az együttes tagjait a házban, a kertben. 

Az egyik alkalommal azonban volt némi kalandunk is. Ugyanis jött egy hirtelen délutáni zivatar. Az, hogy eláztunk, nem volt gond, mert meleg volt. De rendesen villámlott, dörgött. És akkoriban még féltem a villámlástól. Viszont emlékeztem, hogy nagyapám mesélte kiskoromban, hogy ha pusztaságon ér a vihar és villámlik, akkor lehetőleg keressek valami olyan mélyebb helyet, amibe belefeküdhetek úgy, hogy lehetőleg egy szintbe kerüljek a föld felszínével. És persze ezt lelkesen el is meséltem a barátnőmnek, aki konkrétan dőlt a nevetéstől, és közölte velem, hogy ha gondolom, nyugodtan feküdjek bele az út menti vízelvezető árokba. 

Nem, persze, hogy nem feküdtem bele, viszont majdnem hazáig szaladtunk, és ronggyá ázva érkeztünk meg szegény szülők megnyugvására, akik igen csak aggódtak, hogy hol a bánatban vagyunk. Mert persze, sosem meséltük el, hogy mi bizony átjárunk Siófokra. 

Azért lassan kiderül, hogy még sem voltam teljesen makulátlan, és én is követtem el gyermeki stikliket. 

És még mindig van egy emlékem erről a nyaralásról. Utolsó napunk volt már, délután indult a vonatunk. Közeledett egy vihar is, de még azért elég messze volt. Természetesen lekönyörögtük magunkat a partra egy utolsó fürdésre. És ahogy addig is, ekkor is vittünk magunkkal gumimatracot. Én a mai napig nem tudom mi a jó abban, hogy fekszem a matracon és lebegek a vízen és rommá égek, soha nem űztem ezt a sportot. Ellenben matraccal úszni, tolni a matracot, felmászni rá és leborulni a vízbe, sőt még felállni is tudtunk rajta a fejes ugrásokhoz, szóval játszani a matraccal, az remek szórakozás. Ennél már csak az a jobb, amikor kezd fodrozódni a Balcsi vize, fehér tarajos hullámok érkeznek, és te matraccal úszol fel ezekre, majd zuhansz a mélybe a hullám másik oldalán, aztán már jön is a következő.

Ezt annyira élveztük, hogy a végén a szülők lejöttek értünk a partra, mert bizony elfelejtettünk felmenni. Valami elképesztően csodás élmény volt. 

Nos, így telt el ez a csodás két hét a Balaton partján. Mivel azonban még számos élményem van a Balcsiról, ezért most azt mondom, folytatása következik....

De azért ahogy ígértem, a híres színészt Somogyvári Rudolfnak hívták. Sajnos nagyon fiatalon, pár évvel ezután a nyaralás után meghalt.

Milyen is a vizuális memória - legalább is az enyém

Kis piac. Nagy piac. Fény mozi. Alkotmány mozi. Munkásotthon művelődési ház. Récsei cukrászda. Árpád kórház. Állami áruház. Víztorony. Megyeri csárda. Szinva patak.

Gondolom a felsorolás végére már sokan tudják, hogy továbbra is Újpesten maradtunk.

Sok emlékkép villant be a fejemben a legutóbbi poszt után. Nekem ilyen a vizuális memóriám. Vannak emlékképek amiket konkrétan látok, és amihez aztán hozzá tudom csatolni az érzést, és az egész történést is.

Amikor legutóbb a Víztoronyról meséltem, utána csak úgy jöttek elő folyamatosan ezek az emlékek. Gondoltam mesélek még róluk nektek is.

Ahogy mondtam, közvetlenül a Víztorony tövében laktunk. Deák Ferenc utca 141 szám alatt. Azóta az a ház már rég nem létezik. A ház egy udvart vett körül, és körben kis lakások voltak kialakítva. A velünk szemben lévő oldalon még egy emelet is volt, nem csak földszint.

A házban születésem után laktunk óvodás koromig. Több gyerek is lakott ott, de én voltam a legkisebb. Talán ez volt az oka, hogy utáltam fogócskázni, vagy bújócskázni. Hiszen a többiek mindig gyorsabbak és ügyesebbek voltak nálam. 

Viszont a tolvaj lépés már nekem is öröm volt, mert abban én is lehettem az első. 

Nagyon szerettem a színcápa nevű játékot is. Az ugróiskolát is hamar megtanultam. 

Ezekkel mi egész nap remekül elvoltunk, sejtem a mai gyerekek azt sem igen tudják miről beszélek. 

Említettem nektek, hogy a ház mellett volt egy grund. Teljes mértékben igazi grund. Egy nagy üres telek, ahol konkrétan nem volt az égvilágon semmi. Illetve hazudok, mert volt egy szőnyegporoló. Ez sajnos csak a nagyobb lányoknak szolgált tornaeszközként, én még nagyon kicsi voltam hozzá.

De, egyszer egy remek színdarabot szerveztünk oda. Mindent a világon mi találtunk ki. A történetet, a koreográfiát, a jelmezt. Igaz, a jelmezben a szüleink nagy segítségünkre voltak. Anyukám és pótanyám is varrt rendszeresen, így rájuk hárult a legtöbb munka. Főleg, hogy a jelmezek leginkább krepp papírból készültek. Szinte csak az előadás előtt lehetett ránk varrni. Egyetlen dolog lett talán kölcsönzőből szerezve, bár igazából már nem is emlékszem rá, honnan került hozzánk. Az én szárnyaim. Szerintem pillangó voltam, és ahhoz kellettek a szárnyak. Emlékszem rájuk. Drótkeretben valami tüllanyag. És vállpántokkal lehetett a vállamra venni. Rettentő boldog voltam velük, mert talán csak nekem volt. És végre kiemelkedtem a nagyok közül ezzel. 

Arról fogalmam nincs miről szólt az előadás, de a szülőket meghívtuk és nagyon rendesek voltak, mert el is jöttek és megnézték a mi remek műsoronkat.

Ezzel egyébként nagyjából le is zárult mindannyiunk színészi karrierje, de mégis szép emlék maradt. 

Gyermekkorom telei bőséggel hoztak havat. Bizonyára hideget is, de arra nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna. Maximum a kezem fagyott le, ha hógolyóztunk. 

Télen remek volt, hogy én vagyok a legkisebb. Nem volt felénk egyetlen dombocska sem, ahonnan le lehetett volna csúszkálni szánkóval, ezért nekünk saját szánkózást kellett kitalálnunk. Az, hogy húzzuk egymást egy idő után rém unalmas. Bár nekem nem kellett senki húznom, mindig engem húztak, hiszen ugye én voltam a kicsi. Nos, az ötlet az volt, hogy aki húzta a szánkót, az teli erőből rohant maga után húzva a szánkót, majd hirtelen megállt, és mivel a szánkó még lendületben volt, de a madzag megállt a gyerekkel együtt, így hirtelen visszarántotta az egész szánkót, és aki rajta ült az belerepült a hóba. Igen, akkora hó volt, hogy ez egy percig sem volt gond. Soha, egyikünk sem ütötte meg magát ettől. Viszont imádtuk. Én különösen, hiszen engem minden gyerek tudott húzni, és rengeteg borulásra volt így lehetőségem. Persze, mire haza mentünk mindenem csurom víz volt, mert azért a borulások alkalmával jutott a hóból mindenhova. Szóval anyukám nem volt túl boldog, de ez van.

És akkor egy kicsit ugrok is időben, csak hogy még maradjunk a havas teleknél. 

Mikor már suliba jártam, egy hosszabb saroknyi utat az Árpád úton kellett megtennem. Itt takarították a havat a járdákról, és felhalmozták a járdák szélén. Gondoljátok el mennyi hó lehetett, ha néha olyan magas kupacok voltak, mint én, és nem voltam alacsony gyerek. Persze, nem egy havazásból, hanem  folyamatos havazásokból. De a lényeg, hogy remek hókupacok voltak. És természetesen a suliból haza menni csak úgy lehetett, hogy fel kellett mászni minden egyes kupacra. Ezek persze beroppantak, besüllyedtek a lábunk alatt, és általában bokáig, vagy akár térdig is eltűntünk a hóban. És bizony akkor még nem voltak hótaposók, csak egyszerű, kis, féllábszárig érő bőrcsizmácskák. Mit jelentett ez? Hát persze, hogy azt, hogy az összes hó belekerült a csizmába, és mire az ember gyereke hazaért addigra tocsogott a lába a hólében. 

Fogalmam sincs anyu hogy szárította ki minden éjjel a csizmát, hogy másnapra ismét fel tudjam venni, de én száraz csizmára emlékszem reggelente.

Egyébként ugorjunk vissza csak egyetlen pillanatra még óvodás koromra. Hócipő? Tudjátok mi az? Beugrik?

Nem találtam képet róla, pedig már vagy egy órája keresgélek. Ez egy gumiból készült fehér cipő volt, amit ráhúztak a rendes cipőnkre. Így védték meg a beázástól a kis bőrcipőket. A baj igazából a felhúzása volt. Ez ugyanis teljes mértékben rápasszolt a rendes cipőre, ezért felhúzni valami brutálisan nehéz volt. Szegény szülők tolták, vonták, húzták, gyömöszölték mire végre mindenhol passzolt az alatta lévő cipőcskére. Mi gyerekek meg ellentartottunk, amennyire tudtunk. 

Szerintem utálta a szülő és mi, gyerekek is.

Na de menjünk vissza ovis és sulis koromra, mikor még nagy havazások voltak. A Deák utcából a másfél sarokra lévő Széchenyi utcába költöztünk. Ilyen utca azt hiszem már nincs is. Ez az utca ferdén nyílt a Deák utcából, így az ottani házzal szemben lévő háznak a bejárata a Deák utcában volt, de az udvara oda nyílt a Széchenyibe. 

Itt is voltunk többen gyerekek, és az említett Deák utcai házban is voltak. Kicsit két ellentétes csapat voltunk, bár persze tudtunk együtt is játszani. De a tél az csatát hozott, hócsatát.

A mi udvarunkba építettünk egy akkora hóbunkert, hogy simán elfértünk benne szinte mindannyian, és voltunk öten-hatan gyerekek. És még elfért az előre elkészített több száz hógolyó is. Egész napos kemény munkánk volt ebben az előkészületben. 

Amit aztán a szembe házbeli gyerekek egyetlen este alatt szétromboltak. Így persze nem csak a csata maradt el, hanem sokáig szóba sem álltunk az ilyen álnok népséggel. 

Az egyik legszebb emlékképem télről, hogy apukám húz szánkón, és megyünk a szintén Deák utcában lévő cipészműhelybe, a Tyukodi bácsihoz. Tél van, már sötét, csak az akkori gyenge fényű lámpák égnek, de ezeknek mégis olyan meleg, barátságos fényük volt. Kocsi nem igen járt mifelénk, így apu simán húzhatott az úttesten. Be voltam bugyolálva takaróba. És ahogy ott mentünk, közben érezni lehetett a kéményekből felszálló füstöt. Hiszen akkor még mindenki fával-szénnel fűtött. Tudom, ma ha ilyet érez valaki, azonnal légszennyezést és büdöset kiált, de nekem az egyik legszebb gyerekkori emlékemet idézi elő. 

Térjünk vissza még a kezdeti időkre, a Deák utcába.

Itteni emlékem még két dolog. Egyik húsvétra kaptam egy játék babakocsit. Nagyjából olyan volt, mint az igazi babakocsik. 

Szerintem rémes darab volt. Az már csak hab a tortán, hogy sosem szerettem babázni. Pedig anyukám csodás ruhákat varrt a babámnak. De én ezt a kocsit szinte csak arra használtam, hogy benne tartottam a babát. Szegény szüleimnek biztos nagy lemondással járt, hogy ezt megvegyék nekem, és ha ünneplőbe öltözve sétálni indultunk, anyu mindig vitette a babakocsit is. Ha tudná, hogy utáltam.

A másik, szintén húsvéti ajándék, egy pótkerekes bicikli. Két bajom volt vele. Az egyik a pótkerék, amitől hol jobbra, hol balra dőltem vele, de még véletlenül sem tudtam vele egyensúlyban kerekezni. Így viszont mindig féltem, hogy felborulok. Mi tagadás, sosem tanultam meg ezzel bringázni, és szegény szüleimnek ez is egy felesleges pénzkidobás volt. 

Egyébként a másik bajom az volt, hogy nekünk azt mondták, húsvétra a nyuszi tojja az ajándékot. Na én elképzeltem, hogy szerencsétlen állat egy pótkerekes bringát hogy tudott kitojni. Rettentően sajnáltam érte. És most nem röhög senki! 

További emlékem még innen, szintén bringázás. Barátnőmmel elcsentük a jövendőbelim bringáját. Ez nálunk jóval nagyobb volt és férfi kerékpár. Még a barátnőm sem érte fel úgy, hogy üljön rajta, ezért állva tekerte. Közben én ültem előtte a vázon. Ez teljes mértékben tiltott tevékenység volt számunkra. Talán ettől is volt annyira élvezetes. Egészen addig, amíg jött egy kanyar, nem is akármilyen, mert ott szinte 360 fokban vissza kellett kanyarodni a másik utcába, és ez bizony kifogott rajtunk. Én átszálltam a kormány fölött. Barátnőm meg bringástól terült el. Elképesztően nagyot zakóztunk. És hát a drága bringa. Bizony, némileg nyolcas alakzatot vett fel a kereke. Innen már csak tolni tudtuk hazáig. Nagyon be voltunk tojva, hogy mi lesz ebből. Sajnos a csattanóra nem emlékszem, de biztosan nem dicsértek meg minket. És gyanítom a szerelmem sem volt oda a boldogságtól, hogy tönkre tettük a bringáját.

Azért később megtanultam ám egyedül is tekerni. Ez az emlék már megint későbbi. amikor már a Széchenyi utcában laktunk. 

Unokatestvéremék a Megyeri úton laktak, a temető előtt. Szerintem nagyon szuper házakban éltek. Sorházak voltak, és minden lakás két szintes volt. Még ma is állnak, és a rokonságuk egy része ma is ott él.

Én imádtam ott játszani náluk, bár ebbe nyilván az is belejátszott, hogy az édesanyja teljes mértékben partner volt a játékainkban. 

Szóval egy szép napon ott voltam náluk. Unokahúgom mondta, menjünk bringázni. Hát mondtam az nehéz lesz, mert én nem tudok. De a végén valahogy mégis csak kimentünk a járdára. Az unokahúgom tekert végig, el a sarokig, meg vissza, aztán oda adta a bringát, és én ott szerencsétlenkedtem vele a ház előtt. Aztán megjelent az édesanyja, aki egy alacsony, duci kis nő volt. Látta, hogy csak kínlódok, és mondta, hogy figyeljek, ő megtanít bringázni. Kétkedve fogadtam, de mondtam, hogy rendben.

Azt mondta, üljek fel a bringára, ő hátul fogja a nyerget és tart. Aztán tekerjek olyan gyorsan amennyire csak tudok, és tartsam egyenesen a kormányt. Mondtam, hogy rendben, de ugye ő tartani fogja a nyerget. Simán közölte, hogy persze, ő ott lesz végig mögöttem és fogja a nyergemet. Fel sem merült bennem, hogy nem fog tudni velem szaladni. 

Szóval felültem, és minden erőmet beleadva tekerni kezdtem. Az első pár lépésben még tényleg fogta a nyerget, a felülésnél segített egyenesben tartani. De nyilvánvaló, hogy két-három lépés után már elengedett, és én egyedül száguldottam el a sarokig. Nagyjából 200 métert képzeljetek el. Ezt tekertem végig. A járda végére érve kiabáltak utánam, hogy fékezzek. Ezt valahogy meg is oldottam, leszálltam és teljes döbbenettel néztem, hogy de hol van a nagynéném? Ő persze ott állt a házuk előtt. Én szomorúan fogtam a bringát és elkezdtem tolni visszafelé. Ő meg oda kiabált, hogy miért tolom, üljek fel rá, és menjek vissza. Mondtam, hogy de én nem tudok bringázni. Ő meg, hogy dehogynem, hiszen most mentem el a sarokig. És akkor újra felültem és bár nehezebben indultam el, mint az első körnél, de a végén sikerült, és bicikliztem! Én, egyedül, és mind a 200 métert!

Végtelenül boldog voltam, és ahogy haza értem azonnal közöltem, hogy biciklire van szükségem.

Mázlim volt, mert az egyik szomszéd lány meg éppen kinőtte a sajátját és meg tudtuk venni tőlük. Onnantól aztán kinyílt a világ. A nyarak minden napja bringázással telt reggeltől estig. Sosem voltunk otthon, max. ebédre mentünk haza. Boldog, szép nyarak voltak.

Azért térjünk még vissza kicsit a Deák utcába. Ott kezdtem el lopni. Jól van na, csak semmi pánik. Virágot loptunk minden tavasszal, mikor nyílt az orgona. És igazából nem is volt az lopás, és nem csak azért, mert virágot lopni nem bűn, hanem mert mi csak azokat az ágakat szabadítottuk meg a virágtól, amik kilógtak a kerítéseken. De igen, sokáig, minden tavasszal állandó program volt az orgonaszedés mások kertjéből. Lehet nem véletlen, hogy a saját orgona bokrom nem az utcai kerítésnél van. :D

A költözéseket nehezen viseltem. Valószínűleg azért, mert nagyon nehezen barátkoztam. Így igen csak megviselt az is, amikor a Deák utcából másfél sarokkal odébb költöztünk. Apukám vitt ki az ottani gyerekekhez, hogy játszanak velem. Utána már nem volt gond. Remek volt ott lakni. Tényleg rengeteget játszottunk, és én gyakran visszatértem a barátnőmhöz a Deák utcába is.

Télen hógolyóztunk, szánkóztunk és az udvaron műkorcsolyáztunk. Nem volt korcsolyánk, én máig sem tudok korizni. De szaladgáltunk fel-alá, mintha csúszkálnánk és közben ugrottunk, pördültünk, hogy meglegyenek a leszúrt rittbergerek és axelek is. 

Nyáron labdáztunk, sátrat vertünk az udvaron és oda költöztünk, bár éjszakára nem engedték meg a szüleink, hogy ott aludjunk. Volt egy hatalmas eperfa, annak az egyik ágára került fel mindig a hinta. Azon egészen az égig szálltunk. Csodás volt.

És itt nyáron már késő estig kint lehettünk. Volt egy nagy hosszú padja a házmesteréknek, azon üldögéltünk esténként és Amerikából jöttem játékot játszottunk. Csodás esték voltak.

Itt volt az első házi állatom is. Egy nyuszi. Minden zsebpénzemet ráköltöttem, hogy neki ennivalót vegyek. Nagy boldogság volt.

A házmester fiának voltak egy ideig sünijei. Az külön érdem volt, ha valakinek megmutatta őket. Nekem a tenyerembe tette a bébiket, és tényleg nem szúrtak, viszont nagyon édik voltak.

Na és persze itt is volt tiltott gyümölcs, a padlás. Már a padlásfeljáró is remek játszóhely volt. Ennél csak a padlás, és a tető volt még jobb. A világítóablakokon simán kifértünk, és órákat üldögéltünk fent a tetőn beszélgetve. 

Aztán a szüleim lakást kaptak Zuglóban és mi ismét elköltöztünk. Nekem meg oda halt a lelkem. Rettenetesen hiányoztak a barátaim, az osztálytársaim, és Újpest. Zugló akkor olyan volt számomra, mintha ma elköltöznék New Yorkba. Pusztán az a rengeteg sín, ami pl. a Bosnyák teret keresztezte, totál káosz volt számomra. 

És bár csak tíz évet éltem Újpesten, én ma is újpesti lánynak tartom magam. Azért a Fradi szurkolóknak mondom, hogy no para, a gyerekeim viszont Ferencvárosban jártak bölcsibe, oviba és iskolába. 

Pár szóban, emlékképben ez volt életem első tíz éve. És egy alap fotó Újpestről. Ennek a teknősnek szerintem minden gyerek ült a hátán. Én is, de azt a fotót most nem találtam.